Két évvel később…

Narim aznap este is bement Omocért az irodájába, ahogy a hétnek azon a napján mindig. Az irodát viszont üresen találta, amiből tudta, hogy a Kúria aznapi ülése meglehetősen hosszúra nyúlt. Ez garantálta Omoc morgós, megbékíthetetlen hangulatát aznap estére, de azért nem adta fel. Azzal ugyan nem akart felesleges feltűnést kelteni, hogy az irodájában várja meg a férfit, így hagyott neki egy üzenetet, hogy az étteremben vár rá, ahol mindig együtt szoktak vacsorázni.

Narim maga is gondterhelten sétált át a másik helyre. Tudta, hogy Omocnak nem hiányzik egy ilyen hosszú nap, úgyis annyira feszült és fáradt volt az utóbbi időben.

Jó ideje érezte, hogy valami nyomasztja a párját, de sosem kapott kielégítő választ, ha rákérdezett. Mindig tudta, hogy Omoc nem szeret a munkájáról, a napi küzdelmekről mélységeiben beszélni. Mindig csak azt mondta Narimnak, hogy minden benne van a Kúria nyilvános jegyzőkönyveiben, de abból Narim a valódi kérdéseire sosem kapott választ. Nagyjából megtudta belőlük, hogy épp min dolgozik a párja, de semmi konkrétat arról, hogy milyen a viszony Omoc és a Kúria között. Gyanította, hogy ezek a gyűlések sokkal nyersebb hangnemben folynak, mint ahogy oda le van írva, vagy amit Omoc elmond neki.

Az utóbbi időben pedig Omoc mindig azt mondta, hogy épp eleget küzd a munkájával az üléseken, abban a kevés időben, amit Narimmal tölt, gondolni sem akar rá. Ha nem is mondta ki nyíltan, azért a hangjában volt egy határozott kérés, hogy Narim ne faggassa a Kúria dolgairól. Narim, bár végtelenül aggódott érte, úgy döntött, eleget tesz a kérésének, és csak csendben aggódott tovább, az együtt töltött időben pedig inkább próbálta támogatni, megnyugtatni, ahogy tudta. Tudta, hogy azzal segít neki a legtöbbet, ha esténként biztosít neki egy kis lelki békét és megnyugvást.

Aznap este azonban már eleve reménytelenül nézett szembe ezzel a feladattal. Valahogy rossz érzései voltak az elhúzódó üléssel kapcsolatban. Azt sugallta neki ez a dolog, hogy valami fontos és nehéz kérdést tárgyalnak meg, amit nem akarnak félbeszakítani még holnap reggelig sem.

Az Omoc érkezéséig eltelő egy órában Narim azon törte a fejét, hogy mivel csillapítsa le a valószínűleg zaklatott párját, ha megérkezik. Nem igazán voltak ötletei, főleg így nyilvános helyen. Ilyen szituációban csak egy határozott kézfogással üdvözölték egymást, és leültek vacsorázni.

Mikor a tanácsos végül megérkezett, Narim már messziről látta rajta, hogy nem tévedett, Omoc meglehetősen idegesnek, sőt, inkább dühösnek tűnt. Nem nézett se jobbra, se balra, míg odament hozzá.

- Narim – biccentett üdvözlésképpen. – Sajnálom, hogy megvárattalak – mondta, de Narim csak megcsóválta a fejét. Tudta, hogy ez most csak üres tollan udvariasság, semmi más, a párjának se türelme, se energiája valójában sajnálkozni.

- Nem probléma – nyugtatta meg. – Ülj le, és együnk valamit!

- Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét Omoc, és láthatóan esze ágába sem volt leülni. Narim látta, hogy minden izma, de leginkább az idegei pattanásig feszültek.

- Enned kell valamit – próbálta jobb belátásra bírni.

- Nincs étvágyam – utasította vissza megint a férfi. – Inkább hazamennék. Fáradt vagyok.

