Január 4, 1831

Az egyetemen folytatódtak az órák január harmadikán egy kis téli szünet után, és Éponine ismét magára maradt. Nyugtalan volt, de kint csökkent a hőmérséklet, minden megfagyott, így nem volt kedve kimenni. Ezért, mint általában Enjolras könyvespolcához fordult. Ha már a teste nem is, a gondolatai szárnyaljanak.

Levette a polcról a hatalmas Franciaország történelmét és lekuporodott a tűzhelyhez. Kinyitotta a kötetet a jelölésnél, ahol abbahagyta, valahol a Száz éves háború közepén.

Ha egyszer elkezdett olvasni, semmi másra nem figyelt. Nem vette észre, hogy újra esni kezd a hó, sem azt, hogy a felhők sötétbe borítják a várost. Csak egyszer hagyta abba az olvasást, amikora tűz már majdnem kialud, ezért le kellett mennie szólni a gondnoknak, mert különben hamar hideg lett volna a lakásban. Máskülönben teljesen elmerült Franciaország küzdelmének lenyűgözö meséjében az angolokkal. Néhány dátum és esemény ismerős volt, néhány teljesen ismeretlen, de teljesen elbűvölte a drámai összeütközések sorozata, amik a születése előtt történtek.

Ahogy olvasott, lassan megértette férje szenvedélyét a hazája iránt. A férfiak és a nők a tizennégy-tizenötödik században vadul megvédték az országot, amikor szükség volt rá.

Hogy is tehettek volna másképp? Ez megichlető és lenyűgöző egyszerre.

Egy óra után két fiatalember hangja hallatszott a folyosóról, de Éponine annyira belefeletkezett az olvasásba, hogy meg se hallotta. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó és Enjolras lépett be a lakásba.

A lány felugrott meglepetésében és a könyv az öléből a földre esett. Gyorsan megpróbálta felvenni és eltakarni, mielőtt a másik észreveszi, de már késő volt.

- Mit csinálsz? – kérdezte kicsit szórakozottan, miközben letette a könyveit a kisasztalra és letekerte nyakáról a sálat.

Éponine, aki sikeresen felvette a könyvet, most felállt, kihúzta magát és vakmerően kijelentette.

- Olvastam.

- Te tudsz olvasni? – nézett rá meglepetten.

Éponine kicsit sértődötten válaszolt.

- Persze, hogy tudok! Mondtam, hogy nem vagyok valami mocskos kis szemét! Mondtam, hogy nem arra születtem… Anyám figyelt ránk és taníttatott, amikor még kislányok voltunk.

- Sajnálom – mondta Enjolras. – Nem kellett volna…

- Nem, nem kellett volna – szakította félbe a lány.

Enjolras levette a kabátját és odalépett hozzá. Megpróbálta megnézni a könyvet a kezében, de a lány elrántotta. A fiú rámeredt.

- Nem fog megállítani – mondta szilárdan és vadul, egy fél percig apját látva a helyébe. – Nem akadályozthatja meg, hogy olvassak!

- Éponine, miért akarnám megakadályozni? – kédezte összezavartan.

A lány megrázta a fejét és a nehéz könyvet magához szorította.

– Én… én… nem tudom – mondta elpirulva.

- Azt hittem, már jobban ismersz ennél… Soha nem akadályoznék meg senkit abban, hogy szélesítse az ismereteit.

Éponine mégjobban elvörösödött.

– Sajnálom. Azt vártam, olyan lesz, mint az apám. Nagyon más, mint a legtöbb ember, akit ismerek. Te…maga… nagyon jó.

Enjolras pillantásában, ahogy ránézett volt valami szánakozó.

- Bármit akarsz olvasni, a tiéd – mutatott a könyvespolcra. – Nem kell titkolnod.

Most végre kivette a kezéből a kötetet és megnézte. Kinyitotta a jelzett oldalon, és átfutotta a sorokat, majd valami eszébe jutott és felnézett. – Mióta tart ez egyébként?

- Mióta összeházasodtunk. Most ezt olvasom, miután befejeztem Az elmélkedések a Metafizikáról-t Descartestől.

- Olvastad Descartest? – kérdezte csodálkozva Enjolras.

- Igen.

