December 31, 1830

A következő hetek is gyorsan teltek, ahogy az előzők, ha volt is változás, nem vették észre. Enjolras, ahogy Éponine jósolta, pár napig viselte a sebet, amit apja ütése ejtett az arcán. Senki nem kérdezett rá az Amisból, ami meglepő volt, de azért Enjolras örült a hallgatásukért. Nem akarta senki orrára kötni. Ha Combeferre kérdezte volna, neki még elmondta volna, de így is szörnyen érezte magát, hogy Éponine részese volt az egész vitának.

Éponine ugyanolyan nyugodtan töltötte el napjait, mint Olivier Enjolras váratlan látogatása előtt. Descartes után most gy óriási könyvet olvasott, Franciaország teljes történelmét. Először nem találta olyan érdekesnek, mint a filozófiát vagy az irodalmat, de azért érdekes volt.

Továbbra is titkolta ezt a szokását a férje elöl, de nem tudta miért.

Antoine jó ember, mondta magának, nem akadályozná meg, hogy olvassak.

De az elmúlt évek szellemi elnyomása, a lány aki az okosságba menekült az apja elöl, aki ezért megverte azelőtt, most még nem merte elmondani férjének a titkát.

Eljött az Új Év és minden átalakult, vidámság és ünneplés hangulata járta be az utcákat. Courfeyrac volt a házigazda a le Réveillon de Saint-Sylvestre, ami az Amisnak és hölgyeinek szólt. Régen ez egy hagyomány volt Courfeyrac-nak, mióta barátok Combeferre-el és Bahorellel, aztán az egész Amis belekerült a baráti társaságba. Az egész házat teleaggatták fagyönggyel és díszekkel, a tűz lobogott a kandallóban és a hely nagyon kellemes és otthonos volt.

Enjolras eleinte nem akart elmenni, de Éponine azt mondta, ha ő nem megy, akkor egyedül megy, így kötelező volt elkísérnie. Igazából örült is, hogy kimozdul, ahogy eddig is ahányszor nem volt kedve és a lány elrángatta, soha nem bánta meg. Nem gyakran ment társaságba az elmúlt időben, de rájött, hogy szeret a barátaival mulatni, és sokszor ő a középpont, még ha a forradalom nem is kerül szóba.

Éponine Musichettával kezdte az estét, akit az esküvő óta nem látott, és hiányzott neki. Teljesen kiegészítették egymást, Éponine fesztelen bája és szabadsága tökéletes összhangban volt Musichetta jókedvű személyiségével, ami megfékezte egy kicsit a cinizmusában és túlzott szabadszájúságában. Musichetta képzelőereje teljesen összhangban volt Éponine gyakorlatiasságával és értelmével, aki mindig ugratta is emiatt.

- Egy olyan páros mögött, mint ti, elbújhatna és elmenekülne a Nemzetőrség! - viccelődött Marius, amikor hallotta a beszélgetésüket a felcsigázott Jolyval. – Hogy tudnának szembeszállni két ilyen harcias kisasszonnyal?

Éponine játékosan vállba ütötte. Akkor Musichetta érdeklődve Jolyhoz fordult, aki egy fagyöngy alatt állt, fés behúzta egy sarokba, hogy megcsókolja.

Marius rámosolygott, amitől pillangókat érzett a gyomrában. Szerette Marius mosolyát. Nem voltak olyan gyönyörű kék szemei, mint Enjolrasnak, de volt édes mosolya. Most nézett rá először, rámosolygott, rá, aki nem volt már egy kis gamine!- és ez a kedves pillantás elbűvölte őt.

- Hogy vagy 'Ponine? Alig láttalak hetek óta! – ült le mellé.

- Pedig a kávéházban szokott látni! - nevetett a lány.

- Igen, de nem tudunk soha beszélgetni!

- Mert most tényleg hallgatom, mit mondanak a barátai! – válaszolt a lány. Ilyen fontos, hogy a fiú beszélgetni akar vele?

- Előtte nem hallgattad? Évek óta jársz a Musainba velem!

Veled!? Miattad! Sikoltott magában. Mindent miattad!

De ezt nem tudhatta, természetesen.

– Ez most más – kezde magyarázni. – Enjolras elmagyarázta, mit csináltok, és most már engem is érint és érdekel.

Marius nevetni kezdett.

- Oh, akkor ezért? Hozzá mentél a bátor vezetőnkhöz, és már érdekel, hogy mit csinál és te vakon követed?

- Aligha! Csak most már jobban értem, mi történik.

Marius nem mondott semmit. Egy kis csönd után megkérdezte.

