A kis csapat tollán túlélő napokra némaságba burkolózott, hiábavaló volt a noxok minden próbálkozása a kommunikációra. Nem is ettek, nem is beszélgettek, szinte csak üveges tekintettel meredtek maguk elé. Aztán, ahogy telt az idő, lassan beszélgetni kezdtek. Először csak egymással, majd lassan a vendéglátóikkal is. Viszont, mivel nem volt más témájuk, mint a családjuk, a barátaik, akiket elveszítettek, az otthonuk, amit leromboltak, a jövő, amit elvettek tőlük, Narim egyre távolabb húzódott a közösségtől. Ő maga már megjárta a legmélyebb bugyrait ezeknek az érzéseknek, és nem volt kedve újra visszazuhanni oda.

Jól ismerte a Noxot, legalábbis a csillagkapu környékét, így menekülésképpen felkereste a régi kedves helyeket, ahol régen is szívesen sétált, és végül a fennsíkon, a kapu mellett állt meg, hogy gyönyörködjön a még mindig csodaszép kilátásban. A noxok városa épp láthatatlan volt, mint az idő többségében mindig, így nem akadályozta a férfit a szabad kilátásban. Hamar elmerült a gondolataiban, hogy ne kelljen szenvednie, a régi képeket idézte fel a sok évvel korábbi látogatásukról. Azt, amikor Omoc-kal együtt sétáltak az erdőben, vagy amikor a férfi utolsó este elszánta magát, és felkereste Narimot a szobájában.

- Szeretitek ezt a helyet, amikor vihar dúl a lelketekben – csatlakozott hozzá Lya egy kis idővel később. Hangtalanul érkezett, mint mindig, a férfi mégsem rezzent össze a hangjától.

- Mire gondolsz? – pillantott rá Narim.

- Amikor zavarosak a gondolataitok, vonz benneteket a tágas látóhatár – fordult a nő szeme is messzeség felé. – Mintha ott remélnétek meglelni a békét. Pedig ezt csak magatokban lelhetitek meg.

- Nem hinném, hogy most lelhetnék a lelkemben akár csak egyetlen békés kis zugot – rázta meg a fejét Narim.

- A párod is szeretett itt állni, és gondolkodni.

- Tényleg? – fordult felé Narim, meg sem lepődve a nő szavain.

- Igen. Majdnem ott szokott állni, ahol most te.

- Soha többé nem láthatja ezt a gyönyörű tájat – szomorodott el még jobban Narim.

- Ezt nem tudhatod – pillantott rá Lya. – Nem tudhatod, hol van most.

- Ha… akkor hívlak… visszahozhattad volna? – jutott Narim eszébe egy most teljesen kézenfekvő lehetőség, amire akkor nem is gondolt. Hisz a noxok képesek visszahozni valakit az életbe.

- Talán – sütötte le a szemét Lya. - De a sorssal nem szállhatok szembe. Ha az volt a sorsa, hogy továbblépjen, talán csak néhány napot nyerhettem volna neki, és talán meghalt volna a csatában. És akkor talán te is.

- Lehet, hogy nem is bánnám annyira.

- Az élet szent, Narim, ezt soha ne feledd! – dorgálta szelíden Lya a férfit. – Azért kaptuk, hogy bölcsen használjuk az univerzum javára.

- Azok után, ami történt… ugyan mire?

- Ezt éppen te kérdezed? – csodálkozott rá a nő. – Te, akinek azért egy kicsivel több oka van optimistának lenni, mint a többieknek?

- Most még nem tudok ezen gondolkodni – hajtotta le a fejét a férfi. – Jogom van… elárulni… a múltamat? Az elmúlt tizenöt évet?

- Miért érzed árulásnak?

- Nem tudom. Mit tegyek, Lya?

- Hallgass a szívedre, barátom.

- Omocnak is ezt mondtad?

