December 13, 1830

Enjolras korán kelt fel, a nappal, ez volt a szokása. Amikor kinyitotta a szemeit, oldalra fordult, meglátta az alvó Éponine-t.

Gyorsan kiszállt a meleg, puha ágyból. Az ágya nagyon nagy volt, bőven sok még két személynek is, de egész este Enjolras attól tartott, hogy ráfordul a lányra, vagy összenyomja. Bal oldalt feküdt és igyekezett a falhoz húzódni, hogy véletlenül se érjen a lányhoz. Ez volt az első este évek óta, hogy megosztotta az ágyát valaki mással.

Lehetett volna borzalmas is, emlékeztette magát. Hyacinthe Guillory is fekhetne ott..

Felöltözött, mégegyszer rápillantott Éponine-ra. Nem lehetett olyan gyönyörű, mint Hyacinthe, de mégis elmosolyodott, és örült, hogy Éponine és nem Hyacinthe fekszik az ágyában.

Meglepte, hogy szívesen nézi az édesen alvó lányt. Más volt, amikor beszélt, vagy amikor nevetett, vagy ha Marius után nézett a hatalmas szemeivel, vagy amikor átfut rajta a keserűség és nyomor, mikor az életéről beszélt. De most más volt. Göndör vörösesbarna haja szétterült a párnán, arcán nyugodt és békés álom sugárzott. Olyan volt, mint egy reggeli angyal.

Még mindig borzalmasan sovány volt, a kulccsontja élesen látszott, a csípőcsontja is élesen kirajolódott a lenge hálóing alatt. De ahogy a nap sugarai táncoltak az arcán, olyan volt, mint egy angyal. Hirtelen kinyitotta a szemeit.

- Antoine? Hova megy most?

- Aludj vissza. A Sorbonne-ra megyek – magyarázta. - Professor Blondeau előadása egy óra múlva kezdődik.

- Oh.

Újra lehunyta a szemét, és elaludt. Enjolras csak mosolygott, felvette a kabátját és elment.

Később, mikor a nap már besütött a nagy üvegablakon, Éponine felébredt. Egy darabig össze volt zavarodva, hol is van? Ez nem a szalma a Gorbeau Házban, nem is a kanapé, ahol Musichetta lakásában aludt… Aztán eszébe jutott. Tegnap volt az esküvője, most Enjolrasnál a lakásában aludt, ami most már az övé is, azt hiszi legalábbis.

Kimászott az ágyból és kinézett az ablakon. Elhúzta a függönyöket és lenézett az utcára. Az egész Bonaparte utcát hó borította és a Luxembourg kertet is, ameddig a szem ellátott. Minden hófehér.

Emlékezett erre az utcára, itt kergették meg őket egyszer a rendőrök a hugával, itt követte Mariust… Marius…Most már örökre elvesztette. Emlékezett Musichetta tanácsára, ott csengett e fülében. Menj ahhoz, akid van, aki gondodat viseli… De lehet-e olyan élet jó, amiben nincs benne Marius?

Mondjuk benne volt, de másként. Enjolras barátja, és az övé is, az volt és mindig az is lesz. Rosszabb lenne, ha örökre elvesztené. Hogy élné túl, ha nem láthatná? Végülis most még van esély… Marius talán egy nap rájön, mennyire szereti… Nem, az az ajtó már bezárult. Ott lesz, de ő már a férje mellett… A férje… Istenem, hisz férjhez ment! És olyan férfihoz, akibe nem szerelmes.

Milyen ironikus, gondolta. Az anyja százszor is elmondta, hogy a nevét különlegesen választotta ki, Éponine-ról, aki Caesar lábai előtt halt meg a szerelemtől, férje Sabinus. Eloise Thenardier remélte, hogy ha egy romantikus figuráról nevezi el a legidősebb lányát, az megvédi majd, hogy ugyanilyen sorsra jusson, ne szenvedjen olyan férfi mellett, akit nem szeret. Amikor Éponine találkozott Mariussal, biztos volt benne, hogy a neve vezette oda. Nos, csak félsiker…

Enjolras ezerszer jobb ember volt, mint az apja, talán nem szereti, de bízik benne és ez jelent valamit. Figyel rá, és Musichetta ezt mondta.

Vajon ketté szakadhat a szíve?

Ez egy másik nap kérdése. Ma nem akart boldogtalan lenni. A mai nap a meleg gondolatoké.

Gyorsan összepakolta az ágyat, felöltözött a kék ruhájába, feltűzte a haját, de mást nem tett, hogy csinos legyen. Elindult körülnézni a lakásban.

Kisétált a társalgóba, közben azon gondolkozott, mit kell ma tennie. Mivel töltik a gazdagok a szabadidejüket? Egyszer csak észrevette a hatalmas könyvespolcot.

