Narim, miután elküldte a második üzenetét is, úgy döntött, nem bujkál többé. Nem látta értelmét elrejtőzni, mikor a többiek harcolnak, és meghalnak egy reménytelen csatában. Az egyik halott őrtől elvette a fegyverét, majd körülnézett. A hangok alapján a csata középpontja a kapu körül volt, de már ott is csitult az előző percekhez képest. Narim gyanította, hogy nem azért, mert a goa'uldok visszavonultak volna, inkább az ellenállást érezte megtörni. De akkor már dolgozott benne a dac és a düh, elhatározta, hogy nem adja meg magát harc nélkül. Éppen ezért gondolkodás nélkül lőtt, mikor mozgást látott az épület sarkánál.
- Narim, ne lőj! – hallott egy ismerős hangot. – Wealen vagyok! – mondta a másik, majd óvatosan kikukucskált a fal takarásából, és csak akkor bújt elő, mikor látta, hogy Narim leengedte a fegyverét. Akkor elkapta Narim karját, és gyorsan visszahúzta a lépcső alá, ahol a férfi korábban rejtőzködött. – Ki kell jutnunk a városból!
- Hova?
- A hegyekbe. A barlangokba.
- De segítenünk kell a többieknek!
- Narim! Onnan jövök. Nincs már életben senki. A főbb védelmi pontokat az anyahajóról lőtték ki, a siklók végeztek mindenkivel, aki menekülni próbált, már csak az üres épületeket lövik.
- Az nem lehet – nézett rá döbbenten Narim. Alig fél óra telt el azóta, hogy elbúcsúzott Samanthától, és ennyi idő alatt mindent elpusztítottak volna?
- A legtöbben megpróbáltak eljutni a kapuhoz, mert azt látták az egyetlen menekülési útnak. De ott volt a legerősebb a tűzerő, esélyük sem volt. Öngyilkosság volt arra indulni, de ilyen helyzetben az ember nem gondolkodik józanul. Aki hajóval próbált menekülni, azt is lelőtték. Vagy tucat hajót láttam lezuhanni tele emberekkel. Mind meghaltak. Már nem tehetünk semmit! – erősítette meg Wealen. – Az erdőn át van esélyünk eljutni a barlangokig.
- Ott is meg fognak találni.
- Nem, ha elég mélyre megyünk. A szikla ötven méter után árnyékol minden érzékelőt. Életjelet, elektromosságot, energiát.
- És mennyivel lesz jobb ott éhen halni, mint a csatában?
- Narim! Bízz bennem! Van ott egy laborom. Ha sikerül eljutnunk odáig, senki nem talál ránk, és nem halunk éhen sem.
- És meddig akarsz ott lapítani? – csóválta meg a fejét Narim.
- Ameddig kell. De ha még sokáig húzzuk az időt, ránk találnak, mielőtt elindulnánk. Jössz vagy maradsz?
- Menjünk! – bólintott rá végül Narim, bár ahogy végignézett azon az ötven méteres fedezék nélküli szakaszon, ami elválasztotta őket az erdő fáitól, nem látott túl sok reményt.
Épp elhúzott felettük egy sikló, így még vártak egy kicsit, de végül az esélytelenek nyugalmával eliramodtak az erdő fele.
Narim életében ez volt a leghosszabb ötven méter, amit valaha megtett. Úgy érezte, soha nem fogja elérni a lombok takarását, és még ott is csak reménykedhettek abban, hogy észrevétlenek tudnak maradni.
- Merre? – kérdezte Wealent.
- A gerincen túl úgy ötszáz méterre van az első bejárat – nézett rá a férfi miközben egymás mellett rohantak fel a város melletti magas dombra.
- Miért nem tud erről senki?
- Mert soha senkit nem érdekelt. Eleinte próbáltam felhívni az illetékesek figyelmét, de aztán nem strapáltam magam. Most jó lett volna, ha többen is tudnak róla – lihegett Wealen, miközben felértek a domb tetejére. Egy pillanatra visszanéztek a városra, de csak a füstölgő romokat látták, mozgást sehol, csak a körbe-körbe cirkáló halálsiklókat, így a másik irányba fordultak. – Ott – mutatott Wealen a távolba. – El kell jutnunk odáig! – mondta, és újra rohanni kezdtek, és legközelebb már csak a barlang bejáratánál álltak meg, és bementek.
