Alig fél órával később bekopogott Narim ajtaján. A másik arcán feltűnő meglepődés majdnem mosolygásra késztette, hisz az elmúlt hónapok során egyszer sem látogatta meg a szobájában, és az első este óta Narim sem tért be hozzá. Talán mindketten féltek a következményektől, attól, hogy kettesben maradjanak, a figyelő szemek kereszttüze nélkül, ahol talán nem tudnának felelősséget vállalni azért, amit a következő pillanatban tesznek.
Omoc elsétált Narim mellett, majd a szoba közepén állt meg, kibámulva az ablakon.
- Ez az utolsó esténk itt – mondta halkan.
- Igen – jött utána Narim.
- Holnap hazamegyünk végre.
- Mindannyian ezt a napot vártuk – mosolyodott el Narim. – Olyan sokat dolgoztunk, és most beérett a gyümölcse.
- Én csak…
- Nem kell magyarázkodnod – lépett közvetlenül Omoc mögé Narim, és gyengéden végigsimogatta a két karját. – Elmondhatatlanul hiányoztál – súgta neki, és csak még szélesebben elmosolyodott, ahogy hallotta a férfi halk sóhaját, ami ezúttal nem reménytelen, vagy szomorú volt, mint az elmúlt hónapokban mindig, inkább vágyakozó. Lassan maga felé fordította, és megcirógatta az arcát.
- Tudod, én már nem reménykedtem abban… nem reménykedtem semmiben – húzta el a kezét, de Omoc megfogta.
- Pedig mindig te szoktál kettőnk helyett is optimista lenni.
- Tudom, csak… tudom, mekkorát hibáztam, és… nem voltam biztos benne, hogy meg tudsz…
- Most ne beszéljünk erről! – szakította félbe Omoc. – Bármi történt… szeretlek!
- Én is szeretlek téged! – mosolygott rá Narim, aki végtelen megkönnyebbülést érzett, de Omoc még mindig aggódott érte.
- Narim, mondd… biztos vagy benne, hogy megint ezt akarod? Bujkálást, hazudozást, lopott órákat… Tudod jól, hogy milyen ez. Megint belevágnál?
- Mindent akarok, amit adhatsz, és semmi olyat, amit nem – nyugtatta meg Narim, és mindketten elmosolyodtak, hisz olyan sokszor hangzott már el ez a mondat pontosan így, hogy szinte már szállóigévé vált közöttük.
- Rendben – adta be végleg a derekát az idősebb férfi, akinek az agya egy hátsó szegletében Lya szavai visszhangoztak, miszerint csak akkor nyerhet, ha hajlandó kockáztatni. Még mindig félt. Félt attól, hogy Narim egyszer majd rájön, hogy hibát követett el, mikor őt választotta akkor először, és most másodszor is. Félt, hogy Narim rájön majd, hogy elrontotta az életét ezzel a kapcsolattal. Ennek ellenére akarta őt, ahogy mindig is.
Képtelen volt tovább ellenállni a csábításnak, hogy átölelje, és megcsókolja. Örömmel töltötte el, ahogy érezte, hogy Narim beleremeg az ölelésébe, és a feszültség, amit az elmúlt hónapokban végig érzett benne, lassan feloldódik. Élvezte, ahogy a karjaiban tartott férfi izmai lassan ellazulnak, egyik a másik után, és végül már mindketten csak egymásra tudtak gondolni, minden korábbi baljós érzés elpárolgott a lelkükből.
- Annyira hiányoztál – súgta rekedten Omoc, mikor egy pillanatra levegőhöz jutott. – Minden nap… minden este…
- Te is hiányoztál nekem – mosolygott rá Narim. – Elmondhatatlanul. De most itt vagy. Csak ez számít – húzta vissza magához Omocot egy szenvedélyesebb csókra, aminek végül már az idősebb férfi is igazán átadta magát. Lassan elvesztek a csókban, a rég nem érzett érzékiségben, megőrjítette őket a másik érintése, az illata.