- Neki más szavakra volt szüksége – csóválta meg a fejét a nő. – Az ő kétségei másról szóltak.

- Köszönöm, hogy segítettél neki. És köszönöm, hogy nekem is próbálsz segíteni. De nem tudom, helyes-e… alig néhány nappal Omoc halála után… már azon gondolkodnom, hogy… valaki mással legyek.

- Omoc bölcs ember volt – tűnődött el Lya. – Azt hiszem, nem szeretné, hogy a múltban élj. Csak azt, hogy gondolj rá mindig szeretettel. Hogy emlékezz az együtt töltött boldog pillanatokra. És azt, hogy légy boldog a jövőben.

- De ez most olyan nehéz. Olyan sok minden köt a múlthoz. Minden emlékem. És az, hogy tudom… soha nem kaphatom vissza, csak még inkább hozzáláncol.

- Ezt kell legyőznöd. Ezt a béklyót. Nehéz lesz, de csak akkor lelheted meg az új utat, amire lépned kell.

- Egy út, ami járatlan… ez ne tartson vissza… Omoc mondta ezt nekem.

- Minden út járatlan addig, míg valaki el nem indul rajta. Talán ezen az úton neked kell elindulnod, barátom. És talán a végén megleled azt, amit keresel – mosolygott Lya Narimra, majd megsimogatta a karját, és elsétált.

A beszélgetés Narim gondolatait a világa összeomlásáról Omoc felé terelte. Végtelenül hiányzott neki a férfi, elmondhatatlanul vágyott arra, hogy most is mellette legyen, hogy támaszt nyújtsanak egymásnak, mint az elmúlt tizenöt évben minden nehéz helyzetben. De Omoc már nem volt mellette, és nem maradt más tőle, csak az emlékek.

Vajon Lyának tényleg igaza van? Omoc tényleg azt szeretné, hogy boldog legyen? Narim még mindig árulásnak érezte, amit tenni készül, de a lelkének olyan nagy szüksége volt egy kis vigaszra, reményre a kilátástalanságban, hogy előbb vagy utóbb meg kell tennie, ha nem akar elmerülni és belekeseredni a történtekbe. Pár napra azonban még szüksége volt. Nem akarta minden fájdalmát, minden kétségbeesését Samantha nyakába zúdítani, inkább igyekezett felülkerekedni rajtuk, mire újra találkoznak.

Végül, ahogy a nap a látóhatár alá bukott, Narim vett egy mély lélegzetet, és visszatért a többiekhez.

~~ o ~~

Két nappal később Narim megint felsétált a fennsíkra, de úgy tűnt, ezúttal megelőzték. Be kellett látnia, hogy Lyának igaza van, ha nehéz a lelkük keresik a végtelen tereket. Végül vett egy nagy levegőt, és odasétált a másikhoz.

- Wealen, jól vagy? – kérdezte aggódva, mert a másiknak már a testtartásán látszott, hogy maga alatt van. Maga elé meredt a messzeségbe, de Narim tudta, hogy a szeme előtt teljesen más képek peregnek.

- Nem – rázta meg a fejét a szólított ahogy kiszakadt a gondolataiból. – Azt hiszem, rajtam most jön ki mindaz, amin te már a barlangban átmentél.

- Az kemény volt – emlékezett vissza Narim, hogy hogyan szippantották magukba a történtek, teljesen elszakítva a valóságtól. – De te hatékony módszert találtál, hogy segíts.

- Valóban – mosolyodott el halványan Wealen. – De az egyszeri és megismételhetetlen módszer.

- Igen, az – hagyta rá Narim. – Csak… nem tudom, én hogy segíthetnék neked.

- Csak tereld el a figyelmem, mielőtt megőrülök – sandított Wealen Narimra, és letelepedett a földre.

- Azt megpróbálhatjuk – csatlakozott hozzá Narim is.