- A siklók itt már nem látnak minket – támaszkodott a falhoz Wealen, miközben levegő után kapkodott.
- És az érzékelők?
- Menjünk beljebb – bólintott rá Wealen is, így egy üregből két lámpát vett elő, és beljebb indultak.
- Hogy találtad ezt a helyet? – nézett Narim a másikra, mikor már olyan mélyen jártak, hogy a lámpájuk fénykörén kívül korom sötét volt.
- Geológus vagyok, Narim, ez a dolgom. Az egyik legjobb, ezért is voltam Omoc csapatában annak idején a Tollanon.
- A legjobb, mi? – sandított rá Narim. – Csak két nappal számoltad el – utalt vissza a régi dolgokra.
- Ebbe most ne menjünk bele, Narim. Omoc háromszor ellenőrizte a számításaimat, és egyetértett velem!
- Ebbe tényleg ne menjünk bele – egyezett bele Narim.
- Rendben. Már az építkezések közben felfedeztem ezt a hálózatot. Az egész hegyvonulatot behálózza. Aztán később méréseket folytattam, figyeltem a város környékén a földmozgásokat. Mindenki csak egy hóbortos megszállottnak tartott, de folynak itt érdekes dolgok a föld alatt. Pár generáció és lettek volna geológiai problémáink. A különböző rétegek ellentétes irányban mozognak, ami akár földrengéseket is okozhat úgy kétszáz éven belül, de én voltam az aktuális vészmadár, akivel senki nem törődött, csak rám hagyták, had károgjak. De mindez már nem számít.
- Hol a laborod?
- Elég mélyen. Egy teljesen zárt helyen. Fáziseltolás nélkül, még ha meg is találnak minket, amire bevallom nem látok esélyt, akkor sem tudnak a közelünkbe jutni.
- Van kapcsolat a felszínnel?
- Nincs. Pont azért, mert túl mélyen vagyunk. Bár a kamerahálózatra megpróbálhatunk rácsatlakozni. Az sikerülhet, mivel más frekvencián működik, mint a rádióhullám, ami nem hatol át a sziklán. De ez csak egy egyirányú képi kapcsolat. Mi látjuk, amit a kinti kamerák látnak, de üzenetet küldeni nem tudunk. Pár erősítőt elhelyeztem a bejárat környékén, de a rádiót akkor sem tudtam működésre bírni odalent. A biztonsági és az egészségügyi hálózat egyes részei működnek úgy ötven méter mélységig, de tovább az sem.
- Legalább mi látni fogjuk, mi a helyzet odakint.
- Igen – sóhajtott Wealen, majd egy jó órán keresztül csendben botorkáltak egyre lejjebb a föld alá.
- Megérkeztünk – torpant meg Wealen, majd aktiválta a fáziseltoló készülékét, megfogta Narim karját, és átsétáltak vagy egy méter széles sziklafalon. – Itt végre biztonságban vagyunk – könnyebbült meg a férfi, miközben Narim is körülnézett. Belátta, hogy a másik nem túlzott, valóban egy jól felszerelt labort hozott létre idelent, és készletei is vannak olyanok, hogy jó néhány napig kitartanak anélkül, hogy fel kellene menniük a felszínre.
- Megpróbálom a video hálózatot elérni – mondta Wealen, és leült a gépéhez. Narim egy kis ideig nézelődött, aztán a fal mellett leült a földre, a hátát a falnak döntötte, és lehunyta a szemét.
Tulajdonképpen nem is akarta igazán látni azt, ami odakint történt. Ha Wealennek igaza van, már nincs odakint senki és semmi. Szerette volna, ha egyelőre nem kell szembenéznie vele, de elkerülhetetlennek tűnt. Hogy történhetett mindez? Hisz egy-egy siklót sikerült lelőniük, úgy látszott azokon nincs az újfajta pajzs, ami ellenáll az ionágyúknak. De aztán az ágyúk egyszer csak beszüntették a tüzet. Talán tényleg az anyahajóról iktatták ki valamennyit, mint akkor régen is. Úgy pedig már tényleg védtelenek voltak. Hisz kézifegyverrel ugyan mit kezdhettek volna a siklók és egy anyahajó ellen? Mészárlás volt, semmi más, fújta ki a levegőt Narim csüggedten.