Egy perccel később, szinte el sem szakadva egymástól leültek Narim ágya szélére. Észrevétlenül került le róluk az ing, hogy végigcirógassák egymás mellkasát. Omoc egy halvány mosollyal nézte, ahogy a párja lehunyja a szemét, ahogy végigsimított a gerincén. Narim mindig is érzékenyen reagált erre az érintésre, és ahogy hátrahajtotta a fejét Omoc végigcsókolta a nyakát.
Mindketten elmondhatatlanul kívánták a másikat, a testük végtelenül ki volt éhezve a másik érintésére és csókjaira, hisz az elmúlt hosszú hónapok alatt csak álmodozhattak erről. Most, hogy végre együtt lehettek újra, be akartak pótolni mindent. Megadni a másiknak mindazt, amit az elmúlt időszakban hiányolniuk kellett. Ez volt mindkettejük számára a legfontosabb. A csókjaikkal, a simogatásokkal annyi gyönyört szerezni a másiknak, amennyit csak lehetséges.
Mire elfeküdtek az ágyban, már nem volt rajtuk nadrág, de talán egyikük sem tudta volna megmondani, hogyan is került le róluk. Csak az számított, hogy ennyivel is kevesebb akadály volt annak útjában, hogy meztelen testtel simulhassanak össze, és mindenhol érinthessék egymást. A kiéhezett testük szinte lázban égve sóvárgott a beteljesülésre, de mindketten szavak nélkül is tudták, hogy szeretnék elnyújtani ezt a csodát a végtelenségig. Éppen ezért néha lassítottak, a szenvedélyből vissza az érzékiségbe, hogy soha ne érjen véget a csoda, amit végre visszakaptak.
Újra felfedezték egymás testének minden egyes négyzetcentiméterét, de mindketten pontosan emlékeztek arra, hogy mivel tudják a másiknak a legtöbb gyönyört szerezni, és egy idő után már túlságosan magával ragadta őket a szenvedély, és már csak erre tudtak koncentrálni. Ekkor már nem volt megállás, egymás szenvedélyét és gyönyörét korbácsolták egyre magasabbra, ahol már csak a kéj mindent elsöprő hullámai léteztek, melyek végül teljesen elborították őket, és végül együtt repültek a csillagok közé.
Végül kimerülten, csapzottan, de egy kielégült mosollyal az arcukon zuhantak egymás karjaiba. Csak néhány perccel később sikerült annyi lélekjelenlétet összekaparniuk, hogy kényelmesen elhelyezkedjenek. Narim Omoc vállára hajtotta a fejét, és elmerengve hallgatta, ahogy a párja dübörgő szívverése lassan lecsillapodik.
Nem beszélgettek, úgy érezték, ami történt köztük, az mindent elmondott szavak nélkül is. Csak ölelték egymást szorosan, mintha soha többé nem akarnának elszakadni egymástól.
- Mit gondolsz, közel lakunk majd egymáshoz? – törte meg a békés csendet egy idő után Narim.
- Nem tudom – tűnődött el Omoc. – Azt hiszem a világunk még alakulóban van. De holnap ilyenkor már többet tudunk.
- Szeretnék a közeledben élni – könyökölt fel Narim.
- Narim…
- Tudom, tudom – hajtotta le a fejét a férfi. – Csak semmi bolond romantika által fűtött felesleges feltűnés. Nem felejtem el. Olyan régóta vagyunk már együtt, hogy a véremben van.
- Narim…
- Ne! - szakította félbe megint Narim. – Ne rontsd el ezt a pillanatot! – kérte, mert érezte, hogy Omoc még mindig miatta aggódik. – Csak az számít, hogy itt vagy!
- Rendben – adta meg magát Omoc, így Narim újra elfeküdt mellette. – Szeretem, ha romantikus vagy – cirógatta meg a vállát Omoc. – Úgy kell nekem, mint az éltető levegő.
