Két év telt már el azóta, hogy Narim és Omoc hazaértek a Tollanára, és ez alatt az idő alatt a kapcsolatuk is rendeződött. Jó ideje már mindketten megtalálták újra azt a békét a másikban, amit egy kis időre elveszítettek.

Közben kialakult az új életük, a munka világában is magukra találtak újra, és visszatértek a régi szokások jó részéhez. Még odahaza a Tollanon is volt a hétnek egy bizonyos napja, amikor ha esett, ha fújt, ők ketten együtt vacsoráztak. A látszat szerint természetesen csak mint barátok, akik szakmai dolgokról beszélgetnek, de nekik ez sokkal többet jelentett. Ez volt az egyetlen formája annak, hogy nyilvánosan is találkozhassanak, még ha minden szavukra, minden mozdulatukra tudatosan figyelniük is kellett. Ezt a szokást az új világban is megőrizték, így azon az estén, ahogy azt már megszokták Narim Omoc elé ment az irodájába.

- Nem voltam biztos benne, hogy ma eljössz – nézett fel a gépéből Omoc, mikor Narim betette maga mögött az ajtót.

- Miért? – nézett rá Narim, de egy pillanatra lesütötte a szemét, ami nem kerülte el a másik figyelmét. – Hisz együtt vacsorázunk, nem?

- Narim! – szólt rá szigorúan Omoc, mire az egy sóhajjal megadta magát. – Szóval mikor indulsz?

- Holnap reggel – roskadt le Omoc-kal szemben Narim egy kényelmes fotelba. – De honnan tudod? – fürkészte a másikat.

- Narim, tagja vagyok a Kúriának. Azért ilyen horderejű dolgokat meg szoktunk vitatni egymással, még ha nem is felhőtlen a viszony közöttünk bizonyos témákban. És… várod már?

- Ez egy nagyon nem fair kérdés – csóválta meg a fejét Narim.

- Ettől még megérdemlek egy választ.

- Igen. És nem – állta Omoc pillantását Narim.

- Tudom. Megint a feje tetejére áll majd az életünk – sóhajtott egy mélyet az idősebb férfi. - De nem tudom, hányszor vagyunk képesek talpra állítani.

- Nem akarom a feje tetejére állítani az életünket. Ez csak… egy munka.

- Ugye magadnak nem hazudsz? – állt fel Omoc a székéből, megkerülte az asztalát, és a másik oldalán nekitámaszkodott.

- Nem – hajtotta le a fejét Narim. – Nem tudom, mi lesz. Én csak… tudom, mennyire tud fájni, és nem akarom még egyszer átélni ugyanazt. És neked sem akarom… Megpróbálom majd jobban kezelni a helyzetet, mint akkor.

- Ez nem csak az akaratodon múlik. Ahogy akkor régen is mondtam már neked, a szívednek nem tudsz parancsolni.

- Megpróbálok.

- Eleve kudarcra ítélt kísérlet.

- Miért beszélsz ellenünk? – kapta fel a fejét Narim, aki bár sosem volt jellemző rá, hisz végtelenül szelíd és békés ember volt, kezdett ingerült lenni. Leginkább azért, mert mélyen belül tudta, hogy Omocnak igaza van, és félt ettől a küldetéstől. Félt újra látni Samanthát, és félt attól is, ahogy Omoc mondta, hogy megint a feje tetejére áll az életük.

- Egyáltalán kinek volt az őrült ötlete, hogy… - kezdett egy újabb indulatos mondatba Narim.

- Scaraa kérte, hogy hívjuk ide O'Neillt és a csapatát – szólt közbe Omoc. - A tollan törvények értelmében joga van azt felkérni archonnak, akit csak akar.

- Tudom – fújta ki a levegőt Narim. – Nem is ezzel van a bajom. Ha Scaraa őket akarja, akkor biztosan jó oka van rá, és csak ők tudnak neki segíteni. De ki találta ki, hogy pont nekem kell odamennem? – kérdezte csüggedten, de ahogy Omocra nézett, megértette. – Te voltál… De miért? – nézett rá értetlenül. – Omoc… nem volt elég egyszer átélnünk? Mire volt ez jó? – kérdezte, de mivel némi várakozás után sem kapott választ, csak felállt, és kimasírozott az irodából.