- És… hogy mennek a dolgok Enjolrassal? Jól halad, remélem…

Éponine bólintott.

– Igen, nagyon kedves velem, nem vártam, hogy ennyire jó lesz.

Marius megnyugodott.

- Örülök, hogy ezt hallom. Tudom, hogy én javasoltam, hogy házasodjatok össze, de be kell valljam…voltak kétségeim…

- Micsodák?

Jó ötletnek tűnt, mert így mindketten megmenekültök az apátok elől, de másfelől két ilyen erős személyiséget összeengedni…nem végződhet jól. Utálhatnátok is egymást.

- Nehezen! - tiltakozott Éponine.

- Utáltam volna, ha én gyakoroltam volna nyomást, hogy összeházasodjatok. Ha miattam szenvednél… sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha meggyűlölnél Ponine!

- Nem tudnám meggyűlölni – mondta határozottan és a karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa (és hogy hozzáérjen). – És Enjolrast sem tudnám gyűlölni. Igaza volt, az egyik legjobb ember, akit ismerek. Csak maga jobb nála.

Marius elvörösödött.

– Ez nem igaz 'Ponine! Nem vagyok olyan jó – mondta nevetve.

- Mondjon, amit akar, de én így gondolom.

Enjolras a szobán át nézte a kis asztalt. Amikor Éponine rátette a kezét a fiatal férfi karjára, Enjolras érzett valamit. Nem tudja lezárni a Marius iránti érzéseit? Meg amúgy is, mit lát Pontmercy-ben? Jófiú, kicsit álmodozó, bátor is, de tényleg, mi vonzza benne ennyire?

- Tudod, mon ami, kicsit abbahagyhatnád a feleséged bámulását és figyelhetnél rám – mondta Combeferre.

Enjolras elkapta tekintetét Éponine-ról és Mariusról.

- Nem bámultam.

- Ahogy akarod. Na, ki vele, mi van veled?

Enjolras megrándította a vállát. Mi is van vele?

- Semmi különös. Csak észrevettem, hogy még mindig rajong Mariusért, és egy kicsit bosszantó.

- Féltékeny vagy? – kérdezte Combeferre, de nem gondolta komolyan a kérdést, mint bármelyik másik barátjuk, de Enjolras így is megijedt. Vajon tényleg táplál már romantikus érzéseket Éponine felé? Kizárt dolog.

- Nem éppen.

- Komolyan, Enjolras, jól mennek a dolgok? – kérdezte a másik kis élcelődéssel. – Te és Éponine nagyon jól összeilletek.

- Ami azt illeti… igen. De csak, mint barátok. Ennek a furcsa házasságnak ellenére nagyon jó társaság – Éponine-ra nézett, aki még mindig Marius bűvkörében volt. – Nem számítottam, hogy ennyire jó lesz. Nem is tudom, mire számítottam, de erre nem, az biztos – majd körülnézett, hogy senki más nem hallja. – Kiabált az apámmal.

Combeferre bólintott.

– Hallottam.

Enjolras meglepve nézett rá.

- Akkor te vagy az oka, hogy senki nem tett megjegyzést a sebhelyemre!

- Pontosan. Mivel te nem mondtad, úgy gondoltam, nem akarsz róla beszélni, nem is kérdeztem.

- Köszönöm, hálás vagyok! - majd Enjolras visszatért az eredeti témához. - François, ráordított az apámra. Senki nem kiabált még vele, még én se mertem soha, pedig nekünk folyton nézeteltéréseink és vitáink voltak!

- Tudom. Igazán drámai.

- Nagyon különleges lány – mondta Enjolras csöndesen. – Elszomorít, hogy ilyen fiatalon ennyit szenvedett. De a lelke tiszta és gyönyörű.

- Nem lehet, hogy csak azért, mert így élt?

- Nem hiszem – vette fontolóra Enjolras. – A tűzben melegített vas megerősödik, de a fa az az elejétől is szilárd. Természetesen biztos van benne valami, hogy az utcán nőtt fel, de ez nem az, ez benne van. Vannak olyan erényeink, amik velünk születnek.

Combeferre elmosolyodott.

- Csodálod, ugye? - Enjolras komoran ránézett, mire Combeferre gyorsan hozzátette. – Nem úgy értem, hogy beleszerettél, ahhoz túl jól ismerlek, csak… hogy csodálod, az természetes.

- Igen, olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt.

- Olyan helyen volt, amiről nem is sejtettük volna.

