Narim nem túl nyugodt lelkiismerettel lépett ki a kapuból a másik oldalon. Úgy döntött, egy kis időre kisétál a fennsík szélére, hogy rendezhesse a gondolatait, és lecsillapítsa kissé a háborgó lelkét. A látvány, az érintetlen természet szépsége lassan hatni kezdett rá, így a zaklatott légzése lecsillapodott, és egy mély lélegzettel elindult be az erdőbe. Úgy döntött, először valóban beszél Lyával, hátha a nő segít még inkább tisztábban látni a dolgokat, és szavakba önteni a gondolatait.
Az erőben nem találta a nőt, de azt mondták neki, hogy a városban van, így Narim visszaindult a kapu fele. A noxok nem olyan régen felfedték előttük a titkot, hogyan lehet feljutni a városba, így Narim, még ha nem is látta, hogy hol van a völgy fölött lebegő város, egy teleportáló eszközzel egy pillanat alatt odafent volt.
Üdv! – biccentett az ott posztoló, látszólag fegyvertelen, de korán sem védtelen őrnek. – Lyát keresem. Beszélhetnék vele?
A férfi bólintott, de nem mozdult. Látszólag semmi nem történt, de Narim nem türelmetlenkedett. Az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. A város nem volt túl magasan, de még így is csodálatos panoráma tárult elé. Ebben gyönyörködött, mikor pár perccel később hangtalan léptekkel felbukkant mellette a nő.
Narim egy pillanatig nem mozdult, csak egy mosoly tűnt fel az arcán, mire Lya kérdőn nézett rá.
Csak az jutott eszembe, hogy Samantha most milyen őrülten kíváncsi lenne, hogy csináltátok ezt – mondta, mire a nő is elmosolyodott halványan.
Tehetek érted valamit, Narim?
Én csak szeretnék beszélni veled. Lenne számomra egy kis időd?
Igen – bólintott rá Lya. – Menjünk, sétáljunk egyet – ajánlotta, és mivel Narim is beleegyezett, visszatértek a felszínre.
Meghoztad a döntésed? – kérdezte Lya, és Narim meg sem lepődött, hogy a nő pontosan tudja, mi zajlott le benne.
Igen.
Akkor miért vagy még mindig ilyen zaklatott?
Mert… ebben a helyzetben nincs jó döntés. Valamit mindenképpen elveszítek.
Mégis úgy érzem… a döntésed már másról szól, mint néhány nappal korábban – tűnődött el a nő, mint aki próbál ráérezni a másik gondolataira, érzéseire, és ezt látva Narim maga is eltöprengett.
Igen, igazad van – ébredt rá egy kis bűntudattal, hogy az elmúlt két napban nem is nagyon gondolt Omocra, és arra a kétségre, amit miatta érzett. – Valójában a két dolog független egymástól.
Mire gondolsz? – kérdezte Lya.
Arra, hogy a döntés, amit a Nox és a Tauri között hoztam, teljesen független attól, ami Omoc-kal volt köztünk, és mindattól, amit iránta éreztem. Ezek az érzések örökre velem maradnak, függetlenül attól, hol vagyok, és mindig szeretni fogom őt, akkor is, ha most úgy érzem, már a Földön van a helyem. Az emléke velem tart oda is.
De már nem köt gúzsba úgy, mint korábban – mosolyodott el Lya. – Hidd el, örülne, ha tudná, hogy így van.
Remélem, így van – tűnt fel egy szomorú mosoly Narim arcán. – Tudod, sosem akartam csalódást okozni neki. Már akkor sem, mikor még épp csak megismerkedtünk, és a mentorom volt. Később pedig… tudod… mindig azt szerettem volna, ha büszke lehetne rám. Még ha nem is tudhatta soha senki, hogy együtt vagyunk.
Most sem csalódna. Boldog leszel, és boldoggá teszel egy másik embert is. Ez a legnemesebb dolog, amit tehetünk az életben. De most… most nem ez nyomaszt.
