November 29, 1830

A következő napokon Enjolras teljesen kizárta Éponine-t és a közelgő eskővőt a fejéből. Elintézte a szükséges papírmunkákat, és elégedett volt, hogy mindent a kezében tart. Örült, hogy most olyan dolgokra koncentrálhat, ami igazán fontos neki, amiért érdemes harcolni. Joly tájékoztatta, hogy barátnője és Éponine remekül kijöttek, tehát Enjolras teljesen nyugodt volt. Tényleg csak az egyetemi munkájára, tanulmányaira és a kávéházas ügyeire kellett figyelnie.

- Nagyon tisztelnek téged – mondta egyszer csendesen Combeferre valamelyik este egy szokásos zsibongó összejövetel után.

- Kik? – kérdezte Enjolras szórakozottan, miközben egy vastag könyvet nézett maga előtt az asztalon.

- Az emberek. Nem éppen a barátaink, Isten tudja, hogy kerülnek ide, de mindenki tisztel téged, minden egyes ember, aki részt vesz a találkozóinkon, hihetetlen tiszteletben tart. Fiatal, idős, diákok, munkások… mindenki. Eddig nem is vettem észre. De láttad ma este, hogy csillogott a szemük, amikor beszéltél?

- A beszédre figyeltem – mondta Enjolras. Combeferre felnevetett.

- Mindig is volt egy kisugárzásod, Antoine. Azt hiszem ez vonzott hozzád először, amikor gyerekkorunkban találkoztunk. Nagyszerű ötleteim voltak, és te mindig elérted, hogy higgyek a megvalósításukban, még akkor is, ha azok csak egy kisfiú álmai voltak. De ez most… más.

- Hogy érted ezt? Ugyan az vagyok, aki voltam.

- Nem, nem igazán – mondta Combeferre. – Mintha most ébredtél volna fel. Mióta itt vagyunk Párizsban… tényleg csak 3 évvel ezelőtt volt? Milyen gyorsan repül az idő! Mindegy. Egész gyerekkorodban másokat inspiráltál, de most úgy tűnik, saját magaddal teszed ugyanezt.

Enjolras végül felnézett a könyvből.

– Ez olyan nagy meglepetés, François? Végre megtaláltam azt, amiért érdemes küzenem. Hogyan is hagyhatnám cserben?

- Senki sem tudna meggátolni ebben, ahogy beszélsz, követnek. Kételkedem, hogy tudnád, miért te vezeted az Amist, de ez nyilvánvaló nekem. Az emberek látják az erődet, a kitartásodat, és ahogy a szabadságról beszélsz nekik, és még a leggyávább szívűek is követnének téged bárhová. Rengeteg hatalmad van az emberek szíve és esze fölött, mon ami.

- Nem miattam, nem engem követnek. A szabadság emelkedő csillaga hívja őket. Én csak egy férfi vagyok, a Szabadság a vezető – helyesbített Enjolras.

Combeferre sóhajtott és egy parányi mosoly bújkált szája sarkában.

- Mondj, amit akarsz, de a lelkesedésed nélkül ez az egész semmit sem érne.

Ebben a pillanatban Marius lépett oda hozzájuk.

- Marius! - kiáltott Enjolras. – Azt hittem, már elmentél.

- Csak gondolkodtam. Mi lesz az öreg Thenardierrel?

Enjolras üres tekintettel meredt rá.

- Éponine apjával – magyarázta Marius.

Megértette. Hirtelen eszébe sem jutott, hogy Éponine-nak családja is van.

- Gondolom ötleted is van, ha felhozta a témát.

- Igen, azt hiszem.

- Halljuk – csapta össze tenyerét Combeferre.

A fiatal fiú leült velük szemben.

- Éponine pár héttel ezelőtt azt mondta, még mindig az öreg Gorbeau házban laknak. Oda kéne mennünk beszélni Thenardierrel. Igazából neki édesmindegy, hogy a lánya hazajön-e vagy sem, de jobb lenne a dolgok elé menni, mintsem utólag legyen bajunk belőle.

