Másnap reggel Narim két óra zaklatott alvás után ébredt, de a gondolatai csak még zavarosabbak voltak, mint előző nap. Viszont abban biztos volt, hogy bármi áron, de egy kis időre maguk között kell beszélnie a CSK1-el.

Tudta, hogy a csapatnak merre kell mennie a kaputól Tarvelhez, így ott várt rájuk, és bár nehezére esett, hogy hazudnia kell, elküldte a földieket kísérő őröket azzal, hogy Travel főkancellár őt bízta meg a vendégek kíséretével. Volt már erre példa a múltban, így tudta, hogy nem lesz gyanús, viszont ő nem volt túl jártas a hazugságban, ezért O'Neill alaposan szemügyre vette.

- Igaz ez?

- Nem – húzta el a száját Narim. – De beszélnem kell önökkel.

- Jól vagy? – nézett rá aggódva Sam.

- Igen, jól – nyugtatta meg Narim. – De… - kezdett bele, de még kellett vennie egy mély levegőt, hogy végül előadja, amit akart. – Tudják… minden tollanban van egy apró kis szerkezet, amit az egészséget hivatott figyelni. Eddig tart egy vizsgálat – vett elő egy műszert a zsebéből, és a csuklója fölé tartotta.

- Úgy látom, veled minden rendben - vette szemügyre a nő az eszközt, amin minden led zölden világított.

- Igen, semmi bajom – bólintott rá Narim. – De… én ügyelek Omoc hagyatékára, amibe ez a chip is beletartozik. És leszámítva, hogy Omoc az utóbbi időben kissé megviseltnek tűnt, teljesen egészséges volt.

- Néha egészséges emberekkel is végez a szívük – nézett rá Sam, aki értette ugyan, hogy Narim szeretne magyarázatot keresni Omoc halálára, de nem értette, hova akar kilyukadni. Narim csak egy pillanatra nézett rá, aztán folytatta.

- Mind összeköttetésben állunk egy központtal, és baj esetén küldenek segítséget. Ez általában jóval öt percen belül megtörténik, de Omoc halálának estéjén több mint tíz perc volt.

- Mit akar ezzel mondani? – nézett rá türelmetlenül az ezredes.

- Attól tartok… - kezdett bele a beismerésbe Narim, de aztán elakadt, és óvatosan körülnézett. – Attól tartok, hogy Omoc tanácsost meggyilkolták – mondta ki nagy nehezen, de erre csak Samantha figyelt oda, a többiek inkább meglepődtek a kijelentésén. Egy kicsit hitetlenkedtek és háborogtak, de végül O'Neill tért gyakorlatiasabb dolgokra. Kettéosztotta a csapatát, és míg ő és Daniel Travelhez mentek, hogy folytassák a tárgyalásokat, a többiek Narimmal tartottak, hogy kiderítsenek valamit.

Narim udvariasan előreengedte a többieket, de Sam látta rajta, hogy a kiborulás határán van, így inkább mellette maradt. Szerette volna legalább néhány percre elterelni a figyelmét a rossz dolgokról, és eszébe is jutott valami.

- Egy speciális chip, igaz? – kérdezte egy halvány mosollyal Sam.

- Mire gondolsz? – sandított rá Narim, aki egy pillanatig nem tudta hova tenni a nő szavait, de aztán eszébe jutott, épp akkor, mikor Sam tovább ugratta.

- Tudod te. Ezzel tudod törölni azt a kütyüt is – nevette el a magát a nő, majd elkapta Narim csuklóját, és finoman kitapogatta a kérdéses kis eszközt. – Nem zavar?

- Teljesen flexibilis, szinte észrevétlen – vont vállat Narim. – Úgy hajlik, ahogy a bőröm. És nagyon hasznos kis eszköz.

- De… ha ennyire hajlékony… milyen anyagon tárolja az információt?

- Samantha – csóválta meg a fejét Narim.

- Trínium?

- Nem, a trínium erre a célra egyáltalán nem hatékony. Még ötvözetben sem. Túl nagy az ellenállása, túlságosan lelassítaná az ilyen eszközök működését.

- De akkor mire kell Travelnek az a rengeteg trínium?

- Bárcsak tudnám – vett egy mély levegőt Narim. – Rengeteg technológia van, aminek a trínium az alapja. Bármelyikben mesterkedhet.

- Melyik a legveszélyesebb?

- Samantha, minden technológiát lehet felelőtlenül vagy felelősséggel használni. Bármelyik lehet hasznos, de ugyanakkor pusztító is.

- Ez egy semmitmondó tollan válasz volt – nézett rá Samantha. – Most kérek egy normálisat.

- Kell a fáziseltoláshoz, az ionágyúk áthatolhatatlan bevonatához, orvosi eszközökhöz, űrtechnológiához, de olyan hétköznapibb dolgokhoz is, mint bányászat, vagy az energia veszteségmentes szállítása és transzformálása, és még számtalan más eljáráshoz, Samantha… Valóban mind lehet veszélyes, ha nem megfelelő kezekbe kerül.

- Rendben, oké. De ettől nem vagyunk előbbre – adta meg magát a nő, mikor megérkeztek Narim házához.

- Valóban – sóhajtott Narim, majd a kezét elhúzva az érzékelő előtt, kinyitotta az ajtót, és beljebb invitálta a vendégeit.

Narim már beljebb indult volna, hogy hellyel kínálja a vendégeket a nappaliban, mikor megszólalt a központi számítógép, hogy üdvözölje a gazdáját.

- Jó napot, Narim! Üdv itthon! Készítsek valamit a vendégeidnek?

- Nem, köszönöm! – hárította el a férfi.

Narim még a kétségbeesett helyzetük ellenére is elmosolyodott. Erről egészen megfeledkezett, hisz annyi más tennivalója akadt, és csak mosolyogva lehajtotta a fejét, ahogy Samantha megszólalt.

- Narim…

- Igen, Samantha?

- Ez az én hangom? – kérdezte Sam csodálkozva.

- Bocsáss meg, Samantha… azt reméltem nem veszed észre – mondta a férfi, de csak akkor nézett hátra, mikor hallotta a nő kuncogását a háta mögött, aztán mindannyian beljebb sétáltak.

