November 21, 1830

Háromnegyed nyolckor Enjolras és Combeferre megérkeztek a Corinth-ba, felmentek az emeletre, ami majdnem tele volt ebben az időben. Leültek az ablak mellé, ahol egy terebélyes pincérnő odament hozzájuk és felvette a rendelést. Enjolras rendelt mindkettőjüknek, és Éponine-nak is, aki még nem érkezett meg. A pincérnő bólintott, és hamar elillant, ezért aztán Combeferre megkérdezte.

– Én mit is keresek itt, Antoine?

- Én az összes törvényt és jogot tudom – felelt Enjolras. - De te tudod, hogy kell kezelni a nőket. Nekem egyszerűen nincs hozzá képességem.

- Nem lett volna jobb Courfeyrac erre a feladatra?- Combeferre szája sarkában mosoly bújált.

Enjolras szemei majdnem összeszűkültek.

- Az ő tanácsai másfajta nőkre vonatkoznak, más helyzetekre. Inkább benned bízom.

Combeferre bólintott.

- Szóval, amikor előző este beszéltél Éponine-nal, mi volt a benyomásod?

Enjolras gondolkozott egy darabig, mielőtt megszólalt volna.

- Nagyon különös egy lány. A körülmények szülték, és ezek áldozata, de nagyon talpraesett. Nagyon tud nézni a szemeivel, szinte beléd lát, és nem tudsz elmenekülni.

Combeferre megint próbálta lenyelni a mosolygást, és Enjolras folytatta.

- Vannak elvei, és értelmes, de ahogy beszél…mintha nem is nő lenne, semmi finomság. Mindent összevetve egy bizarr teremtmény, és nem is olyan csinos.

Amikor befejezte, Combeferre teljesen vigyorgott.

- Máris megveted őt! Nagyon helyes, barátom, jó úton vagy a tökéletlen házas ember felé!

- Nem – mondta hűvösen Enjolras. – Nem vetem meg Éponine-t. Ez csak az őszinte véleményem. És úgy tűnik, igazam van. Örülnék, ha nem rontanál az amúgy is rossz helyzetemen a megjegyzéseiddel.

Abban a pillanatban jobbról egy hang csendült.

– De ez a te véleményed, nem igat, mon ami!

Combeferre és Enjolras felnéztek és megpillantották Jolyt és Laigle-t, akik tőlük alig két asztalnyira hallgatóztak és csöppentek bele a vitájukba. Végül a páros felállt és csatlakozott hozzájuk az ablak melletti asztalnál.

- Mit kerestek itt?- kérdezte Combeferre.

Laigle vállat vont.

– Az ész elél ideákon, de a hasnak szüksége van valami kézzel foghatóra.

- A kérdés az, hogy ti mit kerestek itt? - kérdezte Joly.

- Éponine-nal vitatjuk meg az ügyeinket - felelt Enjolras.

Laigle önelégülten mosolygott.

– Tehát Pontmercy bolond ötlete mégsem olyan bolond?

- Úgy tűnik, nem – így Enjolras. – Bár az elején azt kívántam.

Morcos ábrázata ellenére, a másik három jókedvűen nézett rá.

Joly derűsen vállon veregette.

- Barátom, szabad ember vagy és leszel is!

- Igen, az - mondta Combeferre. – Na de most az lenne a legjobb, ha mindketten elmennétek.

- Miért?- kérdezte Joly.

- Mert egy fiatal hölgyet várunk perceken belül, és nem szerentém, ha az idióta vicceitekkel elijesztenétek!

Laigle felhorkantott.

- Ha elijesztenénk! Marius igazolja, hogy ezt a lányt lehetetlen megijeszteni

- Igaz – erősítette meg Joly. – Igaz a névrokonára, talán? Ismerünk más Éponine-t?

Laigle, aki minden jelentéktelen tárgyban ismeretes volt, élénken bólintott.

– Ironikus. Talán forradalmárnak lenni, mint te, nem való az a név, hogy Enjolras; ne hívjunk inkább Sabinusnak? Igen, Sabinus leszel, ő meg a te…

- Éponine - Enjolras felpattant a helyéről.

A lány tűnt fel a lépcsőn.

Éponine, a maga részéről az egész napot valamiféle belső zűrzavarral töltötte. Úgy érezte, mintha összenyomnák minden részét a legfájdalmasabb módon. A szíve Mariusért kiáltott, azért a helyes fiatalemberért, aki alig idősebb nála, és aki mindig kedves volt hozzá. A feje pedig azt mondta neki, hogy az a házassági ajánlat, amit Antoine Enjolrastól kaphat, a legjobb lehetőség, amire valaha számíthat.

A pajzsa alatt, - amit keserű, és durva szavak miatt, vagy ütések és sebhelyek miatt vett fel egész életében (főleg apjától származtak), Éponine belül romantikus lélek volt. Talán azért is mert a neve is az volt, vagy csak önmaga miatt. Nehéz lenne megmondani, de az volt, aki volt. Még a kegyetlen utcai élet sem tudta kiölni az álmokat belőle. Azt akarta, hogy szeressék, ahogy egyszer a szülei is szerették egymást, mielőtt minden rosszra fordult.

