December 18, 1830
A következő napukban kialakult a párosnak egy furcsa napi rutinja.
Enjolras minden nap hajnalban kelt és magára hagyta az alvó Éponine- t. Az ágy megosztását még mindig nem szokta meg teljesen, de érezte, hogy nem is olyan borzasztó, mint ahogy eleinte azt képzelte. Később Éponine is felkelt és a dolgára tért. Sétálni ment a Luxembourg kertbe, elintézte azokat a dolgokat, amiket a férje rábízott a postán vagy a boltban, de főként a könyvespolcnál üldögélt és olvasott, ez tette a legboldogabbá. Egyáltalán nem ismerte, de Descartes kicsi kötetét falta fel, amit az első nap talált. Habár nem mindig értette meg, amit olvasott, nem gátolta meg abban, hogy filozófiát lapozgasson, elégedetté tette. Még nem olvasott nagyon gyorsan, csak elkötelezett volt, és minden alkalmat kihasznált, hogy szélesítse az ismereteit. Mindig mondtam neki! Mondta magában. Mindig mondtam Mariusnak, hogy tudnék én is diák lenni, és most tessék!
Tehát ezzel töltötte a napjait, olyanokat olvasott, ami kihívás volt számára, de egyre többet értett meg az olvasottakból, mondjuk vett egy értelmező szótárt is a könyvesboltban, ami a segítségére volt.
Mikor az órái véget értek, Enjolras hazament és együtt elmentek vacsorázni. Néha csatlakozott hozzájuk az Amis pár tagja, de amikor három alkalommal egyedül vacsoráztak, szótlannak találta magát. Nem tudta még mindig, hogy beszélgessen Éponine-nal. A tanáraival, professzoraival inteligensen társalgott, a barátaival közös dolgaik voltak, és igazán ékesszóló volt a Cafe Musain hátsó termében is. De most itt van vele egy fiatal lány, és nem tudta, miről beszéljen neki.
Szerencséjére Éponine jobb volt ebben. Lehet, hogy műveletlen volt, de kevés olyan ember volt, aki olyan lelkesen tudott beszélgetni, mint az új Madame Enjolras. Anélkül, hogy komoly dolgokról beszélt volna, mindig sikerült jókedvvel bevonnia férjét a beszélgetésbe, ami nem szólt semmiről.
Ezek alatt a beszélgetések alatt Enjolras mindig azon kapta magát, hogy a lányra figyel. Nem olyan férfi volt, aki szereti hallgatni a locsogást, de ahogy Éponine mesélt a hétköznapi dolgokról, eseményekről, mindig élvezettel hallgatta. Sokszor csapongott a témákkal, sokszor nem is értette, miért mondja, de olyan aranyosan beszélt, mintha egy madár dalolna. Egy hónappal korábban lehet, hogy teljesen mást gondolt volna róla, de most, hogy itt ül vele szemben egy jól öltözött nő és beszél, igazán bájos volt. Nem a pletykás, csacsogó lány volt, hanem egy fiatal nő, aki szabadon beszél a gondolatairól. Nem üres mondatokban, nem frázisokban, hanem úgy, ami ő maga.
Miközben beszélt, felüdítette Enjolrast. Őszinte volt, nem ringatta illúziókba magát, nem beszélt körülményes megfogalmazásokban, és ez a természetes szabadság lenyűgözte Enjolrast.
Miután megvacsoráztak, hazakísérte, majd egymaga visszatért a Cafe Musainba, ahol az Amis tartotta találkozóit, vagy csak egyszerűen a barátaival találkozott.
Amikor elérkezett a szombat, a napi menet megváltozott.
Amikor Lajos Fülöp király lett Júliusban, Enjolras tudta, hogy a forradalomnak koránt sincs vége, ezért ebben az évben kevesebb órát vett fel, így tehát szombaton nem kellet bemennie az egyetemre. Örült volna, ha a társadalom olyan, mint az Amis, mert ez lehetővé tenné, hogy ezeket a napokat a kávéházban töltse, vagy egy másik találkozó helyükön, beszélni a munkás emberekkel, amíg a diákok csatlakoznak hozzájuk. Örült volna, ha több olyan formáció alakul, mint az Amis, mert akkor több ideje lenne koncentrálni a saját csapatára és nem kéne a város különboző pontjaira rohangálnia, beszélnie a munkásokkal, vagy tízszer elmondani egyesével az ottani diákoknak az újdonságokat.
- Szombatonként általában a Musainben vagyok – tájékoztatta a reggelinél Éponine-t, aki bólintott.
- Tudom, nem mindig csak Mariust figyeltem - a hangjában nem volt durva szemrehányás, mégis csodálta Enjolras. Ha az anyja mondta volna (vagy bármilyen ás nő, akit ismert) akkor az dorgálásnak tűnt volna.
- Megyek is – mosolygott rá a férfi. – El tudod foglalni magad estig? Nem tudom meddig tart ma a gyűlés, de addig nem jövök haza, amíg nem végzünk.