- Ezért is kell megdönteni a monarchiát – bólintott Enjolras. – Magokat szórtak szét Párizsban, de egy rózsa nem tud a csatornák árnyékában virágot bontani. Éponine megtalálja az útját, de mi van azokkal, akik ugyan úgy élnek, mint ő? Mennyi remek lány kényszerül nyomorba, vagy lesz prostituált, vagy ki tudja mi lesz velük?

- Nem nekem kell ezt mondanod – mondta Combeferre. – Pontosan jól tudom, mon ami.

Az este további része pompás hangulatban telt, Jehan két csinos hölggyel szórakozott, akik folyton kosarat adtak neki.

Kitűnő este volt. A bor megeresztette a nyelveket, és a barátoknak ez nagyon jól esett. Tizenegy óra körül Musichetta és Bahorel barátnője felfedezték Courfeyrac zongoráját, és a társaság szórakoztatásának érdekében leültek elé és énekelni kezdtek. Pár férfi is csatlakozott a duettekhez, még Grantaire is, akinek a sok bor ellenére is meglepően kellemes hangja volt.

Érdekes egyvelege volt a legrégebbi áriáktól a legújabb dalokig, de mindenesetre jó szórakozás annak, aki hallgatta őket. Mikor a mutató már majdnem elütötte az éjfelet, Courfeyrac egy új ötlettel állt elő, ami cseppet sem volt Enjolras ínyére.

- Nos, kedves szőke barátom – vett egy mély levegőt. – Minden férfit láttam már a fagyöngy alatt.

- Igen, még Grantaire is lopott egy csókot Musichettától! - zsörtölődött Joly, mire a az örök-ivó szemérmetlenül vigyorgott és Musichetta elpirult.

- Igen, mindenki - folytatta Courfeyrac és Enjolrasnak rossz előérzete támadt. – Mindenkit, kivéve… téged, Enjolras!

Enjolras nem értette, miért csinálja ezt vele Courfeyrac, hogy megkeserítse az életét. Igazából Courfeyrac nagyszerű barát volt, okos, értelmes, de néha rájött ez a…tapintatlanság.

- Az egyetlen házas ember a szobában az egyetlen, aki nem használja ki a fagyöngyöt, amit azért raktam fel, hogy örömöt szerezzek!

Bahorel, aki ma este elhatározta, hogy Courfeyrac bűntársa lesz ebben a viccben, karon ragadta Enjolrast. Mielőtt észbe kapott volna, maga mellett látta Éponine-t, aki szintén meglehetősen zavarban volt.

- Na, hagyd békén őket – kérte Jehan nem túl meggyőzően.

- Csend, te! – pisszegte le barátnője. – A férfi kötelessége, hogy megcsókolja a feleségét!

Courfeyrac is lebeszélhetetlen volt.

- Ti ketten, gyerünk, Új Év van, bármit mondtok, ez a szokás!

Enjolras mélyet sóhajtott és ránézett Éponine-ra. Az vállat vont, mint aki azt mondja: ez csak egy kis tréfa, addig úgysem hagynak békén. Sajnos, igaza volt. Így lassan előrehajolt és adott egy csókot a lány arcára.

- Na, hát ez elég szánalmas – incselkedett Marius. Éponine gyorsan ránézett a fiatal Pontmercy báróra. – Ez a legjobb, amit tudsz, Enjolras?

Enjolras elég közel állt hozzá,hogy lássa a lány szemeiben fény csillan. Olyan, mint amikor neki mondta, hogy elfogadja a kihívást. Visszanézett rá, kicsit sápadtan és idegesen. Ennek nem lehet jó vége.

Éponine eltökéltnek látszott, és ahogy belenézett a szemébe, valamit érzett a gyomrában, és mielőtt bármit is tehetett volna, érezte, hogy a lány átkarolja a nyakát és ajkait az övére tapasztja. Ez a csók teljesen más volt, mint az a tétova első csók az esküvőjükön.

Ez most…egyáltalán nem volt határozatlan, sőt! Éponine, ajkai puhán simogatták az övét, és nyelve utat talált a szájába, pontosan tudta, mit csinál. Az egész társaság meglepődött Éponine hirtelen csókján.

Enjolras egy percig azt kívánta, bár ne érne véget.

De véget ért.

Éponine hátralépett, bocsánatkérőn ránézett, majd egy önelégült mosolyt eresztett Mariusra és elsétált.

Enjolras utána bámult, teljesen magánkívül.

Courfeyrac vállon veregette és csak vigyorgott.

- Vigyázz, mon ami, szedd föl az állkapcsod a földről, mielőtt valaki rálép!