Valóban – ismerte be Narim. – Úgy érzem, cserbenhagyom a népem. Úgy érzem… Omoc egy kicsit azt is várná tőlem, hogy segítsem és támogassam őket. Hogy mutassak nekik egy utat. Talán azt az utat, amit ő is képviselt mindvégig.
A te ötleted volt, hogy gyertek ide. Te teremtetted meg a lehetőséget hozzá, a te segítségeddel, a te útmutatásoddal javították meg a kaput. Nagyon sokat tettél értük. És most már jó helyen vannak. Biztonságban. Tudnak vigyázni magukra, és ha szükséges, mi is vigyázunk rájuk.
Vagyis már nincs szükségük rám? – ráncolta a homlokát Narim.
Mindig szükségük van rád. De boldogulnak nélküled is. Hogy számodra mi a fontosabb, azt neked kell eldöntened. De ha már döntöttél, akkor ki kell állnod mellette a végsőkig.
Döntöttem, Lya. De ez a döntés nem arról szól, hogy hátat fordítok a népemnek, és vissza sem nézek.
Tudom. Mindig gondolni fogsz velük, és mindig számíthatnak rád. És ezt ők is tudni fogják, még ha kissé csalódottak lesznek is. De nem veszíted szem elől őket, és ők sem téged.
Igen – mosolyodott el Narim. – Köszönöm, Lya.
Te is tudtad mindezt, csupán könnyebb így, hogy valaki kimondta helyetted.
Igazad van, mint mindig – hajtott fejet egy halvány mosollyal a férfi.
Van még valami, amiről beszélnünk kell – tűnődött el Lya. – Nagyon… óvatosnak kell lenned.
Tudom – sóhajtott Narim. – Nem lesz könnyű… néha nehéz lesz megállni, hogy… ne tegyek semmit. De tudom, hogy nem kockáztathatom meg… hogy egy apró segítség többet árthat, mint használ.
Így van. Minden alkalommal nagyon körültekintően kell eljárnod.
Tudom, Lya. És megértem, hogy aggódsz. Nagyon fogok vigyázni, de egy dolgot tudnod kell. Nem fogok hagyni még egy világot elpusztulni. Ha akkora lesz a tét, mint a Tollanán volt, és tehetek valamit, meg fogom tenni.
Értem – sütötte le a szemét a nő.
Most csalódtál – tűnt fel egy keserű félmosoly Narim arcán.
Nem – nézett fel újra Lya. – A gondolkodásodnak és az érettségednek megfelelően cselekszel.
Primitíven – nevette el magát a férfi. – Már értem, miért utálja Samantha, mikor ilyeneket mondok neki.
Nem mondtam ilyet – rázta meg a fejét az apró kis nő, mire Narim megállt.
Tudod, Lya… amit átéltem… nem akarom még egyszer átélni. Van ebben egy kis önzés, tudom, de… másrészről… a Föld egy ígéretes világ. Még sokra viheti. Ezt már Omoc is így gondolta. De ahhoz az kell, hogy legyen lehetősége fejlődni. Nem siettethetem ezt a folyamatot, tudom. Nem is áll szándékomban. De ha úgy adódik, meg kell védenem, és meg is fogom tenni.
Sokban igazad van – tűnődött el Lya is. – Thor is ígéretes népnek tartotta a taurit, ahogy valóban az is. De a saját tempójukban kell megélniük a fejlődés fokozatait. El kell követniük a saját hibáikat, hogy tanulhassanak belőlük. Védd meg őket a külső veszélytől, ha úgy ítéled helyesnek, de máshogy ne avatkozz a sorsukba!
Ezt megígérem, Lya – mosolyodott el a férfi, majd továbbindultak.
Mit mondasz majd a társaidnak? – kérdezte kisvártatva a nő.
Az igazat. Hogy máshova húz a szívem.
Narim – torpant meg ezúttal Lya. – Igazán szereted Samanthát? Minden különbözősége ellenére?