Végül visszatértek a kiinduló témájukhoz, vagyis az Omoc és a Kúria közötti ellentétek feltárásához. Narim bizonyítani akarta, leginkább saját magának, hogy mi történt, ugyanakkor rettegett attól, amit még megtudhatnak. De tudta, hogy csak az igazság feltárásával juthatnak előbbre, így kettéoszlottak, és míg Teal'c a bejáratnál lévő számítógépes panelen bogarászta a Kúria jegyzőkönyveit, addig ők Samanthával kifejezetten Omoc felszólalásait elemezgették.

Már órák óta bogarászták a kúria jegyzőkönyveit, mikor Sam a tenyerébe temette az arcát.

- Tartsunk szünetet? – kérdezte kedvesen Narim, de Sam csak megrázta a fejét.

- Nem tudjuk valahogy leszűkíteni a keresést?

- Adja meg a keresés feltételeit – szólalt meg a computer Sam hangján, mire a nő elnevette magát.

- Jól van, hogy kell kikapcsolni?

- Hang kikapcsolva – mosolyodott el Narim is.

- Hallotta ezt más is? – nézett Sam Narimra.

- Előfordult.

- És… tudom, hogy ezt nem kellene megkérdeznem, de… Omoc is?

- Nem, ő nem – komolyodott el a férfi.

- És… gondolom nem azért, mert nem járt nálad.

- Nem. Így állítottam be – vallotta be Narim, akinek a lelkébe Omoc említésére visszatért a szomorúság.

- Nagyon hiányzik, ugye? – simogatta meg Narim karját Sam.

- Pokolian – hajtotta le a fejét a férfi egy sóhajjal.

- Tudom. Tudom, milyen közel álltatok egymáshoz.

- Nem, Samantha, nem tudod – rázta meg a fejét Narim. Úgy érezte, most már nem tud tovább titkolózni a nő előtt. Nem tudott tovább hazudozni, hisz annyi hazugság vette körül amúgy is, ami már túl sok volt neki.

- Tényleg ezt hiszed? – kérdezte szelíden Sam. – Tényleg azt hiszed, nem láttam, mennyit gyötrődtél ezen a dolgon? Hogy nem láttam, hogy majdnem szétszakadtál… Tudod, lehet, hogy egy primitív faj képviselője vagyok, és nem mászkálok át a falon, meg ilyesmi, de attól még a szemem megvan.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét Narim, aki egy pillanatra meglepődött azon, hogy Samantha mindent tud, de elég volt csak egy pillanatra a szemébe néznie, hogy megértse, ugyanolyan bölcsen áll ehhez a dologhoz, ahogy Omoc tette. – Annyira sajnálom…

- Mit? Hogy szeretted és szerettél engem is? – szorította meg a kezét Sam.

- Kérdezhetnéd jelen időben is. Szeretem… és szeretlek téged is – vallotta be Narim lesütött szemmel.

- Tudom – cirógatta végig a hüvelykujjával Narim kézfejét a nő. - Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Régóta együtt voltatok?

- Tizenöt éve már – ismerte be Narim, és egy pillanatra elfordult, hogy legyűrje az újra rátörő fájdalmat, ami elszorította a torkát. – Tizenöt év… és így kellett, hogy véget érjen… ez annyira… igazságtalan.

- Tudom, hogy fáj – szorította meg a kezét Sam. – De… biztos vagy benne, hogy megölték? Mármint… számomra ez annyira összeegyeztethetetlen veletek…

- Már nem tudom, mit higgyek, Samantha – rázta meg a fejét csüggedten Narim. – Már nem tudom miben és… kiben higgyek.

- Ezt megértem. Ha igaz az, amire gyanakszol, már ez a világ sem az, ami volt. És Omoc… tudta, hogy…

- Hogy szeretlek? – sandított rá Narim. – Igen, tudta. Az első perctől tudta. És… elfogadta. Tudod, ő…

- Igazán szeretett téged.

- Igen – hajtotta le fejét Narim, de aztán felnézett a nőre. - Samantha…

- Figyelj, Narim – szorította meg a kezét a nő. – Most kellőképpen össze lehetsz zavarodva… mint én a múltkor, emlékszel? És… amúgy is más dolgunk van. Ha vége, mindent megbeszélünk.

- Ha vége… - hajtotta le a fejét Narim. – Tudod, hogy otthagyta volna?

- Mit?

- A Kúriát. Az egész tébolyt. Már csak ezt akarta végigcsinálni. Megakadályozni azt, ami most történik. És ha vége, kiszállt volna.

- És akkor nem kellett volna tovább bujkálnotok.

- Igen. Úgy sem lett volna könnyű… de azt már megoldottuk volna. Akkor már… bizonyos dolgok miatt nem kellett volna aggódnunk.

- Annyira sajnálom, Narim!

- Én is. De most dolgunk van – fordult vissza a monitor felé Narim, akit lassan újra elborított a fájdalom, de nem akart Samantha előtt ennyire gyengének mutatkozni, így megpróbálta mindkettejük figyelmét visszatéríteni az előttük álló feladatra. – Mire akarsz rákeresni? – kérdezte, de mire megadták volna a paramétereket, a bejárati ajtó kamerája villant be, jelezve, hogy O'Neill és Daniel megérkeztek.

- Megkapjuk – jelentette be a csapata maradékának az új hírt, de Narim látta, hogy a mosolya már nem olyan diadalittas, mint egy nappal korábban. Mintha neki is kezdene gyanússá válni ez a hirtelen jött nagy engedékenység a tollan Kúria részéről.

- Az összeset? – lepődött meg Sam.

- Folyamatosan, ahogy érkezik a trínium – bólintott rá az ezredes. – És maguk? Jutottak valamire?

- Egyelőre nem – rázta meg a fejét Sam csüggedten, de Teal'c, aki még mindig a Kúria jegyzőkönyveit tanulmányozta a másik monitoron, megszólalt.

- O'Neill ezredes!

- Mit találtál, cimbora? – lépett mellé a férfi, majd a többiek is követték.