Először teljesen elmerült a gondolataiba, a szeme előtt a lezajlott csata képei peregtek hosszú időn keresztül, aztán már csak valami tompa ürességet érzett, ami lassan mint valami örvény, magába szippantotta. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de csak nagyon messziről és tompán érezte, hogy valaki megérinti a karját, aztán egy kicsit meg is rázta, de neki nem volt kedve visszatérni a valóságba. Túl félelmetes volt, túl reménytelen, jobb volt inkább egyfajta ürességbe süllyedni, és nem gondolni semmire. Az nem fájt annyira. Nem sokkal később azonban arra eszmélt, hogy valaki megcsókolta. Ettől magához tért, majd eltolta magától Wealent.
- Mit csinálsz? – nézett rá értetlenül.
- Ne haragudj, Narim! Ne aggódj, nem akarok tőled semmit, csak… valahogy fel kellett ébresztenem ebből a fásult kábultságból. Közel voltál a sokkos állapothoz, és ha hagyom, hogy elérd, akkor idelent semmit nem tehettem volna érted. Sok mindenem van itt lent, de orvosi felszerelésem az nincs. Sosem gondoltam, hogy szükségem lehet idelent némi kötszernél többre. Már több, mint egy órája beszéltem hozzád, de nem hogy a szavaim értelme, de még a hangom sem jutott el hozzád, úgy láttam.
- Valóban nem. Sajnálom – vett egy nagy levegőt Narim. – Jutottál valamire?
- Három biztonsági kamera képét tudtam befogni, a többit gondolom találat érte. Nem szép látvány, minden romokban hever, és halottak vannak mindenütt – csóválta meg a fejét Wealen. – De semmi mozgást nem látok. Sem tollan, sem goa'uld.
- Miért is maradtak volna? – állt fel végül Narim. – Elvégezték a feladatot, és elvonultak. Csak a romhalmazt hagyták maguk mögött, ahogy mindig.
- Valószínűleg így történt – hagyta rá Wealen is. – De azért hasznos lenne még néhány napig itt maradnunk, és szemmel tartani a környéket.
- Minek?
- Narim, ha figyelik a várost… nem szeretnék belefutni egy őrszemként itt hagyott siklóba.
- De ha tényleg mindenki meghalt, mi értelme van? A kapu is megsemmisült, még csak elmenni sem tudunk. És hova is mennénk?
- Mondjuk a Noxra.
- Mégis minek? Semmi értelme Wealen. Talán az lett volna a legjobb, ha mi is ott végezzük a többiekkel.
- Ezt most fejezd be, Narim! – szólt rá szigorúan a férfi.
- Miért?
- Mert ha nem, akkor egyszer majd elmondom annak a szép szőke nőnek, hogy milyen hamar feladtad. Hogy lett volna lehetőséged túlélni, de nem igazán akartál élni vele. Mit gondolsz… mit gondolna rólad, ha tudná?
- Samantha… - hunyta le a szemét Narim. – Mit élhet át most…
- Na látod. El kell mondanod neki, hogy életben vagy. Ha másért nem, hát tarts ki ezért!
- Megpróbálom. De… te honnan tudsz rólam mindig mindent? – méregette Narim értetlenül a másikat.
- Nem, Narim, egyáltalán nem tudok mindent. Csak a városi laboromban voltam, mikor az egész kezdődött. Az első robbanások hallatán az ablakhoz rohantam, hogy megnézzem, mi történik, és éppen láttam, ahogy elbúcsúztatok, majd átkeltek a csillagkapun.
- Legalább mind megúszták.
- Igen, ők megúszták, de még be sem zárult mögöttük a féregjárat, a siklók folyamatos tűz alá vették a kaput. Másnak esélye sem volt menekülni.
- Ez szörnyű – hajtotta le a fejét Narim. – És mégis, hogy akarsz eljutni a Noxra? Azt mondtad a kapu megsemmisült.
- Egyszer már megépítettük – vont vállat Wealen. – De ha nem megy, küldünk valahogy egy üzenetet a noxoknak. Csak értünk jön valaki egy hajóval. Ők legalább tudják magukat álcázni a goa'uldok elől. Pár hét alatt ideérhetnek, addig képesek vagyunk valahogy kitartani.
- Honnan veszed ezt az optimizmust?