- Szóval… elmész a Földre? – kezdeményezett egy kevésbé veszélyesnek tűnő témát a fiatalabb férfi.

- Igen. Még pár nap, míg összeszedem a gondolataimat, aztán megkeresem Samanthát – mélázott el a lehetőségen Narim. - Nem tartasz velem?

- Úgy hiányoznék én oda, mint púp a hátadra – mosolyodott el Wealen.

- Talán első alkalommal tényleg – mosolygott vele Narim is. – De később?

- Ott élni? – sandított Wealen a másikra. – Nem is tudom – tűnődött el sóhajtva. – Tudod, meglehetősen kettős érzéseim vannak azzal a világgal kapcsolatban.

- Megértem – bólintott rá Narim. – Egy más világ. Sok mindent nélkülöznünk kellene, ami az eddigi életünkben teljesen normális volt.

- Az eddigi életünknek vége, Narim. Bárhova megyünk is… az már nem lesz olyan. És hidd el, nem az eszközeink és a technológiánk fog elsősorban hiányozni, bár tény, hogy az is. Az ember képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, de nem tudja kitörölni a múltját, az emlékeit.

- Tudom.

- És persze neked Samantha megkönnyítené az alkalmazkodást.

- Talán te is találnál valakit…

- Na persze – nézett rá kételkedve Wealen, aztán elmosolyodott. – Mondjuk, az a Daniel nevű férfi azzal az átható kék pillantásával nem néz ki rosszul.

- Tényleg nem – nevette el magát Narim is. – De nem hinném, hogy…

- Tudom, csak vicceltem – nyugtatta meg Wealen. – Majd meglátom, mire jutsz, ha végül úgy döntesz, hogy odaköltözöl, aztán elgondolkodom a lehetőségen.

- Rendben – egyezett bele Narim, majd kis időre elgondolkodtak mindketten. – Wealen… - törte meg a csendet végül Narim.

- Igen?

- Köszönöm!

- Ugyan mit?

- Nélküled nem éltem volna túl – hajtotta le a fejét Narim.

- Most mondjam azt, amit te? Van értelme ezek után?

- Az élet szent, Wealen…

- Igen – sóhajtott a férfi. – Lya nekem is ezt mondta. De ettől még nem egyszerű így érezni.

- Tudom. Nekem még nehezebb, hidd el! – hajtotta le a fejét Narim.

- Nem akarod elmondani, mi történt? – kérdezte Wealen.

- Tegyem még nehezebbé? Neked, magamnak, mindenkinek? – pillantott fel rá Narim.

- Neked talán könnyebb lenne.

- Vagy egy pillanat alatt elérném, hogy ne önszántamból menjek a Földre, hanem száműzetésbe. Ha kiderül…

- Narim…

- Hát jó – vett egy nagy levegőt Narim. – Elmondom. Így legalább… ha én elmegyek… lesz itt még valaki, aki tudja, mi történt – szánta el magát végül, és belekezdett a történetbe. Ahogy haladtak előre az események sorában, Wealen egyre sápadtabban hallgatta, és Narimnak is egyre nehezebb volt feltárnia az igazságot.

- Szóval… talán az egész, ami történt az én hibám – hajtotta le a fejét megint Narim a végén, akinek újra teljes súlyukkal a vállára nehezedtek a döntése következményei.

- Nem, Narim – rázta meg a fejét Wealen némi tűnődés után. – Talán, ha nem így döntesz… nyerhettél volna nekünk egy hetet. Vagy kettőt. Amíg elkészült volna a megrendelt fegyvermennyiség. De mivel a továbbiakban is csak a színfalak mögött zajlottak volna az események, ugyanúgy felkészületlenül ért volna minket a támadás. Mert abban biztos vagyok, hogy a goa'uld csak addig várt volna ezzel a végső csapással, amíg fel tud minket használni. Amíg teljesítjük az egyezség ránk eső részét. És senki nem számított volna arra sem, hogy az ionágyúk hatástalanok lesznek a támadókkal szemben. Arra pedig főleg nem, hogy… az igazi ellenséget a saját sorainkban kell keresnünk. És… ha nem úgy döntesz, ahogy… talán még aznap megölnek téged is, mint Omocot, nehogy figyelmeztethess valakit…

- Omoc hónapokig gyötrődött ezen… pedig ő nem is tudta a teljes igazságot – csóválta meg a fejét Narim.