- Elhiszem – csóválta meg a fejét Narim. – De akkor is… reggel óta tárgyalsz… ideje enned valamit.

- Narim! – csattant fel fojtott hangon Omoc. – Legalább te ne veszekedj velem! Egész nap fafejű idiótákkal vitatkozom, elegem van!

- Tudom, sajnálom – hajtott fejet a férfi. – Csak… aggódom érted.

- Igen, tudom – fújta ki a feszültségtől bele szorult levegőt az idősebb férfi, miközben végül mégis letelepedett Narimmal szemben. – Rendben, együnk valamit.

- Rendben – mosolyodott el Narim, majd megrendelték az ételüket.

- Nagyon nehéz napod volt? – kérdezte óvatosan a másiktól Narim.

- Igen, az – ismerte be Omoc. – Néha úgy érzem… bármit mondok… mint a tükörről verődik vissza minden szavam – mondta csüggedten, de még mindig tengernyi fojtott düh volt az amúgy halk hangjában.

- Tudom, hogy nem szoktál mesélni… de most talán jót tenne – ajánlotta Narim, mire Omoc néhány másodpercre lehunyta a szemét, hogy visszanyelje, ami elsőre kikívánkozott volna belőle, aztán, mikor némileg lehiggadt, Narimra nézett.

- A Kúria úgy döntött, hogy tesztelni fogják az ionágyúkat és a védelmi rendszert.

- De ez miért akkora baj? Úgy értem… ez csak egy teszt, nem? – nézett rá értetlenül Narim.

- Narim, ne kezd te is! – torkollta le dühösen Omoc. - Ezt hallgattam egész nap! Miért akkora baj? Mert égbekiáltó felelőtlenség ilyet tenni. Egész egyszerűen kiszolgáltatjuk magunkat. Te is tudod, hogy az ionágyú rendszer a legfőbb védelmi vonalunk. Ez biztosítja a bolygó és a népünk védelmét minden ellenséggel szemben. De ez csak addig van így, míg az ellenség nincs tisztában a lehetőségeinkkel! Ha felesleges erődemonstrációkat tartunk, kiismernek, és végül kijátszanak bennünket. Egész egyszerűen ennyi a bajom. Saját magunkat tesszük kiszolgáltatottá! Úgy ásunk csapdát magunknak, hogy még csak észre sem vesszük, és beleesünk… - zúdította Omoc minden gondolatát hirtelen Narimra, és még folytatta volna, ha közben nem kapják meg a vacsorájukat.

- Én megértem az aggodalmad, Omoc – tűnődött el a hallottakon Narim. – De pillanatnyilag… nincs olyan ellenségünk, akitől ilyen közvetlen támadásra számíthatnánk. Ez talán tényleg csak egy teszt…

- Annyi mindent nem tudsz, Narim – sóhajtott Omoc, és fáradtan letette a villáját. Valóban nem volt semmi étvágya, csupán Narim kedvéért próbált néhány falatot magába erőltetni, eddig nem túl sok sikerrel.

- A Kúria elhallgat fontos információkat a nép előtt? – nézett rá meglepetten Narim.

- Narim, ennyire már tényleg ne légy naiv! – rázta meg a fejét bosszúsan Omoc. – Igen, sok mindent elhallgatnak. Nem csak a nép elől, időnként úgy érzem, én sem tudok nagyon sok mindent… Épp ez az, ami dühít… és megijeszt.

- De… miért tennének ilyet?

- Mert készülnek valamire… valamire, amiről tudják, hogy ellenezném. Tudják, hogy határozottan tiltakoznék, és ha így lenne, sokan mellém állnának. Nem tudom mi az… Bárcsak rájöhetnék valahogy. Talán… megelőzhetném a bajt. De épp ezért titkolják előlem is. És félek, ez az egész teszt dolog csak része egy nagyobb tervnek. Valaminek, amit el akarnak hallgatni az utolsó pillanatig. Addig, amíg már nem tehetek ellene semmit. Átkozott politika! – dőlt hátra megcsóválva a fejét. – Annyira belefáradtam már.