Omoc egy nehéz sóhajjal nézett utána, de nem volt mentsége, hisz valóban ő volt, aki Narimot javasolta a kúriának erre a feladatra. Tudta, hogy a földiek benne bíznak, és eljönnek vele bárhová, másrészt még mindig úgy érezte, hogy Narim többet kapna egy normális kapcsolatból, mint amennyit ő valaha is adhat neki, és még egyszer meg akarta adni neki a választás lehetőségét. Még akkor is, ha Narim nem hisz abban, hogy Carter századost befogadnák itt a Tollanán, vagy abban, hogy a nő egyáltalán elhagyná érte a Földet.

Próbált még visszatérni a munkájához, de ahogy azt előre sejtette, nem tudott semmire koncentrálni, így inkább fogta magát, és hazament. Ott persze hiányozni kezdett neki Narim, az elmulasztott vacsorájuk, és bűntudata is volt. Egy egészen kicsit amiatt is, amit tett, és amiatt is, hogy hagyta Narimot csak úgy elrohanni válasz nélkül. Egy jó darabig töprengett még, aztán leült a gépe elé.

Eközben Narim is hazament, de a hirtelen dühe, amit Omoc iránt érzett, hamar elpárolgott. Nem értette ugyan, hogy a párjának mi volt a célja ezzel a döntéssel, de sokkal jobban aggódott inkább a következmények miatt. Késő estig csak ült a nappalijában, töprengett a rá váró feladatokon, de néha a dacnak és a haragnak egy szürke kis árnyéka visszalopózott a szíve fölé. Hisz azt remélte, hogy a mai estét még békésen együtt tölthetik, egy kellemes vacsorával, beszélgetéssel, esetleg egyébbel, ahogy máskor is, mielőtt holnap beütne a katasztrófa. De Omoc húzása ezt is keresztülhúzta. Nem örült neki. Szerette volna a világ összeomlását legalább egy nappal még elhalasztani. Mikor belátta, hogy ez már félig-meddig bekövetkezett, elment fürödni, aztán ágyba tette magát.

Már fél órája próbált hiába elaludni, mikor a számítógép jelezte, hogy üzenete érkezett. Ilyen késői órán nem nagyon szokták zavarni, így gyanította, hogy Omoc lehet. Először némi daccal úgy gondolta, hogy meg sem nézi, had főjön Omoc a levében, ha már kitalálta ezt az őrültséget, de persze nem is ő lett volna, ha képes lett volna néhány percnél tovább fenntartani ezt az érzést. Nem haragudott igazán Omocra, és főleg nem akart úgy elmenni másnap, hogy ez az érzés köztük marad. Nem túl könnyű szívvel, de felkelt, kiment a nappalijába, leroskadt a kanapéra, és aktiválta a gépet.

Omoc szupertitkos csatornát, és önmegsemmisítő programot használt, mint mindig, ha személyes hangvételű levelet írt neki. Persze erre évente legfeljebb egyszer került sor, hisz felesleges kockázatot jelentett nekik, még így is, hogy sokszorosan túlbiztosították az üzenetet. A ritka alkalmak ellenére Narim tökéletesen emlékezett a jelszóra. Gyorsan letöltötte az üzenetet a gépére, mert tudta, hogy az a megnyitástól számított tizenöt másodpercen belül minden nyomával együtt törlődik a rendszerből, nehogy később terhelő bizonyíték lehessen ellenük.

Még vett néhány mély levegőt, de aztán megnyitotta az üzenetet, és olvasni kezdte.

Narim!

Tudom, hogy most haragszol rám, és megértem. De te ismersz, és tudod, hogy mindig a jó cél érdekében cselekszem, így remélem, tudod, hogy ez most is így van.

Nem akartam rosszat neked azzal, hogy téged javasoltalak a Kúriának erre a feladatra. Te vagy rá a legalkalmasabb, ebben biztos vagyok. Ismered a földieket, és tudom, hogy szót fogsz érteni velük, úgy, ahogy senki más, ahogy akkor régen is. És még ha mást is küldtek volna a Földre, legfeljebb néhány órával odázhatták volna el a találkozásodat Carter századossal.

Elkerülhetetlen, és ha mélyen magadba nézel, te magad is vágysz rá. Szeretted őt, és még mindig szereted. Talán most tiltakozol, de majd ha meglátod őt újra, belátod, hogy igazam van.

Tudom, hogy most tiltakozik a lelked egy része, és azt mondod, engem szeretsz, vagy legalábbis engem is. Tudom, hogy így van. Sosem vontam kétségbe az érzéseidet.

