Narim próbált szabadulni az indítócsarnokban rácsodálkozó emberektől, de nem egykönnyen ment neki. Mindenki tudni akarta, mi történt, de neki nem volt sok energiája elmesélni a történteket, így csak félszavakkal válaszolt. Végül engedélyt kért Hammond tábornoktól, hogy megkeresse Samanthát. A tábornok, bár maga is elmondhatatlanul kíváncsi volt, végül áldását adta a dologra, és adott mellé egy katonát, hogy kísérje oda.
Mikor a nő laborjának az ajtaja kinyílt előttük, Samanthát nem találta egyedül. Egy férfival beszélgetett, aki az öltözéke alapján tok'ra lehetett. Narimot megint elöntötte a féltékenység, mint mindig, ha a nő által mesélt dolgok eszébe jutottak, de aztán a Samantha arcán látható hitetlenség visszatérítette a jelenbe. Sam annyira nem hitt a szemének, hogy a vele szemben ülő férfihez fordult.
- Martouf… te is azt látod, amit én?
- Gyanítom igen – cikázott a férfi szeme kettejük között, és láthatóan fogalma sem volt arról mi történik.
- Akkor szerinted nem kísértet?
- Határozottan nem – rázta meg a fejét a Martoufnak szólított férfi, mire Sam felállt a székéről, és még mindig gyanakodva közelebb sétált Narimhoz. Két lépéssel előtte azonban megállt.
- Tényleg nem haltál meg? – kérdezte reménykedve.
- Nem, Samantha – mosolygott rá Narim. – Nem haltam meg. Bár sokszor nem sokon múlt.
- Istenem… - suttogta a nő, majd megtette az utolsó két lépést is. Először óvatosan, mint aki még mindig nem hisz a szemének, megérintette a férfi két karját, majd amikor valóban igazinak bizonyult, megölelte. – Annyira jó, hogy itt vagy!
- Én is örülök – mosolyodott el Narim, majd erősen magához szorította a nőt, és egy hosszú percig el sem engedte.
- De… mi történt? – kérdezte Sam felemelve a fejét, de nem húzódott el Narimtól. – Én tényleg azt hittem, hogy… hogy meghaltál a csatában… és mindenki más is.
- Ez… egy hosszú és kegyetlen történet – sóhajtott a férfi. – Nem… sokan… éltük túl a támadást.
- A goa'uld kegyetlen volt, mint mindig – bólintott rá Sam. – Épp erről beszélgettünk Martouffal – mondta, de amikor körülnézett, sehol nem látta a férfit. – Hova tűnt?
- Az előbb elment – gondolkodott el Narim, aki bár nem nézett fel, de hallotta a másik férfi lépteit, ahogy elment mellettük.
- Tok'rák – csóválta meg a fejét Sam. – Hisztisebbek, mint egy középkori hercegkisasszony… Utána kell mennem!
- Samantha – fogta meg Narim a nő kezét.
- Narim, figyelj… ha most hagyom elrohanni, soha az életben nem jön többet a Földre. Még akkor sem, ha Selmak adja neki parancsba. Mindjárt jövök, el ne tűnj nekem te is! – ígérte, és elsietett.
Narim csak sóhajtva nézett utána, és inkább próbált távol tartani magától minden Martouffal kapcsolatos gondolatot, és abba kapaszkodni, hogy Samantha tényleg örült a felbukkanásának, és annak, hogy életben van. Mivel nem tudta, mennyi időre maradt magára, hogy elterelje a figyelmét az aggodalmairól, inkább körülnézett a helyiségben, végül a naquadah reaktor mellett ragadt le. Hamar átlátta a működését, elvégre maga is az energia előállítás és szállítás kutatásával foglalkozott az ideje egy részében. Megértette Samantha koncepcióját, bár néhány dolgot másként csinált volna, de nem volt biztos benne, hogy ezt fel kéne-e fednie a nő előtt. Épp Samantha jegyzeteit tanulmányozta, mikor a nő mögé osont, és átölelte.
- Ne haragudj, hogy elrohantam!
- Nem probléma – rázta meg a fejét Narim.
- Tudod… Martouf igaz barát… és sokszor nagy segítség is. Nem hagyhattam, hogy besértődjön.
- Ő is féltékeny? – sandított hátra Narim egy halvány mosollyal.
- Erre muszáj válaszolnom? – nevette el magát a nő.
- Ez már egy válasz volt – fordult meg lassan Narim.