- Itt az áll, hogy a Kúria két hónappal ezelőtt tesztelte a tollan ionágyúkat.

- Igen, emlékszem az esetre – bólintott rá Narim. – Úgy volt, hogy együtt vacsorázunk Omoccal, de késett. Mikor megérkezett egész este azon dühöngött, hogy milyen felelőtlenség volt ez az egész. Akkor én sem értettem, hogy Omoc miért ilyen dühös egy teszt miatt – idézte fel a férfi az emlékeit, aztán ő is belepillantott a jegyzőkönyvbe. – Várjunk csak… itt az áll, hogy az ülés még délután feloszlott, de… Omoc onnan érkezett, biztos, hogy estig tartott.

- Vagyis? – nézett rá türelmetlenül O'Neill.

- Vagyis legalább kétórányi anyag hiányzik a jegyzőkönyvből – hitetlenkedett Narim.

- Kis technikai malőr – jegyezte meg az ezredes cinikusan.

- Az nem lehetséges – rázta meg a fejét Narim. A férfi tudta, hogy valami nagyon nagy lekvárba nyúltak bele, de a lelke még mindig újra és újra tiltakozott az ellen, hogy elhiggye a kormányáról azokat a dolgokat, amik lassan feltárulnak előttük.

- Narim, ha a Kúria képes gyilkolni… - nézett rá Sam. – Márpedig úgy tűnik, hogy képes…

- Nem, ezt nem értitek. Nem ismeritek a törvényeinket. Ha… ha a kormány magas rangú tisztviselői elhallgatnak fontos információkat a nép elől, az… bizonyos szempontból nagyobb bűn még a gyilkosságnál is.

- Érdekes hozzáállás – gúnyolódott tovább O'Neill. – De akkor miért nem törölték ki az egészet?

- Egy hivatalos tiltakozást a kormányzat valamennyi ága megkap. Lehetetlen lett volna eltűntetni egy olyan összeesküvés nélkül, ami túlmutat a Kúrián.

- Ez nem hangzik túl jól – ráncolta a homlokát Daniel.

- Valóban nem – értett egyet az ezredes. - Viszont nekünk mára el kéne tűnnünk, ha nem akarjuk megvárni, míg az öreglány kidobat minket.

- Rendben – adta meg magát Narim. – Elkísérem magukat a kapuhoz.

- Holnapra kitalálunk valamit – ígérte Sam, ahogy Narim mellett sétált a kapu felé.

- Nem igazán tudom, mit kellene tennünk – pillantott rá a férfi. – Mindaz a szörnyűség, ami az elmúlt napokban történt, és még mindig történik… biztos vagyok benne, hogy visszavezethető valamire. Omoc talán rájött, mi van az egész mögött, és azért ölték meg.

- Nekünk is erre kell rájönnünk – bólintott rá a nő is.

- Igen, hogy aztán mi is meghaljunk.

- Ennyire könnyen nem szoktam feladni – torpant meg Sam a kapu előtt a többiek mögött, és figyelte, ahogy Daniel tárcsázza a Föld koordinátáit. – Tarts ki holnapig! – szorította meg Narim karját, mire a férfi rábólintott.

Mikor a csapat mögött bezárult a kapu, Narim hazasétált, és újra elmerült a jegyzőkönyvekben. Ennek ellenére nem értette, hogy zárolhatták a beszámoló egy részét. Felidézte azt a bizonyos estét, próbált Omoc szavaiból kihámozni bármi használhatót, de az elkeseredettségen kívül semmit nem talált benne.

Nyugtalanul aludt aznap éjjel, még Samantha ígérete sem tudta megnyugtatni a lelkét. Persze biztos volt benne, hogy a CSK1 segít neki kideríteni, mi folyik itt, de félt attól is, hogy mit fognak találni, és hogy annak milyen következményei lesznek.

Másnap reggel O'Neill és a csapata az első trínium szállítmánnyal érkezett. Narim roppant módon nem örült ennek, de Samantha egy pillantással nyugalomra intette. Miután elintézték az anyag hivatalos átadását, a kis csapat megint Narimhoz vonult.

- Megjelöltük a tríniumot, hogy tudjuk követni – árulta el Sam Narimnak, miközben már elő is szedte a műszereit a táskából, hogy egy pillanatra se tévesszék szem elől a trínium útját. – Tudnunk kell, hova viszik, és mit csinálnak vele.

- Samantha, ha lebukunk… - aggodalmaskodott Narim.

- Ne aggódj, nem fogunk. Vagy majd kivágjuk magunkat – nyugtatta meg a nő. – Fontosabb dolgunk is van ennél. Ki kell találnunk, mit titkol Travel!

- De mégis hogyan? Nem nyomozhatunk a Kúria után!

- Ugyan miért nem? – rázta meg a fejét türelmetlenül O'Neill.

- Mert ez árulás lenne részemről – tiltakozott Narim. – Azt akarja, hogy áruljam el a kormányomat?

- De maga mondta… ha a Kúria becsapja a népet az bűn. Így nem minősül árulásnak – gyözködte Daniel is.

- Ez nem ilyen egyszerű! – csattant fel tőle szokatlanul Narim. - Alaposan belekevertek ebbe az egészbe – csóválta meg a fejét kétségbeesetten.

- Maga keverte bele saját magát, mikor elküldte azt az üzenetet! – szakította félbe az ezredes.

- Narim – lépett oda hozzá Sam, és gyengéden megfogta a karját. – Tudod, hogy ő is ezt…

- Ezt ne, Samantha! – nézett rá még mindig morcosan a férfi. – Nem tudhatod, hogy mit tett volna!

- Te is tudod, hogy mit tett volna – torkollta le Sam. – Épp emiatt történt minden. Vele… és azóta velünk is. Ő indult el ezen az úton, de nekünk kell végigmenni rajta! Azért, hogy ne legyen hiábavaló, amit tett.

- Rendben – adta meg magát nagy nehezen Narim. – Mit tegyek?

- Segíts nekünk bejutni Travel irodájába – adta elő a tervet óvatosan Sam.

- Tessék? – kapta fel a fejét megütközve Narim. – Az képtelenség.