Éponine nagyon szeretett írni és olvasni, szüksége volt rá, lehetősége kevesebb. Azokban az években, amikor éhes volt és fázott a hidak alatt, az tartotta benne a lelket, hogy nem erre született. Ez azt jelentette, hogy az összes többi utcagyerek közül ő volt a legműveltebb, hálás volt az anyjának, hogy régen taníttatta, és amikor Marius odaköltözött a szomszédba Gorbeau anyóhoz, ellopta a könyveit, addig, míg fel nem tűnt Mariusnak, hogy hiányoznak a könyvei, akkor visszavitte, de bizos volt benne, Marius nem tudja, hogy olvasta őket.

Enjolras könyvespolca mágnesként vonzotta. Gyorsan odafutott a polcokhoz és olvasni kezde a címeket. Sokkal több volt, mint amire számított. Éponine nem volt válogatós, bármi, ami a kezébe akadt, elolvasta. Először egy vékony kötetet szedett le, a Metafizika törvényeit, majd leült a fotelbe az ablak mellé és élvezte a téli napfényt, miközben felcsapta a könyvet.

Enjolras teljesen kimerülten érkezett haza. Az utóbbi időben nem tudott annyi energiát szentelni a tanulásnak, és most be kellett hoznia. A mindig szorgalmas Blondeau kezdte el korrepetálni. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy akkor sikerül, ha sokat csinál.

Amikor belépett az épületbe, Éponine-t a konyhaasztalnál találta, aki csak nevetett kezével takarva az arcát.

- Éponine? – szólította meg, remélve, hogy nem ment el a lány esze. A lány felnézett. – Oh, jónapot, Antoine – de a nevető kifejezés nem múlt el.

- Megkérdezhetem, min nevetsz – és letette a könyveit az asztalra.

- Maga tényleg örök agglegény, ugye? – de ez nem igazán kérdésnek hangzott. – Azt hittem, készíthetek valami vacsorát, de nem tart feltöltött éléskamrát, igaz?

- Csak ugratsz.

- Igen.

- És ez elég rendszeres esemény lesz?

- Feltehetőleg – mondta pajkosan. – Maga megkönnyíti.

- Tiszta Grantaire - morogta. – Nem igazán tartom fenn a kamrát, mert általában nem itthon vacsorázom. Diák vagyok, végülis.

- Tudom, eddig csak sejtettem, hogy a Cafe Musainban él, de most már tudom!

Éponine kétség kívül a legfurcsább lény volt, akivel valaha találkozott. Biztos volt benne, hogy most is csak ugratja, de volt valami a kijelentésében, ami egy cseppet nyugtalanította. –Néha odamegyek, de a munkánk ott fontos.

Erre nem válaszolt.

- Megírom a levelet apámnak, és utána elmegyünk vacsorázni – mondta a lánynak, miközben elővett papírt és tintát.

- Mit fog írni? Mi a történet? – érdeklődött a lány.

- Az a legjobb, ha a valóságtól nem messze rugaszkodunk.

- A hazugság első szabálya – jegyezte meg bölcsen Éponine.

- Nem írom le az egész történetet, de…

- De arra az esetre, ha idejönne, ki kell találni, mit mondjunk.

Enjolras bólintott.

- Feuilly azt mondta, hogy kész van a hamisítás, az esküvő Augusztus 4.-én volt.

- Augusztus 4… Mit csinált akkor?

- Semmi különöset, főleg iskolai munka. És Lajos Fülöpöt sirattam, máskülönben.

- Igen, az is akkor volt.. – szemében éles fény csillant. – Én meg egy munkáslány voltam, egy gyárban. Áprilisban találkoztunk egy közös barátunkkal, Musichettával, és maga egyből belém szeretett – ugyan, ne nézzen így rám, tudja, hogy ez hazugság! Na és a harcok alatt Júliusban nagyon aggódtam a biztonságáért, ezért igent mondtam, és egy héten belül egybekeltünk.

- Nem hiszem, hogy elhinné. Az elmúlt években azt siratták, hogy nem érdekel egy lány szép szeme sem, olyan történet, melyben én vagyok a hős szerelmes, nekik egyértelmű hazugság.

Éponine felkacagott.

– Épp az ellenkezője! Lefogadom, hogy az apja olyan, aki meg van győződve róla, hogy mindig igaza van.

- Igen, honnan tudod?

- Mert a fia ugyan ilyen. Nem, ne nézzen rám így, ez nem rossz dolog. Sőt, előny is lehet. Az apja meg van győződve, hogy csak makacsságból várja, hogy eljöjjön a megfelelő lány, most semmi kifogása nem lehet az esküvő ellen. Csak örülnie kéne,hogy végre bekötötte a fejét.

Enjolras kíváncsian nézte.

– Ez igaz.

- Lehet, hogy nem vagyok művelt és nem tudom azokat az okosságokat, ami a könyveiben van – mondta büszkén Éponine. – de rengeteg mindent tudok és ismerek, főleg az embereket. Az utcán sok mindent lehet tanulni, megfigyelni, és élesen látni.

Közösen megírták a levelet, feladták, és a páros elindult vacsorázni kellemes hangulatban.

Enjolras egy kicsit mégis érzett egy kis balsejtelmet, túl jól ismerte az apját, hogy ebbe ilyen könnyen belenyugodjon.