- És értetted?

- Nem mindig, de azt hiszem a lényeget megragadtam belőle. Könnyebb volt, mint Marius régi törvénykönyvei.

Férje hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Nagyon furcsa lány vagy, Éponine.

Felkacagott.

– Akkor van bennünk valami közös. Egyébként miért jött haza ilyen korán?

Enjolras sóhajtott, ujjaival beletúrt szőke fürtjeibe, és Éponine észrevette, hogy vizes a haja.

– Nagyon havazik. Pár óra múlva az utak járhatatlanok lesznek, az órákat elhalasztották, a Sorbonne előreláthatatlan ideig szünetel.

Éponine csodálkozva nézett ki az ablakon.

– Havazik! Észre sem vettem!

Enjolras valamiért egyáltalán nem volt meglepve.

Azelma megborzongott. Volt ugyan egy nagy vállkendő a nyaka köré tekerve, amit még az apjától kapott, de elég rongyos volt, a blúza is szakadt és megviselt, és cipője nem is volt. Előző télen még volt harisnyája, amit Éponine adott neki, de most mezítláb van és már nem érzi a lábujjait, ahogy belesüpped a hideg hóba.

A szürkület már ellepte a várost és Azelma biztos volt benne, hogy eltévedt. Éponine mindig tudta, hol van, és ahogy hallotta, a kicsi Gavroche is rohangálással töltötte a napjait a városban, de ő, Azelma mindig közel maradt a környékükön, csak akkor ment messzebb, ha a nővére is vele tartott. Soha nem gondolta volna, hogy olyan könnyen eltévedhet ebben a labirintusban, mint amilyen a Quartier Latin negyed volt. Újév óta majdnem minden nap kinn volt az utcán bóklászva és Éponine után kutatott. Valahogy le kell szűkítenie a keresést, de nem tudta, hogy pontosan hol lehet és olyan nagy a lehetőség.

- Mon Dieu, miért csinálom én ezt? – suttogta magának. De tudta a választ. Miért is? Egy keserű mosoly suhant végig az arcán, ahogy eszébe jutott Montparnasse. Utálta őt…de csak azért, mert a férfi csak a nővérét akarta.

Mikor kezdődött? Gondolkodott Azelma. Egy évvel azután találkoztak először Montparnasse-al, ahogy Párizsba jöttek. Még csak tizenkét éves volt, Éponine tizenhárom, Montparnasse két évvel idősebb Éponine-nál, az apjuknak dolgozott a Patron-Minette-ben, és segített a lányoknak néhány kisebb balhéból kimászni. Azelma mindig is bálványozta emiatt. Nagyon jóképű fiú volt, helyesebb, mint Éponine Monsieur Marius-a, -ez biztos!- és okosabb és mindig hozott nekik kenyeret, ha volt neki. Mindig figyelmes volt velük, figyelmesebb, mint bárki más. Mióta megismerte, Azelma arról álmodotot, hogy egy nap Montparnasse észreveszi és belé szeret.

De ez sohasem történt meg. Természetesen Éponine hibája volt. Gyerekkorukban Azelma volt a csinosabb. Nagyon vékony nádszál alakja volt, nőies, finom, lány arcvonásai és csillogó szeme – adottságaiban gyöngédebb volt, mint nővére (aki fiúsabb, izmosabb alakkal rendelkezett), ezért jogosan érdemelné meg Montparnasse-t. Miután elhagyták a fogadót persze minden megváltozott, egyikükre sem mondhatnák egyértelműen, hogy gyönyörű, mégis Azelma őrizte meg a lányos vonásokat és maradt csinos. Aztán mégis minden megváltozott. Hiába éltek mocsokban a hidak alatt vagy szalmán istállókban, Éponine valahogy kivirágzott és egyik napról a másikra vált valamiféle boldogtalan szépséggé a nyomorban. Egyszer csak az idősebb testvér lett a szebb és Azelmának esélye sem volt, hogy Montparnasse valaha ránézzen.

De most kapott egy esélyt, gondolta. Ha megtalálná Éponine-t, ahogy kérte ( és abba nem gondolt bele, mit akar a nővérétől a férfi), megígérte, hogy többet ad, mint az a csók Újév estéjén. Nem ez az amit akar, de legalább valami, és talán belészeret.