- A jó ég áldja meg, álljon már végre a sarkára! – förmedt rá O'Neill. – Csak onnan tudjuk kideríteni, hogy mi történt!

- Egy lehetőségünk van – szánta el magát Narim. – Csak a Kúria magas rangú tisztviselői juthatnak be abba az épületbe, ahol Travel irodája van. Omoc ilyen volt.

- És nálad vannak a személyes tárgyai – szűkült össze Samantha szeme, mire Narim rábólintott.

- A kódja ott lesz az adathordozón. Ha még nem deaktiválták. Megnézem – mondta Narim, majd Omoc chipjével letelepedett a gép elé, miközben a többiek újabb haditanácsot tartottak.

- Meg kell várnunk az estét – mondta O'Neill. – Kisebb feltűnéssel tudunk közlekedni, és kisebb az esélye annak, hogy belefutunk valakibe az épületben.

- Igaz. De nem tűnik fel valakinek, hogy még itt vagyunk? – aggodalmaskodott Daniel.

- Most kellőképpen el vannak foglalva a tríniummal – vont vállat az ezredes.

- Reméljük.

- Nem kell megvárnunk a sötétséget, csak a munkaidő végét. Az még egy óra – pillantott fel Narim a gépből.

- Addig figyeljük a tríniumot – bólintott rá O'Neill. – Amúgy is jobb lenne, ha kettéválnánk. Carter és Jackson, maguk mennek Narimmal! – mondta, mire Narim és Sam összemosolyogtak egy pillanatra. – Teal'c és én megpróbáljuk követni a tríniumot.

- Rendben – bólintott rá Sam.

A következő óra találgatásokkal telt, de mivel egyikük sem tudta igazán, hogy mire számítsanak a kormányzati épületben, nem sokra mentek vele.

Mikor már erősen feszegették a türelmük határát, O'Neill kiadta a parancsot.

- Induljunk! – nézett végig az emberein. Narim még megcsóválta a fejét, ahogy az jutott eszébe, hogy mégis hogy hagyhatta ilyen őrültségre rávenni magát, de aztán megint Omoc szavai jutottak eszébe, és megértette, hogy már ő is csak sodródik az árral. Érezte, hogy Samantha kérdőn néz rá, így ránézett ő is, és bólintott.

- Menjünk! - mondta, és elhagyták a házat.

- Messze megyünk? – kérdezte útközben Sam, ahogy próbáltak a házak takarásában haladni.

- Nem messze az obszervatóriumtól – pillantott rá Narim, aki bár elmondhatatlanul feszült volt, Sam jelenlétét garanciának érezte arra, hogy sikerrel járnak.

- Arra még emlékszem – mosolyodott el ő is, így tovább siettek.

Az épületbe könnyedén bejutottak, és O'Neill jóslata is igaznak bizonyult, odabent sem találkoztak senkivel, míg eljutottak Traval főkancellár irodájáig. Ott megtorpantak, és Narim végignézett a másik kettőn.

- Ha nem sikerül, egy percen belül itt lesz az őrség – figyelmeztette őket.

- Csináljuk! – bólintott rá határozottan Sam, így Narim beütötte Omoc kódját.

Egy másodpercig még feszülten vártak, de aztán minden várakozásukkal ellentétben az ajtó kitárult.

- Eddig jó – bólintott rá Daniel, és mindhárman bemasíroztak, a félhomályos helyiségbe. Narim leült Travel székébe, és aktiválta a számítógépet. Szerencsére nagyjából tudta, merre kutakodjon, így egyből arra a dátumra keresett rá, amikor is az a bizonyos teszt lezajlott.

- Ez érdekes – olvasott bele tűnődve a jelentésbe.

- Úgy tűnik, nem csak egy egyszerű teszt volt – ráncolta a homlokát Daniel.

- Itt azt írja, hogy feltűnt a bolygó közelében egy goa'uld anyahajó – bogarászta az adatokat Sam is.

- Igen. Az ágyúk tüzet nyitottak rá, de… hatástalanul – olvasta tovább hitetlenkedve Narim. - Hogy lehet ez?

- Talán kifejlesztettek egy új pajzsot, ami ellenáll az ionágyúknak – tippelt Sam.

- Az katasztrófális lenne – nézett rá Narim. – Ez az egyetlen védelmünk ellenük.

- Ez sok mindent megmagyaráz – mondta Daniel.

- Mégis mit? – kérdezte Narim, de a gondolatai még mindig ott jártak, hogy mit tehetnének, ha az ágyúk többé már nem védik meg őket.

- Hogy miért kaptuk meg őket. Az ionágyúk nem érnek már semmit, ha nem bírnak az anyahajókkal.

- Lesz itt még más is – vett egy mély levegőt Narim, és tovább lapozott az adatok közt. – Azt hiszem, megtaláltam a hiányzó két órát. Egy beszélgetés, ami a hivatalos idő után zajlott Omoc és a tudományos vezetőnk között.

- Vagyis Omoc rájött, hogy ezt akarják eltitkolni… ezért kellett meghalnia - állapította meg Daniel.

- Igen, de valamit akkor sem értek – rázta meg a fejét Sam. – A hajó elment, annak ellenére, hogy az ágyúk nem tettek kárt benne. Miért?

- Nézzük tovább, hátha megtudjuk – olvasott tovább Narim, de aztán talált egy linket, ami egészen máshova irányította. Először nem is értette, hogy mik azok a műszaki tervek, amiknek a dokumentációját megnyitotta, de aztán rájött, mit is lát.

- Mi ez? – nézett rá Daniel.

- Ez egy nagy hatósugarú bomba – tanulmányozta Narim a terveket.

- Oké, hol jön a képbe a trínium? – nézett rá kérdőn Daniel.

- Tríniummal vonunk be mindent, ami fáziseltolásos technológiát használ.

- Vagyis ez a bomba képes áthatolni a szilárd anyagon, mielőtt felrobbanna?

- Pontosan. Talán ez a fegyver vehetné át az ionágyúk helyét a bolygónk védelmében.

- Ne haragudj, Narim, de nekem itt valami sántít – csóválta meg a fejét Sam, de folytatni már nem tudta, mert az ajtón Travel, és két fegyveres őr rontott be.

