Travel Narimhoz hasonló szkepticizmussal fogadta Samantha állítását, miszerint a jaffák csináltak valamit az ionágyúkkal, de Sam olyan határozott volt, hogy végül beadta a derekát, maguk mellé vettek még néhány technikust, a CSK1 többi részét, és elindultak az egyik ágyúhoz.

A két ismeretlen tollan alaposan megvizsgálta az ágyút, de végül semmi gyanúsat nem találtak rajta. Sam és O'Neill még próbált erőlködni egy kicsit, de mikor Travel azzal fenyegette meg őket, hogy ha sokat ugrálnak, hazaküldi őket, és Scaraa védelem nélkül marad, az ezredes visszakozott, majd Travel után elvonult a CsK1 többi részével, csak Sam maradt hátra Narimmal.

- Te sem hiszel nekem? – nézett a nő Narimra, ahogy lassan sétáltak a többiek után.

- Hiszek neked – sóhajtott Narim. – Látom, hogy őszintén aggódsz. De nem tudom, mit tehetnék. A goa'uld, ha csinált is valamit az ágyúkkal, nem hagyott maga után nyomot. Travelnek pedig bizonyíték kell.

- Úgy látszik, jobban teszem, ha én is rögzítek mindent, amit látok, hallok, vagy érzek. Esetleg gondolok… azt is lehet? Mindegy – rázta meg a fejét végül Sam. Narim ezen eltöprengett egy kicsit, majd a zsebébe nyúlt, hogy adjon valamit a nőnek, de az megfogta a kezét.

- Ne! Nem akarlak bajba keverni. És Travelnél már úgyis elvesztettük a hitelünket. Megyek inkább, és megnézem, mire jutottak a többiek – mondta, és a csapata után sietett.

Narim csak nézett utána, és tényleg nem tudta, hogy segíthetne. Valóban hitt Samanthának, tudta, hogy a nő nem szokott képzelődni, de a lehetőségei, hogy segítsen, meglehetősen korlátozottak voltak.

Egy pillanatra felrémlett előtte, hogy szóljon Omocnak, de belátta, hogy felesleges. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Omoc megpróbálna segíteni neki, de nem lenne sok értelme. Nap mint nap tapasztalták meg az elmúlt években, hogy ha Travel valamit a fejébe vesz, attól senki, még Omoc sem tudja eltéríteni. Legfeljebb annyit érne el, hogy lenne még egy dolog, amiben Omoc kénytelen szembe menni a Kúriával. Ilyenből pedig enélkül is volt épp elég. Végül vett egy mély levegőt, és lassan hazasétált.

Narim másnap reggel érezte a földiekben a feszültséget, de O'Neill még a szokásosnál is cinikusabb és morgósabb volt, így nem erőltette velük a kommunikációt. Csak megkérdezte tőlük, hogy mire van szükségük, aztán ment a dolgára. Az aggodalmai azonban nem hagyták nyugodni, így a délelőtt közepén elindult, hogy megkeresse Samanthát.

A szökőkút mellett talált rá, ahol előző nap is találkoztak. A nő egyedül ült a víz szélén, szerencsére Teal'c valahol máshol talált elfoglaltságot magának, így Narim késlekedés nélkül odasietett hozzá.

- Jól vagy? – ült le mellé, mire a nő, aki eddig el volt merülve a gondolataiba, felkapta a fejét.

- Az ezredes megtiltotta, hogy figyeljük a jaffákat – sóhajtott Sam.

- Csak aggódik Scaraa miatt. Nem akarja, hogy a fiú magára maradjon. Ha így lenne, nem nyerhetné meg a triádot – próbálta vigasztalni Narim.

- Tudom, de Teal'cnek igaza van. A tét sokkal nagyobb ennél. Ha a goa'uldok kiiktatják az ágyúkat, védtelenné váltok. Nem csak Scaraanak eshet baja, hanem nekünk is és nektek is. Aggódom értetek!

