Ugyanaznap később

Mikor az összes papírt érvényesítették, a kis csapat elhagyta a hivatalt, és Feuilly-re bízták a továbbiakban, szétszéledtek. Enjolras egyedül találta magát Éponine-nal. Még Combeferre sem tartott velük a hintóban, mert még akadt valami elintézni valója a Rue Royer-Collardon, mielőtt hazamegy, így ő és Éponine ültek csak a fiákerben, és nézték egyást. Enjolras nem értette, miért hagyták cserben a barátai.

Mikor fiatalabb volt, tudott beszélni a nőkkel, mindig is bátor volt és tájékozott, de mióta az állami ügyekkel és jogi kérdésekkel foglalkozott, nem tudta, hogy beszélgessen egyszerűen egy lánnyal. Mit fog csinálni mostantól, hogy folyton mellette lesz ez a lány?

Az azonban megnyugtatta, hogy látszólag a másik is ilyen gondokkal küzd. Látta, hogy néha készül megszólalni, de mégis visszanyeli és csöndben marad. Jó volt tudni, hogy nem ő az egyetlen, aki nem tudja kezelni ezt a hirtelen bekövetkező, egész életüket megváltoztató ügyet. Végül Éponine nem tudta tovább csöndben figyelni.

- Mi lesz ezután? – kérdezte rekedt hangján.

- Őszintén? Fogalmam sincs.

- Pedig azt hittem, mivel a maga ötlete volt az egész, hogy tud válaszolni.

- Nehezen!

A lány felnevetett, hogy leplezze az idegességét.

– Jó tudni, hogy nem a saját dolgai ura.

- Ez gondolod rólam?

Éponine szemben ült vele és figyelmesen nézte.

- Értse meg, hogy egészen addig, míg ez a terv nem volt, én csak Marius barátja voltam – a barát szót szomorúan ejtette ki. – Csak egy gamine, semmi több. Nem hölgy, kisasszony, egyáltalán nem azok közül való, akik kávéházakba járnak, vagy mint a barátai, a maga társadalmi osztályából. Semmi közöm magához. Hónapokig idegen volt nekem, egy lenyűgöző idegen. A barátai sokat ugratják, de csak azért, mert… - kereste a szavakat. – Olyan, mint egy világító torony.

Enjolras rábámult.

- Micsoda?

A lány elnevette magát, de ezúttal sokkal szabadabban és őszintébben.

- Látnia kéne az arcát! – aztán magyarázni kezdett. – Amikor kislány voltam, anyám mutatott képeket világító tornyokról a tengerparton. Mindig azt gondoltam, hogy ezek magasak és erősek, ott a tenger mellett, de olyan messze vannak! Egyszer anyám mutatott egy világító pontot a tengerben nagyon messze, mérföldekre, és akkor azt gondoltam, hogy soha senki nem fogja elérni a földön. Azt hiszem, maga is ilyen.

Aztán majdnem dühösen folytatta.

- Mit bámul rajtam egyfolytában?

- Különösen látod a dolgokat – felelte a fiú és nem tudta mi, de valami szíven ütötte, ahogy a lány beszélt, alig tudott megszólalni.

- Ez vagyok én – suttogta vágyakozva a lány. – Soha nem olyan, amit az emberek várnak tőlem.

Aztán hirtelen teljesen más lett és lelkesen beszélni kezdett.

- Ha a barátai fel tudják húzni, nem gondolok magára így többet. Mégsem készült márványból!

Enjolras most már tényleg nem tudta, mit mondjon, csak bólintott. A kocsi megállt a ház előtt, ahol most már ketten éltek.

Enjolras szállt ki először, lesegítette a lányt, kifizette a kocsist, és együtt beléptek az épületbe. Éponine szeme elkerekedett, ahogy felmentek a lépcsőn.

- Itt él? – kapkodott levegő után. – Ez gyönyörű!

- Apám munkája. Megelégedtem volna egy kevésbé hivalkodóbb lakással is, de Olivier Enjolras fia csak a legjobbat kaphatja – valami keserűség bújkált a hangjában, ahogy az apjáról beszélt. – És most azt hiszem hálásak lehetünk, hogy nem egy egérlukban kell élnünk.