- Talán jobb is, ha nem tudta – sóhajtott Wealen. – Így is csalódhatott a Kúriában. Fájó lett volna neki, ha valóban szembe kell néznie az igazsággal. Így is… olyan sokat harcolt, sokszor eredménytelenül.

- Igen. Belefáradt már. Az utolsó este sikerült rábeszélnem, hogy hagyjon fel a kilátástalan harccal. De… talán csak azért egyezett bele, mert tudta, sejtette, hogy mi vár rá.

- Talán. De talán mégsem. Talán tényleg visszavonult volna. A kedvedért még erre is hajlandó lett volna – mosolygott Wealen Narimra.

- Nem… nála ez sosem így működött – tűnt fel egy halvány mosoly Narim arcán. – Ő mindig csak azt nézte, hogy lehet a népe legnagyobb hasznára. Csak ez számított. Talán belátta, hogy tudósként többet tehet, mint a mindennapos szélmalomharc, amit az elmúlt években folytatott.

- Sokat tett értünk. Ha ő nincs, sokkal előbb széthullott volna minden.

- Bárcsak neki is elmondhatnánk ezt – csóválta meg a fejét Narim.

- Hidd el, tudta, hogy sokan így éreznek. Ha nem tudta volna, nem harcolt volna olyan keményen. De igazad van. Nem lett volna szabad meghalnia. Pont ő, akinek annyit köszönhetünk.

- Az árulással ő sem tudott mit kezdeni. Lehetetlen lett volna kivédeni. Erre még a legrosszabb rémálmaiban sem gondolt volna.

- Tudom, Narim – szorította meg a férfi karját Wealen. – Sokat veszítettél. Mindannyian sokat veszítettünk. Az otthonunkat, a barátainkat, a családunkat… egy kicsit önmagunkat is mindezekkel együtt. Meg kell gyászolnunk mindent és mindenkit. De utána… majd a jövő felé kell fordulnunk.

- Majd – vett egy mély levegőt Narim.

- Tudom. Mindannyiunknak idő kell. Nekem is. De most… sétáljunk haza. Ideje vacsorázni valamit – javasolta Wealen, és bár egyikük sem volt túlságosan éhes, lassan visszasétáltak a szállásukra.

A következő napokban Narim sokat beszélgetett Lyával is, és a nő végtelen belső békéje lassan, de biztosan gyógyította a lelkét. Néha már feltűnt egy mosoly az arcán, és ahogy kibeszélte magából az érzéseit, kicsit megkönnyebbült. A figyelme lassan tényleg abba az irányba fordult, hogy ellátogat a Földre. Nem pontosan tudta, mit vár ettől a látogatástól, de legalább annyiban biztos volt, hogy tudatnia kell Samanthával, hogy él. Nem hagyhatja a nőt abban a hitben, hogy halott. Pontosan el tudta képzelni, hogy mit érez most, hisz néhány napja megélte ugyanezeket az érzéseket. És abban is biztos volt, hogy hiába küldte azt az üzenetet, Samantha akkor is magában keresi majd a hibát, és ezt nem akarta hagyni, így egyre inkább érett benne a gondolat, hogy indulnia kell a Földre.

Mikor Lyának mesélt a terveiről, az aprócska kis nő csak egy halvány mosollyal figyelte, amit Narim bíztatásnak vett, így elhatározta, nem vár tovább, hanem másnap reggeli után azonnal átlép a csillagkapun.