- Ennek semmi jelét nem láttuk tegnap, Samantha. És amúgy is… itt van Zipacna és tíz jaffa… mit tehetnének? Az őrség másodpercek alatt leszereli őket.

- Igen, őket igen, bár másodpercek alatt is lehet nagy pusztítást végezni. De a kaputokon nincs védelem, bármikor jöhet nekik erősítés, nem beszélve arról, ha az űrből támadnak. Észre sem veszitek, és…

- Ennek utánajárhatunk – tűnődött el Narim. – Elég nagy távolságból képesek vagyunk észlelni, ha hajó közeledik felénk. Gyere! – állt fel, és elindultak valamerre.

- Hova megyünk? – nézett rá Sam értetlenül, hisz nem igazán volt hozzászokva Narimtól a hirtelen ötletekhez. A férfi mindig megfontolt és higgadt volt, de most elszántnak tűnt.

- Ellenőrizzük a teóriádat – mondta Narim, majd egy perccel később beléptek az egyik épületbe.

Az előtérben ülő férfi felkapta a fejét, de aztán megismerte Narimot, és csak egy biccentéssel jelezte, hogy beléphetnek, bár az is látszott rajta, hogy Samnek annyira nem örül.

- Te mindenhova bemehetsz? – kérdezte vigyorogva Sam, mikor már a lépcsőn siettek fel.

- Van némi utóhatása annak, ami a Tollanon történt – fojtott el egy mosolyt Narim is.

- Áh – nevetett tovább a nő. – Szóval, hol is vagyunk?

- Ez az obszervatórium.

- Huh, akkor nézzek körül alaposan, hátha tanulok valamit?

- Sok mindent nem fogsz látni. Az érdemi dolgok a színfalak mögött vannak – nevette el magát Narim, és igaza is lett. A hatalmas kör alakú helyiség vakítóan fehér volt, és a hatalmas üveg monitorok Sam számára rendszertelenül helyezkedtek el benne.

- Ellenőrizni szeretnék valamit – lépett oda az egyik férfihoz Narim, mire az rábólintott, így Narim az egyik padlóból kiemelkedő hatalmas monitorhoz vezette Samet. Egy percet pötyögött a szélén lévő gombokon, mire feltűnt a monitoron a bolygót körülvevő űr képe.

- Milyen távolságba láttok? – nézett Sam kíváncsian a férfira.

- Elég messzire – adott kitérő választ Narim. – De egyelőre nem látok semmi fenyegetőt.

- A triád hamarosan véget ér. Talán még ma délután – csóválta meg a fejét Sam. – Ha valamit akarnak tenni, akkor itt az ideje. Érzékelitek, ha valami kilép a hipertérből?

- Természetesen – bólintott rá Narim.

- Milyen távolságból?

- Samantha… kérlek, nyugodj meg! Bármi közeledik, időben észre fogjuk venni – állította határozottan Narim.

- Rendben – vett egy mély levegőt Sam. – Csak… tudom, hogy történni fog valami, de ezt a várakozást gyűlölöm. Nem… mesélsz inkább addig valamit?

- A legérzékenyebb műszereink több fényévnyi távolságból képesek érzékelni a rendellenességeket. Bármit, ami eltér a normálistól. Űrhajót, aszteroidát, bármilyen anomáliát, ami a galaxisban felléphet.

- És ha álcázza magát?

- Sokféle álcázást vagyunk képesek érzékelni. Mind kelt valamiféle mezőt maga körül. Elektromos, mágneses, valamilyen hang vagy rezgésfrekvencia, hullám-visszaverődés… még az is visszaver valamennyi hanghullámot, ami képes teljesen láthatatlanná tenni magát… a legtöbb pajzs kimutatható, ha megfelelően érzékeny műszerekkel rendelkezel. Bár nem állíthatom, hogy mindent felismerünk… mindig mindenhol találnak fel új technológiákat. Nekünk is van néhány, amit még senki nem ismer.