Szerette volna, hogy úgy szeressék, ahogy anyja romantikus regényeiben a hősök szeretik a hősnőiket. Minden másnál jobban akarta ezt, és ettől sérült is olyan sokat. Ostobaság volt. Az apja, a testvére, az egész utálatos világ azt mondta, ostobaság, de mint a gyerekek, Éponine nem hallgatott senkire. Ezt most sem akarta megszegni, főleg mert ez az egy dolog tartotta életben.

Marius volt az ő lovagja. Gazdag volt (igazából nem ő, hanem a nagyapja, mégha rosszban is voltak), jóképű, kedves, nem úgy nézett rá, mint egy koszos gamine-re, vagy csak nem érdekelte. Tisztelte őt. Ha bárki levenné a lábáról, az ő lenne. Habár… nem nagyon mutatta jelét, hogy ezt akarná. Ahogy az utcán sétált, összehúzta magán a férfi kabátot, Éponine az előző esti beszélgetésükre gondolt.

- De Monsieur Marius, hozzámenni? Egy idegenhez?

Felzaklatta ez a kilátás. De talán féltékennyé tehetné. Ennek reményében folytatta, szavait óvatosan megválogatva:

- Tényleg nagyon jóképű, de azt hiszi, én tudnám...?

Szélesen elmosolyodott.

– Ez egy nagyszerű lehetőség lenne neked, Ponine. Csak gondold meg! Megmenekülnél apádtól...

Ő csak beszélt, de Éponine nem hallotta, csak azt, ami a szavai mögött volt.

– Nem szeretlek, soha nem foglak, csak egy barát vagy, kérlek menj valaki máshoz…

Teljesen magán kívül volt, de vigyázott, hogy ne mutassa ki, ezért azt mondta, személyesen kell beszélnie Enjolrassal.

Keserű fájdalom markolt a szívébe. Miért akarja ezt Marius? Jó, nem ő volt a legszebb lány, de évek óta barátok! Nem látja a múltat? Nem bizonyította be a hűségét az elmúlt években? Nem tett meg mindent érte? És most hozzá akarja adni egy közeli barátjához. Ez nem igazság!

Az élet nem fair- mondta egy belső hang, az élet soha nem azt adja, amit akarsz, és ritkán azt, amire szükséged van!

Így, miután magához tért, Éponine rájött, mit kell tennie. Marius megmenthetné, de nem akarja. Ha hozzámenne Monsieur Enjolrashoz, akkor is megmenekülne. Másféle menekvés, de az. Nem akarta összekötni az életét olyannal, aki nem az ő másik fele, a lelke nem tudná sokáig elviselni. De az utcán van. Az apja nem tudja eltartani, és borzasztóan megalázza. Nem akar már hidak alatt aludni, vagy pajtában, és éhes sem akar lenni. Jó lány akar lenni, többé-kevésbé, amilyennek az anyja akarta régen. Tisztességesnek.

Ha az utcák nem tudták megölni az álmait, megtanították, hogy soha ne hagyja ki az elé kínált falatot. Összeházasodni ezzel a fiúval – igazából tényleg elég jóképű fiúval – egy életre szóló menünek látszott. És megtarthatja Mariust, ahogy eddig is: a fejében. És erről Enjolrasnak nem kell tudnia.

Levonta a következményeket és tanulságokat, majd gyorsan befordult a Rue de Chanvrerie-re. Ahogy sétált, ujjaival idegesen beletúrt a hajába, hogy rendbeszedje magát valamennyire. Éponine mindent megtett, hogy a megjelenését javítsa, de nem segített sokat. Megpróbálta a gubancokat kifésülni, és remélte a legjobbakat. Megpróbálta felidézni, mit tanított az anyja, neki meg hugának, amikor még Montfermeilben éltek. Most meghozta a döntést, aggódni kezdett. Antoine Enjolras gazdag volt és tiszteletre méltó. A feleségének lenni hatalmas megtiszteltetés és feladat. Sikerül neki jól viselkedni? Nagyon régen taníttatták, és gyorsan is tanult. Elérte a Corinthot, Éponine kicsit megállt idegesen, majd minden bátorságát összeszedve elindult felfelé a lépcsőn az étkező felé.

- Hello, Antoine – köszöntötte Éponine a férfit, és enyhén elpirult, de azt hitten ez nem látszik rajta.

- Ó, már így hív téged? – csodálkozott Combeferre.

Enjolras felállt.

Amikor Éponine odaért az asztalhoz, Enjolras átadta neki a helyét. A lány meglepettnek tűnt, és erre Enjolras mégjobban megsajnálta őt, akinek eddig nem adatott meg a társadalmi tisztelet - eddig.