Enjolras elgondolkodva biccentett. A legkevésbé sem akart beszélni Thenardierrel, mert abból, amit a kis Éponine-ból látott, arra következtetett, borzalmas ember lehet, de Mariusnak igaza van. Problémákat okoztat nekik. A pletykák szerint egy pénzéhes patkány, aki minden helyzetből pénzt remél. Biztos volt benne, hogy ezúttal is élne a lehetőséggel.

De ezek ellenére Éponine apja volt, és Enjolras úgy érezte, még ebben a helyzetben is köteles megkérni tőle a lánya kezét. Régimódi dolog, igaz, de ez a helyes. Ez az egész eljegyzés dolog annyira abszurd volt, de valamit normálisan akarta csinálni, ahogy illik.

- Bajkeverő? – kérdezte Enjolras.

Marius elvigyorodott sátánian, ami elég félelmetes volt az ártatlan arcán.

- Rengeteg dolog van a számláján, mialatt a szomszédja voltam, begyűjtöttem pár bizonyítékot, amit most felhasználhatunk. Ha nem együttműködő, majd ezzel meggyőzzük. Nálam vannak az álnéven írt levelei is, és nem örülne, ha ezek a rendőrség kezébe jutnának…

Enjolras elképedve nézett ifjú barátjára.

- Lenyűgöztél, Pontmercy. Egy tábornok rejtőzik a diák alatt, ugye?

- Inkább egy gazember – kuncogott Combeferre.

November 30, 1830

Másnap reggel Enjolras csatlakozott Mariushoz Bahorel háza előtt, ahol várták az idősebbet. Bahorel hallott a kirándulásukról Thenardierhez, és nem akarta kihagyni azt a lehetőséget, hogy kiálljon a barátaiért, ha baj van, ott legyen. Hamarosan feltűnt a bejárati ajtóban egy mustársárga mellényt és széles vigyort viselve.

- Ah, mes amis! – azzal kezet ráztak. – Szép reggelünk van, nemde?

- Még szebb lesz, ha végre véget ér – jegyezte meg Enjolras.

Bahorel felnevetett, és úgy döntött, nem fűz hozzá megjegyzést, de a vigyort percekig nem tudta letörölni az arcáról. A trió a Boulevard de l'Hopital felé vette az irányt.

Ahogy elérték az 50-es számú házat, Marius összeráncolta homlokát.

- Istenem, el is felejtettem, milyen szörnyű ez a hely.

Enjolras csak bámult. Ezen a helyen él Éponine? Nem csoda, hogy szegény lány így nézett ki, sőt, rosszabb is lehetett volna! Ez a hely borzalmas volt. Régi épület, mely már az összedőlés határán volt, az ajtófélfák rohadtak, penészszag, kosz, mocsok mindenütt. Marius, aki még mindig undorodva nézte a házat, most belépett.

- Menjünk be. Gyertek utánam, a lépcsők tetején van a szoba.

Felmentek, Marius az ajtóra mutatott. Enjolras bekopogott.

Egy darabig csend volt, és már reménykedni kezdett, hátha nincsenek otthon.

- Lehet, hogy… - kezdte volna, de akkor kinyílt az ajtó. Egy nő állt előttük, aki csakis Éponine anyja lehetett. Enjolras csak bámulta. Nem volt köztük hasonlóság, de mégis. Ez a nő kövér volt, varangyhoz hasonlított, de a göndör haja, a pici orr és az arcát a lánya örökölte. De a legfeltűnőbb különbség a szemei voltak. Éponine hatalmas zöldesen csillogó szemeiben értelem és tiszta lélek fénye táncolt. De ezek a szemek picik voltak, malacszerűek, mint egy mocsár. Enjolras ránézett Mariusra, akinek nem volt ismeretlen a látvány.

- Madame Thenardier- kezdte tiszteletteljes hangon. – Itthon van a férje?