- Ezzel most azt akarod elérni, hogy még inkább irigykedjek?

- Te kérted, hogy meséljek – fojtott el egy újabb mosolyt Narim.

- És te kivételesen meg is tetted – nézett értetlenül Sam Narimra. – Miért?

- Semmi olyat nem mondtam, amit felhasználhatnál – vont vállat a férfi. – Amit mondtam valóban csak arra jó, hogy irigykedj egy kicsit.

- Tudod, hogy amúgy is irigykedek…

- Ugyan miért? – nézett rá Narim. – Az, hogy… megcáfoltuk a kvantumfizikát… egyáltalán nem jelenti, hogy… teljesebb életet élünk, mint ti.

- Tudom, de… ez nem csak a kvantumfizikáról szól… vagy a pajzsokról, vagy az ionágyúkról, vagy, hogy átmentek a falon… a gondolkodásotok más. Sugárzik belőletek valami… belső béke… valami megfoghatatlan.

- Újra csak azt tudom mondani… te egy nagyon bölcs ember vagy, Samantha – mosolyodott el Narim. - De hidd el… épp ez a része a dolgoknak… ami nem tanítható. Ez az, amit nem tudnánk átadni. Hiába adnánk át bármi technológiát, ha a hozzá szükséges gondolkodásmódot vagy felelősségtudatot nem tudjuk vele adni. Mert a gondolkodás változásához idő kell. Meg kell érni hozzá, és ezt nem lehet sürgetni. Hiába mondom el… neked talán nem, és talán Daniel és Teal'c is megértené, de… még O'Neill ezredesnek is hiába mondanám el, hogy én hogyan gondolkodom, nem értené meg. Nem azért mert… tudom, nem szeretitek ezt a szót, ne haragudj… nem azért mert primitív… egyszerűen csak azért, mert… még nem áll készen rá. Ő még… sok mindent nyers erővel szeretne megoldani, amire pedig van sokkal egyszerűbb és célravezetőbb megoldás.

- Tudom – látta be a nő. - És hidd el, az ezredes még a viszonylag normális kategóriába tartozik. Szóval… én megértem, hogy nem adtok át semmi technológiát. Tudom, hogy a félelmeitek jogosak, és hogy mi is biztos hülyeséget csinálnánk vele… Mármint mi a parancsnokságon biztosan nem, de gyorsan elkoboznák tőlünk, és onnantól gyorsan baj lenne, csak… belegondolok, hogy mennyi minden könnyebb lenne… ha mondjuk nem kellene folyton azon gondolkodnunk, hogy honnan szedjünk elegendő energiát a csillagkapu működéséhez.

- De azért megoldod, igaz? – nézett rá kérdőn Narim.

- Igyekszem – csóválta meg a fejét a nő.

- Köszönöm, hogy megértesz – sandított a szeme sarkából Narim a másikra, miközben továbbra is a monitort tanulmányozta.

- Attól még irigykedhetek?

- Persze – nevette el magát Narim. – De ilyenkor jusson eszedbe, hogy neked is vannak olyan dolgaid, amit én irigyelhetnék.

- Igen, van madarunk és macskánk – forgatta meg a szemét Sam. - Bár már ezt sem irigyelheted, hisz itt a Tollanán vannak állatok.

- Valóban.

- Akkor biztos a takarónkat.

- Arra annyira nem vágyom – nevette el magát Narim. – Jobban szeretem a saját ágyainkat.

- Akkor igazán elmondhatnád, hogy mi az, amit… - kezdett bele egy mondatba Sam, mikor az előttük álló monitor fülsértő hangon sivítani kezdett. – Ez mi?

- Egy hajó kilépett a hipertérből – szűkült össze Narim szeme.

- Mondtam én – csóválta meg a fejét dühösen a nő, ahogy a monitoron feltűnt a piramis alakú goa'uld anyahajó.