- Ne hidd, hogy optimista vagyok, Narim – fordult a férfi felé Wealen. Halálosan sápadt volt, és Narim csak akkor vette észre, hogy reszket a keze. - Egyáltalán nem, hidd el. Csak… lehet, hogy nem látszik rajtam, de… pokoli halálfélelmem van. Még a Tollanon sem éreztem ilyet, pedig személy szerint ott közelebb voltam a halálhoz, mint itt. Egyszerűen ezért nem akarom feladni. Nem akarok meghalni. Ennyi.
- Ez nekem eszembe sem jutott – csóválta meg a fejét Narim.
- Nem vagyunk egyformák. Ki ezért, ki azért akar életben maradni. Már ha akar - nézett végül kérdőn Narimra.
- Persze – húzta el a száját a férfi. – De mihez kezdünk addig idelent?
- Próbálunk nem megőrülni – csóválta meg a fejét Wealen. – Mesélhetsz nekem Samantháról, vagy bármiről, ami eszedbe jut.
- Pillanatnyilag nem tudok másra gondolni, csak arra, ami történt.
- Akkor mesélj arról. Biztos többet tudsz, mint én.
- Nem akarok róla beszélni.
- Ahogy akarod – adta meg magát Wealen. – Csak ne süllyedj megint apátiába, mert akkor nem tudok veled mit kezdeni.
- Nem fogok – ígérte Narim. – Hozzáférsz innen az adatbázishoz?
- Valós időben nem, nincs kapcsolatom a központtal. De van egy korábbi lementésem. Nagyjából egy hónapos az utolsó verzió, amit lehoztam. Miért?
- Átnézném a csillagkapu terveit, ha már több napnyi tétlenségre vagyunk ítélve.
- Ez az – mosolyodott el Wealen. – Üdv a valóságban, Narim! Ha valaki, hát te össze tudod rakni.
- Én nem vagyok ilyen derűlátó. De mindent megteszek.
- Remek. Az adatbázisról jut eszembe… beléphetnénk az egészségügyi rendszerbe… ha egy kicsit feljebb merészkedek, ott talán már találok jelet.
- Azt a rendszert már napokkal ezelőtt manipulálták. Nem bízom benne – tiltakozott Narim.
- Lehet, hogy igazad van. De a chip alapján esetleg tudhatnánk, hogy vannak-e még túlélők. Talán mások is gondolkodtak úgy, mint én. Talán voltak még olyanok, akik nem a csillagkapuban kerestek menekülési lehetőséget, hanem kifele a városból.
- Ki indult volna kifele a városból?
- Narim, a város körül minden irányban vannak ehhez hasonló barlangok. Bárki fedezhetett fel belőlük, aki csak egy kicsit is bolyongott a környéken, és volt benne egy kis kalandvágy. És az erdőnek is vannak olyan részei, amik olyan sűrűek, hogy átláthatatlan a fák koronája. A siklók elől bárki menedéket kereshetett a fák között.
- Akkor munkára – vett egy nagy levegőt Narim, így ő letelepedett a számítógéphez, Wealen pedig eltűnt a falon át, ahol bejöttek.
- Narim – tért vissza Wealen egy jó órával később.
- Igen? – nézett fel a férfi.
- Tizennégy túlélőt látok szerte a város körül, de talán még lehetnek páran a barlangokban.
- Fel tudjuk venni velük a kapcsolatot?
- Nem. Feltételezem, náluk sincsen rádió, vagy ha van, sem merik bekapcsolni, nehogy felfedjék a helyzetüket. De mint mondtam, innen sem jutnak ki a rádióhullámok. Több mint nyolcvan méterrel vagyunk a felszín alatt. Várunk két napot, figyelünk, aztán megpróbálunk kimerészkedni. Te jutottál valamire?
- Megfelelő eszközök híján nem lesz egyszerű megjavítani a kaput.
- Talán a romok közt találunk felszerelést.
- Talán – hagyta rá Narim, majd visszafordult a számítógéphez, addig is távol tartotta magától azokat a képeket, ahol az áldozatok és a romok között megfelelő felszerelést keresnek a kapu megjavításához.
Menekülésképpen újra elmerült a csillagkapu műszaki terveiben, és bár fogalma sem volt, mennyire sérült meg maga a kapu, elkezdett összeírni egy listát, amire szükségük lehet a megjavításához.