Enjolras nem tudta mit érzett, a felesége épp most csókolta meg, csak azért, hogy féltékennyé tegye Mariust.

Pár mérfölddel odébb a város másik oldalán, az új év ünneplésének egy egész más módja zajlott.

Montparnasse felhúzta a nadrágját, és teljesen elégedetten egy kis aprót szórt a lány kinyújtott kezébe. Az utcalányok jók voltak, de soha nem jelentettek kihívást. Mégha meg is mondta pontosan, mit akar, akkor is üres volt. Tudta jól, ha fizet a lánynak, bármit kérhet, joga van hozzá, bármit megtesznek, ha csak azt kéri feküdjön, azt is. Nem volt igazi győzelem. Szerette az üldözést, a kétségbeesést, amit eddig csak egy embertől kapott: Éponine Thenardier.

Hetek óta nem látta a lányt, talán egy hónap is van, és igazából hiányzott neki. El is ment a Gorbeau ház felé, hátha megtudja, hol van most.

Ahogy az épület elé érkezett, hangokat hallott, kiabálást, nőét férfiét egyaránt, ami visszhangzott a Thenardier lakás törött ablakán. Gúnyosan elmosolyodott. Amikor pénzt miatt szorult helyzetben voltak ( mint általában), a Thenardiere-k veszekedni kezdtek, ami sokszor addig fajult, hogy ölre mentek, de Thenardier nem volt olyan ostoba, hogy nekitámadjon egy nőnek, aki nem az ő súlycsoportja.

A ház urának és úrnőjének vitája mellett egy másik, sokkal halkabb zaj is megütötte a fülét.

Montparnasse hegyezte a füleit és követte a halk hangot, ami a Gorbeau ház átjárójából jött, ahol felfedezte a reszkető kis rongyot, ami Azelma Thenardier volt, karjaiba bújva. Egy percig azon töprengett, hogy Azelma olyan jó-e, mint a nővére, de hamar elvetette az ötletet. Nem érdekelte a ez a másik Thenardier lány. Az alakja lehet, hogy szebb volt, mint a testvéréé, de nem volt csinos, és túl könnyű falat… nem, nem kihívás. Viszont mégis hasznára lehetne.

- Zelma – sziszegett.

A lány fölnézett a nagy szemeivel, melyeket az átjáró fénye világított meg.

- 'Parnasse – és kisírt arcán megjelent egy mosoly, megmutatva sárguló fogait.

Felsegítette a lányt.

-Hol van a nővéred?

A boldog kifejezés kicsit lelankadt.

- Honnan tudhatnám?

- Ugyan, 'Zelma – suttogta ellenállhatatlan hangon, egy lépéssel közeledve a lányhoz, ami egészen a téglafalig szorította vissza. – A testvéred. Biztos tudod, hová ment.

A lány bólintott.

- Néhány hete pár jóképű férfi járt itt miatta. Mást nem tudok.

Montparnasse még egy lépéssel közelebb ment, teljesen a falhoz szorította és átölelte a karjával.

- Milyen férfiak?

- Nem tudom. Diákok talán.

- Valami burzsoá patkány eldönötte, hogy saját ringyót tart, vagy mi?

Azelma megrázta a fejét.

- 'Ponine jobb annál!

- Igen – mondta kajánul, minden szót megnyomva. – Igen, jobb.

Azelma megremegett, mert valami furcsa fényt látott a férfi szemében, aki aztán hozzásimult. Annyira, hogy érezte a másik testének melegét a hideg decemberben, látta a kitágult pupillákat és a szíve a torkában dobogott.

- Találd meg nekem – suttogta.

- Mi?

- Találd meg nekem – mondta mégegyszer.

- Mit ad cserébe? – nézett mélyen a szemébe.

Rávigyorgott, majd ajkait a lányéhoz nyomta. A lány megpróbálta visszacsókolni, de az elhúzódott.

- Látom, hogy nézel rám, Zelma. Az ő helyében akarsz lenni, azt akarod, hogy úgy nézzek rád, ahogy rá. Úgy akarsz megcsókolni, ahogy én őt – szájával csókot lehelt a nyakára, ahol az ér forrón lüktetett. – Úgy akarsz, ahogy ő megkapott – finoman még egy csókot adott, mire a lány felnyögött.

Akkor hirtelen ellökte és így folytatta.

–Találd meg nekem, és megkapod, amit akarsz.

Megfordult, és magára hagyta az elképedt lányt. Még egyszer hátranézett.

- Akár most is elkezdheted. Nem úgy néz ki, hogy ezek észreveszik, hogy nem vagy itt – bökött az ablak felé és távozott.