- Igen – morogta. – Itt van.

Azzal kelletlenül behívta őket.

A három Amis átlépett a küszöbön az egyszobás lakásba, és a látványtól Enjolras újraértelmezte a mocsok szót. A szoba sarkában egy sápadt fekete hajú lány ült, tizenöt éves lehetett, és az anyja szemét örökölte. Felnézett rájuk és meglepetten eltátotta száját. Szemei megakadtak Enjolrason. Róla mesélhetett Éponine, gondolta.

A kis tűzhely melletti rozzant székről egy alacsony ősz hajú férfi pattant fel, kezében papír.

- Mit tehetek önökért, uraim?

Enjolras most látta, kitől örökölte Éponine a hatalmas szemeit. Ez a férfi olyan volt, mint egy kígyó és egy patkány tökéletes keveréke.

- Monsieur Thenardier, a lánya, Éponine miatt vagyok itt – szólt Enjolras.

- Szabad tudnom, kicsoda ön, Monsieur? Monsieur Marius, magát ismerem, de kik a barátai?

- A nevem Antoine Enjolras – húzta ki magát. – És azért jöttem, hogy megkérjem a lánya kezét.

A sarokban ülő lány felcsuklott, mire apja szikrákat szóró szemmel ránézett.

- Mit hallok? – meredt Enjolrasra. – A lányomat? Éponine-t? Olyan úriember, mint ön? Biztos csak tréfál!

- Bizosíthatom, ez nem tréfa.

Thenardier csak nézte. Látszott, hogy peregnek a gondolatai, hogyan kovácsolhatna előnyt a hallottakból. Vagy csak Enjolras gondolta rosszul. De nem.

- Ha valamiféle hozományt vár, akkor téved, Monsieur... Enjolrast mondott? Láthatja, a családom..

- Nem vak, Thenardier! – szakította félbe Bahorel. – Látjuk, hogy szegény és mocskos!

- Christophe!- Enjolras élesen rászólt, mire a másik csöndben maradt. Thenardier arcán savanyú kifejezés jelent meg.

- Igaza van, nehéz időket élünk. Valamikor tisztességes család voltunk, fogadóm volt, és engem is elfogadtak, sőt, tiszteltek! Elkényesztettem a lányaimat, jó ember voltam! De látja, ez hová vezetett, mindkét értékes gyermekem elvész… Gyémántok ők, tudja…

A lány a sarokban olyan hangot adott ki, mintha a nevetését próbálná visszafolytani.

- Monsieur Enjolras, ön gazdag és nemeslelkű ember – folytatta Thenardier. – Azt mondja, érdekli a lányom. El akarja venni…

Enjolras hidegen bólintott.

- Akkor talán… - Thenardier habozott, kijátszva minden érzelmet és hatást. – Talát gondolhatna a lány szerencsétlen családjára is.

- Mi, te alattomos kis fér… - tört volna ki Bahorel, de Enjolras elkapta és csendre intette.

- M. Thenardier – nézett továbbra is hidegen Enjolras. – Elveszem a lányát, megígérem, és ön nem folyik tovább bele az életébe, nem lép kapcsolatba vele, ha ő nem akarja. Nem csal ki tőlem pénzt miatta.

Thenardier okos és ravasz tolvaj volt, de most folytatta a játékot.

- És miből gondolja, hogy belemegyek ebbe? – nevetett fel rekedten.

Ebben a pillanatban jött Marius. Kicsit sápadt volt, de a hangja nyugodtan zengett.

- Mert, Monsieur Thenardier- vagy inkább Monsieur Jondrette?

- Én nem tudom miről… - kezdte Thenardier, de Marius a szavába vágott. – Vagy Monsieur Fabantou? Esetleg ma Mother Ballizard?

Ahogy ezek a nevek elhagyták Marius ajkát, Thenardier elfehéredett, de még nem fejezte be.

- Nem örülne, ha esetleg a rendőrség kézhez kapná ezeket a leveleket, nem igaz?

