November 22, 1830

Musichetta, mint kiderült, Joly szeretője volt.

Éponine csodálkozott ezen, mert Laigle rengeteget flörtölt vele egész este, és nem tudta, hogy szerelme e két férfin oszlik meg . A férfiak meg rajta.

Új barátai elvitték Musichettához a késői óra ellenére is, és megkérték, fogadja be az otthonába pár hétre. Éponine első gondolata az volt, mikor belépett és meglátta Musichettát, hogy olyan gyönyörű, mint egy márvány szobor. Tökéletes volt, porcelán bőrrel, mézszőke hajjal és olyan megfogó volt a szeme; mély ibolya árnyalatai, amit arany szín keretezett. Egyszerű virágos selyemköpenyt viselt. Az egyetlen dolog, ami megkülönböztette az úri dámáktól a száraz és piros keze volt.

- Alexandre, mi ez az egész? – kérdezte meglepetten. – Nem fogadhatom be! Alig van hely!

Éponine azt gondolta, neki nem kell sok hely, de csöndben maradt.

- Kérlek, 'Chetta, csak párhétről lenne szó, amíg elintézzük a dolgokat – esedezett Joly.

- Egyébként ki ő?

- A nevem Éponine.

- Enjolras menyasszonya – tette hozzá Laigle. – Emlékszel, meséltem azt a mókás helyzetet.

Erre Musichetta elmosolyodott.

- Hát persze! Milyen szórakoztató ügy!

Éponine gyanította, hogy Antoine biztos dühös lenne, ha tudná, hogy szórakoztatónak találja a magánügyeit.

Észrevette, hogy a kék szemekben nyugtalanság bújkál.

- Kérlek – könyörgött Joly. – Nincs más hely, ahova mehetne.

Musichetta sóhajtott.

– Segítenék, de nem tudok.

- Ugyan már Chetta - ostromolta Joly. – Csak az esküvőig – a szemeiben fény gyúlt. – Csak gondold el! Szegény Éponine nem támaszkodhat Enjolrasra. Szüksége van valakire, aki előkészíti a nagy napra. Egy küldetés. Nem lenne kihívás neked?

Musichetta elmosolyodott.

– Utálom, hogy ennyire ismersz. Rendben, azt hiszem nincs más választásom.

Bár a szavai kemények voltak, a szemében kedves, huncut fény bújkált. Azt mondták, szívesen befogadják Éponine-t az otthonába.

A két férfi elment, Musichetta pedig tanulmányozni kezdte Éponine-t, karba tett kézzel állt, ujjbegyét a szájához tette.

- Nem vagy valami csinos, ugye? – bár ez nem kérdés volt. – De azt hiszem, tehetek érted valamit. Gyönyörű szemeid vannak.

- Semmi az önéhez képest – felelte Éponine féltékenyen.

Musichetta felnevetett.

– Szépek a szemeim, ugye? Neked elmondom, hogy ezzel babonáztam meg Alexandre-t. Meg van győződve róla, hogy ő csábított el – férfiak – de én már sokkal korábban láttam őt, mint ő engem. Egyik éjjel vettem észre a táncteremben, és olyan jóképű és édes volt…csak rá kellett néznem, és az enyém volt… szóval nem törhetem össze az elméletét. Ez a szabály, Éponine, ha szép szemeid vannak, a kiszemelt férfi a tiéd.

Ezután karon ragadta Éponine-t, behúzta a társalgóba és leültette a kicsi kanapéra.

- Ó, tudom, hogy Alexandre és én nem leszünk együtt örökké. Remélhetem, hogy én leszek az a szerencsés lány, akit elvesz majd, de ez nem valószínű. Most egymásnak itt vagyunk, és ez nagyon jó. De te! Nagyon szerencsés vagy! – kiáltott fel. – Biztos vagyok benne, hogy Párizs minden hölgye szerencsét próbált már Antoine Enjolrasnál- rengeteg gazdag és nemes lány is, de nem kaptak egyebet egy hűvös pillantásnál. Ez a férfi márványból van. Na, nem volt ám mindig ilyen... Milyen helyes, de milyen hidegvérű lett, még velem is! És most elég egy levelecske a drága papától, és hopp megnősül. Hogy tudtad elérni, hogy téged válasszon?

Éponine úgyérezte, meg kéne sértődnie ezen, de Musichetta olyan volt, mint a szeretője, Joly, olyan kedves és tiszta, és csak őszinte volt vele. És igaza is volt: Éponine lett volna a legutolsó lány Párizsban, akit Enjolras magától elvett volna.

- Talán – kezdte Éponine. – mert én vagyok az egyetlen nő Párizsban, akit teljesen hidegen hagy.

Musichetta elkerekítette a szemeit.

- Micsoda? Nem hiszem el! Minden nő álmodozik róla!

- Hát én nem – mondta szárazon, majd hozzátette kis habozás után. – Jó, jóképű egy kicsit

- Kicsit?! Na hát! Ő egy csodálatos férfi! Te vagy a legszerencsésebb lány a földön!

- Azt hiszem, igen – mosolyodott el Éponine. – De nem hiszem, hogy sokáig együtt marad egy olyan lánnyal, mint én.