- Ő még mindig Jolinar emlékéhez ragaszkodik – sóhajtott Sam. – Ennyi az egész. Ő és Lantash… bennem látják mindazt, ami Jolinarból maradt, még akkor is, ha az vajmi kevés. De az esetek többségében tényleg barátként fordul felém. Segít nekem és a Földnek, néha még úgy is, hogy szembe megy a Nagytanáccsal, ami sokat jelent nekünk. Nem kell féltékenynek lenned.
- Értem – mosolygott rá megnyugtatóan Narim, mire Sam egy mosollyal a háta mögé sandított.
- Elmondod?
- Mit? – húzta össze a szemét a férfi.
- Hogy mit tudnál fejleszteni rajta.
- Ebben a pillanatban tényleg erre vagy a legkíváncsibb? – hárította el a kérdést Narim.
- Valójában nem – látta be a nő. – Csak nem tudom… merjek-e kérdezni – sandított óvatosan Narimra, aki valóban elkeseredett, ahogy a történtek eszébe jutottak. Elfordult a nőtől, és inkább a reaktort tanulmányozta, miközben beszélt.
- Jelenleg huszonhárom túlélőről tudok, és nem valószínű, hogy lenne több. Pillanatnyilag a noxok védelme és segítsége mellett próbálunk gyógyulni. Testileg-lelkileg. Most már inkább csak lelkileg. Ez… ez lesz a nehezebb része.
- Istenem – csóválta meg a fejét Sam. – Abból, amit nálatok láttunk… nem maradt semmi.
- Semmi – erősítette meg Narim. – A romokból… a kaput épphogy helyre tudtuk állítani. De számításaim szerint az is csupán addig tartott ki, míg eljöttük onnan, aztán túlterhelődött. Talán szét is robbant. De még senkinek nem volt lelkiereje megpróbálni újranyitni.
- Sajnálom, Narim – lépett a férfi után Sam, és gyengéden a hátára tette a kezét.
- Nem tudom, hogy ezt fel lehet-e fogni igazán – sóhajtott Narim. – Nekem még nem sikerült, azt hiszem.
- Nem, Narim, nem lehet. A világod, az eddigi életed… minden odalett. Átkozott goa'uldok! – lépett el a férfitól Sam. – Azóta is arra próbálunk rájönni, kinek dolgozhat Tanith. Ezért kerestem meg Martoufot, de nekik sincs túl sok információjuk. Kevesen vannak, mindenhova nem tudnak beépülni. És még ha sikerül is, hosszú idő, míg használható információhoz jutnak.
- Már nem számít – csóválta meg a fejét Narim. – Ami történt már nem csinálhatjuk vissza.
- De igen, számít, Narim – nézett rá határozottan Sam. – Megakadályozhatjuk, hogy másokkal is megtörténjen ugyanez, és ez fontos.
- Bölcs vagy, mint mindig, Samantha – hajtott fejet a férfi. – Én még… elveszek a saját érzéseimben. Még nem tudok másra gondolni, csak a veszteségeimre.
- Ez érthető – nyugtatta meg Sam. – Nem is tennék neked szemrehányást. És tudom, hogy… nem hozhatjuk vissza, amit elvesztettél… de megelőzhetjük, hogy mások is átéljék ezt. Ki tudja, ki lesz a goa'uld következő áldozata?
- Mindig a legártatlanabb világok.
- Így van, Narim. Ezért kell tennünk valamit. És nyugodtan mond, hogy primitívek vagyunk és agresszívek… ha ez az ára annak, hogy segíthessünk az ártatlanokon, a védteleneken, akkor vállalom, hogy primitívek vagyunk.
- Samantha, kérlek… ezt ne most!
- Rendben, ne haragudj! – sóhajtott Sam. – A legkevésbé téged akarlak bántani. Hisz el sem tudom képzelni, mit élsz át. Nem tudom… mit tehetnék, hogy segítsek. És… hogyan tovább?
- Nem tudom, Samantha. Egy ideig most biztosan a Noxon maradunk. Nincs erőforrásunk egy saját világot létrehozni, és… értelme sem lenne túl sok. Huszonhárom ember… csak kísértetként bolyonganánk egy egész bolygón.
- A noxok még mindig lezárják előlünk a kapujukat – csóválta meg a fejét Sam.
- Tudom. De ha… megengeded… és Hammond tábornok is… néha meglátogatnálak.
- És… nem szeretnél… itt maradni?