- De miért nem hallgatnak rád? Miért nem látja más is, hogy jót akarsz?

- Érdekek, Narim. Az egész erről szól.

- Nem lenne szabad így lennie – tette le a villáját elkeseredetten Narim is.

- Mit gondolsz, miért nem hagytam még ott az egészet a fenébe? – vett egy újabb nagy levegőt Omoc is. – Mert én is tudom, hogy nem lenne szabad így lennie. Próbálom… a helyes mederben tartani a dolgokat, de… egyre reménytelenebb az egész. A Kúria felét még a jó oldalon tudom tartani, de az egyensúly borotvaélen táncol. És sokan csak miattam tartanak ki a helyes út mellett. Csak az én nevem tartja őket a jó oldalon.

- Mert sokan vannak, akik tisztelnek mindazért, amit eddig tettél. Tudják, hogy egész életedben a népért küzdöttél. Ha kellett a tudomány területén, ha kellett a politikában.

- De ennek nem miattam kellene így lennie! – elégedetlenkedett tovább Omoc. - Saját maguktól kéne látniuk, hogy mi a helyes! És úgy érzem… idő kérdése, hogy a mérleg átbillenjen a másik oldalra. És onnan már… nem lesz visszaút.

- Ne légy ilyen borúlátó – próbált lelket önteni belé Narim. – Talán akik eddig kitartottak melletted, ezután sem hagynak cserben. Talán nem veszítik szem elől, hogy ami mellett te kiállsz, az csak a helyes út lehet.

- Talán – hagyta rá Omoc, majd még próbált enni néhány falatot, de végül feladta, és eltolta a tányérját. Mikor Narim is követni akarta a példáját, nem engedte. – Edd csak meg nyugodtan. Azzal nem segítesz, ha te is éhezel miattam – erősítette meg, mikor Narim ellenkezni akart, így Narim egy kicsit evett még, aztán haza indultak.

- Bejöhetek hozzád? – kérdezte Narim, mikor megtorpantak Omoc háza előtt.

- Ma este nem vagyok jó társaság, Narim. És ez később sem lesz jobb – sóhajtott Omoc. – Sőt, talán csak rosszabb lesz.

- Épp ezért nem akarom, hogy egyedül maradj. Egész este hergelnéd magad, nem aludnál semmit, pedig úgy hiszem, holnap sem lesz könnyebb napod.

- Nem, biztosan nem – látta be Omoc. – Gyere! – adta meg magát végül, és beléptek a házba.

Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, Omoc a nappaliban lévő kanapéhoz sétált, és leroskadt rá. Fáradtan a térdére könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Narim odasétált hozzá, leguggolt elé, és gyengéden megfogta a csuklóját.

- Erősnek kell lenned – bíztatta szelíden.

- Kitartani a végsőkig, igaz? – nézett fel rá Omoc.

- Igen. Ahogy nekem tanítottad. Még az elején, mikor a védőszárnyaid alá vettél. Tarts ki a végsőkig amellett, amiben szívből hiszel, mindig ezt mondtad.

- Akkor most nekem is ki kell tartanom – tűnődött el Omoc, majd megszorította Narim kezét. – Olyan régóta nincs már szükséged a védelmemre…

- Azért jólesik a tudat, hogy vigyázol rám – mosolyodott el Narim, és végre Omoc arcán is feltűnt egy halvány mosoly árnyéka.

- A végsőkig – ígérte Omoc, és Narim, aki csak erre az áttörésre várt, felült mellé a kanapéra, és gyengéden megcsókolta. Tudta, hogy aznap nem tudná elcsábítani a párját, így a csókja szelíd és érzéki maradt, vigasztaló, amiben egy kicsit a másik is feloldódott. Végül Omoc mégis elhúzódott tőle. – Narim… tudom, hogy segíteni szeretnél… hálás vagyok, tényleg… Máris sokat tettél. De most szeretnék egyedül lenni.

