Január 5, 1831

Enjolras megpróbált ellenállni a késztetésnek, hogy sóhajtson, és ezen a reggelen már tizedszer próbálta visszaterelni a figyelmét arra a könyvre, aminek elolvasása egyenlőre sikertelen kísérletek sorozata. Az éjszaka folyamán a hó felhalmozódott és így megakadályozta, hogy elhagyják az épületet. Eljutni az egyetemig ugyanolyan lehetetlen volt, mint a kávéházig, ezért elhatározta, hogy a napot olvasásnak szenteli és behozza az elmaradt tanulnivalóit, de úgy tűnt, hogy ma ez is lehetetlen. Azt már tudta, hogy a felesége hajlamos sokat beszélni. Még néha többet is, mint Grantaire, egy jó napján. De amit ma felfedezett az az, hogy Éponine még énekel is.

A lány a lakásban bóklászott és énekelte a napjaikban népszerű dalokat, ami most a tanulni vágyó ifjúnak nem a legmegfelelőbb háttérzaj. Bár a lány hangszíne nem volt tökéletes (köszönhetően a rossz életkörülményeknek, az alkoholnak és dohánynak kicsit ércesen csengett), de meglepően pontosan eltalálta a hangokat. Még hallgatta egy kicsit majd nem bírta tovább hallgatni az olasz dalocskát.

- Mindig ezt csinálod?

- Mit? – nézett rá hatalmas szemeivel.

- Énekelsz.

- Idegesít?

- Csak egy kicsit.

Erre a lány felkacagott.

- Nem, nem mindig, de jó dolog énekelni, nem? Feldobja a napodat, amikor rossz az idő – hirtelen egy ravasz árnyék szalad végig az arcán és kíváncsian méregette. – Még nem is hallottam énekelni.

Enjolras megrázta a fejét.

– Nem énekelek…

- Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Éponine. – Nem hiszem el!

- Pedig nem.

A lány gyorsan az ölébe huppant és kivette a kezéből a könyvet.

- Mit csinálsz? Add vissza!

Éponine felnevetett, úgy, ami semmi máshoz nem hasonlítható.

– Nem, amíg nem hallottam énekelni!

- Nem.

- Na, Enjolras, hallani akarom!

- Éponine, ez nem vicces, kérem vissza a könyvet – mondta szigorúan.

A lány látta, hogy komolyan gondolja, és lehervadt a jókedve, azzal visszaadta a könyvet.

- Sajnálom – mondta, miközben kerülte a tekintetét. – Csak hallani akartam a hangját.

- Hidd el nekem, nem akarod hallani – Enjolras próbált finoman szólni a lányhoz, hogy az előbbi kitörését enyhítse - ezért nem éneklek, nincs hangom.

- Nekem sincs, de mégsem akadályoz meg benne! – mondta vidámabban Éponie. – Néha nem számít, hogy van-e vagy nincs, csak a zene számít!

Teljesen elképedve nézte ezt a lányt. Volt dolga pár „kész" nővel, akik büszkék voltak minden apró kis kézsségükre, főleg a szép énekhangjukra. Még azok között a lányok között is, akik őt és a barátait szórakoztatták kevés volt az, aki ne próbálta volna meg tökéletesre fejleszteni a hangját. Ezek a nők biztos megsértődtek volna Éponine kijelentésén, hogy a zene, nem az énekes számít.

- Nagyon furcsa lány vagy – mondta csendesen.

- Már mondta párszor – kacsintott rá egy halvány mosollyal. Kibújt az öléből, visszament a sajnát székébe, és felemelte a könyvet, amit előtte olvasott.

Kellemes, nyugodt csend telepedett az egész lakásra, de Enjolras mégsem tudott koncentrálni az olvasnivaló könyvére. A pillantása folyton visszakalandozott Éponine-ra. Állandóan rá kellett néznie, őt kellett figyelnie, és nem tudta megmagyarázni, miért. Még soha életében nem volt olyan valaki mellette, mint Éponine, és nem tudta hova tenni, annak ellenére, hogy már közel egy hónapja él vele.

Azt viszont észrevette, hogy megváltozott. Az alultápláltságtól való csontvázszerű véznaságát már majdnem szerencsésen eltűntették. A helyes és rendszeres étkezéstől, a fürdéstől már egészségesen nézett ki. A haja újra vörösesen csillogott és az arca is kipirosodott.