Igen – mosolyodott el Narim, ahogy a szeme előtt felrémlett a nő képe. – Samantha egy gyönyörű nő, és a szíve… csodálatos. Lya… lehet, hogy Samantha még hisz a kvantumfizikában, vagy akár az angyalokban… de sokkal több kedvesség, segítőkészség és hűség van benne, mint sok tollan tudósban volt, akik bár koruk vezető kutatóinak számítottak, ezekről a dolgokról többnyire fogalmuk sem volt. A nagy tudományosságunkban lehet, hogy a felszínen fejlődtünk, de… a mélyben… elfelejtettünk valami fontosat. Valamit, ami Samanthában még megvan. És ez nekem nagyon fontos.
Értem – mosolygott maga elé Lya. – Akkor – nézett a férfira -, nincs más hátra, mint belevágni az új kalandba.
Igen – bólintott rá Narim. – Beszélek a többiekkel. Lya – nyújtotta a nő felé a kezét, amit az finoman megfogott. – Köszönök mindent! Amit értünk tettél, amit értem tettél. Most, és akkor régen is.
Örömmel segítettem – hajtott fejet Lya. – Minden jót kívánok, barátom! És ne feledd, amit ígértél!
Nem fogom – ígérte Narim, finoman megszorítva a nő kezét, aztán Lya rámosolygott, és elsétált, Narim pedig hosszasan nézett utána.
Végül a férfi összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és a társai keresésére indult. Az erdő mélyén, a természet és a varázslat által jól elrejtve a noxok egy egészen kellemes kis lakókörnyezetet segítettek kialakítani nekik, így Narim arra vette az útját.
Wealen már messziről észrevette, így elé sietett.
Narim! Visszatértél? – kérdezte, és megölelték egymást, de aztán alaposabban is szemügyre vette Narimot. – Megváltoztál.
Ennyire látszik? – nevette el magát Narim.
Igen. Árad belőled a határozottság. Az elszántság. Gyere, ülj le közénk!
Pár órája, mikor megérkeztem, még nem voltam ilyen magabiztos. Elszánt… az talán. De Lya sokat segített, mint mindig.
Wealen azt mondja, elhagysz bennünket – szólalt meg egy idősebb férfi, és vele együtt még jó páran közelebb jöttek, és letelepedtek egy körben.
Sosem hagylak el benneteket. Még akkor sem, hogy máshol képzelem el az életemet a továbbiakban. Bármikor elértek, csak egy üzenet, és itt vagyok. Bármikor számíthattok rám. Csak hívjatok, ha kellek, és jövök.
De miért akarsz ott élni? Egy olyan barbár világban – nézett rá értetlenül egy nő.
Minden világnak megvan a maga szépsége – mosolygott rá Narim.
Egy gyönyörű nő – mosolygott maga elé Wealen.
Igen – nevette el magát Narim. - Jelen esetben számomra valóban ez a legfontosabb, de ezt leszámítva… a Föld tényleg egy nagyon szép világ. Jártam már ott nem egyszer, tudom, hogy így van.
De olyan agresszívek az emberek…
Igen, ebben van igazság – látta be Narim. – De nagyon sokan a jó ügyért harcolnak. Nem csak ott, a bolygón, hanem idekint a galaxisban is. Harcolnak a goa'uld ellen… és ha esetleg segíthetnék ebben, akkor meg kell tennem.
Bosszút akarsz állni? – nézett rá döbbenten az idősebb férfi.
Nem. Bármi történt is, ennyire nem fordulok ki magamból, nem is szeretnék. Egyszerűen csak… szeretném megelőzni, hogy más világok is a mi sorsunkra jussanak. Hogy más ártatlan népeknek is át kelljen élniük, amit nekünk.
Ha nincs a tauri, velünk sem történt volna meg ez – szólt közbe dacosan egy fiatal férfi.
Miért mondod ezt?