- Értesítenünk kell Travelt! – bólintott rá Narim. – Gyere! – nyújtotta Sam felé a kezét, amit a nő gyorsan megfogott, és lesiettek a lépcsőn.

Néhány perccel később, ahogy beléptek a keresett épületbe, ösztönösen engedték el egymás kezét, de a triád terme előtt egy őr az útjukba állt.

- Narim! Nem engedhetlek be! – nézett rájuk szigorúan.

- Fontos ügyben jöttem, Telen – nézett rá határozottan Narim. – A főkancellárnak tudnia kell róla.

- Ismered a törvényt, Narim! Ha az ülésnek vége, beszélhetsz Travel főkancellárral.

- Telen, egyenesen az obszervatóriumból jövök…

- De akkor sem…

- Telen, ha most nem engedsz be, a te felelősséged lesz mindaz, ami a következő órákban történni fog! Vállalod?

A férfi még néhány másodpercig gondolkodott, de végül fejet hajtott és elállt az ajtóból. Sam és Narim összenéztek, majd a férfi ezúttal feledve a megszokott udvariasságát, berontott az ajtón.

Először Travel is felháborodott, hasonlóan az ajtóban álló őrhöz, de mikor Narim szembesítette a tényekkel, a haragja inkább Zipacna felé fordult. A goa'uld próbált néhány átlátszó kifogással élni, de végül tudomásul vette a vereségét, és eliszkolt.

A CSK1, de leginkább O'Neill egy fél percig örült, hogy megnyerték a triádot, de aztán felülkerekedett benne a katona, és kifele indult az épületből, hogy felmérje, mi a helyzet odakint, az emberei és Narim pedig követték.

A kis csapat nem jutott messzire, mikor konstatálták, hogy a goa'uld anyahajó bemérte a várost körülvevő összes ionágyút, és egy másodpercre mindannyian lemerevedtek, mikor egy pillanat alatt megsemmisítették valamennyit. Narim dermedtségét még O'Neill szemrehányó beszólásai sem tudták teljesen feloldani, csak akkor tért magához, mikor Sam észrevette a közeledő siklókat, és az ezredes parancsára fedett helyre rohantak. Akkor azonban már reálisan mérte fel a helyzetet, és elrohant, hogy értesítse Travelt a helyzetről.

A nő még mindig a triád helyszínén volt, néhány emberrel tanácskozott az esetlegesen felmerülő problémákról, de Narim hírei még jobban felzaklatták. Narim nem csodálkozott ezen, hisz az egész bolygó fő védelmi vonala az ionágyúkon alapult, minden más védelmük sokkal kevésbé hatékony, és biztosan nem bírna el egy goa'uld anyahajóval. Csak pár percet beszéltek a lehetőségekről, amíg arra jutottak, hogy a maradék védelmi rendszer központjából tehetnek a legtöbbet, de mire kirohantak az épületből, az égen egy hatalmas tűztenger vonta magára a figyelmüket.

Nem értették, hogy mi történt, a nem messze lévő obszervatóriumba siettek, ahol megerősítették, hogy az anyahajó megsemmisült.

Travel főkancellár megkönnyebbülten sóhajtott, de Narim még nem nyugodott meg teljesen, gyorsan Samantha és a többiek keresésére indult.

Nagyjából be tudta tájolni, hogy melyik ágyú végzett az ellenséggel, így abba az irányba indult. Még félútig sem jutott, mikor a CSK1 szembejött vele. Meglehetősen viharvert állapotban voltak, de úgy tűnt egyikük sem szenvedett komoly sérülést.

- Jól vannak? Mi történt? – állt meg Narim velük szemben.

- Jól vagyunk – mosolygott rá Sam kissé elgyötörten. – Lyának sikerült elrejtenie egy ágyút.

- Nem az én ötletem volt – mosolyodott el szerényen az aprócska kis nő, de a riadalom nyoma még mindig látszott a szemében.