- Ez Párizs – válsztolt Musichetta. – Furcsább dolgok is történtek már. Egyébként, én vagyok a főnököd. Mikor végzek veled, tökéletes szépség leszel! Most pedig mars az ágyba, mert már megvannak veled a terveim holnapra…

Mint kiderült, a tervek egy fontos része Éponine teljes tisztává varázslása volt. Musichetta nem ment dolgozni, mert az Éponine-project fontosabb volt számára. Mosónő volt, innen az érdes keze, de mióta Jolyval van egyetlen feladata a férfi volt csak. A vásárlói várhatnak, mondta. Így a hátsó mosó helyiség kádját arra használhatta, hogy teleengedve vízzel és beleparancsolja a gamine-t. Éponine soha nem érezte magát ilyen tisztának. Az esőben sétálás vagy a folyóban fürdés nem igen nevezhető tisztálkodásnak. Amikor megfürdött, Musichetta megajándékozta egy ruhájával, egy kék köntössel, amit Éponine azonnal föl is vett. Boldog volt, hogy végre megszabadulhat saját rongyaitól, amiket már két éve hordott, és kinőtt már régen.

Musichettának volt egy tükre a hálószobában, amihez Éponine odarohant, hogy megnézze magát az új ruhában. Csalódott volt. Habár tiszta volt, a bőre a naptól még barna volt és sápadt az alultápláltságtól. A haja is tiszta volt, de még nem fésülte ki a gubancokat. De jobban érezte magát Musichetta ruhájában, bár egy kicsit nagy volt neki, nem passzolt a vékony kis alakjára, esetlennek tűnt benne.

- Ne aggódj – nyugtatta Musichetta, mikor látta a csalódott Éponine-t. - Ez csak ideiglenes, majd csináltatunk neked saját ruhákat, de most örülj, hogy nem kell többé azokban a rongyokban járnod!

Éponine felsóhajtott.

– Butaság volt. Évekig csúnya voltam, és most azt hittem…

- Azt hitted a fürdés és a ruha csak a különbség? – csodálkozott Musichetta. – Rómát sem egy nap alatt építették, mon ami. De ne félj, mire férjnél leszel, tökéletesen mutatsz majd!

Musichetta egy kis székre ültette a lányt a tökör elé.

- A következő lépés! Valamit csinálnunk kell a hajaddal – beletúrt a rakoncátlan ticsekbe. – Bevallom, irigyellek a hajad miatt!

Éponine haja vörösesbarna göndör ticsekből állt, mint az anyjának. Azt gondolta, Musichetta szőke fürtjei sokkal csinosabbak, és meglepte a kijelentés.

Az idősebb lány kezébe vett egy fésűt, és kezelésbe vette Éponine haját. Próbált finom lenni, de azért kis fájdalmat okozott.

- Valaki megtanította már, hogy tűzd fel a hajadat? – kérdezte Musichetta, miközben egy nagy csomót bogozott ki éppen. Éponine nemet intett (ami nem könnyítette meg a helyzetét)

- Na akkor, első lecke…

Enjolras aznap délután hazament. Le akarta tenni a könyeit, hogy úgy menjen a kávézóba, ahol Bahorel és Courfeyrac már várja. Nem számított rá, hogy egy csodaszép lány várja az ajtó előtt.

- Monsieur Enjolras – nézett rá arany szemeivel. – a nevem Musichetta. A menyasszonya miatt jöttem.

Felismerte a lányt, aki Joly társaságában hagyta el néha a Cafe Musaint, és bólintott.

– Miben segíthetek?

- Elvinném Éponine-t egy szabóhoz, saját ruhákra van szüksége. A gondom csak az, hogy nem tudom megengedni magamnak ezt a kiadást, és természetesen ő sem.

Musichetta jelentőségteljesen nézett rá az ibolya szemeivel. Enjolras bólintott.

- Természetesen – mondta készségesen és a kezébe nyomta a pénzt. A nő szeme elkerekedett a rengeteg pénz láttán. – Vegyen meg mindent, amire szüksége van. Ha még szüksége van pénzre…

- Nem, ez így is rengeteg! Nagyon köszönöm, hálás vagyok, Monsieur!

Elköszöntek egymástól. Enjolras belépett a lakásába.

– Nők…

Ledobta a könyveit és sietett a kávéházba, fölöslegesen, ugyanis Bahorel késett, mind mindig. De látta, hogy ott van Feuilly a sarokban, így odament hozzá, hogy felvázolja a szívességet és a problémát, amit Éponine vetett fel a dátummal.

- Feuilly, van egy perced?

A fiatal férfi bólintott és követte Enjolrast egy félreeső sarokba.

- Ott voltál azon az estén, amikor megoldást kerestünk a szüleim féle nehézségekre.

- Ne félj, nem mondtam el senkinek, ha kell, nem is tudok róla… - kezde Feuilly, de Enjolras közbevágott.

- Nem erről van szó. Pontmercy terve működésbe lépett, de van egy kis dátumbeli problémánk.

- És nekem mi dolgom van vele? – kérdezte óvatosan a fiatal férfi.

- Azt hallottam, festesz és rajzolsz is. Talán értesz a tintához meg a papírhoz, és akkor tudnál segíteni pár dokumentumot átjavítani?

- Nem vagyok benne biztos – mondta elgondolkodva a festő. – Attól függ, milyen tintáról van szó, de megpróbálhatom. Igen, segítek, mert Patrice Feuilly olyan ember, aki segít a barátainak!

- Barátodnak tartasz? – kérdezte meglepetten Enjolras, mert alig beszélt ezzel a fiúval.

Feuilly bólintott.

- Minden ember testvér. És mi? Ugyanúgy gondolkozunk, ugyanúgy érzünk, mindenkit egyenrangú félnek tekintünk, ez a barátság alapja, nem?

Enjolras elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét Feuilly felé, aztán kezet ráztak.

- Köszönöm, barátom.