November 20, 1830

A következő estén Enjolras arra lett figyelmes, hogy a szokásosnál is többet nézi a bejárati ajtót. A végeredmény, amiben megállapodtak Pontmercy barátnőjét illetően, egész nap a fejében motoszkált, és a beszélgetés, amit nem kerülhet el, ha belép a Cafe Musain ajtaján. Az előző napig Éponine csak lényegtelen mellékszereplő volt. Most sajnálta, és elképzelte azt a fájdalmat, amit akkor érez, mikor Marius közli vele a hírt. Most belegondolt, hogy ez a lány lesz a felesége, semmi sem változott meg benne. Ha megvolt a véleménye valakiről, nem nagyon változtatta meg, majdem semmilyen körülmény.

Talán Isten megszánja, és nem küldi ide azt a lányt jó sokáig. Ki tudja? Lehet, hogy egy hétig nem jön, vagy még tovább…

De nem volt kegyes a sors, nyílt az ajtó és az ismerős göndör fürtök megjelentek a kávézó halvány fényében. Éponine szeme megtalálta Mariust, és azonnal elmosolyodott.

Édes Istenem, gondolta Enjolras. Ezzel a szegénnyel akarnak összehozni?

Éponine nem lehetett több tizennyolcnál. Tudta, hogy régen a házasságok még ennél is fiatalabb korban köttettek, de Éponine még majdnem gyerek…egy szánalmas körülmények között élő gyerek. Mariusnak abban igaza volt, hogy jó adottságai vannak. Rosszul élt, és nem nevezhetjük csinosnak a szakadt rongyaiban, de finom állkapcsa, szemöldökének íve, a telt ajkai mégis megfogták. A bőre napbarnított volt, de a mandula szemei tüzesen csillogtak. A haja kócos és csapzott volt, a ruhái meg… jóindulattal sem beszélhetünk róla szépen.

Ahogy Marius meglátta, bizalmas pillantást váltott Enjolrassal, aki csak egyszerűen bólintott. Hálás volt neki, hogy ő beszél a lánnyal. Ha a Tuileries megtámadásáról lenne szó, előbb vállalta volna, mint ezt a feladatot. Figyelte, ahogy Marius a lányhoz fordul, megfogja a kezét (annak felderült az arca) és egy félreeső sarokba vezeti.

Az Amis ügyeinek megvitatásai és megbeszélése alatt Enjolras egyfolytában a párost figyelte. Alig tudott koncentrálni a Lafayette-t érintő politikai kérdésekre, csak a kis sarok és a két ember érdekelte, vajon mit beszélhetnek?

Marius sokáig beszélt, Éponine figyelmesen hallgatta. Egyszer csak elkomorult, elfordult Mariustól, aki megpróbálta megfogni a kezét az asztalon. Valamit mondott, vagy kérdezett, a kifejezése pedig a meglepettség és a fájdalmas reménykedést mutatta. Marius melegen rámosolygott és válaszolt, mire Enjolras reménykedni kezdett, de akkor észrevette a lány lemondó pillantását, eloszlott. Marius szélesen vigyorgott (ami valószínűleg fájt a lánynak), és még mondott valamit, mire a másik bólintott, aztán otthagyta őt és visszatért a csoporthoz. Marius elkapta Enjolrast.

- Elmagyaráztam neki a dolgot – mondta halkan, hogy csak a szőke férfi hallja. – Úgy tűnik hajlandó rá, de beszélni akar veled. Négyszemközt. Ma este a találkozó után.

- Jó – felelt Enjolras. És zavartan, lemondóan fordult vissza, hogy teljes figyelmét a vitának szentelje.

Enjolrast nagyon gyorsan elragadta a vita heve, majdnem meg is feledkezett Éponine-ról. Ha nincs Marius, aki elkapja, elsétált volna Combeferrel, aki szintén elfelejtette volna.

Sóhajtott.

A feje tele volt tervekkel, amiket otthon akart átgondolni, de ez az ügy most sajnos sokkal fontosabb volt, mint bármi más, és a kíváncsi Combeferre is visszapillantott az üres szobára.

A lány a kandallónál állt, narancssárga fény megvilágította sápadt arcát, és kiemelte soványságát. Ahogy közelebb ment és csökkent a távolság, a lány mélyen a szemébe nézett és tanulmányozni kezdte. Kevés olyan fiatal lány vette a bátorságot, hogy egyenesen a szemébe nézzen, vagy ha megtörtént, azonnal el is kapták egy mosoly kiséretében. Enjolras kicsit idegesnek érezte magát ettől az átható pillantástól. Ő is végignézett a lányon. Később Éponine keserűen elmosolyodott és megszólalt.

- Akkor… - úgy beszélt, mint aki tudja, mit akar mondani, de nem tudja, hogyan mondja.

- Akkor… - kezte Enjolras is, de ő sem jutott többre.

A lány még mindig nézte, majd hirtelen folytatta.

- Sokszor látom a St. Michele-n, néha hozzám is szólt, de soha nem ismer fel.

- Nagyon jó arcmemóriám van – válaszolt azonnal, de nem volt benne biztos, miért mondta ezt a lány.

- Akkor jobb, mint a többi. Őszinte leszek, egy kicsit tartok magától – mondta, majd önelégülten kiegyenesedett. – Éponine Thenardier vagyok, és nem félek semmitől, ennek így kell lennie, rémisztő, de nem fogok félni öntől.