Ők bomlasztották meg a rendet nálunk is! Ha ők nem fordítanak téged a kúria ellen, nem történt volna semmi baj!
Maroon! – szólt rá szigorúan Wealen.
Hagyd csak – pillantott rá Narim, majd a fiatalemberhez fordult. – Két megjegyzés a gondolatodhoz. Szerinted a goa'uld, miután megkapta, amit akart, életben hagyott volna egy fajt, ami potenciális veszélyforrás a számára?
Egyezséget kötöttünk! – heveskedett még mindig a fiú, és Narim egy pillanatra megértette, miért is reagál O'Neill mindig olyan cinikusan a naiv szavakra.
A goa'uld nem ismeri ezt a szót. Sem a becsületet – mondta inkább szelíden. - Egy dolgot akar: pusztítani. És ez alkalommal ehhez minket akart felhasználni. De még ha igazad is lenne… még ha be is tartanák az egyezséget, amit kétlek, de ha mégis… nyugodtan tudnád álomra hajtani a fejed, ha tudnád, hogy az életünknek az az ára, hogy tíz másik világ, rajta emberek ezrei, százezrei, milliói elpusztultak? Tudnál úgy élni, hogy ártatlan világokat áldozol fel érte? Tudnál abban a tudatban élni, hogy segédkezet nyújtottál ilyen mértékű pusztításhoz? – kérdezte Narim, mire a fiú lehajtotta a fejét, Narim pedig folytatta.
A másik megjegyzésem… ennek a dolognak egyáltalán nem lett volna szabad eljutnia arra a pontra, hogy a földieknek engem kelljen felbujtania a kúria ellen. Már sokkal korábban elejét kellett volna venni. Ha a kúria hallgat Omocra… vagy legalább a saját lelkiismeretére… akkor egyáltalán nem megy bele ebbe az alkuba.
Azzal feláldozta volna a népünket!
Talán. De legalább a becsületünk tiszta lenne, nem úgy, mint most. De úgy vélem, lehetett volna más megoldást találni. Segítséget kérni. A noxoktól, a tok'rától, az asgardoktól. Nem kellett volna fejet hajtaniuk egy goa'uldnak. Aki a hibát elkövette az Travel és a kúria, nem pedig a taurik, akik csak próbáltak minket visszatéríteni a helyes útra, amiről letévedtünk.
Narim, tudjuk, hogy igazad van – nézett rá csitítón Wealen. – Még ha kicsit elfogult is vagy ebben az ügyben – vont vállat végül. – De be kell látnod, hogy a helyzetünk reménytelensége… a létünk értelmetlensége, amit pillanatnyilag érzünk, sokunkat tüskéssé tesz. Próbálunk magyarázatot keresni, megérteni… mentséget találni. Magunknak, neked, Travelnek…
Tudom, Wealen – sóhajtott Narim.
Nem, Narim, nem tudod. Neked már van egy új életed, még ha nem is tisztult ki előtted teljesen. Vannak céljaid, van miért élned. Míg mi… csak céltalanul sodródunk a semmi közepén.
Kezdtük már újra máskor is – vetette ellen Narim. – Kezdtük már újra teljesen a nulláról.
Ez nem ugyanolyan, Narim. Azt együtt csináltuk. Mindannyian. Velünk volt a családunk, a szeretteink, akikért érdemes volt küzdeni, vállalni minden nehézséget. De most elveszítettünk mindent és mindenkit, aki fontos volt nekünk.
Tudom, Wealen – bólintott rá Narim. – Én is sokat veszítettem. Te tudod a legjobban, hogy mennyit. Még ha a többiek nem is tudják… én is érzem azt a fájdalmat, amit ők. Ezen még Samantha közelsége sem tud változtatni. Én is vesztettem el olyan embert, akit nagyon szerettem – nézett végig a többieken. – De pont az ő emlékük az, ami miatt nem adhatjuk fel. Ami miatt újra kell kezdeni mindent, még most is, amikor mindent elveszítettünk. Nem adhatjuk fel! Új célt kell találnunk az életünknek. Tudom, én könnyen beszélek, de idővel nektek is sikerül. Csak legyetek türelmesek magatokhoz! Adjatok magatoknak elég időt, hogy elfogadjátok, ami történt.
