Két nappal később…

Narim kora délelőtt óta a szökőkút szélén ült, de nem sok tudomása volt a külvilágról. Az agya még mindig tiltakozott az ellen, hogy elhiggye, ami történt.

Amikor előző nap meghallotta a hírt, akkor is csak azt volt képes érezni, hogy ez nem történhet meg. Az nem lehet, hogy Omoc nincs többé. Nem is hitte el, míg nem engedték, hogy a saját szemével lássa.

Akkor mélyen belül összeomlott, de kívülről nem látszott rajta semmi.

Omoc szavai jártak a fejében, mikor megígértette vele, hogy ha vele történne valami, senki nem tudhat arról, hogy mi volt köztük, és hogy Omoc sok mindent elmondott neki. Be akarta tartani ezt az ígéretet, és minden mást is, amit Omocnak ígért. Nem volt könnyű, de tudta, hogy így kell tennie. Nem akarta befeketíteni Omoc nevét, még utólag sem. Sőt, utólag még annyira sem.

Vérzett a szíve, és legszívesebben bekucorodott volna egy sarokba, hogy sírjon és gyászoljon, vagy legalább egyedül legyen a saját gondolataival, de nem tehette. Mivel ő volt Omoc legközelebbi barátja a közösség szemében, neki kellett intéznie a hivatalos dolgokat. Tartania kellett magát, de ez csak addig sikerült, míg napközben lekötötték a teendők, míg este magára nem maradt.

Akkor leült a kanapéjára, és hosszú órákon keresztül csak azt kérdezgette magától, hogy miért? Miért kellett ennek így történnie? Már akkor erős kétségei voltak, hogy Omoc halála természetes halál volt, bár a hite a népében akkor még nem engedte, hogy kimondja, akár csak gondolatban is, hogy a szerelmét megölték. Bár, még ha természetes halál lett is volna, az elmúlt időszak, amikor is Omoc szinte már csak a Kúria tettei miatt idegeskedett, erősen hozzájárult volna a katasztrófához.

Éjfél után tört meg végleg. Az első könnycseppek észrevétlenül csorogtak le az arcán, aztán egy hosszú órán át sírt csendesen, szinte némán, míg végül fáradtan, érzelmileg kimerülten ott aludt el a nappaliban a kanapén.

Másnap reggel későn ébredt, de végül úgy döntött, hogy megpróbál dolgozni, hátha sikerül egy kicsit elterelnie a figyelmét, de két órával később feladta. Rájött, hogy amit a laborban művel az ön- és közveszélyes, így fogta magát, és otthagyta az egészet. Egy nyugalmas helyet keresett, míg végül a szökőkút szélén kötött ki.

Hamar elmerült a gondolataiba, hol azon töprengett, ami az elmúlt napokban történt, hol régi emlékeket idézett fel, amik kaleidoszkópszerűen peregtek előtte, de a környezetéről nem sok tudomása volt.

- Narim, jól vagy? – riadt fel arra, hogy valaki odalépett hozzá. Kellett neki néhány másodperc, hogy kiszakadjon a gondolataiból, és felismerje Wealent, aki egyike volt annak a kis csapatnak, akikkel volt szerencséje a Földön tölteni azt a bizonyos néhány napot sok évvel ezelőtt.

- Persze – sóhajtott Narim. – Csak… elgondolkodtam.

- Hiányzik Omoc? – guggolt le mellé a férfi.

- Igen – látta be Narim. – Tudod, ő… ő egy nagyon különleges ember volt.

- Tudom. És… tudom, mit jelentett neked – szorította meg Narim csuklóját Wealen, mire Narim lehajtott a fejét. – Tudom, mit élsz át… tudod… az én párom is meghalt. Még… a Saritán. Pilóta volt – mesélte Narimnak, mire az felkapta a fejét, de aztán gyorsan le is sütötte a szemét újra. – Igen, én is egy férfit szerettem – sóhajtott Wealen, aztán visszatért a történetéhez. - Az elsők között jelentkezett önkéntesnek, és… az elsők között halt meg.

