December 1, 1830

Éponine mégegyszer megnézte magát Musichetta tükrében, és valami belül mosolyra késztette. Még mindig nem olyan volt, amire azt mondhatjuk: gyönyörű, és lehet, nem is lesz soha ennél jobb, de mégis hatalmas különbséget érzett saját új ruhájában, ami tökéletesen passzolt rá.

Musichetta elrángatta őt a szabónőjéhez, aki szörnyülködve fogadta Éponine-t. A szőke lány elmagyarázta, hogy „kedves unokatestvére" csak most nőtt fel és nőtte ki kislány ruháit, ezért kell valami nőiesebb, új.

- Ami persze kellemetlen – magyarázta Musichetta. – Mert jövő héten férjhez megy!

Ez persze nem volt teljesen igaz, de az új ruhák nagyon fontosak voltak, ezért füllentett egy kissé Musichetta. Éponine rájött, hogy minden csak külsőség, ezek az emberek egyáltalán nem jobbak nála, hazudnak, kijátszák egymást. Sem az Amis és sem Musichetta nem volt különb, máris olyan volt, mint a családja, részben jobb, részben ugyan olyan. Hazudnak, csalnak, de a legfőbb különbség az indíték.

Éponine most már három új ruha tulajdonosa volt. Két egyszerű, hétköznapi viselet; egy kék és egy levendula szín. Utóbbi halványlila és rózsaszín volt, nagyon szép, emellé Musichetta smaragdzöldet is akart, hogy kiemelje Éponine haját és szemét, de nem találta meg a megfelelő színt, így egy pávakék mellett döntött. A harmadik pedig különleges alkalmakra készült, Éponine látta a mintát, amit a szabónő készített, és alig tudta elhinni, hogy az övé lesz. Csodaszép finom selyemből, a színe pedig halvány krémszínű. A két hétköznapi ruha így is a legnagyszerűbb öltözék volt, amit valaha is viselt gyerekkora óta.

- Mintha nem is én lennék.

- Bájos vagy – simogatta meg Musichetta.

- Nagyon félek, hogy bepiszkítom – valójában lélegezni sem mert a ruhákban. – Nem szoktam ilyen csodákat hordani.

- Oh 'Ponine, túl sokat aggodalmaskodsz! Egy hihetetlen gazdag férfi felesége leszel, élvezd ki! Nem vagy többé gamin, hanem egy hölgy, kisasszony. Bármit megkívánsz, megkaphatod, naponta új ruhákat vehetsz! – kuncogott a szőke lány.

Éponine bólintott és a szájába harapott. Hogy is tehetné? Alig pár hete még a hidak alatt aludt és az utcáról szedte össze a vacsoráját. Most selyembe öltözik, és el kell játszania Enjolras családja előtt, hogy ő egy becsületes, értelmiségi hölgy, aki elcsábította a fiukat? Hazudott már, de nem volt biztos benne, hogy jó színésznő lesz ebben a drámában.

- Tudod mit – csillant fény Musichetta szemében. – Most, hogy megvannak a ruháid, még rengeteg mindent vásárolhatunk neked abból a pénzből, amit Enjolras adott. Kalapot, ékszereket, jaj de jó móka lesz!

Éponine zavarba jött. Nem akarta lelombozni új barátnőjét, de semmi kedve nem volt hozzá, sőt kellemetlennek érezte ezt a költekezést, már ezek a ruhák is túl sokak voltak. Musichetta gyorsan elszaladt a pékhez ennivalóért (hogy kicsit felhízlalja a vézna lányt), és addig Éponine csak nézte magáta tükörben. Alig mert hozzáérni tökéletes loknikba összefogott hajához, amit ma már magának csinált, ami igaz nem volt olyan tökéletes, mint Musichettáé, de akkor is csodálta.

Valaki kopogott az ajtón. Éponine azt hitte, Musichetta itthon felejtette a kulcsot, de amikor kinyitotta az ajtót, meglepetésére Marius állt ott. A szíve hatalmasat dobbant és biztos volt benne, hogy teljesen elpirult.

- Monsieur Marius! – tessékelte be örömmel. – Jöjjön beljebb!

- Éponine – köszöntötte az egy mosollyal. – Csodásan nézel ki.

Azt gondolja, csodás vagyok! Csodás, csodás, csodás…

- Köszönöm – mondta most már teljesen elvörösödve, és bevezette a szalonba. – Jöjjön csak beljebb, Marius úr, és üljön le. Mit keres itt?