- Biztos? – nézett rá Narim.

- Igen.

- Rendben – adta meg magát végül Narim. – Megígéred, hogy pihenni fogsz?

- Megpróbálom.

- Ez nem tűnt ígéretnek – csóválta meg a fejét Narim.

- Megpróbálom – ismételte Omoc, mire Narim megadta magát.

- Rendben, megyek – sóhajtott, majd lopott még egy puszit Omoctól, és bár nem szívesen, de magára hagyta.

~~ o ~~

Két hónappal később…

Aznap este úgy volt, hogy nem találkoznak, így Narim nagyon meglepődött, mikor meglátta Omocot az ajtajában. Hisz mindig ő volt a szigorúbb, mindig ő szabta meg, hogy mikor találkozhatnak, és mennyi időt tölthetnek együtt feltűnés nélkül, akkor este mégis váratlanul bukkant fel. Persze örült neki, de a tudós agya máris valami magyarázat után kezdett kutatni.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan az idősebb férfi.

- Persze – nyitotta szélesebbre Narim az ajtót, és Omoc besétált.

- Valami baj van? – nézett rá aggódva Narim.

- Miért, csak akkor jöhetek hozzád, ha valami baj van? – sandított rá Omoc.

- Természetesen nem – nyugtatta meg Narim. – Csak… az utóbbi időben mindig… én szoktalak keresni téged. Néha már… úgy éreztem… tolakodó vagyok – hajtotta le a fejét szégyenlősen.

- Sosem gondolnék ilyet – nézett rá meglepődve Omoc. – Mindig szívesen látlak. Jó érzés, ha velem vagy. Sokkal többször… szeretnélek látni. Sokkal több időt szeretnék veled tölteni. Tudom, hogy mostanában sokat dolgoztam, és… gondterhelt voltam akkor is, mikor találkoztunk… de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevésbé lennél fontos a számomra. Szeretlek! – biztosította Narimot, majd odasétált hozzá, és megcsókolta.

Narim nem volt hozzászokva az ilyen váratlan és szenvedélyes támadásokhoz a párjától, hisz mindig ő volt, aki magával sodorta Omocot a szenvedélybe, de ettől függetlenül örült neki. Próbálta félresöpörni minden aggodalmát, és csak kiélvezni minden pillanatot. Egy perccel később már csak a párja csókját volt képes felfogni, és csak tudat alatt érzékelte azt, hogy Omoc ritkán engedi magának ennyire áttörni a korlátokat, és szabadjára engedni az érzelmeit. Egyszerűen csak hagyta, hogy a másik azt csináljon vele, amit csak akar. Omoc pedig egy perccel később határozottan bekormányozta Narimot a hálószobába, és alig-alig megszakítva a csókot, megszabadította a ruhái jó részétől. Ha Narim tudatában volt még egy szikrányi józanság, azzal csak arra tudott gondolni, hogy Omoc szeretné őt kárpótolni azért, hogy az elmúlt hetekben alig látták egymást, de még ha találkoztak is a férfinak mindig morgós volt a hangulata. De most lángolt benne a szenvedély, és ez lassan Narim minden kétségét felégette. Bekorlátozódott számára a világ az ágyukra, a párja érintésére és csókjaira, nem tudott, de nem is akart másra figyelni, csak a szerelmére. A szenvedély és a gyönyör felperzselt körülöttük mindent, megszűnt az idő és a tér, miközben egymást kényeztették olyan önátadással, amilyenben csak ritkán volt részük, és olyan magasra szálltak a csillagok közé, amit már alig lehet ésszel felfogni. Végül egymás karjaiban megpihenve várták, hogy lecsillapodjon a lélegzetük. Narim Omoc vállára hajtotta a fejét, és lassan, ahogy visszatért a valóságba, az aggodalom újra rátalált.

