A Nox bolygó, ahol a kis csapat felbukkant néhány pillanattal később, csodálatos és háborítatlan volt. A kis tisztást, ahol a kapu állt, hatalmas erdők vették körül az egyik oldalról, míg a másikon végeláthatatlan síkság terült el jó ötven méterrel a szirt alatt, amin álltak. Az égen hatalmas, ismeretlen állatok repkedtek, és a friss szellő egyenesen életmentő volt a tollanoknak a föld alatt töltött hosszú napok után. Az arcukon látható érzés még Lya arcára is csalt egy halvány mosolyt, ahogy csendben nézte őket.

- Gyertek! – invitálta őket tovább, és végül felfedte előttük a noxok általában láthatatlan világát. A kis csapat tollan még annak ellenére is elámult, hogy már első pillanatban érezték, hogy Lya személyében egy különleges teremtménnyel hozta őket össze a sors, de most még nagyobb ámulattal néztek az aprócska kis nőre, aki előttük sétált. Lassan mindannyiuk szívében feltámadt a remény, hogy idővel talán tényleg hazajuthatnak, így már egy-egy halvány mosollyal az arcukon követték Lyát.

Végül Lya bemutatta őket néhány másik noxnak, majd ellátták őket enni-innivalóval, biztosítottak nekik kényelmes szállást, majd kis időre magukra hagyták őket, hogy nyugodtan kipihenhessék az elmúlt napok fáradalmait, és majd később megbeszélik a szükséges teendőket.

A kis csapat evés után még egy darabig beszélgetett, majd miután belátták, hogy valóban halálosan fáradtak a történtek után, visszavonultak, hogy lepihenjenek.

Narim szíve sok dolog miatt nehéz volt, ahogy becsukta maga mögött a kis szobája ajtaját, és Schrödingerrel az ölében letelepedett az egyetlen székre. Máris elmondhatatlanul hiányzott neki Samantha, mióta csak egyedül maradt, nem tudott másra gondolni, csak a búcsúpillantásra, amit váltottak. Azzal is tisztában volt azonban, hogy az volt az utolsó pillanat, mikor láthatta a nőt, és bár tudta, hogy végtelenül nehéz lesz, de a jövő fele kell fordítania a figyelmét. Nem tehet mást. De ki tudja, mit hoz a jövő?

Tudta, hogy Omoc szívét összetörte, és fogalma sem volt, hogy tehetné jóvá a történteket. Végtelen bűntudata volt, és közben attól is félt, hogy a köztük lévő kapcsolatot örökre elveszítette. Tudta, hogy még ha pillanatnyilag nem is tud másra gondolni, mint Samanthára, a férfi is ugyanolyan fontos az életében. Az elmúlt tíz évben ő volt a társa, a boldogsága. Hiába mondja Omoc, hogy nem tud megadni neki mindent, Narim mégis boldog volt vele. Bár nem élhettek együtt, mások előtt sosem mutathatták ki, mit éreznek egymás iránt, mégis az együtt töltött órákban Narim végtelenül boldog volt. A férfi figyelme, a kedvessége, amit csak neki tartogatott, nagyon fontos volt a számára. Mindig jókat mosolygott azon, hogy mások milyen hűvös, magának való, régimódi, szigorú embernek tartják Omocot, és végtelen elégedettséggel töltötte el, hogy csak ő tudhatja, mi rejtőzik a szúrós külső alatt.

Narim rengeteget tűnődött ezen, míg végül rászánta magát, és átsétált Omochoz. Az ajtaja előtt megállt még egy pillanatra, de végül bekopogott. Félt ettől a beszélgetéstől, de ugyanakkor elmondhatatlanul szüksége volt Omoc közelségére.

Mikor Omoc ajtót nyitott, csak sóhajtott és megcsóválta a fejét.

- Narim… aludnunk kellene egyet a történtekre – mondta csüggedten, és Narim látta rajta, hogy valóban nagyon fáradt, és nem vágyik másra csak egy kis békére, mégis beszélni akart vele.

- Kérlek, engedj be!

- Jobb lenne, ha inkább holnap beszélnénk. Kicsit… lehiggadnánk mindketten.

- Ne küldj el, kérlek! – kérte Narim, mire a másik minden elhatározása ellenére végül megadta magát, és szélesebbre nyitotta az ajtót.

Narim belépett, de Omoc, miután betette mögötte az ajtót, az ablakhoz sétált, és kibámult rajta.

- Gyönyörű ez a világ – mondta, mikor Narim utána jött.

- Igen, az – hagyta rá Narim. – És most már hamarosan otthon leszünk. És minden olyan lesz, mint régen.