El lehet?
Meg kell látnotok valami szépet a jelenben, addig nem. De ez egy csodaszép világ, és a noxok egy csodálatos faj. Csak egyetlen dolgot kell meglátnotok, ami szép… ebben az új világban. És máris lesz értelme. Lesz cél. Egy cél, amiért érdemes túlélni. A másik cél pedig… hogy emlékezzünk. Arra, amit elveszítettünk… de még inkább arra, amit képviseltünk, amiben hittünk. Ez a legfontosabb.
Olyan vagy, mint Omoc – hajtotta le a fejét mosolyogva Wealen.
És te ezen csodálkozol? – mosolygott rá Narim.
Dehogy. Lelkesíted az embert, tartod a hitet az emberben, ahogy ő tette mindig. Néha visszatérhetnél, hogy egy kis lelket önts belénk.
Mondtam, bármikor jövök, ha szükség van rám, csak hívjatok. De idővel magatokban is újraélesztitek majd ezt a hitet.
Reméljük, így lesz – bólintott rá az idősebb férfi.
Maradsz még egy kicsit? – kérdezte Narimtól Wealen, mire az eltűnődött. – Samantha vár, igaz?
Igen – ismerte be Narim. – És elmenni, még ha nem is hosszú időre búcsúzunk, holnap reggel sem lenne könnyebb.
Igaz – bólintott rá a másik férfi, így Narim elbúcsúzott a többiektől, majd Wealennel elindultak a kapu felé.
Nem tartasz velem? – kérdezte Narim némi hallgatás után.
Nem, most biztosan nem – rázta meg a fejét Wealen.
Pedig Samantha szeretné megköszönni neked, hogy megmentettél.
Ugyan – vont vállat Wealen. – De tudod, mit? Egyszer majd elmegyek veled.
Szavadon foglak – ígérte Narim.
Rendben. Szóval… jól alakultak a dolgok odaát?
Igen, úgy tűnik – mosolygott maga elé Narim. – Bár először nagyon meglepődött mindenki, hogy életben láttak.
Ezen nem csodálkozom – sóhajtott Wealen.
Én sem. És nagyon… lesújtotta őket, ami történt.
Samantha sokat segíthet neked. Hogy viseli, hogy ki vagy borulva?
Meglepően jól – tűnődött el Narim. – Nagyon megértő… kedves és türelmes. Próbálja elterelni a figyelmem, de megérti azt is, ha épp nem tudja. Odafigyel rám.
Akkor jó. Igaz, ő régen is ilyen volt, emlékszem. Bár… úgy emlékszem Omocot nem nagyon kedvelte.
Azért… Omoc tett is arról, hogy a róla kialakult kép ne legyen túl… kedvező.
Na igen.
De nem hinném… hogy a későbbiekben bármelyikük rossz érzéssel gondolt volna a másikra – fűzte tovább a gondolatot Narim.
Tudtak egymásról? – lepődött meg Wealen.
Igen.
Narim, te egy nagyon szerencsés ember vagy – csóválta meg a fejét a férfi.
Tudom, barátom. Két olyan embert találni, akik mindketten elfogadják… az őrültségemet… ha hinnénk még ilyesmiben, azt mondanám, nagyon szerencsés csillagzat alatt születtem. De… nem lenne szabad ilyet mondanom Omoc halála után pár héttel – komolyodott el Narim.
Samantha visszaadta a hitedet az életben.
Igen. De… Omoc még most is elmondhatatlanul hiányzik.
Tudom. De előre kell nézned, Narim – tanácsolta Wealen, mikor odaértek a kapuhoz.
Igyekszem. És te? Üzensz valamit Danielnek? – kérdezte mosolyogva Narim.