Enjolras élvezte az egyedüllétet a hatalmas lakásban, ahol szabadnak érezte magát, három nagy szoba nyílt egybe, külön mosdó és tároló helyiséggel.

Ahogy kinyitotta az ajtót, meglátta az összes barátját a lakásban.

Csodálkozva nézett rájuk, és mielőtt bármit mondhatott volna, Grantaire odalépett hozzá és megszorongatta.

– Részvétem az agglegénységed miatt, mon ami!

- Mi a fenét kerestek itt? – kérdezte Enjolras, miután magához tért Grantaire whiskey szagú üdvözléséből. Ellökte magától a részegest. Éponine felkuncogott. – Te tudtál róla?

A lány ártatlan arccal válaszolt.

– Csak amit Musichetta mondott.

- Nem akartál volna figyelmeztetni?

- Csak látni akartam, hogy milyen amikor meglepődik.

- Azt hiszem, még számolunk – sziszegte, amint Grantaire ismét jól megölelgette és bevonszolta a tömegbe. A lány csak megrázta a fejét és vidáman nézte a mókázó férfiakat. Enjolras nehezen tudott megszólalni.

– Kinek a remek ötlete volt ez?

Combeferre fálaszolt.

– Grantaire találta ki.

- Gondolhattam volna – morogta Enjolras.

- Tegnap este nem engedted, hogy legénybúcsút szervezzünk neked, így muszáj volt tenni valamit! – tette hozzá Courfeyrac.

Enjolras sóhajtott.

– Micsoda figyelmesség…

- Ez egy kamu esküvő, tudjuk – kiáltott fel jókedvűen Joly. – De ha igazi, ha nem, mégiscsak te lettél az első nős Amis! Meg kell ünnepelni!

Enjolras eltakarta az arcát fájdalmasan, mire Bahorel vállon veregette.

- Ha ez vígasztal, Enjolras, mind arra fogadtunk, hogy te leszel az utolsó facér férfi közülünk, nem az első…

Enjolras pillantása azonban nem arról árulkodott, hogy ez megnyugtatná.

- Na, igyál Enjolras! - kínálgatta Grantaire. Hozott háromüveg bort, ebből kettőt Enjolras kezébe nyomott. – És te is! – nyújtotta a harmadik üveget az ajtóban ácsorgó Éponine felé. – Engedd meg, hogy elsőként gratuláljak, a menyasszonynak! – azzal egy csókot lehelt a lány kezére, ami meglepte a lányt, mert ironikus volt a helyzet. – Sok boldogságot Madame Enjolras.

Ahogy ezt Enjolras meghallotta, ránézett, és látta, hogy Éponine falfehérre sápad.

- Igen… - motyogta halkan a lány meglepetten, noha alig két órával ezelőtt maga írta alá a papírokat. – Én vagyok…

- Persze, hogy te! – kiáltotta Grantaire. – Mindenki! Most igyunk az új Madame Enjolrasra!

- Grantaire már megint megmutatja, milyen tapintatos és érzékeny, akár a kalapács az üllőn – dünnyögte Marius, ami végre mosolyt csalt Enjolras arcára.

A férfiak körülzárták a megilletődött Éponine-t.

- Sok szerencsét, , mon ami – mondta Marius, miközben egy széles vigyorral kezet rázott Enjolrassal. – Szükséged lesz rá.

- Ez meg hogy érted?

- A feleséged – magyarázta türelmesen barátja. - Kétlem, hogy sejtenéd, mibe mentél bele. Ez a lány félelmetes tud lenni, ha akar. Ha van nő Franciaországban, aki méltó ellenfeled, akkor az 'Ponine.

Enjolras Mariusre nézett.

– Minek hívod?

- Hogy 'Ponine?

- Igen. Úgy hangzik, mintha egy gyerekről beszélnél, nem egy nőről.

Marius vállat vont.

– Még kislány volt, amikor így hívtam, tizenhárom éves!

Enjolras tanulányozni kezde felesége szerelmének tárgyát. Emlékezett arra a történetre, amit Marius mesélt, hogy Éponine mentette meg a rablótámadástól. Hány éves lehetett akkor?

- És te még mindig így is nézel rá – jelentette ki. – Neked ő mindig is az a kislány lesz, akivel sok éve találkoztál.

Marius mosolyogva elmerengett.