- Valóban? – sandított rá Omoc.

- Szeretném hinni, hogy igen – hajtotta le a fejét Narim. – Omoc… én… tudom, hogy butaságot csináltam…

- Miért lenne butaság? – nézett rá a másik. – A szívedre hallgattál. A szívének nem tud parancsolni az ember. Nem is kell.

- Csak… egy álom volt… és én hagytam magam elveszni benne. Nem lett volna szabad.

- Néha nincs más, csak az álmaink – sóhajtott Omoc, majd a kanapéhoz sétált, és letelepedett rá.

Narim egy ideig csak nézte, majd utánament, és letelepedett mellé, aztán összeszedte a bátorságát, és megfogta a kezét.

- Nem akarlak elveszíteni.

- Én pedig nem akarok egy pótlék lenni az életedben – pillantott rá Omoc.

- Így érzed? – kérdezte szomorúan Narim.

- Pillanatnyilag úgy érzem, máshova húz a szíved.

- De…

- Narim! Csak egy pillanatra nézz őszintén a szívedbe! Máris hiányzik neked.

- Igen, így van. Valóban hiányzik. Sokat… gondolok rá. De… nem tehetek mást, mint, hogy elfelejtem – hajtotta le a fejét a férfi. - Ez az egyetlen lehetőség.

- Máris megbántad, hogy nem maradtál vele.

- Te is tudod, hogy nem tehettem! – fakadt ki Narim, és ez alkalommal ő volt, aki felállt, és az ablakhoz sétált.

- Miért nem kérted meg, hogy jöjjön ő veled? – ment utána lassan Omoc.

- Nem jött volna – rázta meg a fejét Narim. Benne is felmerült ez a kérdés, mikor búcsúzni indult a nőhöz, de aztán el is vetette. Számtalan okból. – Oda köti minden. A Föld az otthona, felesküdött a védelmére. Ez az élete, a hivatása. És… nálunk… nem fogadták volna be. Mindig is éreztették volna vele, hogy nem tartozik ide. Sosem lett volna igazán boldog közöttünk. És így én sem. Nem, Omoc… ez volt az egyetlen lehetőség… Még ha nehéz is, ez volt a helyes döntés.

- Sajnálom, hogy szenvedni látlak – szorította meg gyengéden a két karját Omoc. – Bárcsak segíthetnék…

- Én pedig azt sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked – vett egy nagy levegőt Narim, majd lassan megfordult. – Adj nekem egy kis időt, kérlek!

- Ezért akartam, hogy inkább holnap beszéljünk – bólintott rá Omoc. – Fáradtak és feszültek vagyunk mindketten.

- Csak… tudnom kellett, hogy még nem veszítettelek el teljesen – nézett rá kérdőn Narim.

- Szeretlek, Narim! – fogta meg a férfi kezét Omoc. – De nem akarom, hogy hazugságokra alapozzuk a kapcsolatunkat. Gyere vissza, majd ha úgy érzed, újra van helyem az életedben.

- Omoc…

- Én itt leszek, Narim. Nem futok el sehova. De nem lenne tisztességes… sem velem, sem önmagaddal szemben, ha úgy lennél velem, hogy közben valaki másra gondolsz. Most Carter százados hiánya tölti ki a gondolataidat, és ez még így lesz egy ideig. Koncentráljunk inkább arra, hogy minél előbb hazajuthassunk. A többit… majd meglátjuk, ha letisztultak a gondolataid.

- Te mindig sokkal bölcsebb voltál, mint én – hajtotta le a fejét bűntudatosan Narim.

- Dehogy. Szó sincs erről – cáfolta meg a másik. – Csak… a munkámban megszoktam, hogy… ne csak a mára és a holnapra gondoljak. Megszoktam, hogy figyelembe vegyem a hosszú távú következményeket is. Lehet, hogy most segítene, ha engednénk a csábító lehetőségnek, hogy mindent ott folytassunk, ahol abbahagytuk, mert elterelné a gondolataidat a fájdalmas emlékekről… de ha feldolgozatlanul maradnak benned a történtek… az később közénk állhat.

- Tudom – látta be Narim. – Ígérem, kezelni fogom a helyzetet. És…

- Ne ígérj semmit, Narim – kérte szelíden Omoc. – Csak keress meg, ha itt lesz az ideje. Holnap, két hét múlva, vagy majd ha hazaértünk… amikor úgy érzed, tényleg őszintéd tudod gondolni.

- Rendben – ígérte lehajtott fejjel a férfi, majd egy hirtelen elhatározással adott egy puszit Omocnak, aztán kimenekült a férfi szobájából.