- Tudom, hogy mondtad… hogy nincs semmi baj, de… úgy érzem, bánt valami – fürkészte a másikat, miközben felkönyökölt mellette, és végigcirógatta a mellkasát.

- Tudod, hogy régóta rossz érzéseim vannak – sóhajtott Omoc. – Baljós előérzetek gyötörnek. Próbálok küzdeni ellenük, de napról napra csak erősödnek.

- Tudom – bólintott rá Narim. – Éreztem, hogy egyre feszültebb vagy. De... most történt valami?

- Semmi konkrét, csak… egy újabb rossz érzés. Úgy érzem, hogy eljött a pillanat, amikor az utam, ami eddig nehéz és küzdelmes volt, veszélyessé is válik.

- Hogy érted?

- Fenyegetettséget érzek… ne kérd, hogy megmagyarázzam, mert nem tudom… csak egy érzés. És néhány… gyanú, amit sikerült megsejtenem a Kúria terveiből.

- Valóban titkolóznak még előtted is? – hitetlenkedett Narim.

- Igen. Van valami a háttérben. Valami nagy és veszélyes dolog. Valami, amit tudom, hogy helytelenítenék. És ők is tudják. Az útjukban állok. Érzem, hogy megpróbálnak majd félreállítani. Még nem tudom, meddig lennének képesek elmenni, de… ha úgy érzik, túl sok forog kockán, félek bármeddig.

- Omoc… légy nagyon óvatos! Kérlek! – fogta meg a párja kezét Narim.

- Az leszek – ígérte a férfi. – De abból, amit sejtek… azt hiszem, a veszély nem csak minket fenyeget. Az, hogy velem mit tesz a Kúria, csak a legkisebb rizikófaktor ebben az átkozott ügyben.

- Mire gondolsz?

- Lehet, hogy csak rémeket látok…

- Nem szoktál. A meglátásaid általában helytállóak. Mire gyanakszol?

- Számos más világ is bajba kerülhet. Egyszerű, de ártalmatlan világok. Köztük… a Föld is. Veszélyben vannak, és még csak nem is tudnak róla.

- De… mi folyik itt?

- Bárcsak tudnám, Narim – rázta meg a fejét Omoc. – De ezek csak kósza sejtések. Ezek alapján nem tehetek semmit. És lehet, ha megpróbálnék, még jobban magam ellen fordítanám a Kúriát. Így is… sokan megijedtek már… úgy érzem, napok kérdése, és akik eddig mellettem álltak elfordulnak tőlem. Félnek valamitől. Talán többet tudnak, mint én, talán csak ösztönösen érzik, hogy valami nincs rendben, ahogy én is.

- Talán neked is… vissza kellene fognod magad… csak egy kicsit. Csak… amíg egy kicsit elcsitulnak a kedélyek – javasolta Narim, de tudta, Omoc nem lenne rá képes.

- Az nem én lennék – rázta meg a fejét Omoc is.

- Féltelek!

- Tudom, Narim – szorította meg a kezét Omoc. – De nem tudok szembefordulni saját magammal. Tudom, hogy ami készül, az nem jó. Ha hirtelen szemet hunynék felette, azzal szembeköpném magam.

- És ha bajod esik?

- Ha történne velem valami… figyelmeztesd a földieket. Mondd meg nekik, hogy valami készül, és legyenek óvatosak.

- Omoc…

- Nem érheti őket váratlanul a dolog, mert az végzetes lehet. Csak egy… fejlődő faj, de… túl ígéretesek ahhoz, hogy csak úgy elvesszenek. Még bármi is lehet belőlük.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam – rázta meg fejét Narim.

- Nem szabad belekeveredned, Narim – szorította meg a kezét Omoc. – Ha velem történne valami, úgy kell tenned, mint aki nem tud semmiről. Ha bárki kérdezne rólam, ragaszkodnod kell ahhoz, hogy csak tudományos dolgokról szoktunk beszélgetni. Vagy ártalmatlan, hétköznapi témákról, az aktuális városi eseményekről.