- Narim, mégis mit csinál? – förmedt a férfira Travel.

- És maga mit csinál, kancellár? – kapta fel a fejét a férfi is, akinek az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy még rajta kérték számon a tetteit, mindazok után, ami történt.

- Azt, amit kell – válaszolt kimérten a nő.

- Megölték Omocot – vágta hozzá Narim.

- Tudom, hogy ez érzékenyen érinti magát – vonta fel az egyik szemöldökét Travel, mire Narim szeme összeszűkült egy pillanatra, de a nő folytatta. – Ha nem így teszünk, ma már nem létezne a Tollana. Meg kellett védenünk a népünket.

- Inkább küzdünk és meghalunk, mint hogy átadjuk a technológiánkat – nézett rá némi megvetéssel Narim.

- Kíváncsi lennék - csóválta meg a fejét Travel -, hogy az én helyemben is ilyen könnyen beszélne-e. Higgye el nem könnyű egy bolygó sorsáról dönteni.

- Milyen jogon hoz ilyen döntéseket a nép nevében?

- A főkancellár csak azt tette, ami helyes – hallottak meg egy ismeretlen hangot. Narim először csak Sam és Daniel feszültségét érzékelte, ahogy ők felismerték a jövevényt, és ahogy a férfi szeme felizzott, már Narim is tisztába jött sok mindennel.

- Szövetkezett egy goa'ulddal – állapította meg a tényt undorodva Narim.

- A neve Tanith – tisztázta a helyzetet Sam.

- Öhm… nem kéne halottnak lennie? – szűkült össze Daniel szeme.

- Ó, sikerült még a nap felrobbanása előtt elhagynom Apophis hajóját. Mellesleg… hálás köszönetem. A flotta kiiktatásával nagy szívességet tettetek nekem – eresztett meg a férfi egy leereszkedő mosolyt Sam és Daniel felé.

- Nagyon szívesen – gúnyolódott vele Sam is.

- Gondolom Teal'c is itt van valahol a közelben…

- Az embereim most fogják el őket – szólt közbe Travel, mire a goa'uld rábólintott.

- Helyes. Alig várom már, hogy újra lássam őt, és O'Neill ezredest.

- Képzelem – dünnyögte maga elé Sam, de csak egy pillantást váltottak Narimmal, aztán a férfi tekintete visszatért a kancellárra, mintha további magyarázatot várna tőle. A nő azonban lesütötte a szemét, így Narim egy sóhajjal megcsóválta a fejét. Közben érzékelte Sam feszült pillantását, így a nőre nézett, aki egy jelentőségteljes pillantást vetett a karján lévő fáziseltoló berendezésre.

Narim értette ugyan, hogy mire akar célozni, de esze ágában sem volt magára hagyni a nőt a bajban. Tudta, hogy Travel is kiszámíthatatlan, tekintve, hogy sarokba van szorítva, nem is beszélve a goa'uldról, aki még mindig szúrós szemmel méregette őket. Látszott, hogy régi sérelmek vannak köztük, és Narim nem kételkedett, hogy Tanith a kétszínű nyájassága ellenére azonnal megtorolja majd őket, amint lehetősége lesz rá. Sam azonban megerősítésként csak egy aprót bólintott, mire Narim megadta magát. Sam érzékelte a döntést, amit a férfi magába hozott, és szerencsére ugyanilyen könnyedén megértette magát Daniellel is, így abban a pillanatban, mikor Narim aktiválta az eszközt, hogy eltereljék Tanith figyelmét, ők ketten a goa'uld felé vetődtek, és Narimnak volt lehetősége megszökni.

A férfi tudta, hogy nem állhat meg egy pillanatra sem, és amilyen gyorsan csak lehet, el kell hagynia az épületet. Messziről hallotta, hogy a Travel mellett lévő őrök egy része utána indult, de ő akkor már kilépett a szabadba.

Miközben tovább rohant, eltűnődött, hogy hova is mehetne, hisz az első hely, ahol az őrség majd keresi, az otthona lesz. Ennek ellenére abban biztos volt, hogy Teal'c és O'Neill ott várnak rá, és figyelmeztetni akarta őket a veszélyre, így óvatosan és figyelve a környezete minden rezzenésére, Narim mégis hazaindult. Sietett, de próbált az épületek és a növények takarásában osonni, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltse. Minél előbb meg akarta találni a CSK1 többi részét, hogy segíthessenek Samanthának és Danielnek is kiszabadulni.

Már épp a bejárati ajtajához vezető lépcsőn rohant le, mikor valaki hátulról elkapta, és berántotta a bokrok közé. Narim pár nappal ezelőtt még úgy meglepődött volna egy ilyen váratlan támadáson, hogy levegőt venni is elfelejt, az elmúlt pár nap után azonban már eléggé levetkőzte a régi naiv énjét ahhoz, hogy reflexből visszaüssön. Csak akkor akadt meg a mozdulatban, mikor felismerte O'Neill ezredest.

- Hogy találtak meg? – kérdezte kifújva a levegőt.

- Te vagy a szürkeruhás fickó – vont vállat O'Neill a szokásos cinizmusával, mire Narim is kénytelen volt elmosolyodni, hisz a tollanok az esetek többségében mind a szürke valamilyen árnyalatát viselik.

- A többiek? – térítette vissza a jelenbe az ezredes.

- Elfogott minket a Kúria és egy goa'uld, akivel alkut kötöttek. Ezzel – pillantott a kütyüjére – sikerült megszöknöm. A Tollána minden biztonságija engem keres. És mellesleg önöket.

- Egen – bólintott rá az ezredes. – Térjünk csak vissza arra az alkura…

- A tollan Kúria alkut kötött egy goa'ulddal. A neve Tanith – számolt be a férfi, de aztán felkapta a fejét, ahogy Teal'c megmerevedett mellette. A volt jaffában még annál is nagyobb feszültséget érzett, mint amit Samantha és Daniel mutattak a goa'uld láttán. O'Neill is érezte ezt, mert megnyugtatón megszorította Teal'c karját.

- Nyugalom, barátom! – intette türelemre, aztán kérdőn nézett Narimra, aki folytatta.