- Azt hiszem igazad van. Nem számít hány év telt el, hányszor mentett meg, mindig csak a kicsi 'Ponine marad, aki elcsente a könyveimet.

Ahogy gondoltam, Enjolras keserűen mondta magának. Remélte, hogy Éponine le tudja majd zárni a múltat Mariussal. Amikor először belement a tervbe, nem gondolta, hogy bármi baj lesz abból, hogy a felesége másra néz, az egyik barátjára. A házasság a szükségen alapult, nem érzelmeken, de attól még Éponine a felesége lett. Nem akarta birtokolni a lányt, de azon kapta magát, hogy zavarja, hogy a felesége egy másik férfi után sóvárog.

Grantaire rögtönzött bulija egész sokáig tartott, ezalatt Enjolras alig látta Éponine-t, mivel Musichetta és Laigle kimenekítették a csöndesebb konyhába. Hálás volt ezért, mert még nem tudott volna érzelmes beszélgetést folytatni vele. Egyébként a körülményekhez képest nagyon kellemes és jó hangulatú parti volt. Bár akkor lett volna igazán tökéletes, ha az este végén Courfeyrac és Grantaire nem játszanak minden áron ivóversenyt, aminek a vége az lett, hogy torkuk szakadtából üvöltöztek és énekeltek, mire feljött a portás és közölte, ha nem maradnak csendben, kihívja a csendőröket.

Ez jelezte többé kevésbé az este végét. Joly és Laigle mindketten spiccesek voltak, de vállalták, hogy hazakísérik a jókedélyű Courfeyracot, míg Marius vállalta, hogy vigyáz a teljesen részeg Grantaire-re. A kis csoport lassan eltávozott, míg csak ő és Éponine maradt.

Fáradtan leült egy karosszékbe a kandalló mellé. Éponine halkan odasétált mellé és leült a padlón közel a tűzhöz. Enjolras a tűzbe bámult a gondolataiba merülten, és most Éponine-nak is jól esett ez a csend.

Szóval csendben marad, gondolta. Azalatt a pár beszélgetésük alatt Éponine örökösen beszélt valamiről, ahogyan a többi nő is, ez természetesen várható. Olyan volt, mint Grantaire, kiapadhatatlan szófolyással. Attól félt, mostantól soha nem lesz egy perc nyugalma sem. De most itt ül csendben, és csak a tekintetét jártatja közte és a tűz között.

Pár éve még hajszolta a nőket, aztán elege lett belőlük, és megfogadta, hogy csak a szívére hallgat - ?

Nem érdekelték már a kalandok a csinos grisette-kkel, mint a barátait, akik folyton szórakoztak velük. Túl sok felelősség (ha szegény lány teherbe esik?), több bajt szül, mint élvezetet. Megunta, hogy fusson a lányok után, vagy azok fussanak utána, fölösleges időtöltés, amikor a Hazáját kezde szolgálni, és a jogi tanulmányai fölnyitották a szemeit. Már nem a nőkben kereste a kalandot, de el is veszett közben.

A házasság egyáltalán nem érdekelte, most még, ami minden idejét elvette volna, és most az országgal és a hazával kell törődnie.

Azok a lányok, akiket a szülei ajánlottak neki szépek voltak, bájosak, de semmire sem jók. Olyanok, mint a kutyák, amit mondanak nekik, gondolkodás nélkül megteszik, ha az apja, ha a férje mondja.

Enjolras az ideáinak kezdett élni, mással nem is kezdett kapcsolatot. A dolgok egyre rosszabbak lettek. A csinos nőket megvetette, mert a tapasztalat azt mondatta vele, csak üresfejű tyúkok.

Éponine azonban más volt. Kényelemből házasodtak össze, hazugságokon alapult a kapcsolat, de mégis pozitív volt számára ez az élet. Lehet, hogy sokat beszél, de értelmesen, és a hallgatása is bölcs. Nem volt gyönyőrű rózsa tiszta tőről, nem a férfiak álma, mégis kellemes. Mióta elvette, Enjolras optimistán fogta föl az új életét. Ő és Éponine még barátok is lehetnek. Ha sikerülne, igazán nagyszerű életük lenne. És persze az apja (egyiküké sem) tudná manipulálni őket. Ó, az apja…

- Holnap írok apámnak – mondta Enjolras, főként magának.