- Miért nem érted meg, mit akarok mondani? Nem akarom, hogy bajod essen! – húzta el a kezét Narim.

- Mindent megteszek – sóhajtott Omoc. – De úgy érzem, ez az összeesküvés nagyobb nálam. Jóval nagyobb. Én már csak… sodródom az árral. De megpróbálok vigyázni, rendben? Megígérem – mondta békülékenyen Omoc. – Gyere inkább, és bújj vissza ide mellém! Még egy kicsit itt maradok veled. Egy órácskát – mondta, majd adott egy puszit Narimnak, aki végül megadta magát, és visszahajtotta a fejét Omoc vállára.

Narim elmondhatatlanul aggódott Omocért, de tudta, ha most tovább nyavalyog neki, attól csak mindkettejüknek rosszabb lenne. Omocnak az összes többi baja mellett még miatta is bűntudata lenne, és azt nem akarta. Csak szorosan átölelte, és élvezte a közelségét. Omoc közben finoman cirógatta a vállát, de ahogy Narim néha felsandított rá, látta, hogy lehunyt szemmel fekszik, mintha nem akarna semmi másra koncentrálni, csak az érzéseire. Mintha attól félne, hogy a külvilággal együtt az aggasztó dolgok is visszatérnek a gondolataiba, és megtörnék az idilli pillanatot.

Egy órával később Omoc adott egy puszit Narim homlokára.

- Most már mennem kell – súgta neki.

- Ne menj! Maradj még egy kicsit! – kérte Narim.

- Bárcsak tehetném – mosolygott rá szomorúan Omoc. – De hidd el, most még inkább szem előtt vagyok, mint eddig bármikor. Felöltözöm – mondta egy nagy levegőt véve, hisz neki sem volt sok kedve kimászni a jó meleg ágyból, Narim mellől, és hazamenni az üres házába.

Narim kedvtelve nézte, ahogy öltözködik, de mikor végzett, felé nyújtotta a kezét. Mikor Omoc odalépett hozzá, és megfogta, Narim felült.

- Ha vége lesz ennek a tébolynak, hagyd ott ezt az egészet! – kérte. – Már semmi nem arról szól, amiről kellene. Tönkreteszed magad. A legjobb tudós vagy, akit csak ismerek, én mindent tőled tanultam. És talán… még többet tehetnél a népedért kutatóként.

- Gondolkodom rajta – ígérte Omoc, mire Narim elhúzta a száját, és lehajtotta a fejét. – Megígérem, hogy gondolkodom rajta. Talán dolgozhatnánk megint együtt, mint régen – erősítette meg Omoc, és Narim már-már tényleg hitt neki. Mikor Omoc látta ezt, halványan elmosolyodott, és megcirógatta Narim arcát.

- Szeretlek! - súgta neki, majd magához húzta, és szorosan átölelte.

- Én is szeretlek! – viszonozta a vallomást Narim. – Nagyon-nagyon vigyáz magadra!

- Úgy lesz – ígérte Omoc. – És most… próbálj pihenni.

- Holnap találkozunk?

- Nehéz napom lesz. De hívlak, ha mégis lesz rá alkalom – ígérte Omoc.

- Várom. Jó éjt!

- Jó éjt neked is! – köszönt el Omoc, majd kifele indult a szobából. Az ajtóban még egy pillanatra megállt és visszanézett, aztán elsétált.

Narim visszadőlt az ágyára. Nem volt ismeretlen számára az érzés, hogy az éjszaka közepén szakadnak el egymástól, de akkor éjjel mégis olyan rossz érzése volt. Talán csak Omoc balsejtelmei ragadtak át rá, de ettől még nyugtalanították ezek a gondolatok. Próbált belekapaszkodni az együtt töltött szép este gondolatába, ami váratlan ajándékként pottyant az ölébe, és végül így sikerült éjfél felé elaludnia.