Nem tudom, mit hoz a jövő. Félek tőle, és tudom, hogy te is, de idővel minden kitisztul majd. Te mondtad nekem, még a Földön, hogy ha várunk türelemmel, az igazi megoldás is felbukkan előttünk. Ez megint egy hasonló helyzet. Nem látok mást, csak ködöt és bizonytalanságot mindenfelé, de hiszem, hogy idővel megint eloszlik a köd, és akkor már tudni fogjuk, mit kell tennünk. Igaz, ez most leginkább rajtad áll majd. De bárhogy döntesz is, el fogom fogadni. Olyan sok érv szól Samantha mellett, és olyan sok ellenem. Megérteném, ha mellette döntenél.

Ne tartson vissza az, hogy az út, amire lépned kellene járatlan. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha nem kockáztatok, nem is nyerhetek. Ősi, megkérdőjelezhetetlen bölcsesség. Most én mondom ezt neked. Sokat kockáztatnál, tudom. Mindazt, ami eddig az életedet jelentette. De néha mindent kockára kell tennünk.

Most biztosan azt gondolod, megint ellenünk beszélek, de hidd el, nem így van. Szeretlek, és mindennél többet jelentesz nekem. Csak azt szeretném, ha boldog lennél. És egy gyönyörű nő mellett, akivel igazi család lehetnétek, akivel gyerekeitek lehetnének, igazán boldog lennél, olyan, amilyen mellettem soha.

Hidd el, nem könnyű leírnom ezeket a szavakat, és kimondani délután csak még nehezebb lett volna. De ha megpróbálok indulatok és féltékenység nélkül magamba nézni, ami bevallom nem könnyű, de akkor ezt érzem. Tudom, hogy így helyes. És tudod, pontosan azért, mert jól ismersz, hogy sosem választottam a könnyebb utat a helyes út helyett. Erről szól a munkám, az életem. Ha most máshogy tennék, azzal megtaposnám az elveimet, és megtagadnám önmagam.

Ahogy eddig, úgy most sem kérek tőled többet, csak azt, hogy légy őszinte hozzám. Bármikor, bárhogy döntesz is, szeretném, ha tudnád, hogy nem kell hazudoznod, és magyarázkodnod sem. Csak keress meg, és beszéljük meg, ahogy eddig mindent. Sőt, most szavak sem kellenek majd. Ha úgy döntenél, hogy velem maradsz, nem kell több, csak egy csók bizonyságul. Ha pedig elmennél, azt a szemedben úgyis látni fogom.

Holnap, ha elindulsz, és átlépsz a csillagkapun, minden eldől. Talán azonnal, nem tudom. Mindenesetre minden nap várni foglak, hogy megtudjam, hogyan tovább.

Nem igazán tudom, hogy fejezzem be ezt a levelet. Mindent elmondtam már, amit igazán fontosnak érzek, és nem akarok pákosztos nagy szavakat írni a végére. Talán csak annyit, hogy hallgass a szívedre. Ha így teszel, soha nem hozhatsz rossz döntést, és csak ez számít.

Szeretlek!

Omoc

Narim hosszú percekig csak ült dermedten, és azokban a percekben úgy érezte, hogy az Omoc iránt érzett szerelmét soha többé semmi nem lesz képes megingatni. Olyan csodálatos ember… olyan önzetlen, kedves, törődő. A szavai a lelke mélyéig meghatották és ugyanakkor felkavarták. Nem lenne szabad ezt tennie vele, sóhajtott, ahogy a tenyerébe temette az arcát. Egyszer már kis híján elveszítette, nem lenne szabad még egyszer ezt kockáztatnia. Még akkor sem, ha maga Omoc mondja, hogy néha mindent kockára kell tennünk.

És mégis… mégis egy kis halk hang a lelke mélyén azt súgta, hogy alig várja már, hogy másnap újra láthassa Samanthát. Azt a csodálatos nőt, aki még két év után is kísértette néha az álmait. Akinek a hangját kincsként őrizte.

Érezte visszatérni a régi kettősséget, ami már annak idején is majd szétszakította. Előre rettegett tőle, és attól is, hogy mit fog majd érezni, ha bármiféle döntést is hoz. Hisz tudta, hogy ebben a helyzetben nincs jó döntés. Valamit mindenképpen elveszít. Valami fontosat. Vagy Omocot veszíti el, vagy Samanthát, és ezúttal ez a döntés örökre szól. Hisz egyikük érzelmeivel sem játszhat tovább, nem lenne tisztességes.