- Tudom – könyökölt fel újra Narim. – Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám.
- Tudom. És mit adok neked cserébe?
- Omoc, kérlek! – csóválta meg a fejét Narim. Ismerte jól a párját, tudta, ez az a hangulat, mikor nem tudja lebeszélni arról, hogy minden aggodalmát előadja. Csak egy halvány mosollyal várta az elkerülhetetlent.
- Miért? Nincs igazam? Mit kapsz tőlem? Egy hamis életet… ráadásul mindig fáradt vagyok, elgyötört és fásult, mikor néha egy hosszú nap végén lopva találkozhatunk. Olyan ritkán tudok úgy figyelni rád, ahogy szeretnék…
- Mert kemény küzdelmet vívsz nap mint nap. Olyan értékekért, amik nekem is fontosak – szorította meg Omoc kezét Narim. – Bárcsak máshogy is segíthetnék! De csak ennyit tehetek, hogy a háttérből támogatlak. Hogy átölellek, mikor elgyötört vagy és fásult. Próbálva erőt adni a következő küzdelemhez.
- Ez mindennél többet segít – ismerte be Omoc.
- Csak ez számít – bólintott rá Narim. – Szeretném, ha nem aggódnál miattam. Olyan sokat beszéltünk erről már az elején. Azt hittem, rég eloszlattam már a régi aggodalmakat.
- Mindig aggódom érted.
- Ne! – kérte Narim. – Hidd el, hogy nekem ez így jó! Igen, biztosan lehetne máshogy is, ha nem az lennél, aki vagy, de… én nem akarom, hogy más ember legyél, mint aki vagy. Ilyennek szeretlek! És tudom, hogy amit teszel, azt értem is teszed. Tisztellek és csodállak ezért. Senki más nem lenne képes rá, hogy ilyen rendíthetetlenül kiálljon az igaz értékekért. És nem mondom, hogy nem szeretnék belőled többet, mint esténként egy lopott óra… de sosem kockáztatnám, hogy miattam veszítsd el azt, ami mindennél fontosabb neked.
- Te vagy a legfontosabb – állította Omoc, de Narim egy pillanatra lesütötte a szemét.
- Nem, ez nem igaz – nézett fel végül egy szelíd mosollyal Omocra. – De ezt is tudtuk mindketten a kezdetektől fogva. A munkád mindennél fontosabb a számodra. Nálam is. Még az életednél is. Ez így helyes.
- De ez rossz érzés lehet neked. Nem lenne szabad másodiknak lenned. Ez az én hibám – sóhajtott Omoc, és lassan felült. Narim egy kis ideig nézte, majd felült ő is, és átkarolta Omoc vállát. Furcsa módon ez a jelenet, bármilyen szomorú volt is a maga nemében, jó érzéssel töltötte el. Hisz Omoc, aki valóban mindig rendíthetetlen volt és szigorú, aki a Kúria megbecsült és elismert tagja, aki olyan sok mindent elért már a kitartásával, a keménységével, előtte megengedte magának sebezhető legyen és tökéletlen, egyszerűen csak ember. Ez a bizalom sokat jelentett neki.
- Nincs benned semmi hiba – súgta neki, ahogy magához szorította.
- Már tudom milyen szörnyű érzés másodiknak lenni.
- Sosem voltál második – rázta meg a fejét Narim. – Talán csak… holtversenyben első… egy kis ideig. De nekem te vagy a legfontosabb.
- Ettől csak még rosszabb – sandított rá Omoc. – Hisz tudod, hogy én milyen vagyok. Mindent alárendelek a munkámnak. Az életemet, a kapcsolatunkat…
- Tudom. És megértem – biztosította Narim. – Már csak te vagy a Kúriában, aki a régi világot képviseli. Akik támogatnak, csak miattad teszik.