Nem, majd egyszer személyesen – nevette el magát Wealen.
Bármikor szívesen látunk – erősítette meg Narim. – De most jobb, ha megyek, mielőtt meggondolom – mosolyodott el.
Dehogy gondolod – csóválta meg a fejét mosolyogva a másik. – Menj! Minden jót kívánok neked! És üdvözlöm Samanthát!
Feltétlen átadom. És köszönöm, Wealen! És ha bármikor kellek, hívjatok!
Úgy lesz – bólintott rá Wealen, majd megölelték egymást aztán csak nézte, ahogy Narim tárcsáz, elküldi a kódját, és átsétál a kapun.
A parancsnokságon elég nagy csend fogadta Narimot, lévén késő éjszaka volt, a kódnak köszönhetően pedig Hammond tábornok, aki épp hazafele indult, mikor a kapu mozgásba lendült, már az előtt lefújta a riadót, hogy Narim kilépett volna a kapuból.
Tábornok! – köszöntötte a férfi Hammondot, mikor az lesétált hozzá az indítócsarnokba.
Narim, üdv a Földön! Minden rendben?
Igen – bólintott rá Narim. – Bár most meglehetősen tanácstalan vagyok.
Hazafele indultam, ha szeretné, elviszem az őrnagyhoz.
Hálás lennék – könnyebbült meg Narim.
Akkor induljunk – mondta a tábornok, így felmentek a felszínre, és beszálltak a férfi kocsijába.
Akkor most már végleges, hogy marad? – kérdezte Hammond, mikor elhagyták a parancsnokság területét.
Igen – bólintott rá Narim.
Remek. Holnap hivatalosan is intézkedünk.
Ez ijesztőnek hangzik.
Dehogy. Bár néhány hivatalos elbeszélgetéstől nem tudom majd megkímélni. Állítsa be magát annyira gyámoltalannak, amennyire csak lehet, akkor a későbbiekben békén hagyják. Lehetőleg ne beszéljen nekik az utóbbi eseményekben betöltött szerepéről, és arról sem, hogy milyen remek tudós. És bármiről kérdezik, mondja azt, hogy minden megsemmisült, csak a rajtuk lévő ruhát tudták megmenteni.
Ez tényleg így van – fojtott el egy mosolyt Narim.
Na igen – kuncogott a tábornok. – Narim, tudom, hogy maga amúgy is kellően óvatos, de… az NID… jobb, hanem tudnak az égvilágon semmit.
Vigyázni fogok, tábornok! – ígérte a férfi.
Akkor jó. És az őrnagy?
Mi van vele? – pillantott a tábornokra Narim.
Én is ezt kérdezem.
Tudja, Hammond tábornok, sosem felejtem el, mikor először jártam itt, és ön felengedett a felszínre Samanthával. A mosolyát, a ragyogó szemét, ahogy elpirult, mikor dicsértem… - ábrándozott el Narim, mire az idősebb férfi is elnevette magát.
Maga fülig szerelmes – állapította meg.
Nem tudom, a fülemnek mi köze hozzá, de… igen – ismerte be Narim. – Remélem, nem baj. Nem akarom Samanthát kellemetlen helyzetbe hozni.
Részemről egyáltalán nem gond – nyugtatta meg Narimot a tábornok.
Akkor jó.
Azért az NID-nak ne fedje fel, hogy ez már jó ideje így van. És készüljön fel arra is, hogy O'Neill csipkedni fogja egy darabig.
Ezt már megszoktam – vont vállat Narim. – Egyszer majd visszacsípek, és akkor meglepődik.
Ó, remélem, ott lehetek! – nevetett Hammond, aztán leparkolt Sam háza előtt. – Megérkeztünk.
Köszönöm, tábornok!
Igazán nincs mit, útba esett. Akkor további kellemes estét! – mosolygott a férfira, aki szintén elköszönt, és kiszállt a kocsiból.