- Menjünk vissza Travelhez – javasolta Narim.

- Mehetünk. Van egy kis beszédem az öreglánnyal – bólintott rá O'Neill.

Travel persze megvárakoztatta őket, és Narim egyáltalán nem volt biztos abban, hogy nincs ebben a dologban némi szándékosság. Talán a főkancellár arra számított, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, és nem is tévedett. O'Neill jó darabig dühöngött, miszerint ő megmondta előre, a kis csapat pedig az épület előtti lépcsőn ülve hallgatta. Eleinte még odafigyeltek rá, aztán már csak fásultan néztek maguk elé a levegőbe, ahogy Narim is.

Miközben az alig pár perces támadás nyomainak eltüntetése megkezdődött körülöttük, ők még mindig arra vártak, hogy Travel elé járulhassanak. Egy óra elteltével az ezredes is megunta a morgást és a fel-alá járkálást, és ő is letelepedett a lépcsőre.

Mire bejutottak a főkancellárhoz, már valóban lecsillapodtak, csak O'Neill fantáziáját korbácsolták fel a nő hangzatos szavai a háláról, meg arról, hogy most tartoznak a Földnek. Próbálkozott is Travelnél, hátha meggondolja magát a technológiával kapcsolatban, de nem járt túl sok sikerrel. Samantha inkább Lyával beszélgetett csendesen a noxok pacifizmusáról, Daniel pedig megkereste Scaraat, akit a tok'rák vettek a gondjaikba.

Nem sokkal később feltűnt a két tok'ra, akiknek sikerült eltávolítaniuk a goa'uld szimbiótát Scaraából. Miközben O'Neill és Daniel a fiút ölelgették, Narim odalépett Samhez, aki a szeme sarkából egészen addig figyelemmel kísérte a két tok'rát, míg azok el nem hagyták a helyiséget. Narimot egy egész rövid időre elöntötte a féltékenység, ahogy Jolinar szerelme jutott eszébe, de a nő arcán egészen másfajta érzéseket látott.

- Jól vagy? – kérdezte halkan.

- Csak… nem túl jó érzés… - fordult felé a nő egy sóhajjal.

- Már nem tud senkinek sem ártani – próbálta megnyugtatni Narim.

- Nem, nem az… bár tény, hogy nem szeretem a goa'uldot, Apophis fiát még annyira sem, de… most nem erre gondoltam. Csak… a tartály… a sztázis... az ébredés… az eltelő évek… évtizedek… - borzongott meg újra Sam.

- Jolinar átélte, igaz?

- Néhányszor. Néha… előjönnek képek. Váratlanul felbukkannak, aztán… ugyanolyan gyorsan el is tűnnek – vett egy újabb nagy levegőt Sam, és ezzel megpróbált tényleg visszatérni a valóságba. – És most? – nézett Narimra.

- Klorelt elküldjük egy goa'uld világba, mi megvárjuk, míg véget ér ez a színjáték, amit Travel előad nekünk, aztán… gondolom hazamentek – válaszolt Narim, a végét már csak suttogva, nehogy Travel meghallja, mire Sam elnevette magát.

- Csupa meglepetés vagy, Narim.

- Miért? – nézett rá a férfi kíváncsian.

- Csak… ma már többedszer csalódok benned kellemesen – vonta össze a szemöldökét a nő, miközben végiggondolta a napot. – Tudod… mindig tetszett benned, hogy… igazi tollan vagy – gondolkodott el, mire Narim még értetlenebbül nézett rá. – Tudod… udvarias, szelíd, higgadt, rendíthetetlen… de ma bebizonyítottad, hogy igenis a sarkadra tudsz állni, kiállni amellett, amiben hiszel, és határozottan keresztül tudod vinni, amit akarsz, akár olyan áron is, hogy élned kell a tekintélyeddel. És a végén kiderül, hogy még lázadni is tudsz… Ne sértődj meg, de ez már egészen emberi – kuncogott a nő. – Tetszik.