Furcsa volt neki, hogy valaki másra is figyelne kell, egyedül volt, mióta eljött Lyonból három évvel ezelőtt, nem tartozott számadással senkinek. Combeferre-nek néha, akivel nyomon követték egymás életét és mindent tudtak a másikról.
- Teljesen rendben leszek - válaszolt Éponine, de nem nézett a szemébe.
- Na és hogy alakulnak a dolgok a feleségeddel? – kérdezte Courfeyrac csintalan csillogással a szemében. Az esküvő óta minden alkalmat megragadott, hogy felhozza az Éponine témát. Egyedül volt, ledér, és ezzel próbálta Enjolrast, amiért neki van olyanja, ami neki nincs.
Jean Prouvaire ezzel szemben a másik oldal volt. Örült ennek a párosnak, mégha nem is voltak igazi házaspár, de jók voltak egymásnak. Éppen ezért védte az Amis vezetőjét Courfeyrac élcelődéseitől.
- Hagyd már békén – szólt élesen. – Nem a te dolgod!
Courfeyrac nem adta fel.
- Nem, Enjolras a barátunk! Nem az a legfontosabb, hogy tudjunk mindent a másik életéről?
- Senki sem kíváncsi a te magánéletedre, Courfeyrac – jegyezte meg Bahorel. – ha érdekel majd az utcáról hallom, mert biztos vagyok benne, hogy a párizsi lányok fele tudna mit mesélni!
Courfeyrac, aki elégedett volt a hírnevével, most sértődötten elfordult. Bahorel elégedetten rávigyorgott.
- Ott a pont – mondta Jehan . – De ha nem akar beszélni Éponine-ról, joga van hozzá, hogy megtartsa magának.
- Milyen érdekes – kezde Combeferre. – hogy csak az nem szólt hozzá a témához, akinek a legtöbb köze van hozzá, a többiekre nem tartozik.
- Köszönöm, mon ami- nézett rá Enjolras hálásan. – Megesik az ilyen, Courfeyrac, minden rendben van. Éponine és én nagyszerűen kijövünk, ez minden amit elmondhatok.
- Írtál már apádnak? – kérdezte Combeferre.
- Még hétfőn.
Az orvostan hallgató érdeklődve felnézett.
– Mit vársz a válszától?
- Ki tudja? Azt várom, hogy megzsarol valahogy, de hogy tudna? Őszintén, nem próbáltam gondolni rá, nem szeretek aggódni előre.
- Ah, micsoda jó terv! – kommentálta Bahorel.
- Most viszont szálljunk le a magánéletemről. Nem hiszem, hogy sok köze lenne Franciaország szabadságjogaihoz és előbbre vinne a megoldásához.
Jehan bólintott.
- Teljesen egyet értek. És nézzétek, megérkeztek a későn kelők is!
Igazat mondott, egy csapat munkás érkezett a meglepően józan tekintetű Grantaire, Joly és Laigle társaságában, aztán Feuilly és Marius, akik épp egy mély beszélgetésben tartottak. Ahogy a csapat minden tagja megérkezett, Enjolras hálás volt, amiért Courfeyrac korábban hozta elő a kellemetlen témát, és most komolyabb ügyekkel foglalkozhatnak. Felállt.
- Polgártársak! – hangja bátran és élesen zengte be a terem legapróbb kis sarkait is, ami mindenki figyelmét megnyerte magának. – Hónapok óta találkozunk, miközben panaszkodunk a kormányra, a királyra, és azt gondoljuk, csak itt merhetünk beszélni Párizsban. Ez nem így van. Bahorel barátunk röviden elmondja, nem csak mi gondolkodunk így. Tudtuk ezt! Egy ország sem élhet és virágozhat a zsarnokság alatt, és ezt az állampolgárok érzik. Eddig csak mi voltunk, azt hittük egyedül, egy csoport, akik be akarják fejezni, ami Júliusban elkezdődött. És most Bahorel felfedezte, nem így van. Vannak máshol is titkos gyűlések, mint a miénk, szerte a városban. Nem vagyunk egyedül, barátaim!
Lelkes tapssal fogadták a beszédet, aztán Bahorel állt fel, készen elmondani felfedezéseit a csoportnak. Amikor a társaság lecsendesült, és a kis neszeken kívül semmi zaj nem hallatszott, akkor kezdett beszélni. Miközben beszélt, egyszer csak Enjolras észrevett egy kék ruhás, vörösesbarna hajú valakit a sarokban. Ahogy jobban megnézte, felismerte Éponine-t, az egyetlen nőt a férfiak tömegében.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte a találkozó végén, amikor az emberek többsége már szétszéledt. Megragadta Éponine karját, aki megpróbált észrevétlenül kislisszolni a teremből.
- Kicsit unatkoztam – mondta természetesen. – Régen jártam ezekre a találkozókra, megszoktam.
Nem akarta mondani a lánynak, de azt gondolta, biztos csak azért jött, hogy többször lássa Mariust, de nem adott hangot gyanújának.
- Ez nem a nők helye.
- Korábban nem zavartam – nevetett rá a lány.