- Olyan fiatal voltál még akkor – nézett rá Narim.

- Alig múltam húsz – emlékezett vissza Wealen. – Tudod… én is menni akartam vele, de nem engedte. Mikor elbúcsúztunk… mintha tudta volna, hogy többé nem látjuk egymást.

- Igen – bólintott rá Narim, ahogy az utolsó estéjük felrémlett előtte.

- Te is átélted ezt – nézett rá a másik férfi. – Gondoltam.

- Mióta tudod? – kérdezte Narim.

- Hogy te és Omoc? Még a Taurin vettem észre. Drukkoltam, hogy jöjjetek egyenesbe utána, mert láttam, hogy gondjaitok vannak, és végül sikerült is. Szóval… nem kell félned, nem mondom el senkinek, ahogy eddig sem tettem. Csak azért… jöttem ide, hogy tudd, nem vagy egyedül. És… ha beszélnél valakivel, akinek nem kell hazudoznod, aki megért, csak keress meg bármikor!

- Rendben, köszönöm! – bólintott rá Narim, mire Wealen felállt, de végül még nem indult el.

- Eljöhetek… a temetésre?

- Én… nem akartam, hogy sok ember legyen… - hajtotta le a fejét Narim.

- Tudom. Csak… olyan sokat tett értünk… mármint… nem csak arra gondolok, hogy a világunkért, hanem… értünk, akik ott voltunk vele az utolsó napokban a Tollanon, és végig értünk küzdött a Taurin, a Noxon… hogy hazahozhasson bennünket. Egyikünk sem… köszönte meg igazán, azt hiszem.

- Én igen – sóhajtott Narim.

- Tudom. De úgy érzem, ennyivel én is tartozom neki. Nem… sokkal többel. De már csak ennyit tehetek.

- Rendben – adta meg magát Narim.

- Köszönöm! – hajtott fejet Wealen, és elsétált.

Látod, ebben is igazad volt – tértek vissza Narim gondolatai Omochoz. – Olyan sok mindenben igazad volt. Tudtad, hogy észrevették. Még akkor is, ha abban az időben nem is történt köztünk semmi. És tudtad azt is, hogy amit átélt együtt az a kis csapat, eléggé összekovácsolt bennünket hogy ne áruljanak el. Bárcsak neked is elmondta volna Wealen, amit nekem. Tudom, hogy örültél volna neki. Még akkor is, ha nem azért tetted, hogy utólag bárki is megköszönje. Csak segítettél, önzetlenül, ahogy máskor is.

Aztán eszébe jutott, mit ígért Omocnak. Ha vele valami történik, figyelmezteti a Földet a közelgő veszélyre. Mert a veszély közeledik, ebben Narim már egészen biztos volt. Bárcsak lenne valami fogalma a veszély mibenlétéről, de neki még annyi sem volt, mint Omocnak. Végül csak az az ötlete támadt, hogy elhívja a CSK1-et a temetési szertartásra. Ezzel talán nem kelt gyanút a Kúriában, hisz tudják, hogy a Földön rekedt csapat a CSK1 segítségével menekülhetett csak meg, így megérthetik, hogy itt a helyük Omoc temetésén. Persze erről egyeztetnie kellett valakivel, így bár a háta közepére sem kívánt egy ilyen beszélgetést, Travel engedélyét kérte a dologhoz, és nem sokkal később küldött egy üzenetet a Földre.

A temetésig hátralévő két napban Narim, ha nem a temetés részleteit vagy egyéb hivatalos ügyet intézett, kísértetként járt-kelt a városban, és Wealenen kívül nem is szólt hozzá senki. De Narim neki sem mondott túl sok értelmes dolgot, így ő sem erőltette a beszélgetést. Tudta, hogy Narimnak idő kell, míg képes lesz visszatalálni a jelenbe.

Közben Narim sokat töprengett azon, hogyan is figyelmeztethetné a földieket anélkül, hogy azt bárki más is észrevegye. Nem sok ötlete maradt, hisz valószínűleg nem tud majd egyedül maradni velük, hogy nyíltan beszéljenek, viszont ahhoz, hogy az egy szem ötletét kivitelezze, Samanthához kell majd közel kerülnie néhány pillanatra.