~~ o ~~

A következő hetek a lázas munka jegyében teltek a kis tollan csapatnak, és annak a néhány noxnak, akik segítettek nekik kifejleszteni az új kaput. Mindkét faj fejlett volt technológia terén, így a munka olajozottan haladt, ráadásul a noxok segítségével már tarthatták a kapcsolatot a Tollanával is, így ott is párhuzamosan haladtak a munkával.

Idővel lassan Narim lelke is csillapodott, legalábbis látszólag. Azt azonban ő is, és Omoc is nagyon jól tudták, hogy ez csak a felszín. A kemény munka reggeltől estig elterelte a figyelmét, nem hagyva egy pillanatnyi szabadidőt sem neki, amikor Samanthára gondolhatott volna. És a társai lelkesedése, akik az étkezések alatt már nem is tudtak másról beszélni, csak a közeledő hazatérésről, a családjukról, ami odahaza várja őket, az esték egy részében is megmentették az emlékektől. Azonban mikor visszavonult a szobája csendjébe, vissza-visszalopakodtak azok a bizonyos képek. Ilyenkor néha meghallgatta valamelyik beszélgetésüket Samanthával, csak hogy hallhassa a nő hangját, és elmerült az emlékekben. Nem volt sok, csupán néhányszor pár perc, de mégis mély nyomokat hagyott benne.

Időközben újra megtanultak együtt dolgozni Omoc-kal. Minden feszültség, minden szemrehányás nélkül, csak a célt szem előtt tartva, ahogy mindig is. Ugyanazzal az elszántsággal, amivel akkor is dolgoztak, mikor a népüket próbálták megmenteni. Hisz mindketten a legkiválóbb tudósok közé tartoztak, mindketten a tudásuk legjavát szentelték a népüknek, mindig is ez volt számukra a legfontosabb.

Persze időnként magukon érezték a másik fürkésző pillantását, de Narim végül belátta, hogy tényleg időre van szüksége, és Omoc soha, egy szóval sem sürgette. Hiányzott neki Narim, és az estéi pokolian üresek voltak nélküle. Hiányzott neki az, hogy minden felmerülő problémát vagy kétséget megbeszéljenek, de tudta, hogy türelmesnek kell lennie.

Ahogy a munka lassan a végéhez közeledett, és a tempó már nem volt olyan megfeszített, mint korábban, egy délután Omoc, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, kisétált a régi kapuhoz, és a szirt szélén állva gyönyörködött az alatta elterülő tájban. A noxok világa álcázva volt a bűbájok által, így nem zavarta a végtelen kilátásban. Lassan kezdett ő is megnyugodni, hogy tényleg épségben hazaviheti az embereit, és tényleg egy új életet kezdhetnek egy új világban.

Jó ideje tűnődött már, mikor Narim sétált oda hozzá.

- Néhány nap, és hazatérhetünk – mosolygott rá, de Omoc csak egy pillanatra fordította el a tekintetét a messzeségtől. – Gyönyörű ez a világ – próbálkozott tovább szóra bírni Narim.

- Valóban – bólintott rá az idősebb férfi.

- A mi új világunk is ilyen csodálatos.

- Igen – bólintott rá Omoc, de végül egy sóhajjal megcsóválta a fejét. – Sétáljunk egyet! – ajánlotta.

- Rendben – egyezett bele készségesen Narim, így megfordultak, és az erdő fele indultak.

Kis ideig némán lépkedtek egymás mellett, mindketten elmerülve a saját gondolataikba, de végül Omoc megtörte a csendet.

- Elárulod nekem, mit gondolsz most? – kérdezte óvatosan.

- Most? – sandított rá egy halvány mosollyal Narim. – Örülök, hogy itt sétálsz mellettem – adott kicsit szándékosan kitérő választ a kérdésre, de aztán egy sóhajjal elgondolkodott, mert tudta, hogy a mellette sétáló férfi megérdemli az őszinte választ.

- Nem állítom, hogy túl vagyok rajt… hogy már nem gondolok rá – ismerte be megtorpanva. – Nem állítom, hogy lapoztam egyet, mint egy könyvben, hogy máris egy új fejezetet kezdhessek – vallotta be lesütött szemmel Narim.

- Narim… egy ilyen mély érzelemnek idő kell, hogy csillapodjon – szorította meg a másik vállát Omoc.

- Segíts! – kérte Narim, ahogy lassan mégis a másikra tudott nézni. Ezúttal azonban Omoc volt, aki egy másodpercre lesütötte a szemét. Végül azonban ez alatt a másodperc alatt hozott egy döntést, és lassan közelebb hajolt a Narimhoz, és gyengéden megcsókolta.