Wealen közben megint megszökött, beazonosította a túlélőket, és végül kissé megnyugodva konstatálta, hogy Narimnak lesz hozzáértő, műszaki segítsége a munkában.
Odalent, a mesterséges fényben mintha megállt volna az idő, ha a két férfi időnként nem pillant a külső kamerák által közvetített képre, fogalmuk sem lett volna, hogy odakint éjszaka van, vagy nappal. Időnként megpróbáltak aludni egy-két órát, de az álmuk meglehetősen zaklatott volt, így mindig visszatértek inkább a munkához.
Egyre kevesebbet beszélgettek, hisz tudták, minden szóval csak egymás aggodalmát gerjesztenék. Inkább a szükséges felszerelésekről váltottak néhány szót, és hogy honnan tudnák megszerezni őket. Pár épületet láttak épségben, de Narim csüggedten állapította meg, hogy a saját laborja romokban van, így az ott lévő felszerelésre nem számíthat.
Másnap, mikor már a munka sem tudta elterelni a figyelmüket, Narim végül mégis mesélt Samantháról. A Földön töltött napokról, aminek az emlékét olyan becsben tartotta azóta is. Wealen egy mosollyal az arcán hallgatta, biztos volt benne, hogy ezek az emlékek majd erőt adnak Narimnak ahhoz, hogy túlélje a rájuk váró nehéz napokat.
A harmadik nap reggelén merészkedtek ki a barlangból. Hoztak magukkal néhány műszert, amit hasznosnak gondoltak. Legfontosabbnak a környezetük megfigyelését tartották, hogy azonnal észrevegyék, ha ellenség lenne a közelükben, de azért volt még nálunk néhány más eszköz is.
A városhoz közeledve azonosították a túlélőket, akik a város központi tere körül tartózkodtak. Mikor kiléptek a házak takarásából, néhány sugárfegyverrel néztek farkasszemet, de aztán a többiek csüggedten leengedték a fegyvert. Ők sem voltak jobb lelkiállapotban, mint Narim, reménytelennek, kilátástalannak ítélték a helyzetüket, és jó párszor elhangzott a „nekünk is meg kellett volna halnunk" kezdetű mondat.
Wealen persze ezúttal sem hagyta meggyőzni magát, és ugyanazzal a kitartással, amivel korábban Narimot is bíztatta, lassan sikerült lecsillapítania a többieket is. Az első napjuk persze csendes beszélgetéssel telt, Narim és Wealen is tudták, hogy aznap nem tudnának semmi értelmeset kezdeni a többiekkel, csak a következő nap vetették fel a terveiket a csillagkapu rendbehozásáról.
Narim a barlangban töltött napok alatt teljesen képbe került a kapuval, így míg a többiek az elesett társaikkal foglalkoztak, maga mellé vett két embert, hogy megpróbáljanak eszközöket keresni a romok alatt.
Nem volt könnyű munka. Az egyre rosszabb és rosszabb állapotban talált épületek egyre jobban elkeserítették őket, és az összedőlt házakban a felszerelés hasonló állapotban volt, alig találtak valami használhatót az első napon. Narim hosszú listát írt a szükséges dolgokról, de csak lassan tudott rajta kipipálni bármit is.
Két nappal később már neki tudtak állni az érdemi munkának, és bár nem ígérkezett könnyűnek, azért a lelkükben felébredt már némi remény, hogy sikerrel járhatnak. Bár voltak jó néhányan, akik kétségbe vonták az egésznek az értelmét, ahogy Narim is tette még odalent a hegy alatt, de azért a munka csak folytatódott.
Narim és Wealen átbeszélgették az éjszakák egy részét, míg a többiek zaklatott álomba merültek. Beszélgettek a régi dolgokról, még a Tollanon, meg az azóta eltelt időről, de óvatosan kerülték az elmúlt napok emlegetését, így megóvták egymást és önmagukat a teljes összeomlástól.
Több mint két hétbe telt, míg a kaput használható állapotba hozták, és Narimnak még akkor is voltak kétségei, hogy egyáltalán működőképes lesz-e. A felhasznált anyagok nem voltak a legjobb minőségűek, nem volt biztos benne, hogy kibírják azt a hatalmas terhelést, amit a féregjárat fenntartása igényel, de tudta, hogy nincs más választásuk, így végül összegyűltek a kapu előtt, tárcsázták a Nox koordinátáit, és átsétáltak az eseményhorizonton.