A temetés előtt Narim ment a kapuhoz fogadni az érkezőket. A kapu körül is megerősített őrség volt, ami láthatóan feltűnt O'Neillnek is, mert gyanakodva fürkészte őket, ahogy elindultak a szertartásra. Narim udvariasan előre engedte őket, és végül akaratlanul is hátra maradtak Samanthával.

- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva a nő.

- Persze – vágta rá túlságosan is gyorsan Narim, de Sam megfogta a kezét, és megállította.

- Narim… annyira sajnálom! – mondta, majd odalépett Narimhoz, és átölelte. Narim is szorosan magához ölelte Samanthát, bár egy kis ideig úgy érezte, az érzelmek őrült örvényként pörögnek a lelkében. A gyászba, a fájdalomba, Omoc hiányába belevegyült Samantha közelsége. Aztán pár pillanatig a férfi is megnyugvást talált az ölelésben, de mikor a gyengédség hatására úgy érezte, megint fojtogatni kezdik a könnyek, elhúzódott a nőtől.

- Mennünk kell! Kezdődik a szertartás.

- Menjünk – bólintott rá Sam, de azért láthatóan aggódott Narimért.

A temetésen valóban nem voltak sokan. Narim, és a CSK1, a Kúriát egy személyben Travel képviselte, és kissé távolabb ott állt még Wealen, és még ketten a régi csapatból, és még négy-öt ember. És persze jó néhány katona, akiket Travel rendelt oda, hogy állítása szerint megakadályozzanak minden esetleges rendbontást. Narim csak csóválta a fejét erre a mondatra, hisz ugyan ki bontaná meg a rendet egy temetésen, de végül nem tehetett semmit ellene, csak néha reménytelenül végignézett az őrségen.

Már jó előre elhatározta, hogy keményen kitart a szertartás és a beszéde alatt, hogy senki nem fogja észrevenni, mi tombol a lelkében. Igyekezett egy olyan beszédet összehozni, amit az emberek elvártak tőle egy jó barát, egy tudóstárs temetésén, nagy, üres, semmitmondó frázisokat, hisz mindazt, amit ő akart elmondani, gondolatban már százszor elmondta Omocnak. A szertartás már csak egy protokolláris cécó volt, amit Narim mindig is mindennél jobban utált, és nem akart mást, csak túl lenni rajta.

Mikor véget ért a ceremónia, kissé fellélegzett, bár Daniel kérdésére, miszerint mit is keresnek ők itt, kis híján megcsóválta a fejét. Hisz az ifjú tudósnak kellene a legjobban tudni, mit keresnek itt, hisz ő volt, aki az összes többinél közelebb került Omochoz. A kitartásával, az ötleteivel, azzal, hogy együtt szöktek ki a bázisról a hegytetőre, hogy elküldjék azt a bizonyos üzenetet a noxoknak, és ő volt az egyetlen, akitől Omoc elköszönt, mielőtt eljöttek.

Ezen tűnődött, így első körben nem is nagyon figyelt oda Travel szavaira, de végül, mikor a nő másnapra visszahívta a földi csapatot, éberebb lett. Gyanús lett neki ez az egész, és egyáltalán nem tetszett neki a lehetőség, hogy a Kúria technológiát akar megosztani a földiekkel. Sejteni kezdte, hogy valami hasonló lehetett Omoc aggodalmának tárgya is, de ezt nem ígérkezett egyszerűnek kideríteni.

Travel végül utasította Narimot, hogy kísérje a vendégeket a kapuhoz, és bár hála annak, hogy Narim is feszült volt és fáradt, kissé összekaptak O'Neillel, azért még Samantha után szólt mielőtt a nő is eltűnt volna.