- Most nincs erőm ezen gondolkodni, Samantha. Előbb talpra kell állnom. Szívesen maradnék veled, tudod…
- Tudom – szorította meg Narim kezét Sam. – De előbb rendbe kell tenned magadban dolgokat.
- Túl sok mindent veszítettem.
- Elsőként Omocot – gondolta végig Sam a közelmúlt eseményeit, mire a férfi félrenézett egy pillanatra. – Ne haragudj, hogy eszedbe juttattam! Én csak… úgy érzem, még mindig… ez fáj neked a legjobban.
- Ártatlan áldozata volt ennek a…
- Az ilyenre nincs szó, Narim.
- Haragszol rám? – nézett Narim a nő szemébe.
- Miért?
- Hogy… ő volt az életemben.
- Nem, Narim, nem haragszom. Bár bevallom… néha féltékeny vagyok…
- Samantha – nézett engesztelőn rá a férfi.
- Nem, ne értsd félre, nincs ebben semmi rosszindulat. Csak vele töltöttél tizenöt boldog évet… kicsit irigylem. Ezt is, tudod, mint egy csomó minden mást. De… a sors megint döntött helyettünk. Ő az életét adta… azért amiben hitt. Egy jó ügyért. És… szeretném hinni, hogy a te figyelmed idővel majd a jövő felé fordul.
- Mielőtt megismertelek, ő volt az életem. Ő jelentett mindent. Aztán megláttalak, és a szívem két félre szakadt. Az egyik az övé maradt, de a másik a tiéd lett. A sors… - sóhajtott a férfi – a sors néha egy tollvonással dönt életekről. Egy életről, vagy egy népéről.
- De te túlélted, Narim. Ennek oka van. Még van dolgod az életben. Talán… el kell mondanod nekem, hogy javítsam ki a reaktort – mosolyodott el a nő.
- Majd meglátom – csóválta meg a fejét Narim. – Mindenesetre a kondenzátorokon elgondolkodhatnál.
- Kösz, ez nem túl sok segítség – forgatta meg a szemét Sam. – De el fogok, ígérem. Még valami?
- Mi a helyzet a kvantumfizikával? – sandított rá Narim.
- Bocs, Narim, nem igazán volt időm ilyesmire. Tudod, időnként meg kell mentenem a Földet.
- Igen, tudom – mosolyodott el halványan Narim is. – Bár nekünk is lett volna egy ilyen elhivatott őrangyalunk. Most nem tartanánk itt – komolyodott el újra. – De akinek vigyáznia kellett volna ránk, elárult bennünket.
- Nem tudom, Narim. Talán csak azért döntött így, mert előre látta azt, ami végül is bekövetkezett. A goa'uld fölénybe került, és ti védtelenné váltatok. Talán tényleg hitt abban, hogy így megmentheti a népét.
- Olyan áron, hogy feláldoz ki tudja hány világot? Kettő, legfeljebb három olyan bomba képes elpusztítani egy bolygót… számolj csak utána, hány világ végét jelentette volna, ha a goa'uld kezébe kerül! Mennyi volt belőle? Száz? Talán még több?
- Tudom, Narim. Ez egy olyan helyzet, aminek nem lehetett jó megoldása. Bár kérhetett volna segítséget. Ha nem is egy primitív néptől, mint mi, mert az biztos kínos lett volna neki. De… ott a tok'ra, ott vannak az asgardok… de még Lya is segíthetett volna. Elrejthette volna az egész várost, vagy tudom is én. Ahogy a saját városukat is elrejtik. Nap mint nap elsétál mellette egy-egy goa'uld, és nem veszik észre. Annyi idő alatt, míg kifejlesztették azt a bombát, kapcsolatba léphetett volna valamelyik fejlettebb fajjal, és akkor talán találhatott volna más megoldást. Mi is elértük, hogy a Föld az asgardok védelme alá kerüljön. Nem tudom, meddig véd meg bennünket egy szerződés, de talán elég ideig, hogy közben legyőzzük a goa'uldokat.
- Látod, lett volna megoldás, ha felelősséggel gondolkodik. Vagy legalább feltárja a problémát… valakinek, aki képes racionálisan gondolkodni, és valódi megoldást találni.
- Omocnak, igaz?
- Ő nem hagyta volna, hogy így történjen. Talán eljutott volna arra a következtetésre, amire te most, és szerzett volna segítséget – csóválta meg a fejét Narim. - De Travel nem tette, és ennek az egész népünk áldozatává vált. De utólag már könnyű okosnak lenni, és kikiáltani valakit felelősnek. Értelme viszont már nem sok van.