- Mit fog tenni?

A másik megrándította a vállát, rá sem nézett a lányra, még mindig a gondolataiba süllyedt.

- Nehéz megmondani. Szeret kiszámíthatatlan lenni, ezért is volt katona. A legvalószínűbb, hogy eljön Párizsba, hogy beszéljen velem, és veled. Előre is elnézést kérek miatta.

- Nagyon utálhatja.

- Nem, természetesen nem, soha nem gyűlölném, mégiscsak az apám. Mégha rengeteg dolgot látunk másként is.

- Maga jobb ember, mint én – suttogta sötéten a lány.

- Te megveted az apád?

- A pap a templomban a megbocsátásról beszél, ezért nekem meg kellene bocsátanom. Azt amit velem tett, megbocsátom neki, de amit a családommal… a húgommal, az öcsémmel, azt soha! Ha okos lettem volna, évekkel ezelőtt elszöktem volna, de nem tettem meg, nem tudom, miért.

- Talán mert jobb ember vagy, mint ő – nézett rá Enjolras.

- Azt kétlem.

- Ahogy már korábban mondtam, majd bebizonyítom – mondta kihívón. Hosszú percekig csak néztek egymásra, egyikőjük sem mert elnézni.

Enjolras még nem szokott hozzá az ilyen beszélgetésekhez. Eddig legbelső gondolatait csak Combeferre-nek mondta el, de ezzel szemben felesége mindent megoszt vele, ami a szívén a száján. Furcsamód, ez nem zavarta benne. Talán mert szüksége volt az őszinteségre, amit ez a lány testesített meg. Kíváncsi volt a gondolataira is.

Végül Éponine rántotta el tekintetét, és lassan felállt.

- Hosszú nap volt ez és holnap is fontos dolgok várnak, talán az lenne a legjobb, ha eltennénk magunkat holnapra.

Ahogy felállt, Enjolras hirtelen kétségbeesett.

- Hogy kezeljük ezt? Mert… ez nem… nem egy szokványos házasság, mi nem vagyunk egy pár, akik…

- Antoine – szakította félbe. – Maga elvörösödött.

- Nem, én nem.

- De igen!

Felsóhajtott, ahogy szemben állt a harcias lánnyal, és most megértette, mire gondolt Marius korábban. Éponine nem volt könnyű eset, várhatta volna.

- Jól van, mivel elpirult, megesett magán a szívem, szóval megoldom az ügyet – mondta egy mély levegővel. – Nem, nem vagyunk fiatal pár, akik szerelmesek, szóval nem is kell lefeküdnünk egymással. Nem láttam kivetni valót a közös szobán, de ha így elpirul a gondolattól, akkor a kanapén alszok majd.

Az őszintesége kicsit meglepte, bár ez most fel sem fogta. Nem számít a nem-hagyományos házasságuk, nem számít, hogy kivel osztja meg az ágyát, Enjolras úriember volt.

- Nem Éponine, az nem lenne helyes.

- Jól vagyok így. Még a föld is kényelmesebb, mint bárhol máshol, ahol az elmúlt években aludtam.

Ez a kijelentés méginkább a szívébe markolt. Megerősítette magában, hogy megmenti ezt a lányt. Már akkor eldöntötte, mikor az apjával beszélt. Eddig is sokat tett érte, és tényleg az elmúlt pár hétben úgy élt, mint soha azelőtt, de ő akkor is egy nő, nem egy kutya, aki a kanapén alszik – hiába jobb, mint a hidak alatt! Gondoskodik méltón a lányról.

- Megosztjuk az ágyat és a szobát – mondta határozottan. – Csak az…öltözéseknél lesz probléma, de azt hiszem van egy spanyol fal neked.

Éponine tekintete hálás volt és csodálattal teli.

- Maga sokkal kedvesebb hozzám, mint megérdemelném.

- Senki nem érdemli meg azt az életet, ahogy eddig éltél. Csak azt teszem, ami a helyes.

Azt hiszem Musichetta és Joly elhozták a csomagjaidat, nem?

- Igen – bólintott és a gardrób felé mutatott a hálószobában. – Akkor… én átöltözöm.

Azzal sietve elvonult.

Igen, Enjolras gondolta, ez a legjobb alternatíva, de nem tudta, miért ennyire izgatott?