Azelma vacogott. Szemben az út másik oldalán egy vendéglő fénye csillant fel a növekvő sötétben. Egy lármás kocsma, mint régen otthon – jutott eszébe. Talán valaki tud neki segíteni. Átfutott az úton és belépett az épületbe, aztán megcsapta a kellemes meleg és átfagyott csontjait kellemesen bizsergette. Pár percig még állt az ajtóban, nekidőlt az ajtónak és hagyta, hogy jeges tagjai új erőre kapjanak a melegben. Azonban nem volt sokáig észrevétlen.

- Mit akarsz? – kiáltott rá egy masszív nő, és sonkaszerű karjait csípőre tette.

- Én… semmit, csak…

- Ha nem veszel semmit, akkor menj el – mondta a nő.

Azelma felkiáltott.

– Csak meg akartam melegedni egy percre!

A nő ránézett Azelma meztelen lábára és kicsit megenyhült.

– Jól van. De elállod a fizető vásárlók helyét! Állj arrébb és ne zavarj senkit.

Azzal hátat fordított és a konyha felé vette az irányt.

- Várjon! – kiáltott Azelma.

- Mi az? – fordult vissza.

- Keresek valakit.

A nő keresztbe fonta a karját.

– És kicsodát?

Azelma habozott. A testvérét kereste, de az emberek nem jegyeznek meg egy ilyen kis jelentéktelen, vékony, rongyos alakot, mint Éponine. Emlékezett azonban a jóképű férfire, aki eljött a Gorbeau házba, és azt mondta elveszi feleségül… talán őt inkább ismerik.

- A neve Enjolras – mondta. – Magas és…

- Bámulatosan jóképű, igaz? – nézett rá somolyogva a nő.

Azelma bólintott.

- Ismerem. Ezen a környéken sokan ismerik és kedvelik a társaságát.

- Tudja, hol lakik?

- Aye, az unokaöcsém ismeri, azt hiszem a Bonaparte sétányon lakik. Nincs messze innen.

- Köszönöm!

Mielőtt kiment volna a hideg ajtón, a nő utána szólt.

- Várjon egy percre, gyermekem, nem tudom, miért keresi – a hangja őszinte volt és figyelmes – de csak az idődet pazarlod. Az a fiú évek óta jár ide, de még soha nem akadt meg a szeme egyetlen fiatal lányon vagy nőn sem.

Tekintetével végigmérte Azelma koszos arcát és megrázta a fejét.

- Ha azt hiszed, felkelted az érdeklődését, tévedsz. Monsieur Enjolras örök agglegény marad, és azt is kétlem, hogy akár egy éjszakát is… nos, nőknek szentelne.

Azelma elvörösödött a gyanúsítgatástól és kirohant az ajtón.

Mélyet sóhajtott, amikor lábai újra a hat hüvelyknyi fagyos hóba gázoltak, de mégis elindult. Magában ismételgette az utca nevét, újra és újra, nehogy elfelejtse. Amikor már biztos volt benne, hogy nem felejti el, valami más szöget ütött a fejébe. A nő figyelmentető szavai: Monsieur Enjolras örök agglegény marad és egy éjszakát sem szentelne egy lánynak sem.

- Ha ez igaz, kérdezte magától, akkor mit csinál a nővéremmel?

Éponine kinézett az ablakon. Nőtt a sötét, a napot eltakarták a nehéz és szürke felhők, melyekből hatalmas pelyhekben hullott a hó a városra. Öt óra fele járt, de a lámpák nem égtek még. Ez nem lepte meg. Néha a nagy viharoknál vagy télen az utcai lámpák nem működtek napokig. Homlokát a hideg üveghez támaszotta.

- Úgy havazik, mint amikor először jöttünk Párizsba.

Mögötte Enjolras felnézett a könyvből, de nem szólt semmit.

- Olyan öt évvel ezelőtt lehetett, de nem vagyok benne biztos. Bújkáltunk, tudod, Papa sok pénzt kért kölcsön, és amikor a kis Cosette anyja nem fizetett már, apám se tudott törleszteni, a hitelezők ránk jártak. Elvették a fogadót –tudta, hogy volt egy fogadónk?