- Örülök – csóválta a fejét mosolyogva Narim. – Nem szeretek lázadni, de a túlzott protokollt és a képmutatást rosszul tolerálom.

- Akkor ebben hasonlítunk – állapította meg Sam, de időközben a többiek megunták a Scaraa feletti örömködést, így ők is visszatértek a társasághoz.

Végül Travel tényleg megunta a bájolgást a vendégekkel, így útjukra bocsátotta őket, utasítva Narimot, hogy a földieket, Scaraat és Lyát kísérje a kapuhoz.

Mikor kiléptek az épületből Sam és Narim kissé lemaradt a többiektől. Annyi mindent akartak mondani egymásnak, de valahogy egyikük sem találta a megfelelő szavakat.

Mikor odaértek a kapuhoz, látták, hogy Lya a kezébe veszi a kezdeményezést. Először Scaraat küldte haza, majd egy kedves mosollyal elbúcsúzott mindenkitől, és magának is kaput nyitott. Közben Samnek és Narimnak jutott még néhány perce egymásra.

- Találkozunk még? – kérdezte a férfi.

- Remélem igen – mosolygott rá Sam, de egyikük sem tudhatta, hogy nem tévednek-e megint, úgy, ahogy a múltkor is. Akkor azt gondolták, hogy soha többé nem látják egymást, és lám, a sors rácáfolt. Most abban a hitben válnak el, hogy talán hamarosan újra találkoznak, de mi van, ha ezúttal is tévednek? Akkor ez a búcsú talán tényleg örökre szól.

- Vigyázz nagyon magadra! – simogatta meg Narim karját a nő.

- Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni Narim. – Gyorsan helyreállítjuk a védelmünket…

- Az kevés – csóválta meg a fejét Sam. – Narim, tanuljatok már végre valamiből! Legalább védjétek le a kaput, mint mi! Vagy biztos tudtok rá százszor jobb megoldást. Valami pajzsot, vagy mit tudom én, csak csináljatok valamit! A goa'uld nem felejt, és ti most keményen odacsaptatok nekik. Készüljetek fel a bosszúra!

- Meglátom, mit tehetek – ígérte a férfi, aki teljesen másról szeretett volna beszélni, de ugyanakkor megértette azt is, hogy Samantha őszintén aggódik értük, és ez végtelenül jólesett neki. – Te is nagyon vigyázz magadra! És… majd üzend meg, ha megfejtetted az eszközt.

- Szóval tudok vele üzenni? – szűkült össze a nő szeme.

- Ezt nem mondtam – nevette el magát Narim.

- De sugalltad. Szóval?

- Majd rájössz – bíztatta a férfi. – Tudom, hogy van… millió fontosabb dolgod… mondjuk újra és újra megmenteni a Földet, de…

- Ha rájövök, feltétlen üzenek – ígérte Sam.

- Rendben. Várni fogom.

- Most… mennem kell – pillantott Sam a társai felé, akik már türelmetlenül vártak rá.

- Tudom – sóhajtott szomorúan a férfi. - Samantha… most már tudod, hol találsz meg. Ha bármikor szükséged lenne rám…

- Megkereslek – ígérte a nő. – És… ha a goa'uldok rendetlenkedek… csak szólj, és helyre tesszük őket.

- Rendben – bólintott rá Narim. – Akkor… viszlát hamarosan!

- Remélem, így lesz - bólintott rá Sam, majd nagy nehezen ellépett a férfitól, és csatlakozott a társaihoz. Daniel tárcsázott, ahogy az már megszokott volt, és a CSK1 eltűnt a kapuban.

Narim egy pillanatig végtelen ürességet érzett, ahogy egyedül maradt, és nem igazán tudta, mit kezdhetne magával. Szinte öntudatlanul sétált el a szökőkúthoz, ahol az elmúlt napokban Samanthával találkozott, és egy kis időre letelepedett a szélére.