- Tegnap elmentünk az apádhoz.

- Mit csinált? – kerekítette el szemeit a lány.

- Dokumentunokat hamisítunk, Éponine, legalább apád engedélyére szükségünk volt, mert ismered apádat… Ha később tudja meg, hogy Enjolras felesége vagy, ki tudja, mit csinálna! Problémát szülne, és Enjolras nem akart téged veszélybe sodorni.

Érdeklem, gondolta Éponine, csak Mariusra figyelt. Nem akarja, hogy bajom essen.

- Elment a Gorbeau házba egyedül?

- Nem, mondtam, hogy Enjolras is jött. Meg Bahorel.

- Enjolras ötlete volt? – kérdezte csalódottan Éponine.

- Részben. Én vetettem fel apád problémáját, de ő ragaszkodott a látogatáshoz meg a lánykéréshez.

Éponine hangosan felnevetett. Marius úgy nézett rá, mintha megőrült volna de ez a lányt nem is érdekelte; megőrült, ha a fiú közelében volt.

- Micsoda butaság – mondta végül. – Apám engedélyét és áldását kérni?

- Csak helyesen akart cselekedni – védte Marius.

- Nagyon édes tőle, nem úgy értettem, csak hát… akkor is mulatságos!

- Éponine, azt akarta, hogy neked jó legyen – mondta komolyan a fiú. – Ahogy én is. Muszáj volt apádat elhallgattatni, hogy ne okozzon gondot a későbbiekben. Most már nem fog bántani téged, Ponine.

A lány megint csak azt hallotta ebből, hogy Marius figyel rá. Igen, érdekli őt. Talán mert most csinosabb? Észrevette végre?

- Marius – mondta gyöngéden. – Nem zavar téged, hogy az egyik legjobb barátodhoz megyek feleségül?

- Persze, hogy nem! – válaszolt könnyedén. – Már mondtam, szeretném, ha boldog lennél Ponine. Vagy nem örülsz, hogy nem kell többé az utcán élned, hanem Enjolras mellett?

Nem annyira, mintha veled, akarta üvölteni.

- De, azt hiszem igen – mondta nagyon halkan. – Nem is kaphatnék jobbat, vagy igen? – Mondjuk magától.

Marius mosolygott.

- Enjolras nagyszerű férfi, a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, mégha kicsit hideg is lett az elmúlt időben, de hidd el… senki mással nem élhetnél majd boldogabban.

De veled….önnel igen! Éponine csak magában sikította.

Abban a percben kitárult az ajtó és Musichetta lépett be. Marius azonnal felállt.

- Ki maga? – kérdezte a szőke nő.

- A barátom, Monsieur Marius Pontmercy báró – felelt helyette Éponine. Musichetta vetett rá egy kérdő pillantást mire Éponine hozzátette. – Évek óta barátok vagyunk, és Enjolras barátja is.

Musichetta megnyugodott és mosolyt küldött a fiú felé.

- Oh, akkor elnézést, hogy félbeszakítottam a beszélgetést, folytassátok csak!

Marius egy darabig Musichetta után nézett, aki elhagyta a szalont. Éponine nem volt meglepve. Mindenki megfordult Musichetta után. Mindenki, aki férfiből van.

- Vigyázz jobban – jegyezte meg féltékenyen Éponine. – Ha Joly is itt van, ne bámuld meg ennyire.

Marius kicsit elpirult, és visszaült a fotelbe.

- Egyébként – köszörülte meg a torkát. – Más ügyben jöttem. Találkoztam a húgoddal tegnap.

Éponine megörült, de azért a szívében kis fájdalmat érzett. Nagyon szerette a testvéreit, a húgát és Gavroche-t is. Igaz, nem tudta jól kifejezni soha a szeretetét a családja felé, de a testvérei a mindene voltak. Azelma gyönge volt és ez fájt neki, Gavroche pedig soha nem volt otthon, de amikor látta néhanap az utcákon, bearanyozta a napjait.

- Mit mondott Zelma?

- Azt kérte, soha ne felejtsd el, mégha férjez is mész.

Ez méginkább elfacsarta a szívét. Elfelejteni Azelmát? Persze, hogy nem! Az apját és anyját örömmel elfelejtené, de a kicsi hugát!