- Tudom. Ami történt, megtörtént – sóhajtott Sam. – Csak… olyan rossz látni, hogy szenvedsz.
- Próbálok erős lenni, de… egy ilyen helyzetben nem igazán tudom, hogy kell. Minden összeomlott… Egyszer már majdnem megtörtént, de akkor sikerült megmenekülnünk… Talán akkor… valahogy becsaptuk a sorsot, de végül nem kerülhettük el a végzetünket. De most… nem látom sok értelmét az életemnek. Rajtad kívül persze.
- Örülök, hogy értelmet adhatok az életednek – mosolygott rá Sam. - Bár nem tudom, hogy ezt elégnek tartod-e.
- Próbálok mellette abba is kapaszkodni, amit mondtál. Hogy oka van annak, hogy életben maradtam. Hogy még van valami, amit meg kell tennem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy te nem lennél elég – cirógatta meg Sam arcát a férfi.
- Ez kedves – mosolygott rá Sam. – De azért gondolkodhatnál ezen a maradáson. Majd ha… rendbe jöttél egy kicsit.
- Még… sokkhatás alatt van mindenki. Mindannyiunkat rémálmok gyötörnek, de nappal, ébren is csak azt látjuk magunk előtt, ami történt.
- Megértem. Én is… éltem már át szörnyű dolgokat. Olyanokat, amiket nehezen tudtam csak magam mögött hagyni.
- Nem könnyű…
- Tudom, de… ha esetleg itt maradnál… Szóval… talán segíthetnék felejteni. És dolgozhatnál velem. Segíthetnél…
- Samantha… ennek a vitának sosem lenne vége – sóhajtott csüggedten Narim. - És folyton neheztelnél rám. Még ha nem is… veszekednénk miatta, de… a rossz érzés ott lenne benned. És ez képes megmérgezni bármit.
- Igen, ezt értem, de talán nem kellene így lennie – rázta meg a fejét Sam. – Van egy ötletem. Kössünk üzletet. És ha mindketten betartjuk, mindenki jól jár.
- Mi jár a fejedben? – méregette kíváncsian Narim.
- Én megígérem neked, hogy nem nyaggatlak többé tollan technológiáért, ha megígéred, hogy segítesz nekem az itt és most rendelkezésre álló módszerekből és lehetőségekből kihozni a lehető legtöbbet.
- Ez a határvonal néha meglehetősen képlékeny lehet.
- Meg tudunk majd egyezni – ígérte Sam.
- Nem tudom – csóválta meg a fejét Narim. – Rólad még el is hinném, hogy betartanád… vagy legalábbis megpróbálnád… ezt a megállapodást. De másról is mernéd állítani ugyanezt?
- Itt a bázison biztonságban vagy, senki nem esne neked egy fáziseltolásos technológiáért, vagy ilyesmi. Hammond tábornok is kiállna érted.
- Akkor is, ha a Föld érdeke lenne, hogy átadjak valamit?
- Ha nagy lenne a baj, segítenél, nem kellene, hogy bárki kényszerítsen rá. Ebben biztos vagyok. Főleg, ha egy idő után… ha nem is otthonodnak, de talán sajátodnak éreznéd ezt a világot.
- Csak utólag kellene szembenéznem a következményekkel. De… gondolkodom az ajánlatodon. Megígérem – mosolygott Narim Samre.
- Rendben – bólintott rá a nő.
- Most… lassan vissza kell térnem – sóhajtott Narim. – De ígérem, pár napon belül eljövök újra. És akkor talán… használhatóbb lelkiállapotban leszek. Most csak… szerettem volna, hogy tudd, hogy élek.
- Köszönöm, Narim. Figyelmes vagy, mint mindig. És várni foglak, minden nap – szorította meg a férfi kezét Sam, de aztán elgondolkodott. – De… ha a kapu zárva van…
- A Noxon két kapu van.
- Ugyanazon a címen?
- Igen.
- De…
- Nem kaptam felhatalmazást arra, hogy erről beszéljek – ugratta a férfi Samet. – Majd… Lya elmondja, ha úgy érzi, itt az ideje.
- Akkor az nem az én életemben lesz – nevette el magát Sam. – És nekünk ugyanúgy kell innen tárcsázunk, mint normál esetben?
- Igen.
- Akkor nálad van valami eszköz – fürkészte Narimot.
- Vagy egy tucat eszköz van nálam – állta a pillantását a férfi.