- A goa'uld anyahajóknak újfajta pajzsa van, ami ellenáll az ionágyúknak. A Kúria, hogy megvédje a világunkat, fegyvereket gyárt a goa'uldnak.

- Láttuk a fegyvereket. Jó sok van belőlük – bólintott rá Teal'c.

- Mitől olyan különleges ez a fegyver? – érdeklődött az ezredes.

- Tollan technológia, vagyis még a felrobbanása előtt képes átjutni a szilárd anyagon.

- Az íriszen is? – nézett rá kíváncsian a férfi.

- Amint látta, én is könnyedén képes vagyok áthatolni az akadályon, ami a kapujukat védi – mondta Narim, és akaratlanul is volt a hangjában egy csipet felsőbbrendűség, ami láthatóan nem tetszett a többieknek.

- Mit teszünk most? – kérdezte gyorsan Narim, aki maga is érezte, hogy rosszat szólt.

- Megsemmisítjük a fegyvereket – vágta rá határozottan O'Neill.

- Azt nem lehet! – kapta fel a fejét Narim. - Ha a goa'uld megtudja, azonnal megtámad bennünket. Travelnek igaza volt. Nem könnyű egy ilyen helyzetben dönteni - látta be Narim, aki annak a döntésnek a szélére sodródott, amire nem olyan régen Travel is.

- Ez az egyetlen lehetőség – erősködött tovább az ezredes.

- Maga arra kér, hogy áldozzam fel a világomat! – csattant fel Narim.

- Arra kérem, hogy cselekedjen helyesen! – emelte fel a hangját O'Neill is. – Arra kérem, hogy ne áldozza fel a Földet és még ki tudja hány világot azért, hogy mentse magát!

- Ez nem rólam szól! – csóválta meg a fejét Narim, aki próbálta visszanyerni a megszokott hidegvérét. – Én bármikor kérdés nélkül az életemet adnám azért, hogy megmentsem… a Földet… és Samanthát. De ha ezt megteszem… az egész világom… minden és mindenki, amit itt látnak, el fog pusztulni. Sok ember fog meghalni.

- Csak tudtok tenni valamit – nézett rá Teal'c, aki már jó ideje kimaradt a beszélgetésből.

- Az ionágyúk nélkül nincs esélyünk – rázta meg a fejét Narim. – Ha megteszem, amire kérnek…

- Tegye meg Carterért – szorította meg a karját az ezredes. – Ki kell szabadítanunk, és ez az egyetlen módja!

- Ez nem fair! – nézett rá Narim kétségbeesetten.

- Néha élni kell ilyen eszközökkel – rázta meg a fejét O'Neill. – Tanulja meg! Szóval? Megteszi érte?

- Ezt még visszakapja – szűkült össze a férfi szeme.

- Tudja mit? – vonta fel az egyik szemöldökét az ezredes. – Ha mindketten túléljük, állok elébe. Megbosszulhatja. Hogy csináljuk?

- Engem tudnak követni – tűnődött el Narim. – Hacsak… van valamelyiküknél egy szike?

- Mi? – nézett rá értetlenül O'Neill. – Minek?

- Felvágom az ereimet – rázta meg a fejét türelmetlenül Narim. Már ő is túl volt azon a ponton, hogy tekintettel legyen a másik lelkivilágára. A gondolatait az elkövetkező dolgok, és a nem elhanyagolható következmények töltötték ki. – Pillanatnyilag az tűnik a legfájdalommentesebb megoldásnak.

- Befejezné a marhaságot? – dühöngött O'Neill, miközben Teal'c egy rugóskést vett elő a csizmája szárából, és kipattintotta a pengéjét.

- Ez jó lesz?

- Valami kevésbé drasztikusra gondoltam – húzta el a száját Narim. – De jó lesz - vette át az eszközt, majd egy nagy levegővel a térdére fektette a karját. Egy pillanatra megállt a keze, habozott egy kicsit a levegőben, majd egy apró vágást ejtett a bőrén, aztán kihúzta a sokat emlegetett aprócska chipet a bőre alól.

- Fúúúj – fintorgott az ezredes. – Ez undorító.

- Csak nem rosszul van a vértől, ezredes? Akkor addig tűnjön el innen, míg nem lesz több! – sandított rá Narim, és ezúttal ő volt kissé cinikus, miközben letörölte a vért az apró kis műszerről, és inkább Teal'c felé nyújtotta, aki átvette, de kérdőn nézett Narimra. - Ezzel be tudtak mérni – magyarázta a férfi. – De ha azt hiszik, hogy magukkal vagyok, azt biztosítana nekem egy kis időt…

- Mit tervez?

- Végrehajtom a parancsát, ezredes – hajtott fejet Narim. – Menjenek a fegyverekhez…

- Szét akarja lőni a hátsónkat?

- Azt megtehettem volna már néhányszor – csóválta meg a fejét Narim. - Bár nem mondom, csábító a lehetőség. Úgy látszik, túl sok időt töltöttem magukkal, megfertőztek ezzel a primitív gondolkodással – húzta a férfi idegeit. - De komolyra fordítva a szót… el fogják kapni magukat, és odaviszik a többiekhez, de addig én szabadon mozoghatok. Tudni fogom, mikor vezetik ki magukat a raktárból, ne aggódjon, ezredes!

- Jól van, jól – elégedetlenkedett még a férfi, majd vett egy nagy levegőt. – Induljunk! – adta ki végül a parancsot, így előbújtak a bokrok fedezékéből, és míg O'Neill és Teal'c a bombák irányába indultak el, Narim egy biccentéssel másfele indult.

Narim próbált még mindig fedezékben haladni. Egy a város közepén álló kisebb ágyú felé sietett, de ahhoz fel kellett jutnia az épület tetejére. Két férfi épp a bejárat előtt búcsúzkodott, így Narim meglapult egy sötét sarokban. Mikor azok ketten eltűntek, minden gond nélkül bejutott az épületbe, és felsietett a tetőre.