- Vajon szükség van még erre? – kérdezte egy sóhajjal Omoc. – Talán egyszerűen nekem is tovább kellene lépnem. Minden egyszerűbb lenne. A munkám, az életem, a kapcsolatunk.
- Meg tudnád tenni? – kérdezte szelíden Narim.
- Nem – rázta meg a fejét Omoc.
- És ez a válasz minden kérdésedre.
- De…
- Nincs de. Te ilyen vagy, és én ilyennek szeretlek! És ne beszéljünk többet erről, rendben?
- Én csak miattad aggódom, Narim – nézett a férfira Omoc. – Én elköteleztem magam ennek az ügynek, és ezt a harcot fogom vívni életem végéig.
- Tudom. És támogatlak, amiben csak tudlak.
- Köszönöm – adta meg magát végleg Omoc.
- Rendben. Akkor… ne beszéljünk többet erről – kérte újra Narim.
- Úgy lesz – mosolygott rá a másik. – De… most már késő van. Pihennünk kellene. Holnap egy hosszú és… érdekes nap vár ránk.
- Ne menj még! – kérte Narim, aki most, hogy úgy érezte, visszakapta a szerelmét, nem akart máris elszakadni tőle. De az óvatosság már valóban a vérükké vált az elmúlt években, így be is látta, mit kér ezzel. – Tudom… nem kockáztathatunk.
- Csoda lenne, ha a többiek nem vették volna észre – sóhajtott Omoc.
- Pont most? Pont akkor, amikor nem is történt semmi köztünk hónapokon keresztül? – nézett rá aggódva Narim.
- A feszültség sokszor kézzel fogható volt köztünk az elmúlt időszakban – emlékezett vissza Omoc. - És nyilvánvaló volt még a Földön, hogy nehezteltem rád… Samantha miatt. Nem tudtam… nem voltam képes teljesen elrejteni ezt az érzést, te is tudod. Ha eléggé figyelmes valaki, levonhatta a megfelelő következtetést.
- De ha így van…
- Bízom abban, hogy amit átélt együtt ez a kis csapat… az összekovácsolt minket annyira, hogy ne áruljanak el.
- Örülök, hogy most te vagy optimista. De nem akarom, hogy miattam kerülj bajba! Túl sokat veszíthetsz.
- Ha tudják, már nem tehetünk semmit – vont vállat Omoc. – De reménykedjünk, hogy nem.
- Vagyis… itt maradsz velem? – nézett rá reménykedve Narim.
- Otthon már úgysem nagyon csinálhatunk ilyet – mosolygott rá Omoc. – Maradok.
- Köszönöm – mosolyodott el Narim is, majd újra elfeküdt az ágyban, magával húzva a másikat is.
Tudták mindketten, hogy ki kell használniuk ezt az utolsó lehetőséget, ezt az utolsó éjszakát, hogy egymás karjaiban aludhassanak el, és egymást ölelve ébredhessenek az utolsó reggel, mert odahaza erre már nem lesz lehetőségük. Túlságosan nyilvánvaló lenne, és ezt nem engedhetik meg maguknak.
- Én akkor is szeretnék a közeledben élni – mondta álmosan Narim.
- Romantikus bolond – nevette el magát Omoc. – Meglátjuk, mit tehetünk! – ígérte végül. – Most aludj!
- Nem hiszem, hogy tudok. Nem is akarok – nevetett Narim.
- Hosszú napunk lesz, Narim, kipihentnek kell lennünk.
- Sok protokolláris hűhó – sóhajtott a férfi. – Nem vagyok hozzászokva.
- Ha hozzá lennél, még kevésbé szeretnéd – csóválta meg a fejét rezignáltan Omoc. – És készülj fel lélekben, mert lesz felhajtás.
- Még szép. Omoc tanácsosnak kijár ennyi, főleg az után, amit tett.