- Nem.

Éponine keserően elmosolyodott.

– Pedig volt. Fogadó a Waterloo-i hőshöz…A legjobb fogadó volt egész Montfermeilben, azt mondták. Anya soha nem főzött, de jó boltot csináltunk. Jómódúak voltunk. Ha Papa nem keveredik piszkos ügyekbe, ki tudja, talán kisasszony lennék? Azelma és én szép ruhákban jártunk, mindenünk megvolt. De aztán minden rosszra fordult. Nem tudom, hogy történt, de az éjszaka közepén jöttünk el, csak egy bőrönddel. Karácsony volt.

Enjolras nem tudta, hogy ezt csak azért mondja el neki, mert el akarja, vagy csak hangosan gondolkodik. Tudta, hogy szokott hangosan beszélni, amikor helyre akarja tenni a fejében a dolgokat.

- Sokáig a hidak ívei alatt laktunk – folytatta. – Nevet változtattunk, hogy a hitelezők ne találjanak ránk. Ezért van apámnak annyi neve. Akkor valahogy elromlottunk és gyűlöltem. Szegénynek lenni, úgy értem. Azelőtt nem így volt. Nyáron persze jobb lett. Anya dolgozott, és könnyebb is volt gyümölcsöt lopni a piacon. Oh, ezt nem érti meg, ugye? Tudom, hogy helytelen lopni, de néha meg kell tenni bizonyos dolgokat.

- Erről nem tudok sokat – válaszolt. – De azt tudom, hogy az emberek nem csinálnak törvénytelen dolgokat, hacsak nincs más választásuk.

- Mondja az apámnak - morogta Éponine.

Egy darabig csendben ültek, aztán újra kezdte.

- Az első tél volt a legrosszabb. Az éjszakák nagyon hidegek voltak, Azelma sírt. Én próbáltam segíteni, de nem volt semmi, ami felmelegíthette volna, így nem tehettem semmit. Remélem most valami melegíti. És Gavroche-t is.

- Gavroche? - kérdezte Enjolras.

Hátrafordult és egyenesen nézett rá, miközben mosoly bújkált a szája körül.

– Az öcsém.

- Ő az öcséd?

-Igen, tíz éves, de nem él velünk.

- Miért nem?

Épunine leült mellé és mélyen a szemébe nézett.

– Sokszor kiabált apámmal. Mondjuk én is. De apámnak volt annyi esze, hogy nem dobott ki. Anyám még elviselte, de Gavroche... senki nem tudott kiállni érte. Papa elküldte, és én nem állítottam meg. Meg kellett volna?

Enjolras nem tudta, mit feleljen. Normális körülmények között megkérdezte volna milyen testvér az, aki nem áll ki az öccséért, de a Thenardier családnál tett látogatása utáni tapasztalatai megértettették vele, és ezért nem tudott semmit mondani. Próbált valami megnyugtató választ keresni, hogy megvígasztalja a lányt, de Éponine elkészült a saját válaszával.

- Igen - mondta és erősen bólintott. – Meg kellett volna. De nem lehet megváltoztatni a múltat, és most legalább ő boldogabb. Szabad, jobbat eszik, egyedül, és nincs Papára utalva.

- Éponine?

-Tessék?

- Miért mondod ezt el nekem?

- Nem tudom. Csak úgy éreztem. Vannak dolgok, amiket a barátoknak tudniuk kell egymásról.

A lány válasza meglepte. Igazából könnyű volt úgy gondolni Éponine-ra, ahogy először találkoztak, és nem is gondolt rá, mi volt vele korábban, mielőtt ő önző okokból felkarolta az utcáról. De igaza volt. Semmit sem tudtak egymás életéről, mielőtt összekötötték volna azokat. Sokszor gondolkozott azon, hogy lett ilyen, amivé vált, de soha nem kérdezte meg. Csak elfogadta ilyennek, mert így kényelmes volt. De rájött, hogy csak azért, mert félt, hogy fontos lesz neki a lány, ha kérdez, de anélkül is érzett iránta valamit, így hát minek a távolságtartás? Most már fontos, hogy megismerje, Éponine már az élete része.

- Azt hiszem, igazad van – mondta végül.