Reménykedett abban, hogy Omoc kódja, amivel még Travel irodájába is be tudtak jutni, most is hasznára lesz. Odasietett az ágyúhoz, előhívta az oldalán lévő rejtett panelt, majd bebillentyűzte a kódot. Szerencséjére a kis fülke ajtaja azonnal kinyílt, így gyorsan beugrott, és bezárta maga mögött. A fedélzeti számítógép azonnal aktiválódott, így neki semmi más dolga nem volt, csupán annyi, hogy a keresőt ráirányítsa a saját chipjére. Egy perccel később már látta is, hogy O'Neill és Teal'c már a fegyverraktárban vannak. A két férfi láthatóan téblábolt a bombák között, arra várva, hogy elfogják őket. Narim pár perccel később látta, ahogy az őrök körbefogják őket, majd nem sokkal később már nem csak a monitoron, hanem lent az utcán is látta, hogy egy fél tucat őr kíséri a két férfit.

Ez volt az a pillanat, amikor tényleg döntést kellett hoznia. Lehunyta a szemét, és próbált mérlegelni, de tudta, hogy nincs igazán választása. Az ezredesnek igaza van. Megmentheti a saját éltetét, megmentheti a világát, de milyen áron? Feláldozva a Földet, és még ki tudja, hány világot, ami a goa'uldok útjában áll. Nem csak egy ilyen világ van, hanem számtalan, tudatosította lassan magában. Számtalan fejlődő, de ígéretes faj, ahogy Omoc fogalmazott. És különben is, alig néhány órája ő maga mondta Travelnek, hogy inkább harcolnak és meghalnak, de nem adják át a technológiájukat más fajoknak. Hát most ehhez kell tartania magát, még ha nehéz is. Még ha súlyos árat is lesznek kénytelenek fizetni érte.

Narim kinyitotta a szemét, majd pár másodpercig meredten nézte az épületet, ahol a bombákat tárolták.

- Meg kell tenned! – mondta szigorúan önmagának, így az ágyúval célba vette az épületet, végül elszánta magát, és lőtt. A bombák sorozatban robbantak fel, de Narim nem várta meg a végét. Gyorsan elhagyta az ágyút, és a Kúria épülete felé rohant.

Az utcákon káosz volt, amin nem is csodálkozott. Rajtuk, a beavatottakon kívül senki sem tudta, mi folyik a háttérben, így az emberek pánikba estek. Neki viszont nem volt ideje ilyesmire. Félt attól, hogy Travel valami elkeseredett lépésre szánja el magát az események hatására, de ugyanakkor Tanith bosszújától is tartott.

A zűrzavarban senki nem foglalkozott vele, így gond nélkül eljutott a céljáig, csak az épületben kellett óvatosnak lennie, nehogy belefusson az őrségbe. Travel irodája előtt gyorsan el kellett rejtőznie, mert a nő épp akkor rohant ki a kíséretével, bezárva a CSK1-et a helyiségbe. Narim nem lehetett biztos benne, hogy nem hagytak hátra további őröket, így nem az ajtón, hanem az egyik oldalfalon át jutott be az irodába.

Egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátta Samanthát. A nő látványa tudatosította benne, hogy miért is tette, amit tett, és egy pillanatra elborította az a szerelem, amit a nő iránt érzett, de végül nem maradt többre idejük, mint egy mosoly.

- Ha eddig nem is sejtették, hamarosan rájönnek, hogy nem tartjuk be a megállapodást – nézett végig végül a többieken, és a szavait csak megerősítették a közelben felhangzó tompa robbanások.

- Mennünk kéne! – tért magához O'Neill is, így gyorsan elhagyták Travel irodáját, majd az épületet is, ahol rajtuk kívül már nem volt senki.

- Siessetek a kapuhoz! – mondta nekik Narim futás közben, mire Sam megtorpant.

- Te nem jössz velünk? – kérdezte ijedten, de a férfi csak megrázta a fejét.

- A tetteim miatt olyan csata vár ránk, amit el is veszíthetünk. Az a legkevesebb, hogy maradok harcolni.

- Narim, kérlek!

- Így helyes, Samantha – fogta meg a nő kezét Narim.

- Válassz engem! – kérte Sam.

- Drága Samanthám! – szorított meg a kezét Narim. – Soha nem akartam köztetek választani. Mindketten egyformán kedvesek vagytok a szívemnek. Még ha néha úgy is tűnt… mintha választanék… sosem én választottam. Csak…

- A sors – fejezte be Sam a félben maradt mondatot.

- És a sors valahogy… mindig felé sodort – látta be Narim -, még ha én nem is tudtam volna dönteni. Talán most is… az a sorsom, hogy kövessem őt… a csillagok közé… hisz mindketten láttunk egy angyalt – cirógatta meg Sam arcát. - Most menj! Menekülj, amíg még lehet! – szorította meg a nő kezét Narim. – A te végzeted nem itt van.

- Carter, jöjjön már! – szólt le érte O'Neill idegesen.

- Menj, siess! – bólintott rá Narim is.

- Remélem, még találkozunk – nézett rá a nő könnyes szemmel.

- Én is remélem – bólintott rá Narim, majd elengedte Sam kezét, aki lassan elfordult, majd felsietett a lépcsőn a többiek után.

~~ o ~~

Két perccel később a kis csapat átlépett a csillagkapun, de azt még érzékelték, hogy a távozásukkal egy időben a siklók tűz alá vették a kaput. Éppen ezért, mikor a másik oldalon kiléptek a féregjáratból, az ezredes azonnal lezáratta az íriszt. Még hallottak néhány lövést koppanni a fémen, aztán bezárult mögötte a féregjárat, és baljós csend ülte meg az indítócsarnokot.

Érkezés után Hammond tábornok elsőként mindig jelentést szokott kérni a csapattól, de most csak végignézett rajtuk, és elzavarta őket a gyengélkedőre.

Miután Dr. Fraiser ellátta a kisebb sérüléseiket, a csapat visszament a tábornok tárgyalójába, hogy beszámoljanak a történtekről, de a megbeszélés közepén riasztotta őket Walter az irányítóból, hogy rádióüzenet érkezett a Tollanáról.

Miután megkapták azt az alig két mondatot, ami Narim üzenetéből eljutott a Földre, Sam, bár igyekezett tartani magát, de gyorsan otthagyta a többieket az irányítóban, és bezárkózott a laborjába.