- Amit együtt tettünk – helyesbített Omoc. – És a többiek is. Az egész csapat megérdemli az elismerést. Mindannyian az életünket áldoztuk volna a világunkért. Majd… kitalálok valamit.
- Nem azért tettük. Ahogy te sem – ellenkezett Narim.
- Tudom. A népünkért tettük. És bármikor megtennénk újra. De már vége, ne beszéljünk erről sem. Vagy legalábbis a holnapi nap után már ne.
- A holnapi nap után visszatérünk a dolgos hétköznapokhoz – tűnődött el Narim. – Kíváncsi vagyok, mi fog változni.
- Igen, erre én is – bólintott rá Omoc. – Bár a Kúriában nem hiszem, hogy bármi is változna.
- Ne aggódj előre emiatt. Inkább… bízzunk abban, hogy a történtek miatt jobban hallgatnak rád.
- Ez a hatás legfeljebb egy hónapig tart majd – nevette el magát nem túl vidáman Omoc. – Jól ismerem a Kúriát. Nem ringatom magam naiv ábrándokba.
- Csak én vagyok ilyen naiv – mosolygott Narim.
- Szeretem a naivságodat. A szelídségedet – fordult felé Omoc. – Már az első pillanatban megfogott. Ahogy a kedves mosolyod is – cirógatta meg Narim arcát.
- Emlékszel még az első napokra? – nosztalgiázott el Narim.
- Arra, hogy milyen zavarban voltál? – nevette el magát Omoc.
- Csak egy kicsit.
- Én nem így emlékszem.
- Jól van, valóban zavarban voltam… de… mikor visszakoztál volna, magamra találtam.
- Határozottan – hagyta rá Omoc. – A végén te győztél meg engem.
- Valóban így volt.
- Soha nem bántad meg?
- Egy pillanatra sem.
- Akkor jó. De most tényleg próbáljunk aludni. Előbb kell ébrednünk, mint a többiek.
- Megpróbálom – ígérte nem túl meggyőzően Narim, így újra kényelmesen elhelyezkedtek.
Narim sokáig csak élvezte a helyzetet, hisz olyan ritka alkalom volt, hogy tényleg ilyen kényelmesen, ráérősen heverészhetnek egymás mellett. Mindig vigyáztak arra, hogy ne töltsenek feltűnően sok időt egymásnál. Sajnálta, hogy az elmúlt hónapokban nem éltek a lehetőséggel, de persze tudta, hogy ez jórészt az ő hibája. Végtelenül örült annak, hogy ha csak utolsó este is, de visszataláltak egymáshoz.
Végül a gondolatai visszakanyarodtak a kapcsolatuk kezdetéhez, és egy halvány mosollyal felidézett néhány jelenetet az első napokból. Korábban is nagyon közel álltak egymáshoz, mint barátok, mint kollégák, és sok időt töltöttek együtt, ennek ellenére igaza volt Omocnak, a közeledése először végtelenül zavarba hozta Narimot. Egészen addig, míg beismerte saját magának, hogy milyen jólesik neki a férfi érintése, az óvatos, gyengéd cirógatások a kézfején, a karján. Omoc sosem volt tolakodó, és látva Narim zavarát, egy idő után nem erőltette tovább a dolgot. Ő viszont épp ez idő tájt jutott dűlőre saját magával, így fordult a kocka, és egy este, mikor épp nála beszélgettek, nem engedte elmenni Omocot. Mikor az épp elköszönni készült, megfogta a kezét, és visszahúzta maga mellé a kanapéra. Akkor egy kis ideig hallgattak mindketten, csak csendben fogták egymás kezét, aztán hajnalig beszélgettek, és már világosodott odakint, mikor egy gyengéd csókkal elköszöntek egymástól.
Narimnak csodás érzés volt felidézni ezeket az emlékeket, és el is merült bennük egy időre, aztán még egy darabig hallgatta Omoc lassú, nyugodt lélegzetét, míg végül neki is sikerült elaludnia.