- Samantha – nyújtotta a nő felé a kezét, aki azonnal megfogta. Ezúttal is sok mindent szerettek volna mondani egymásnak, de mindketten tudták, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá. – Remélem, találkozunk, mikor visszatértek – mondta neki Narim, de mikor látta a nő szemében a meglepődést, mikor az észrevette, hogy adott neki valamit, csak sugallni próbálta neki, hogy ne reagáljon semmit. Szerencsére az elmúlt találkozásaik alkalmával egészen jól megtanultak olvasni egymás szeméből, így Samantha végül csak rábólintott, és a társai után sietett.

Egy pillanatra felrémlett Narim előtt Omocnak az a mondata, miszerint ez az összeesküvés jóval nagyobb nála, és ő már csak sodródik az árral. Ő is így érezte magát akkor. Mintha átvette volna Omoc helyét ebben a sodródásban, csak neki töredéke információból kellett boldogulnia.

Egy kicsit megkönnyebbült a lelke, hogy túl voltak a temetésen, és abban reménykedett, hogy lassan kikerül majd a figyelem középpontjából, de végül bizonyos kérdések nem hagyták nyugodni, így tűnődve Omoc házához sétált. Tudta, hogy semmi feltűnő nincs most abban, ha bemegy, hisz ő gondozza Omoc hagyatékát, így szabad bejárása van a házba.

Először próbált higgadtan, elfogulatlanul körülnézni, hátha talál bármi utalást arra, ami történt, de nem járt túl sok sikerrel. Omoc gépét is aktiválta, de tudta, hogy a párja szinte soha nem hozott haza semmi munkát. Inkább sokáig bent maradt az irodájában, de az otthonát igyekezett ezektől a dolgoktól tisztán tartani. Tudta, hogy sokkal több információhoz juthatna Omoc irodájából, oda viszont már nem terjedt ki a hivatalos jogosultsága, és csúnyán meg is üthetné a bokáját, ha ott próbálkozna. Bejutni nem okozott volna problémát a számára, hisz Omoc már az első időkben megadta az engedélyt a számára, de Narim sejtette, ha elkapják, annak rossz vége lenne.

Aggódott, mert tudta, hogy másnap egy figyelmeztetésen kívül semmi információval nem szolgálhat Samanthának, és az bizony elég kevés ahhoz, hogy felkészítse őket bármiféle veszélyre.

Végül azonban belátta, hogy nem talál semmi használhatót, így egy sóhajjal szemléletet váltott. Körbesétált a házban, felidézett kedves emlékeket, végigsimogatta a bútorokat, amiket pár napja még úgy szeretett, de most már mind hideg volt és élettelen, mint az egész ház. Nosztalgiázott még egy keveset, aztán fogta magát, és hazament.

Másnap már tényleg dolgoznia kellett, hisz az elmúlt négy napban semmi kézzelfoghatót nem csinált, így reggel megint megpróbálkozott a dologgal. Erősen kényszerítenie kellett magát, hogy arra koncentráljon, amivel foglalkozik, de az agyába még így is betolakodtak más gondolatok. Omoc szavai az elmúlt tizenöt év legkülönbözőbb beszélgetéseiből, felváltva az aggodalmakkal, amit a CSK1 aznapi látogatása miatt érzett.

Nagyjából tudta, hogy Samantháék mikor fognak érkezni, és csak remélte, hogy legalább a nővel beszélhet az aggodalmairól, míg a többiek Travellel vannak.

Nem sokkal dél után hagyta ott a laborját, hogy megkeresse a földieket. Tudta, hogy ha Samantha is szeretne beszélni vele, akkor a szokott helyen, a szökőkútnál fogja megtalálni, és nem is csalódott a megérzésében. Nem volt ugyan egyedül, de a jelen helyzetben ezzel ért rá a legkevésbé foglalkozni.

- Samantha – lépett oda hozzájuk, mire azok ketten felálltak a padról, így a férfi felé is biccentett üdvözlésképpen. – iTeal'c! Ne haragudjatok, hogy így adtam át az üzenetet! Túl sok őr volt mindenfele, és nem tudtam, kiben bízhatok. Rajtatok kívül, persze.

- Semmi baj - nyugtatta meg Sam. – Tudsz még valamit?

- Csak annyit tudok, amennyi az üzenetben volt. A halála előtt Omoc figyelmeztetett, hogy a Föld veszélyben van.