Hatalmas szégyen lenne, ha kiderülne a tavaly tavaszi Marais merénylet összes részlete. Vagy nem hiszem, hogy a prefektus úr ne akarná hallani, hogyan szökött meg Brujon és Gueulemer a La Force-ból Januárban! – önelégült mosoly jelent meg Marius arcán. – Akar többet hallani? A rendőrséget biztos érdekelné még pár dolog.

- Hogy merészeled, te mocskos kis…- támadt rá Thenardier.

Bahorel, aki jó két fejjel magasabb volt a bűnözőnél, azonnal elkapta, mire Mme. Thenardier siránkozni kezdett.

- Enged el, de behemót állat! - kiabált Thenardier Bahorelre. Enjolras bólintott.

Thenardier hátralépett, és lihegve így szólt.

- Rendben. Menjenek.

- Engedélyt ad, hogy elvehessem Éponine-t?

A férfi felkacagott.

- Tegye, amit akar, vigye azt a némbert, mit érdekel engem? Ha a barátai ennyi gondot okoznak nekem, már nincs vele semmi dolgom. Az a ringyó úgyis haszontalan volt, csak magára gondolt. Figyelmeztetem, rettenetes egy nőszemély!

Az egyetlen ember, aki még Thenardier nyers szavainál is jobban megdöbbentette Enjolrast, a e felesége volt. Semmit nem tett vagy mondott a lánya védelmében. Enjolras nem tudta, hogy reagáljon ennek a bűnözőnek a szavaira, csak hidegen válaszolt.

- Viszlát, uram. Remélem soha többé nem lesz szerencsém találkozni önnel.

Megfordult és amilyen gyorsan csak tudott, menekült a padlásszobából, mert a düh már majdnem szétrobbantotta, Marius és Bahorel alig érték utól.

Az ilyen emberekért küzd, mint a Thenardier. Értelmet és fényt akar adni az ilyen embereknek, de most a pokolba kívánta Thenardiert és a feleségét, hogy ne mocskolják be a Köztársaság eszményét. Tudta, hogy nem helyes, hogy így gondolkodik, hogy elnyomjon egy embert, de nagyon dühös volt. Enjolras igaz sokat vitázott apjával évekig, de akkor sem gondolta, hogy egy család ilyen gyűlöletes tud lenni, ez a kegyetlenség felzaklatta. Rosszul lett ezektől az emberektől, akiknek egy csepp kedvesség sem volt a környezetükben, elhanyagolják a gyermekeiket…

Eltökéltebbnek érezte magát, jöjjön, aminek jönnie kell, megmenti Éponine-t: ezt a letépett virágot újra kivirágoztatja egy új világban, ahol van fény, értelem és egyenlőség.

Most már tudta, mindkettejüknek az a legjobb, ha feleségül veszi Éponine-t. Teljesen elfelejtette a saját érdekeit, csak arra tudott gondolni, hogy ennek a lánynak soha ne kelljen visszatérnie ehhez a borzalmas élethez. Ő lesz a védelmezője, a célja, hogy emlékeztesse a hazájára is – szüksége van rá.

Annyira elgondolkodott ezen, ahogy észre sem vette, Marius már nincs velük, amikor Bahorellel beszálltak a fiákerbe.

- Hol van Pontmercy?- kérdezte.

Bahorel a mocskos épület felé mutatott.

Enjolras odanézett, és látta Mariust a kapuban. A fiatal lány, Éponine huga futott utánnuk, és kérte Mariust, hogy hallgassa meg. Valamit mondott neki, mire Marius bólintott és elindult feléjük. Mikor beszállt a kocsiba, a Quartier Latin felé indult a kocsi.

- Mit akart? - kérezte Bahorel.

Marius szomorúan elmosolyodott.

- Hogy adjak át egy üzenetet Éponine-nak, hogy ne felejtse el soha a kishugát.

Enjolras hátradőlt az ülésen és mélyet sóhajtott.