Leült az asztalához, és a naquadah reaktor mellett lévő kis szabad részre könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Narimra gondolt, és arra, hogy milyen bolond volt, hogy harmadszor is elszalasztotta ezt a csodálatos embert. Nem lett volna szabad. Tudta, hogy már először sem lett volna szabad elengednie. És most már késő. Narim hiánya elképzelhetetlen fájdalommal mart belé, és ahogy előtörtek a könnyei, tudta, hogy ez az érzés sokáig el fogja kísérni.

- Sam, jól vagy? – lépett be hozzá Daniel egy órával később.

- Persze – próbálta eltűntetni a könnyeit a nő.

- Nem kell hazudnod – rázta meg a fejét Daniel. – Tudom, hogy szeretted Narimot.

- A mi hibánk – szökött meg egy újabb könnycsepp Sam szeméből. – Miattunk halt meg.

- Nem, ez nem igaz – lépett oda hozzá Daniel, és átölelte. – Tanith hibája, és Travelé. Ha mi nem úgy döntünk, ahogy, talán már a Föld sem létezne. És hidd el, a goa'uld akkor is a Tollana ellen fordult volna, csak idő kérdése. Kihasználják őket, amíg tehetik, aztán elpusztították volna.

- Ez most nem vígasztal – húzódott el tőle a nő.

- Tudom. De hidd el, Narim nem szeretné, hogy sírj!

- Miért? Ő is sírt, mikor Omoc meghalt – kapta fel a fejét a nő dacosan. - Láttam a szemén a temetés előtt.

- Azért az más – próbálta vigasztalni Daniel.

- Nem, nem érted – nézett rá Sam. – Ők ketten együtt voltak.

- Tessék? – kerekedtek ki a férfi szemei.

- Már tizenöt éve – erősítette meg Sam.

- De… én azt hittem, hogy… te és Narim.

- Igen. És? – rázta meg a fejét türelmetlenül Sam.

- Akkor végképp nem értem.

- Nem kell mindig mindent megmagyarázni, Daniel – jutottak a nő eszébe Narim szavai. – Vannak dolgok, amiknek a lényegét veszítjük el, ha megpróbáljuk megérteni. Néha csak… érezni kell. És most hazamennék, ha nem haragszol.

- Persze – sóhajtott Daniel. – Csak… aggódtam érted.

- Tudom, és hálás vagyok – próbált rámosolyogni a nő. – De most egy kicsit szét leszek csúszva. Legyetek türelmesek.

- Úgy lesz - ígérte Daniel. – És ha… dumálnál valakivel…

- Majd – szakította félbe Sam. – Majd később – mondta, és magára hagyva Danielt hazaindult.

A motoron igyekezett visszatartani a könnyeit, mert nem akart másokban is kárt tenni, de ahogy belépett a házába, már nem tudott tovább uralkodni magán. Első útja a fürdőszobába vezetett, gondolta egy forró zuhany valamennyit könnyít majd a lelkén, de végül belátta, hogy nem segít sokat. A könnyei csak tovább folytak, elkeveredve a forró vízzel, ami nem tudta lemosni róla az elmúlt napok emlékét.

Tíz perccel később feladta, megtörölközött, gyorsan belebújt a pizsamájába, aztán a hálószobája fele vette az irányt, hogy elbújva az ágyában jól kisírja magát. Nem kapcsolt villanyt, az utcáról beszűrődő fényben tökéletesen eltalált volna az ágyáig, azonban, amikor belépett a szobába, az éjjeliszekrény fiókjából villógó fény hívta fel magára a figyelmét. Azonnal tudta, hogy mi az.

- Istenem… - suttogta megtorpanva. – Még ez is… Narim… - nyelte vissza a könnyeit, majd odalépett, kihúzta a fiókot, majd leroskadt az ágyára. Egy percig még farkasszemet nézett a villogó sárga gombbal, majd összeszedte magát, és megnyomta.

- Drága Samanthám! – szólalt meg Narim hangja. Érezni lehetett benne a feszültséget, nem beszélve arról, hogy Sam a háttérből kiszűrte a csata hangjait. – Nincs sok időm, de van néhány dolog, amit feltétlenül el akarok neked mondani. Bár a nagy részét már olyan régóta tudod. Szeretlek! Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak a Tollanon. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de mint mindig, most is a sors alakította az életünket, és mi csak sodródtunk az árral. De a legfontosabb, hogy tudd… nem szabad hibáztatnod magad azért, ami történt. Bármit is gondolsz most, nem vagy hibás, és szeretném, ha tudnád, hogy én egy pillanatig sem nehezteltem rád, vagy a többiekre. Azt tettük, amit tennünk kellett, még akkor is, ha ennek következményei vannak. Ezt az üzenetet csak neked küldöm, de ha lesz még időm, küldök egy hivatalos helyzetjelentést is. Bár a csata állása reménytelen, a menekülő hajókat azonnal lelövik, de tudnotok kell arról, ami történik. Most búcsúzom. Kérlek, vigyáz nagyon magadra, és ne csinálj butaságot amiatt, ami történt! Ezen már nem változtathatsz. A legtöbb, amit tehetsz, hogy tanulsz a hibáinkból. Ég veled, Kedves! – ért véget hirtelen az üzenet, de Sam a közeli tompa robbanások ellenére tudta, hogy Narim ezt még túlélte, hisz sikerült még a következő üzenetét is elküldenie, aminek egy részét a bázison hallhatták.

Furcsa érzés volt Samnek hallgatni ezt az üzenetet. A másikból, amit Narim később küldött, de ő előbb hallott, már levonta a megfelelő következtetést, hogy a férfi nem élhette túl a csatát, és most hallani a hangját meglehetősen bizarr érzés volt. Szinte tudatosítania kellett magában, hogy ennek ellenére Narim már nem lehet életben.

Amikor végül sikerült tudatosítania magában a sivár valóságot, a tenyerébe szorítva az apró kis eszközt, amit anno Narimtól kapott, elfeküdt az ágyán, és lassan álomba sírta magát.