A következő nap a kis csapaton úrrá lett a csüggedés, amit csak Daniel makacs próbálkozásai szakítottak meg időnként. Ezeket is egyre fásultabban hallgatták, egészen addig, míg a fiatal tudós előállt egy olyan ötlettel, ami még Omocnak is szöget ütött a fejébe. Ettől kezdve rohamosan felgyorsultak az események, és alig néhány óra alatt kitisztult előttük az ösvény, és már tudták, mit kell tenniük. A lehetőség egyáltalán nem volt veszélytelen, de úgy gondolták, megéri a kockázatot. Ez legalább némi reménnyel kecsegetett, hogy valahogy hazajuthassanak az övéikhez, az új világukra, amiért annyit dolgoztak.
Azonban nem volt mindenki felhőtlenül boldog. Narim az ágyán ült, a hátát a falnak döntötte, és teljesen elmerült a gondolataiban. Samanthára gondolt, a kedves mosolyára, és arra, hogy így vagy úgy, de hamarosan el kell szakadnia tőle. Majd megszakadt a szíve, ha erre gondolt.
Jó idővel később arra riadt, hogy Omoc ült le az ágya szélére. Narim próbált gyorsan visszatérni a valóságba, de egy csüggedt sóhaj akaratlanul is elhagyta az ajkát.
- Maradnál? – kérdezte szomorúan Omoc.
- Nem tehetem – rázta meg a fejét Narim. Nem akart tovább hazudni Omocnak, nem is lett volna értelme. Ennek ellenére tudta azt is, hogy semmiképp sem maradhat Samanthával.
- Nem ez volt a kérdésem – nézett rá szelíden Omoc.
- Szívesen maradnék – ismerte be Narim. – De nem tehetem.
- Narim… ha a kapcsolatunk tart vissza…
- Omoc… kérlek… - nézett rá kétségbeesetten Narim, akinek a bűntudata még nehezebbé tette, hogy szembenézzen Omoc önzetlenségével, azzal, hogy nyilvánvalóan még mindig mindent megadna neki, még azt is, hogy elengedi, de az idősebb férfi nem hagyta magát félbeszakítani.
- Ha a kapcsolatunk tart vissza… én elengedlek. Szabad vagy. Ha úgy érzed… itt a helyed… mellette… hát maradj! Ha úgy érzed, boldogabb lennél vele, én nem akarom elvenni tőled ezt a boldogságot.
- Omoc… szeretlek! – nézett rá kétségbeesetten Narim.
- Ahogy Carter századost is… - szögezte le Omoc.
- Nem tudom… - sóhajtott a férfi, és tényleg nem hazudott. Képtelen lett volna köztük választani, ha csak ennyi a tét. De a döntését még sok más tényező is befolyásolta.
- De igen, tudod – állította határozottan Omoc. – Nem kell hazudnod. Emlékezz, mindig csak ezt kértem tőled. Hogy mindig légy őszinte. Tudod, hogy nekem bármikor bármit elmondhatsz. Eddig sem akartalak soha magamhoz láncolni. Csak amíg te is boldog vagy.
- Tudom – adta meg magát végül Narim. – De te is tudod, hogy semmiképp sem maradhatok. Csak… bajba sodornám őket. Őt is.
- Nem fogod megbánni?
- Nem tudom. Ha figyelembe veszem, mi történhet velük, ha maradok… azt hiszem, nem.
- Rendben – bólintott rá Omoc, és már felállt volna, hogy magára hagyja a másikat, de Narim elkapta a karját.
- Omoc… nem akarlak elveszíteni! – nézett rá esdeklőn. Omoc megértette, hogy milyen viharok dúlnak a lelkében, de neki sem volt könnyű. Ő ugyanúgy gyötrődött az elmúlt napok alatt, mint Narim, hisz ő ugyanannyit veszíthet. Sőt, sokkal többet, hisz ha Narim esetleg úgy döntött volna, hogy marad, esélye lett volna egy új boldogságra, míg ő egyedül maradt volna. Ennek ellenére megpróbált erőt venni magán. Megfogta és megszorította Narim kezét.