- Éponine, ismered a barátaimat? Alexandre Joly, François Combeferre, és-

- Te vagy Bossuet, nem? – szakította félbe Éponine miközben a kopasz fiatal férfire nézett.

Laigle vigyorgott.

– Igen, én volnék. Laigle de Meaux, de röviden csak Bossuet, egy régi jó vicc miatt, amit mára már sajnos teljesen elfelejtettek a barátaim! – azzal Joly-ra nézett, aki felelős volt a csapat hosszútávó memóriájáért. Éponine gyöngyözően felkacagott. Enjolras örült, hogy Laigle ott volt. A természetes jókedve lehetővé tette, hogy mindenki hamar feloldódjon, és nélküle a társaság egyáltalán nem lett volna olyan szabad és felhőtlen.

- Nos - kezdte Enjolras. – Jó lenne, ha helyre raknánk a dolgokat.

- Igen, tisztáznunk kell pár dolgot – értett egyet Éponine.

- Gondolkodtam rajta, és azt hiszem kitaláltam a legjobb módját.

- Ne hagyj minket bizonytalanságban! – könyörgött Joly.

- Az már kétségtelen, hogy Éponine és én összeházasodunk, amilyen hamar csak lehet, amint kész vannak a papírok. Vannak összeköttetéseim, egy-két héten belül készen is lesznek. Addig is válszolok apámnak, elmagyarázom, mi a kifogásom a kísérlete ellen, hogy összekösse az életünket a drága Mlle. Guillory-vel, hogy titokban megnősültem. Eleinte nem akartam elmondani neki, mert féltem, hogy reagál a rossz hírekre, de nem hagyott más választást.

Combeferre helyeselt, de figyelmeztetőleg így szólt.

- Apádat ismerve ez nem lesz elég neki. Ha elégedett, akkor is minden részletet tudni akar, de most egészen biztos nem lesz elégedett az események ezen fordulatával, szóval… Milyen magyarázatod lesz erre a szökésre?

- Arra gondoltam, hogy Éponine-nal közösen találjuk ki.

Ekkor Éponine közbeszólt.

– És mi van a papírokkal? Bizonyítékot akar majd. A dátum nem fogja alátámasztani a sztorinkat.

Enjolrast lenyűgözte a lány, mert erre nem is gondolt.

- Ismerek pár embert… vagyis apám ismeri…de tudom, hol találhatom meg őket, meg átírhatnak pár dolgot – javasolta Éponine.

Enjolras hevesen nemet intett. Semmiképpen sem akart bűnözőkkel üzletelni.

- Nem, nem akarom – más lehetőségen törte a fejét. Hirtelen eszébe jutott, amit Courfeyrac mondott pár nappal ezelőtt.

- Van egy ötletem. Az új fiú, aki pár hete jár hozzánk, Feuilly... egy festő.

Joly bólintott.

– Nagyon tehetséges.

- Szerintetek képes lenne kijavítani egy hivatalos dokumentumon dátumot?

- Kérdezzük meg tőle - mondta Combeferre.

- És ha ez nem jön be, még mindig ott vannak az ismerőseim – tette hozzá Éponine.

Abban a pillanatban a szeplős pincér kihozta az ételeiket, ami csöndet eredményezett a beszélgetésben, mindenki jóízűen evett, főleg Éponine, aki évek óta nem evett ilyen finomat. Ezt látva Enjolras ismét szembesült a nyomorúsággal, mert a Corinth csak egy középszerű helynek sem volt nevezhető, a gamine mégis úgy evett, mintha palotában lenne. A nyomorúság és a szegénység mindenhol felbukkant, mióta Párizsba jött, és mindig összeszorult ha látta a társadalom legalját, de most, hogy itt ült szemben vele, megrázó érzés volt.

Mikor mindenki jóllakot, kifizették a számlát, Enjolras kijelentette, hogy későre jár és még van tanulnivalója holnapra. Elbúcsúzott, de mielőtt elindulhatott volna, Joly felkiáltott.

– Barátom, ugye nem állt szándékodban a menyasszonyodat az utcán hagyni?

Hogy teljesen őszinték legyünk, egész este ezen rágódott, de nem tudta, mit tegyen. Nem rázta volna meg, ha nem kell csinálnia semmit, de az a szó: menyasszony, szíven ütütte és teljesen más perspektívába helyezte a dolgokat. Jolynak igaza van, muszáj tennie valamit, de még nem tudná elvinni a lakásába.

- Nem lenne helyes, ha most magamhoz vinném.

Éponine megrázta a fejét.

- Nem kellaggódni miattam! Eddig is egyedül voltam, ezt a kis időt is túlélem valahogy.

- Nonsense!- kialátott Combeferre. – Nem hagyhatunk egyedül csak így! Fontos kérdés, mit csináljunk az esküvőig?

Akkor Joly és Laigle összenéztek, mint akik tudnak valamit. Egyszerre szólaltak meg:

- Musichetta.