- De mi lehet a baj?

- Nem tudom – sóhajtott Narim. – iOmoc sosem szeretett a munkájáról beszélni. De biztos vagyok benne, hogy köze van a tárgyalásokhoz, amiket a Kúriával folytattok. Legyetek nagyon óvatosak!

- Persze – bólintott rá a nő. – Jobban vagy?

- Mondjuk úgy, pillanatnyilag az aggodalmam erősebb – csóválta meg a fejét Narim, és ez igaz volt. Aggódott a Föld miatt, és nem kevésbé a saját világa miatt. – De… - kezdett bele valamibe, mikor O'Neill és Daniel rohantak le a lépcsőn, az arcukon már messziről látszott az elégedettség.

- Megkapjuk! Cserébe némi tríniumért – újságolta az ezredes, mire Narim csak aggodalmasan sóhajtott, de a többiekre átragadt a férfi lelkesedése.

- Ez az elveink teljes felrúgását jelentené – csóválta a fejét hitetlenkedve Narim. – Ennek semmi értelme.

- Jaj, ugyan már – nézett rá türelmetlenül O'Neill -, ideje, hogy elkezdjenek normálisan gondolkodni!

Narimnak a normális gondolkodásról más volt a véleménye, de nem hibáztathatta az ezredest, aki nem nézte végig egy bolygó pusztulását úgy, ahogy ők. De a Kúria viselkedését annál kevésbé értette. Ők látták mi történhet egy fejletlenebb világgal, arról nem is beszélve, hogy kis híján saját maguk is odavesztek a következmények miatt. Megijesztette, és dühítette a gondolkodásuk megváltozása, és már tudta, hogy Omoc is ugyanezt érezte az utolsó hónapokban.

- Most hazamegyünk, és holnap hozunk egy kis mintát az általunk finomított tríniumból – adta ki a parancsot a csapatának O'Neill. – Megtenné, hogy elkísér minket a kapuhoz? Gondolom, az őrség egyedül nem enged el minket – nézett Narimra, akinek egy pillanatra összeszűkült a szeme, de végül rábólintott.

- Erre – engedte előre a többieket, és végül Sam mellett indult el a kapu fele.

- Narim, tudom, hogy aggódsz – mondta halkan a nő, de Narim az ő hangjában is érezte, hogy örül a változásoknak. – Megértem, de nem lesz semmi baj, hidd el!

- Te is tudod, Samantha, hogy az ionágyú, ha rossz kezekbe kerül, katasztrófát okozhat! És a következmények visszafordíthatatlanok.

- Tudom, de… ez akkor is egy lehetőség, hogy megvédjük a világunkat.

- Vagy egy lehetőség, hogy elpusztítsátok magatokat – állt meg Narim, határozottan nézve a nőre. – Emlékezz, mit mondtam, Samantha! Egy bolygóforgásnyi idő elég, hogy egy világ eltűnjön az univerzumból.

- Narim… mi nem a Sarita vagyunk – győzködte Sam, de azért közben nem bírt a férfi szemébe nézni.

- Több millió élet szűnt meg létezni egyetlen nap alatt – emlékezett vissza Narim. – És sokan közülünk is meghaltak. Olyanok, akiknek még élniük kellene. Olyanok, akiket vártak haza – jutott eszébe Wealen története is.

- Sajnálom, Narim – hajtotta le a fejét a nő.

- Félek, hogy megismétlődik ez az egész.

- Felelősséggel fogjuk használni – ígérte Sam.

- Mernél ilyen kijelentést tenni az egész néped nevében is? – kérdezte Narim kissé élesebben, mint szerette volna, és látta, hogy ez a nőnek is feltűnt, aki csak elhúzta a száját.

- Holnap találkozunk – mondta inkább kitérően, és a társai után sietett, akik már a kapunál vártak rá.

Narim megvárta, míg átlépik a kaput, aztán csüggedten sóhajtott, és úgy döntött, nem megy vissza dolgozni, van jó néhány dolog, amit át kell gondolnia.