Narim örömmel fogadta a rég nem érzett gyengédséget a másiktól, és egy pillanat alatt el is veszett volna benne, de ahogy a keze Omoc válláról a nyakára siklott, hogy közelebb húzza magához, az megfogta a csuklóját, és elhúzódott tőle.

- Ne! – kérte. – Ennyit tehettem.

Narimban egy pillanatra felrémlett a tiltakozás lehetősége, de végül mégsem tette. Megértette Omocot, tudta, hogy ő sincs könnyű helyzetben. A homlokát a másikéhoz döntötte.

- Köszönöm! – súgta neki.

- Szívesen – bólintott rá Omoc, majd lassan tovább indultak.

- Tudom, hogy félsz bízni bennem – szólalt meg egy kis idő után Narim.

- Narim…

- Megértem – szakította félbe Narim a másikat, mielőtt bármit mondhatott volna. – Így is… hálás vagyok, hogy… így kezeled ezt a dolgot. Ez is… a bölcsességedet mutatja. Én… sokkal rosszabb lennék a helyedben. Én csak…

- Narim… - próbálkozott újra félbeszakítani a másik, de ezúttal sem hagyta.

- Had mondjam el! – kérte.

- Rendben – bólintott rá Omoc. – Mondd!

- Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked… és tudom, hogy félsz, hogy újra megtehetem. Én… nem akartam… ezzel már nem tehetem meg nem történtté… de… szeretném hinni, hogy egyszer visszanyerhetem a bizalmadat.

- Nekem ugyanúgy idő kell, ahogy neked, Narim – csóválta meg a fejét Omoc. – Hidd el, én is szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen… és egyszer talán majd tényleg így lesz. Remélem.

- Csak ez számít – mosolyodott el halványan Narim. – Hogy te is szeretnéd – mondta, és a továbbiakban szintén néma csendben sétáltak, míg meg nem lepte őket a szürkület.

~~ o ~~

Az indulásuk előtti délután Omoc megint felsétált a platóra, ezúttal azért, hogy búcsút vegyen a tájtól, amit az elmúlt időszakban egészen megszeretett.

Az itt töltött hónapok alatt megszokta már, hogy a noxok hangtalanul közlekednek, akkor mégis annyira elmerült a gondolataiban, hogy megriadt, mikor Lya váratlanul felbukkant mellette.

- Üdv! – mosolygott a nőre.

- Helló! – viszonozta az üdvözlést Lya.

- Valami gond van?

- Nagy vihar tombol a lelkedben – vette szemügyre Lya a férfit, aki egy jó fejjel magasabb volt nála. – Már az első naptól kezdve, hogy megérkeztél.

- Van… egy dolog… - fordult vissza Omoc a látóhatár felé -, amiben… nem tudom… mit kellene tennem.

- Megengeded, hogy segítsek?

- Természetesen.

- Tudom, hogy… a gondolat, hogy megbízz valakiben feltétel nélkül… hogy kockáztasd, hogy megsebezzen… ijesztő lehet. De vajon ijesztőbb, mint a gondolat, hogy egyedül éld le életed hátralevő részét? Nélküle?

Omoc egy pillanatra meglepődött, hogy Lya mennyire tisztán látja a helyzetet, még akkor is, ha ők ketten továbbra is ugyanúgy leplezték az érzelmeiket és a történteket, mint korábban. A gondjaikról, a problémáikról ugyanúgy nem tudott senki, ahogy korábban a boldogságukról sem. Végül végiggondolta azt is, amit a nő mondott, de továbbra is nehéz szívvel sóhajtott. Lya azonban rámosolygott.

- Ha kockáztatsz, talán nyersz, talán veszítesz. Nem tudhatod. De ha nem kockáztatsz, mindenképpen csak veszíthetsz.

- És ha kockáztatok és veszítek? – nézett le a nőre Omoc.

- Mit teszel akkor? – kérdezett vissza Lya.

- Elengedem őt – suttogta Omoc lehajtott fejjel.

- Ezt kell tenned, barátom – bólintott rá a nő. – De csak akkor, ha veszítesz. És hogy veszítesz, vagy nyersz… csak akkor tudod meg, ha kockáztatsz – mondta még, majd lassan megfordult, és elindult az egyik ösvény fele.

- Mit gondolsz, elég erősek az érzései? – szólt utána Omoc.

- Ezt a te dolgod lesz kideríteni – mosolygott rá Lya, majd fejet hajtott, és elsétált.

Omoc még jó ideig töprengett Lya szavain, de végül belátta, hogy igaza van, így elszánta magát, és visszaindult a szállásukra.