- Előbb hozd meg a döntést, hogy hova húz a szíved. Aztán majd beszélünk erről is.
- Én… sajnálom!
- Ne sajnáld! – rázta meg a fejét az idősebb férfi. - Én mindig… próbáltam megadni neked mindent… de van, amit nem tudtam. És soha nem is fogok tudni. Ezt a kezdet kezdetén is tudtuk mindketten. Tudtuk abban a pillanatban, mikor úgy döntöttünk megpróbáljuk együtt. Tudtuk, hogy ez a kapcsolat sosem lehet teljes, bármennyire is szeretnénk. Megértem, ha neked ez így kevés. Többet érdemelsz, Narim… sokkal többet. De én nem adhatok neked többet, mint eddig.
- Sosem volt kevés. Mindig boldog voltam veled! – tiltakozott a fiatalabb férfi.
- Amíg nem láttál egy másik lehetőséget.
- Tudod, hogy nem maradhatok!
- Rendben – szorította meg a kezét Omoc. – Akkor… pár óra múlva indulunk.
- Ott leszek – sóhajtott Narim, és ezúttal hagyta, hogy Omoc elsétáljon.
Pár óra… ez a néhány szó ott maradt Narim fülében. Még pár óra, és soha többé nem láthatja Samanthát. Majd beleszakadt a szíve, ha erre gondolt, de mégis tudta, hogy helyesen döntött. Nem akarta veszélybe sodorni ezt a világot, és benne a nőt, aki pár nap alatt rabul ejtette a szívét. De tisztában volt vele, hogy ha maradna, nem tehetne semmit az ellen, hogy a Földi is a Sarita sorsára jusson. Azt a poklot elég volt egyszer is végignéznie. És tudta, hogy Samantha, mint a légierő katonája az elsők között veszne oda, ha a katasztrófa bekövetkezik, hisz mindent megtenne, hogy mentse, ami még menthető. Ezt semmiképp nem akarta. Mindvégig ez a gondolat volt, ami segített döntenie, és akárhányszor gondolta is végig, az elhatározása egyre szilárdabb lett. Tudta, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Ennek ellenére nem akart úgy elmenni, hogy nem beszélt Samanthával, és nem fedte fel neki legalább az érzései egy részét.
Úgy tűnt, hogy Omoc a következő órákban meglehetősen elfoglalt lesz, így bízott abban, hogy észrevétlenül el tud tűnni egy kis időre. Ennek ellenére még egy kicsit várt, lehetőséget akart adni saját magának is, hogy összeszedje a gondolatait, és egyáltalán a bátorságát, hogy megkeresse Samanthát. Fogalma sem volt, mit mondana neki, ha végül szemtől szemben állnának egymással. Nem akarta megijeszteni a nőt azzal, hogy a nyakába zúdítja mindazt, amit érez, bár optimistább pillanataiban úgy érezte, hogy ő sem közömbös iránta. És abban sem volt biztos, hogy nem csak még nehezebbé teszi az elválást mindkettejük számára.
Végül, miközben a többiek összedugták a fejüket, és az indulásuk körülményein tanakodtak, Narim aktiválta a karján lévő kis szerkezetet, és óvatosan útnak indult. Útközben, miközben minden idegszálával a környezetére figyelt, még mindig azt próbálta megfogalmazni, mit is mondjon, de semmi olyan nem jutott eszébe, amit megfelelőnek érzett volna.
Végül, ahogy az utolsó falon lépett át, megszólította Samanthát.
A nő azonnal megpördült, kereste Narimot, és persze a döbbenet és a tudományos kíváncsiság is azonnal ott volt az arcán, ahogy a férfi kisétált a falból.
- Úristen, ezt hogy csinálta? – kérdezte elámulva, ahogy lassan felállt a székéről.
- Nagyon óvatosan – felelt Narim kitérően, és nem is tudott többet mondani, mert Samantha gyönyörű kék szemétől elakadt a szava. – Jöttem, hogy elbúcsúzzak – talált végül mégis magára.
- Szóval Daniel terve bevált – mosolygott rá Samantha.