- Jól van, jól van, szóval biztos, hogy épségben át fogsz érni, függetlenül attól, hogy a Földről mész?
- Igen, nem kell aggódnod.
- Jól van, akkor… beszéljünk a tábornokkal. Kaphatnál esetleg egy kódot, és akkor nem hoznád a frászt az emberekre állandóan. Azért ijesztő ám, hogy csak úgy lazán átsétálsz az íriszen.
- Elhiszem – bólintott rá Narim. – Rendben, beszéljünk a tábornokkal.
Egy órával később, miután a férfi türelmesen megválaszolgatta a tábornok kérdéseit, Sam és Narim már az indítócsarnok felé tartottak, de Sam még tűnődött valamin.
- Narim…
- Igen?
- Csak valami eszembe jutott… de nem tudom, hogy…
- Kérdezhetsz bármit – állt meg a folyosón Narim.
- Travelnek volt egy mondata, ami… arra engedett következtetni, hogy… tudott rólatok.
- Igen – emlékezett vissza Narim. – Nem gondolkodtam még ezen, és már nincs is nagyon jelentősége. Csak reménykedhetek, hogy nem bántotta Omocot a kapcsolatunk miatt.
- Nagyon… elutasított dolog volt nálatok, ha két férfi szerette egymást?
- Miért, nálatok nem az? – adott kitérő választ Narim.
- De, eléggé – húzta el a száját Sam. – És gondolom Omoc pozíciója miatt csak még kényesebb volt a helyzet…
- Igen. Szóval… nem tudom, Travel mikor jött rá, vagy miből… bár ha nem távolította el Omocot a Kúriából, gyanítom csak az utolsó pillanatokban vett észre valamit. Lehet, hogy csak abból, hogy… mennyire megviselt az elvesztése. Igazából mindig vigyáztunk, de sok időt töltöttünk együtt. Ez bárkinek szemet szúrhatott. De tudod… én egy pillanatig sem szégyelltem…
- Tudom – simogatta meg Narim karját Sam.
- Ha Omoc tényleg ott hagyta volna a Kúriát… minden további nélkül felvállaltuk volna, hogy összetartozunk, és nem érdekelt volna, hogy ez kinek nem tetszik – csóválta meg a fejét Narim, de aztán észbe kapott. – Ne haragudj! Ezt nem… nem neked kellene elmondanom.
- Semmi baj. Tudom, mit jelentett neked – nyugtatta meg Sam, és saját maga lepődött meg a legjobban, hogy pillanatnyilag egyáltalán nem érzett féltékenységet.
- Akkor sem kellene neked beszélnem róla – tiltakozott Narim. - Nem tisztességes. Próbálok nem visszafele nézni, ígérem.
- Narim! Alig két hete, hogy Omoc meghalt. Mit vársz magadtól? És különben is… én hoztam fel a témát, ne haragudj! Csak pont azért volt furcsa, mert tudtam, hogy mindig mennyire vigyáztatok. Ha nem ismerlek annyira… én sem vettem volna észre. De igazad van. Már nem számít. Nem fogok többet kérdezni róla.
- Bármikor kérdezhetsz bármit, Samantha. Csak nem érzem fairnek veled szemben, ha arról beszélek, mit éreztem iránta. És… ő már…
- Ssss… - csitította Sam a férfit, akit lassan maguk alá gyűrtek az érzései. – Idővel képes leszel majd mást is látni.
- Tudom – bólintott rá Narim. – Néha sikerül… mikor el tudok feledkezni a történtekről.
- Narim… biztos, hogy most el akarsz menni?
- Nem – mosolyodott el halványan a férfi. – De már így is túl sok mindent zúdítottam a nyakadba. Hagynom kellene téged is levegőhöz jutni. Épp elég sokk lehetett, hogy felbukkantam.
- Narim, hosszú ideje nem történt velem ilyen jó dolog, mint hogy felbukkantál – biztosította Sam. – Tudod, mit éreztem, mikor azt hittem, te is meghaltál? Hülye kérdés, persze, hogy tudod – sóhajtott Sam. – Szóval én örülök, hogy itt vagy, és örülnék, ha maradnál.
- És mit szólna ehhez a parancsnokod? A jeladót is csak nagy nehezen engedélyezte.
- Azt mindenkinek nehezen engedélyezi. Minél több van kint, annál nagyobb az esély, hogy valahol visszaélnek vele. Nem mintha rólad feltételezne rosszat, csak… ellophatják, vagy akár meg is zsarolhatnak… vagy bármi.