Enjolras azon kapta magát hogy pillantása lejjebb kalandozott a lány nyakára és még egy kicsit lejjebb, és percek óta azt nézi, ahogy a légzéstől a melle fel le emelkedik…

Gyorsan a könyvébe mélyedt újra.

- Hogy néz ki?

- Micsoda? – nézett fel ijedten Enjolras.

- Inkább kicsoda. Az a lány, akit apja akart magához adni, mielőtt… szóval eredetileg.

- Számít ez?

- Nem fontos, csak kíváncsi vagyok. Milyen lány lehet az, akit apja méltónak talál magához?

- Egy elég buta fajta – mondta Enjolras siralmasan. – Hyacinthe az apám egyik legjobb és leggazdagabb barátjának lánya és egy nagyon jó befektetés is a jövőnkre nézve, legalábbis azt hiszem.

- Milyen jó befektetés – sóhajtotta Éponine meglehetősen csöpögős és csípős hangon. – Na, erre magam is rájöttem volna! De azt mondja el, milyen a lány! Hogy néz ki? Régóta ismeri?

-Éponine… már akartam kérni – kedze Enjolras. – Nem tegeznél inkább? Úgy érzem magam, mint valami gazdag úr…

- De hiszen az is! – kacagott Éponine.

- Mégis… Vagy én is magázni fogom, hölgyem! – kacsintott a férfi.

- Rendben! Megpróbálom – sóhajtott a lány, mert nem akarta, hogy a férfi magázza, de nehéz volt leszoknia a magázásról. – Régóta ismered?

- Igen, egész életemben. Hyacinthe, François és én együtt nőttünk fel Lyonban.

Éponine kérdőn tanulmányozta az arcát.

– De ha egy régi barátod, nem kéne…?

- Nem.

- De ha ilyen régóta ismered. Biztos…

- Nem. Hyacinthe egy valóságos sorscsapás volt gyerekkorunkban! És később se lett jobb fiatal hölgyként egy idegesítő, bosszantó, buta liba. Gyönyörű, igen. Jól nevelt, igen. De hiú és üres és képtelen előre látni azt is, hogy mi lesz a következő héten – mondta erőteljesen . Enjolras, és talán egy kicsit hangosabban is a kelleténél.

Éponine elkerekítette a szemét a férfi kitörésén és szórakozottan kicsúszott a száján.

- Ó, biztos egy héten belül kinyírták volna egymást!

Enjolras is elmosolyodott.

- Azt kétlem. Én biztos dühös lennék, kiabálnék vele, de ő mindenre igent mondana és egyetértene velem mindenben. Soha nem vitatkoznánk, hacsak azt nem érezné, hogy nincs igazam, de… még annyi esze sincs, hogy tudja, mikor nincs igazam! Soha nem mondana ellent nekem és mindig azon lenne, hogy elégedett legyek és megtartson magának és megnyugtasson. Én lennék otthon az úr, parancsolgathatnék neki, amit csak akarok, ő teljesítené minden kívánságomat, még akkor is ha nem akarom.

- Akkor egy olyan lennél, mint egy kényúr, egy zsarnokot csinálna magából… belőled… Hála neki, olyan lennél, mint ami ellen harcolsz, csak kicsiben – állapította meg Éponine és megértően bólintott.

Enjolras meglepetten nézett rá.

- Igen – mondta csendesen. – Így ez nem jutott eszembe, de teljesen igazad van!

- Na akkor végülis jó, hogy engem vettél el – mosolyodott el önelégülten a lány. - Megpróbálhatsz ugyan parancsolgatni nekem, de ha nem akarok, úgye engedelmeskedek neked!

Enjolras nem tehetett róla, de elnevette magát.

- Hát az biztos! Neked nem könnyen lehet megmondani, mit csinálj…még akkor sem, ha a te érdekedben…

A lány bólintott ésbüszkén nézett a szemben lévő férfire.

- Mellettem esélyed sincs egy kicsit sem zsarnoknak lenni!

- Igen… viszont neked akkor van esélyed zsarnoknak lenni – gondolkodott Enjolras.

Éponine megborzongott.

- Remélem nem! Egy kicsit sem akarok olyan lenni mint az apám!

- Egy kicsit sem vagy olyan – vágta rá szilárdan a másik.

Éponine ráemelte hatalmas szemét és hálásan elmosolyodott.

- Édes, hogy ezt mondod, Enjolras.