A kijelentése zavarba hozta Enjolrast, ahogy ő is a lányt. Nagyon őszintének tűnt, de nem tudta, hova akar kilyukadni. Amikor folytatta, úgy tűnt, teljesen másról beszél, és Enjolras nem értette, miért mondta az előző mondatot.

- Marius mesélt a… kínos helyzetről, amiben van – harapott az ajkába, ami csinossá tette, ráadásul az utolsó szóra egy huncut mosoly bújt a szája sarkában.

- Elmagyarázta, hogy segíthetnék magának.

- És?

- És szeretném tudni, mennyire volt ez a maga ötlete?

- Őszintén, egy nagyon kicsit. Vagyis… annyira sem.

- Sejtettem – bólintott a lány. – Én lennék a legutolsó lány, akit elvenne. De Marius azt mondta, én vagyok a legalkalmasabb a munkára…

Furcsa volt, ahogy erről beszélt. Enjolras nem tudta megmondani, miért, talán mert olyan képtelen az ötlet? Milyen élet lehet, amit fel kell áldozni másért?

- Úgy tűnik – bólintott Enjolras szárazon.

- De kíváncsi vagyok – folytatta. – Tudja, mivel jár, ha velem van?

- Mivel alig beszéltünk, a válasz nyilvánvaló.

Éponine önelégülten elmosolyodott, de a szeme szégyentől csilllogott, leült és felhúzta a lábát.

- Nem vagyok olyan lány, mint azok a fiatal hölgyek a maga társaságában – mondta nyersen. - Igaz, maman megtanított egy csomó dologra, önállónak lenni, többé kevésbé, de nem vagyok csendes, nem vagyok finom, nem vagyok… ártatlan.

Úgy értette, nem szűz. Őszintén, Enjolras sejtette.

Az ilyen lányoknak nincs választásuk, ha élni akarnak, így nem lepődött meg, mire a lány folytatta.

- Maga okos, tudta ezt. Meglepődtem, hogy így is belement és nem ítélt el. Mert egy nőnek lehet más értékes kincse?

Enjolras vállat vont.

- A férfiak úgy élhetik az agglegény korszakukat, ahogy akarják. Nem kéne a nőktől elvárni az ellenkezőjét – ezt egyszer Johan mondta, és Enjolras meglepődve tapasztalta, hogy egyetért vele. – Egyébként ez a házasság mindkettőnk részéről a kényelemről szól, nem értem, miért zavarna.

Éponine sötéten felnevetett.

- Nem egy szokásos férfi maga!

- Nem gondolnám. Csak hiszek az egyenlőségben, ami az egyetlen út a jövő felé.

- Ahogy Marius is mondja.

Enjolras beletúrt a hajába.

- Nem hiszem el, hogy kimondom, de működhet. Pontmercy megtalálta a megoldást, kényes ugyan, és őszintén, nem ideális, de…

- Marius ötlete volt? – vágott közbe Éponine.

- Nem teljesen, de ő javasolt téged – válaszolt óvatosan Enjolras.

Tudta, hogy kedveli Mariust, és ezért reagált így, és a kifejezése is ezt mutatta.

- Miért én?

- Azt hiszem, így akar segíteni neked.

Most vette le először a szemét a férfiról és a meztelen lábát nézte. Valahol máshol jártak a gondolatai, és Enjolras észrevette, érdekli szegény lány.

Csönd telepedett rájuk. Enjolras nem tudta kitalálni, min gondolkodthat a lány, arca semmit sem árult el. Végül fölnézett, bele Enjolras szemeibe, akinek visszatért nyugtalansága.

- Rendben – hangjában kis keserűség csengett. – Megteszem. Én leszek a rókalyuk, ahova menekülhet a csapda elöl.

Bólintott.

- Köszönöm.

- De csak mert Marius mondta, hogy ez rajtam is segít. Hol beszéljük meg majd a többit?

- Nem tudom. Ismered a Corinth-ot?

Éponine bólintott.

- A Rue de Chanvrerie-n van, igen.

- Gyere oda nyolcra holnap este. Ott találkozom egy barátommal, Combeferre-rel, már találkoztál vele, ugye?

- Udvarias, a szemüveggel.

- Igen, ő François – mosolyodott el a személyleíráson. – akkor találkozunk a Corinthban, és megbeszéljük a továbbiakat.

- Rendben – bólintott.

Enjolras elpirult és óvatosan megérintette a vállát.

– Holnap találkozunk, Éponine.

Megfordult és az ajtó felé vette az irányt, mikor meghallotta Éponine hangját.

- Várjon! – hátranézett. A lány talpon volt és furcsán nézett rá.

- Nem tudom a keresztnevét?

- Antoine.

- Antoine. Illik magához. Monsieur Antoine, azt hiszem most eljegyzett.

- Azt hiszem igen – és távozott.

Még mindig nem volt elragadtatva a házasság gondolatától, Éponine megjelenése, viselkedése ellenére azonban mégiscsak jobb, mint ami Lyonban várna rá. És végülis megtartja a szabadságát. És ezzel a különös teremtménnyel beszélgetve rájött, még jó társaság is lehet, ha már a szerencsétlen körülmények így hozták.