- Ha igen, ha nem, mennünk kell – sóhajtott a férfi. – Higgye el, én nem szívesen teszem.
- De miért? - nézett rá értetlenül a nő.
- Mert ezután már… többé nem láthatom magát – ismerte be Narim egy szégyellős mosollyal.
- Ugyan… gyorsan elfelejt majd – nevette el magát Sam.
- Sejtettem, hogy így érzi – bólintott rá Narim, majd halványan elmosolyodott. – Ezért hoztam el ezt – nyújtott Samantha felé egy aprócska kis berendezést, amit a karjáról csatolt le.
- Mi ez? – nézett rá kíváncsian Sam.
- Ugye vannak audió és videó felvevőik? – kérdezte Narim.
- Igen.
- Ez érzelmeket rögzített. Az enyémeket maga iránt. Mindig viseltem, ha együtt voltunk – mosolyodott el a férfi, főleg, ahogy látta Samantha arcán az értetlenséget. Valószínűleg sosem hallott arról, hogy ilyesmi lehetséges lenne, gondolta magában.
- És… hogy működik? – vette át bizalmatlanul Sam az eszközt.
- Nyomja meg a vörös háromszöget – mosolygott rá megnyugtatón a férfi, de Sam csak újfent kérdőn nézett rá, mikor megtette, és nem történt semmi -, és hunyja le a szemét! – tette hozzá meg Narim.
A férfi még jót mosolygott a Sam arcán egy pillanatra felbukkanó meglepődéstől, aztán már csak egy kedves mosollyal nézte, ahogy a nő elmerül az őt elöntő érzelmekben. Narim tudta, mit él át, hisz ezekben a pillanatokban is ugyanazokat az érzéseket érezte, amiket korábban rögzített, sőt, talán még intenzívebben, mint eddig bármikor. Próbálta magába inni a nő képét, örökre az emlékezetébe vésni a mosolyát, amivel az érzéseire reagált.
Mikor Samantha újra kinyitotta a szemét, Narim látta a tekintetén a meghatottságot, így elmosolyodott.
- Nem tudom, mit mondjak – mondta a nő valóban elhaló hangon, ahogy felnézett rá.
- Nálunk van egy szokás – lépett közelebb hozzá Narim -, ami többet mond minden szónál – mondta, de az ő hangja is kissé rekedtes volt. Nagyon lassan hajolt csak közelebb a nőhöz, nem tudta, nem csak megijeszti-e a közeledésével, de a másik szemében is csak azt a kis bizonytalanságot látta, amit ő maga is érzett, így végül gyengéden megcsókolta.
Ahogy az ajkuk összeért, Narim úgy érezte, hogy itt és most szeretné megállítani az időt, és nem menni innen sehova. A nő csókja édes volt, mint a méz, és úgy érezte soha többé nem szeretne elszakadni tőle. Samantha azonban egy kicsit mégis elhúzódott tőle, de Narim látta, hogy mosolyog, így nem ijesztette meg a mozdulat.
- Ezt a szokást mi is ismerjük – mosolygott rá Samantha, és ez alkalommal ő volt, aki megcsókolta a férfit. Ebből aztán Narim is bátorságot merített, és már kissé határozottabban csókolta Samanthát. Már épp azon volt, hogy szorosabban magához öleli a nőt, mikor sietős lépteket hallottak közeledni.
Nem tudtak, talán nem is akartak időben szétrebbenni, így mikor elváltak már Daniel elfojtott vigyorával találták szembe magukat.
- Hoppá – nézett végig rajtuk a fiatal tudós, mire ők ketten szégyenlősen lesütötték a szemüket, mint két süticsenésen ért gyerek. Daniel azonban hamar magához tért, és inkább gyakorlatiasabb vizekre terelte a témát. – Lenne még egy kis sürgős munkánk – nézett Samre. – Kéne a segítsége.