Hiányzott neki a nő, most, hogy elment, de mégsem érezte azt a kínt, amit legutóbb. Talán azért, mert ezúttal Samantha volt, aki meghozta a döntést, így a felelősség nem nehezedett olyan súllyal Narim vállára, mint akkor, és talán a búcsút sem érezte olyan véglegesnek, mint legutóbb. Hisz most már a kapun át bármikor elérik egymást.

Ennek ellenére tudta, hogy nem egyhamar fogják keresni egymást, még a gyötrő hiányérzet ellenére sem. Pontosan azért, mert mindketten tudják, hogy a saját világukban szükség van rájuk, és rengeteg munka vár mindkettőjükre. Mindkettejüknek megvan a saját küldetése, amit úgysem hagynának ott. Egy pillanatra megértette Omocot, aki mindig is alárendelt mindent a munkájának. Hisz vannak fontosabb dolgok, mint az egyéni érdekek, de ezt csak az igazán bölcsek értik meg. Narim örült, hogy két ilyen ember van az életében, hisz Omocnak és Samanthának is a kötelességtudata a legerősebb. Persze ennek általában ő maga itta meg a levét, de ha próbált indulatok nélkül gondolkodni, megértette, hogy így helyes.

Omoc a levelében azt írta, hogy sokkal több érv szól Samantha mellett, mint mellette, de Narim ezzel egyre kevésbé értett egyet. Hisz hiába húzta a szíve Samanthához is, az esze tudta, hogy nincs rá túl sok lehetőség, hogy együtt lehessen a nővel. Túl sok minden más dolog van az életükben, amit nem hagyhatnak figyelmen kívül. És persze ott van a régi kétség is, miszerint Samantha itt nem lehetne boldog, Narim pedig a Földön nem találhatná meg a helyét. Furcsa szeszélye ez a sorsnak, egy megoldhatatlan, feloldhatatlan dilemma. És Narim tudta, hogy nem aznap fog megnyugtató választ találni a kérdéseire, így inkább próbált reálisan gondolkodni, és visszatérni a valóságba.

Ahogy lassan sikerült neki, egy nagy levegővel felemelte a fejét, körülnézett, majd felállt, és elindult, hogy megkeresse Omocot.

- Narim – nézett rá meglepetten a férfi, aki épp kifele indult az irodájából, de Narim nem hagyta, belépett, és betette maga mögött az ajtót. – Mennem kell! – nézett rá egy olvashatatlan pillantással Omoc. – Travel összehívta a Kúriát, nem késhetek el. Perceken belül kezdődik az ülés.

- Az pont elég – mosolyodott el halványan Narim. Közelebb lépett a párjához, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta. Elmosolyodott, ahogy érezte a másik megkönnyebbülését, és kezdte úgy érezni, hogy ezúttal nem állította teljesen a feje tetejére az életüket. Végül azonban belátta, hogy nem tarthatja fel tovább Omocot, így elhúzódott tőle. – Együtt vacsorázunk holnap? – kérdezte egy halvány mosollyal.

Omoc még egy kis ideig fürkészte a másikat, de végül ő is elmosolyodott.

- Feltétlenül – ígérte.

- Akkor itt leszek érted a szokott időben.

- Várlak. De most tényleg mennem kell – sóhajtott Omoc.

- Tudom. Már itt sem vagyok. Bár… nekem is lenne mondanivalóm a történtekkel kapcsolatban. Csak, hogy tisztán láss mindent.

- Többé-kevésbé tisztában vagyok a történtekkel. Minden nap beszéltem Lyával. A triádról is, és a párhuzamosan zajló eseményekről is – nyugtatta meg Omoc Narimot.

- Lya hiteles forrás, neki hihetsz – hajtott fejet Narim. – Tarts ki, hosszú éjszakád lesz.

- Tudom. Holnap találkozunk – ígérte még Omoc, aztán kisétáltak az irodájából, és elköszöntek egymástól.