- Nos…
- Nem lettem más, csak mert más nevem lett – mondta határozottan. – Szeretek itt lenni. Ezek a találkozók, a barátai… ők a legközelebbi barátaim, akik valaha voltak, és rettenetesen érzem magam, ha nem itt vagyok.
Enjolras nem tudott ellenszegülni.
- Gyere, sétáljunk.
Együtt elhagyták a kávéházat, és csak sétáltak a sötét utcákon, és Enjolras megpróbálta megfogalmazni, miért zavarja hirtelen Éponine jelenléte a találkozón. Őszintén, legelső gondolata Courfeyrac szüntelen szúrkálódása volt, ami ellen nem tehet semmit.
Éponine is nagyon elgondolkodott, és látszott rajta, nagyon jár valami a fejében, és nemsokára ki is tört belőle.
- Azt hittem…miért gondolja ezt? Azt hittem, maga nem hisz a megkülönböztetésben! Mi a baja velem, hogy nem járhatok a találkozóka?
- Semmi baj nincs veled – mondta gyorsan Enjolras. – Csak az ABC és Barátai komoly dolog.
- Én is tudok komoly lenni.
- Igen, tudom. Csak szeretném, hogy tudd, mibe mászol bele. Tényleg tudod, miért vannak ezek a találkozók?
Nem nézett a szemébe, csak szégyenében az ajkába harapott. Eddig csak Mariusra gondolt, amikor a kávézóba járt.
- Rendben – sóhajtott Enjolras. – Akkor megpróbálom elmagyarázni.
- Nagyon szeretném.
Enjolras megint elcsodálkozott. Hogy magyarázhatná el, hogy Éponine megértse?
- Franciaország szenved – kezdte. – Te már tapasztaltad a legrosszabbat saját magadon. Az éhezés általános, az adók lehetetlenül magasak, és a társadalmi osztályok között szemmel láthatóan éles a vonal. Az arisztokrácia hatalmas fényűzésben él, a köznép éhezik, középen pedig csökken a burzsoák száma.
- És akkor maga meg akarja ölni a királyt? – kérdezte elépedve a lány.
- Nem, ilyet soha nem tennék! – döbbent meg Enjolras. - Biztos vannak emberek, akik szívesen megtennék, de én a magam részéről, és az Amisnak sem, nem Lajos Fülöppel van bajunk. Nem ismerem a királyt, de becsületesnek és igazságosnak tűnik, amiket hallottam róla. Mi a monarchia egészét vitatjuk. Mi a trónt, és nem az embert támadjuk. Ezzel nem azt mondjuk, hogy meg kell ölni a királyt, és aki józanul látja a szabadságot, azt mondja, nem szükséges. A magam részéről, és Combeferre-el egyet értve úgy gondoljuk, hogy egy vértelen forradalom jobb megoldás, mint a Terror megismétlődése.
Éponine lassan bólintott.
- Értem. Nagyon nemes gondolat. Akkor ez az, amit remélnek a forradalomtól?
- Reméljük a jólétet, hogy a gyerekek ne szűkölködjenek, az emberek ne féljenek. Ennek érdekében akarjuk megalapítani a köztársaságot egy szabad államot egy képviselő kormánnyal.
- Milyen kormánnyal?
- Képviselő – magyarázta türelmesen Enjolras. – Ez azt jelenti, hogy minden ember megválaszthatná a saját képviselőjét. A jog nem azon az alapon feküdne, amit születési előjognak nevezünk, hanem mindenkire kiterjeszteni, egy kollektív jog, azoknak, akik az állam részei.
Éponine hatalmasra nyitotta szemeit, és izgatott fény csillogott a szemében.
- Kik választhatnak?
- Mindenki.
- Még én is?
Enjolras nevetett volna a kifejezésén, ha nem lett volna ennyire komoly. Az ártatlan kérdés mögött komoly gondolatok voltak. Jehan ellenállása a nők egyenlőségéért hangzott a fejében, és szemben Éponine-nal, elgondolkodtatta a kérdés.
- Talán. A nők jogai a köztársaságban még nem tisztázott tény. Ez egy összetett ügy és vitatható az oktatás és iskolák ügyében is, de… De az lenne igazságos, ha a földön minden ember egyenlő jogokat bírna, úgy gondolom a nőknek is természetesnek kellene lenniük a politikában, hiszen ők is az államban élnek és érvényesen rájuk a törvények.
Még Enjolras, a maga ékesszólásával sem tudta megfogalmazni a feleségének az arcán látható csodálatát, amit a szavai váltottak ki belőle. Lassan sétáltak és a lány arca összezavarodott, csupa csodálat is tiszteletet mutatott.
- És akkor ezért harcol – suttogta halkan, félig kijelentésnek, félig kérdésnek hangzott.
Enjolras bólintott.
A lány elmosolyodott.
- Maga és a barátai csodálatos emberek – mondta, majd belekarolt a férfi karjába és folytatták a sétát.
Amikor hazaértek, a szokásos esti teendőikkel foglalatoskodtak. Éponine semmit sem mondott az este hátralevő részében, kivéve, amikor jóéjszakát kívánt az arcán még mindig látszott annak a hatása, amit a férfi mondott neki.