- Rendben – bólintott rá a nő, majd mikor Daniel elsietett, a figyelme visszatért Narimra. – Jobb lesz, ha most mész – mondta neki szomorúan. Narim tudta, hogy igaza van, ennek ellenére még képtelen volt mozdulni. Nem akarta, hogy ez a pillanat véget érjen. – Nagyon vigyázz magadra! – kötötte a lelkére a nő. – És ne feledd Schrödingert! – tette még hozzá, mire Narim is elmosolyodott kissé. Gyengéden megcirógatta a nő arcát, és még egyszer megpróbálta magába inni minden apró kis vonását.
- Köszönöm! – súgta még neki, aztán nagy nehezen elszakította a tekintetét az övétől, és kisétált a teremből, miközben mindketten tudták, hogy ez az egyetlen szó milyen rengeteg mindenre vonatkozik. A macskára, amit Samantha neki ajándékozott, a csókjukra, arra, hogy egyáltalán megismerhette a nőt, hogy az megmentette az életét ott a Tollanon, mikor azt hitte, már csak percei vannak hátra az életből, és még ki tudja mennyi mindenre.
A visszafelé úton is próbált ugyanolyan óvatos lenni, mint elfele, de a gondolatai teljesen máshol jártak. Ott maradtak Samanthánál. A gondolataiban újra és újra visszatért a csókjukhoz, képtelen volt kiverni a fejéből Samantha érintését.
Ahogy visszatért a szobájukba nem nézett a többiek felé, mégis csalhatatlanul érezte, hogy Omocnak feltűnt a hiánya, és azt is tudta, hogy a férfit tökéletesen tisztában van vele, hogy merre járt. Éppen ezért nem tudott volna a szemébe nézni, így az ágyához sétált, és elheveredett rajta.
Hamarosan indulniuk kell, ezt ismételgette magában, hogy ki tudjon tartani az elhatározása mellett. Próbált volna ő is gyakorlatiasabb dolgokkal foglalkozni, de nem talált semmit. A rajtuk lévő ruhán kívül semmi holmijuk nem volt, így még összepakolnia sem kellett semmit.
Rájött, hogy Samanthánál hagyta az eszközt, amivel megmutatta neki az érzelmeit, de nem bánta. Legalább neki is legyen valami emléke erről a néhány napról, ő pedig egy másik berendezésen rögzítve magával viheti a beszélgetéseiket. Nem aggódott a lehetséges következmények miatt, biztos volt benne, hogy a nő senkinek nem fogja megmutatni az eszközt, inkább kincsként fogja őrizni a későbbiekben.
Végül, mikor már a többiek is nyüzsögni kezdtek, ő is összeszedte magát, felkelt az ágyról, fogta Schrödingert, és csatlakozott hozzájuk.
Pár perccel később Daniel értük jött, és velük is tartott az útjukon az indítócsarnokba. Számára nem volt már hatalmas újdonság a falakon át közlekedni, hisz Omoccal egyszer már megjárta az utat a felszínre.
Érkezésük után néhány percig úgy tűnt, sikerül feltűnés nélkül távozniuk, míg odafent az irányítóteremben meg nem jelent egy egyenruhás férfi, aki láthatóan mindenre képes lett volna azért, hogy megakadályozza őket. Nyugtalanította őket ez a dolog, Omoc minden eddigi balsejtelmét igazolódni látta, de Daniel megingathatatlansága türelemre intette őket is, miközben kódoltak a kapun az ékzárak, és végül megnyílt az átjáró.
A kapun át megjelenő apró, törékeny termetű nő meglehetősen furcsa látványt nyújtott, mégis, a tollanok tudták, valahogy tudat alatt megérezték, hogy fejlettségben messze előttük jár, és Lya Danielhez intézett szavaival csak megerősítette őket ebben. Végül Omoc egy pillanatig sem habozott elfogadni az invitálást, és ebben az odafentről üvöltöző férfi sem tudta eltántorítani. Ahogy Lya visszanyitotta a kaput, a kis tollan csapat Lya védelme alatt elindult felfelé a rámpán.
Narim még egy pillanatra visszafordult, hogy találkozzon a tekintete Samantha gyönyörű égszínkék szemével, amiben legalább annyi szomorúságot látott, mint amennyit ő is érzett. Még egy pillantással elbúcsúztak egymástól, majd Narim is felsétált a rámpán, és a többiek nyomában átlépett a kapun.