Tudta, hogy valamit reagálnia kell Omoc üzenetére, bár nem igazán tudta, hogy könnyíthetne a lelkén. Nyitott ő is egy kódolt programot, de egy ideig csak farkasszemet nézett az üres fekete képernyővel, mire rászánta magát.

Omoc!

Hidd el, nekem is nehezen jönnek most a szavak.

Valóban dühös voltam, de ennek már nyoma sincs.

Bármi is fog történni, tudnod kell, hogy szeretlek! Ennek a tizenkét évnek minden órájában, minden percében szerettelek, és boldog voltam veled.

Szeretném ígérni neked, hogy nem lesz semmi baj, de attól tartok, nem ígérhetek semmit. Nem akarok hazudni neked, ahogy sosem tettem. Mi mindig őszinték lehettünk egymáshoz.

Valóban szerettem, szeretem Samanthát. Tudom, hogy tudod, talán előbb tudtad, mint én magam. De téged is szeretlek! Tudom, hogy ez így nem helyes, tudom, hogy ezt így nem lehet… bárcsak tudnék rá valami megoldást. De régen sem találtam mást, csak azt, hogy gyáván elmenekültem a döntés elől, és próbáltam viselni a következményeit, majd továbblépni. De úgy tűnik igaz, hogy ha egy problémát nem oldasz meg rendesen, a sors újra és újra az utadba hozza, míg meg nem birkózol vele. Hát én most visszakaptam, de most sem tudom, hogy kezelhetném.

Egyikőtöket sem szeretném elveszíteni, de tudom, hogy ez így nem lehetséges. De attól is félek, hogy ha végül együtt maradunk majd te és én, már nem lesz olyan, mint régen. Félek, ezt már nem tudod megbocsátani nekem. Főleg így, hogy kimondtam, leírtam, hogy őt is szeretem. Félek, megint úgy éreznéd majd, mint régen, hogy csak egy pótlék lennél az életemben. Pedig sosem gondolnék így egyikőtökre sem.

Félek, a végén én fogok beleőrülni ebbe a lehetetlen helyzetbe. Annyiszor feltettem már a kérdést, hogy miért pont velem kellett ennek megtörténnie? Ez a sors, még akkor is, ha a tudomány és a technika korában már nem hiszünk ilyesmiben.

Mit mondhatnék még? Bármit is mondanék, talán csak mentegetőzésnek hatna. Mindig azt mondod, a szívemnek nem tudok parancsolni. Talán bennem van a hiba, hogy a szívem képes két embert szeretni egyszerre. De még így sem tudom megparancsolni, hogy ne így legyen.

Talán hamarosan tényleg kitisztul előttünk a homály. Hogy mit találunk akkor majd előttünk, nem tudom. Szeretném, ha tudnád, bárhogy alakul is, sosem szeretnék neked fájdalmat okozni. Megpróbálok valóban a szívemre hallgatni, és ígérem, amint tudok valamit mondani, megkereslek.

Narim

Még egyszer elolvasta az egészet, de mikor úgy látta, hogy valóban csak mentegetőzéseket, semmitmondó magyarázkodást tehetne hozzá, még rátett néhány biztonsági óvintézkedést, és elküldte.

Sokáig töprengett még mindazon, amit leírt, és végül ott nyomta el az álom a nappalijában a kanapén, valamikor hajnal fele, mikor már érzelmileg teljesen kimerült a jövőt illető találgatásokban.

Másnap reggel meglehetősen összetörten ébredt, de gyorsan összeszedte magát, hisz tudta, hogy az indulása előtt még egyeztetnie kell Travel főkancellárral. Nem túlságosan szerette az ilyen protokolláris dolgokat, lévén tudós és kutató, inkább az olyan munkákat szerette, aminek kézzelfogható eredménye van. Ennek ellenére végül vett egy nagy levegőt, és a megbeszélt időpontban már elszántan lépett be a főkancellár ajtaján.

Egy órával később már a kapu előtt állt, de mivel nem akarta a frászt hozni a földiekre, úgy döntött, hogy előre küldi Schrödingert, így legalább tudni fogják, ki érkezik. Legalábbis, ha Samantha épp ott lesz velük, és felismeri a macskát. Végül tárcsázta a Földet, aktiválta a macska nyakába akasztott fáziseltoló eszközt, és egy kis noszogatás segítségével átküldte Schrödingert a csillagkapun. Innen már nincs visszaút, gondolta, így a saját műszerét is bekapcsolta, és egy fél perccel később ő is átlépett az eseményhorizonton.