- Soha nem felejteném el! – kiáltott fel. – Soha nem felejtem el azokat, akiket szeretek!

Megragadta a mellette ülő fiú kezét. – Köszönöm az üzenetet, Marius úr.

- Ez csak természetes, 'Ponine – mosolygott rá, majd az órájára nézett és felállt. – Mennem kell, már várnak a kávéházban, csak át akartam adni az üzenetet.

- Nem azért jött, hogy lásson? – csúszott ki Éponine száján. Marius felnevetett.

- Mindig jó téged látni. Viszlát, Musichetta! – köszönt el. – Mondjam Jolynak, hogy üdvözlöd? – a szomszéd szobából helyeslő kiáltás hallatszott. – Viszlát 'Ponine.

És elment.

Éponine becsukta mögötte az ajtót, majd háttal nekitámaszkodott és mélyet sóhajtott.

- Viszlát.

Aztán Musichetta hangját hallotta közvetlenül maga mellől.

- Istenem, Éponine, mi van veled?

Kinyitotta szemeit és ártatlanul megkérdezte.

- Mi?

Musichetta megragadta és leültette, mint egy kihallgató teremben szokás.

- Érdekel az a fiú! Ezért hagy hidegen a vőlegényed, ugye?

- És ha igen? – támadt vissza Éponine.

- Nos, semmi rossz nincs benne, csak az, hogy hülyét csinálsz magadból!

- Mindenki ezt mondja, de te, miért gondolod ezt?

Musichetta nem vette észre, hogy Éponine milyen élesen mondta ezt.

- Éponine, ezzel veszélyezteted a dolgaidat Enjolrassal, ha egy másik fiú után koslatsz!

- De szeretem.

- És ő…?

- Meg se lát.

Musichetta együttérzőn ránézett.

- Szegénykém. Nem meglepő, ahogy eddig éltél… Most meg ketté húz a szíved és eszed?

- Mit tudsz te erről? – fakadt ki Éponine. – Őrülten szerelmes vagy valakibe, aki viszont szeret.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem érzem magam megosztva… - válaszolt Musichetta.

– Megbízhatok benned, Éponine?

A lány érdeklődve bólintott.

- Én… nos…az az igazság, volt olyan idő, amikor majdnem elhagytam Alexandre-t Laigle miatt.

Ahogy ezt Musichetta kimondta, a legutolsó dolog volt, amit Éponine várt.

- Micsoda?

A szőke lány lehajtotta a fejét.

– Nagyon szeretem mindkettőt. Mind a kettő nagyszerű férfi… azt hiszem mindkettejükbe szerelmes vagyok. Akkor azt hiszem, úgy éreztem, Laigle-t jobban. Azt hittem, meghalok, ha nem lehetek vele. De gyáva voltam. Joly jómódú, és vele láttam a jövőmet, Alexandre gondoskodna rólam. Laigle... kedves, de aligha tudna gondoskodni a feleségéről, mert csak a saját feje után megy.

Éponine elképedt.

- Akkor csak azért vagy Joly-val, mert gazdagabb?

Musichetta elnevette magát, de szomorúan válaszolt.

- Nem, ez annál bonyolultabb. Szeretem. Igazán. Amikor Laigle-el voltam, akkor is érdekelt természetesen, és a biztonságot választottam, és örülök neki. Alexandre és én nagyon jól megvagyunk. De ez nem azt jelenti, hogy nem gondolkozom el néha, mi lett volna, ha… Érted, mire gondolok?

- Nem igazán – zavarodott Éponine.

- Csak azt akarom mondani, hogy most úgy érzed, Marius az egyetlen. Enjolras el akar venni feleségül. Vigyázna rád. Soha nem lesz olyan, mint Mariussal, ez igaz, de ez a helyes.

Éponine sóhajtott.

- De Antoine nem szeret engem, és ahogy látom, nem is fog. És én sem szeretem. Mondhatod, hogy buta vagyok, hogy ennyire válogatok, pedig itt a legjobb lehetőségem, de … nem akarok szerelem nélkül élni.

- És Marius így érez irántad? - kérdezte Musichetta.

- Szeretném, de…

- De nem valószínű…

- Igen.

- Akkor lépj a biztonságos – a bölcs útra. Menj ahhoz, aki van neked.

Éponine sóhajtott. De ezt már eldöntötte egyszer nem? De akkor miért olyan nehéz, ha más valaki szájáról hallani ugyanezt?