Elmondhatatlanul veszélyesnek ítélte azt, ami történik, de elképzelése sem volt, mit tehetne ellene. Főleg, ha belegondolt, hogy Omoc, akinek minden nehézség ellenére azért volt szava a Kúriában, sem tudta megakadályozni az eseményeket. Igaza volt, tényleg a Kúria útjában állt. Nem hiába érezte a fenyegetettséget. Most, hogy ő már nincs, a bizonytalankodókat, és azokat, akik eddig Omoc mellett álltak könnyedén maguk mellé állíthatták Travel emberei. Már nincs, aki a helyes út mellett érveljen, és persze Omoc példája érthető módon meg is ijesztheti őket.

Vajon tényleg képesek voltak ilyen mélyre süllyedni? – tette fel magának a kérdést Narim, bár az agya határozottan tiltakozott a lehetőség ellen, egy aprócska hang a lelke mélyén azt követelte, hogy igenis derítse ki, mi történt a párjával. Ennyivel tartozik neki. És talán az igazság ismeretében majd többet tehet.

Csak vett egy nagy levegőt, és újra Omoc háza felé kanyarodott. Akkor már az járt a fejében, hogy mégis hogy kivitelezhették a dolgot úgy, hogy az senkinek ne szúrjon szemet? Képtelenség. A rendszer kiszűrte volna. Persze ha belenyúlnak a rendszerbe… De lehetséges ez? Ehhez már nagyon kiterjedt összeesküvésre lenne szükség a legmagasabb körökből, akkor pedig a baj még annál is nagyobb, mint Narim gondolta.

A nappaliban, az asztalon egy aprócska kis doboz volt, amihez Narim eddig nem tudott hozzányúlni. Pár személyes apróság volt benne, azok a dolgok, amik Omocnál voltak a halálakor, és persze a férfi chipje, amire majd a deaktiválás vár. Szerencsére egyelőre még működött.

Narim gyorsan összekapcsolta a ház központi számítógépével, és minden adatot átmásolt róla. Aztán hosszú ideig bogarászta az adatokat, próbált időpontokat, egészségügyi információkat egyeztetni egymással, de csak egyre ellentmondásosabb dolgokat talált, amik a legkevésbé sem magyarázták meg a történteket, csak újabb kérdéseket vetettek fel.

Egy órával később, bár kézzel fogható bizonyítékot nem talált, ő maga száz százalékig biztos volt benne, hogy Omoc gyilkosság áldozata lett. Ez a pillanat volt, amikor végleg összeomlott benne valami naiv hit a tollan nép ártatlanságában, és belátta, hogy amit ő egy szép, piros almának gondolt, belülről már rég rohadt. Tudta, hogy a párja is rájött minderre, és emiatt kellett Omocnak meghalnia.

Kétségbeejtő és ijesztő gondolat volt ez, ha eddig tanácstalannak és tehetetlennek érezte magát, akkor a jelen állapotára már szavakat sem talált volna. Csak ült a kanapén Omoc nappalijában, és úgy érezte, hogy valami menthetetlenül elromlott. Nem csak az ő életében, hanem körülötte az egész világban. Próbált tanácsot kérni Omoctól, kitalálni, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, de aztán megértette, hogy Omoc is ugyanilyen tanácstalanul próbált harcolni valami arctalan ellenséggel szemben.

Tudta, hogy nem sok mindent tehet, egyedül pedig főleg nem. És a kiváltó okot még mindig nem tudta. Nem értette, mi sarkallhatta a Kúriát ilyen elkeseredett, gyalázatos cselekedetre. Végül úgy döntött, hogy megvárja, míg holnap Samantháék visszatérnek, és talán majd velük kitalálhat valamit. Ekkor már nem bízott senki másban, csak a nőben.

Hazament, bár esélye nem volt arra, hogy máson gondolkodjon, mint amire aznap rájött, arra pedig végképp nem, hogy aznap éjjel pihenni is tudjon egy keveset. Pedig végtelenül fáradt volt már, de a lelke túl zaklatott volt ahhoz, hogy el tudjon csitulni akárcsak néhány órára is.