- Engem már nincs mivel zsarolni – csóválta meg a fejét Narim. – Csak te – mosolygott a nőre.
- Látod, akkor máris potenciális veszélyforrás vagyunk mindketten – nevette el magát Sam. - De hidd el a maradásod ellen nem lesz kifogása. Majd én beszélek vele – ajánlotta fel, de abban a pillanatban egy ismerős hangot hallottak meg mögöttük.
- Narim – csodálkozott Daniel, és ahogy megfordultak, látták, hogy a fiatal tudós mellett O'Neill is ott áll. – Hallottuk a pletykát, hogy itt van, de nem akartuk elhinni.
- Túlélő típus, ezt tetszik – tűnt fel egy kétes értékű félmosoly az ezredes arcán is, mire Sam megforgatta a szemét, és Narimra nézett.
- Kibírod velük tíz percig? Beszélek a tábornokkal.
- Rosszabb dolgokat is túléltem már – méregette Narim az ezredest, majd figyelte, ahogy a nő elsiet, aztán a figyelme visszatért O'Neillhez.
- Én tartozom magának valamivel, ezredes – emlékeztette egy pár nappal korábbi ígéretére a férfit.
- Húú, és most kapok egy igazi tollan balegyenest? – szűkült össze O'Neill szeme. – Nem is tudom, hova bújjak…
- Lenne bármi értelme, ha megütném? – sandított Narim Danielre.
- Nem, Narim – rázta meg a fejét Daniel. – Semmin nem változtatna, ami megtörtént, legfeljebb magának még amiatt is bűntudata lenne, hogy agresszív volt.
- Omocnak igaza volt – mondta tűnődve Narim. – Magához lehet még némi reményt fűzni.
- Ilyet mondott volna? - mosolyodott el halványan Daniel.
- Kedvelte magát.
- Én is őt – vont vállat Daniel. – Bár kétségtelen, hogy volt egy stílusa – emlékezett vissza Daniel.
- Igen, ez igaz – hagyta rá Narim.
- Szóval, fejlettebb barátom - szállt be enyhén cinikusan a beszélgetésbe O'Neill is. – Hogy sikerült megúsznia?
- Szerencsém volt – válaszolt kitérően Narim. – De a többiek nem voltak ilyen szerencsések. Mit szeretne tudni, ezredes? Vagy csak egy beismerést szeretne hallani, hogy a fejlettebb technológiánk, amire olyan büszkék voltunk, nem volt képes megvédeni bennünket?
- Ha tudná, milyen öröm, hogy ezt belátta – csapott Narim vállára az ezredes, majd elvonult.
- Ne törődjön vele – csóválta meg a fejét Daniel. – Csak…
- Neki is van egy stílusa – idézte Daniel előbbi szavait Narim.
- Igen, olyasmi. És most? Hogyan tovább?
- Ez még… alakulóban van.
- Narim – nézett rá megrovón Daniel. – Ne kövesse el sokadszor ugyanazt a hibát!
- Igyekszem, Daniel. De most nem könnyű előre nézni. Sok szempontból nem könnyű.
- Tudom. Majd… rendbe jönnek a dolgok. Legyen… türelmes!
- Az leszek.
- Most itt marad?
- Pár napot igen, azt hiszem, aztán… valószínűleg egy darabig ingázom a Föld és a Nox között.
- A Noxon vannak? – lepődött meg Daniel.
- Hova mehettünk volna? – vont vállat még mindig reménytelenül Narim.
- Értem. Akkor… üdvözlöm Lyát.
- Feltétlen átadom – ígérte Narim, de közben látta, hogy Sam feltűnik a folyosó végén.
- Siker – mosolygott rá a nő. - Hova zavartátok az ezredest?
- O'Neill ezredes nem tudja elviselni a békét és a csendes beszélgetést – csóválta meg a fejét Narim. – Nem kellett zavarni, elment magától.
- Értem – nevette el magát Sam. – Akkor… hazamegyünk?
- Csak így elhagyhatom a bázist? – csodálkozott Narim.
- Felelősséget vállaltam érted – nézett rá Sam tettetett szigorúsággal. – Ehhez tartsd magad!
- Igyekezni fogok – ígérte Narim. – Mehetünk – mondta, és elköszöntek Danieltől, de az ifjú tudós még a kollégája után szólt.
- Sam… ügyesen!
- Daniel, kérlek! – nevette el magát a nő, majd karon fogta Narimot, és hazaindultak.