Alig három órával később az ébresztő csipogására riadtak.

Én most nem vagyok hajlandó felkelni – morgott Sam, mikor kinyomta az ébresztőt.

Akkor a tábornok nagyon mérges lenne rám – húzta vissza magához a nőt Narim.

Rád a fenét.

Gyanítaná, hogy én vagyok az oka, hogy nem tudsz felkelni.

Jól van, jól – húzta el a száját Sam. – De csak hogy megőrizzük a makulátlan tollan hírnevedet. Megyek valami életet lehelni magamba – mondta, majd kimászott az ágyból és eltűnt a fürdőben.

Mikor tíz perccel később a nő visszatért a szobába, alaposan megnézte magának Narimot, aki az előző reggel ellesett módon már összerakta az ágyat, majd váltottak egy puszit, és ő is ment mosakodni.

Sam már felöltözött, mikor a férfi előkerült, de akkor újra megnézte magának.

Valami megváltozott – fürkészte összehúzott szemmel.

Ennyire látszik? – mosolygott rá Narim.

Visszatért a tartásod – bólintott rá Sam. – Fizikailag, és… ahogy a mosolyodat nézem lelkileg is. Bár ez még… törékeny lehet, de… tetszik.

Örülök – mondta Narim, majd odalépett a nőhöz és lopott tőle egy puszit. – Ideje végre igazán magamra találni – tűnődött el, majd öltözködni kezdett. – Milyen napunk lesz?

Uh… van egy olyan érzésem, hogy már délután számíthatunk Mr. Woolsey látogatására.

Ő ki?

A bizottság egyik jeles képviselője – forgatta meg a szemét a nő. – Nem fogod szeretni. Kicsit… fafejű. Túl lehet élni, csak… kötélidegek kellenek hozzá. De az neked van.

Remélem. És addig?

Addig, ha a tábornok engedélyezi, körbevezetlek a parancsnokságon. Hátha találsz magadnak valami elfoglaltságot.

Rendben – bólintott rá Narim, mikor végzett az öltözködéssel.

Majd odabent reggelizünk, mit szólsz?

Nem igazán vagyok éhes, indulhatunk – egyezett bele Narim, így elindultak.

Útközben Sam a környékről mesélt Narimnak, aki kíváncsian hallgatta, de annak már kevésbé örült, mikor Sam kilátásba helyezte, hogy néhanapján esetleg motorral tehetnék meg az utat a bázisig. Sam csak jót kuncogott rajta, aztán leállította a kocsit a parkolóban, és elindultak a tábornok irodája fele.

Jó reggelt, uram! – kopogott be Sam az ajtón.

Magának is, őrnagy! Narim! – biccentett Hammond tábornok az érkezők fele. – Már beszéltem a bizottsággal.

Csodás – mosolyodott el kissé kényszeredetten Sam. – Mikor jönnek?

Még ma – fintorgott a férfi is. – De szerencsére csak Mr. Woolsey tisztel meg minket. Őt Narim megeszi reggelire.

Azt nem szeretném – tiltakozott Narim. – Csak… bízom benne, hogy nem lesz gond.

Reméljük a legjobbakat. Értesítem magukat, ha érkezik. Addig mivel ütik el az időt?

Ha nincs halaszthatatlan feladat, uram, akkor körbevezetném Narimot a bázison.

Rendben, menjenek, de… Woolsey ne tudjon róla! Narim biztonsági fokozata még… nem az igazi.

Igen, uram! – vigyorgott Sam. – Kérek engedélyt!

Elmehetnek – bólintott rá mosolyogva az idősebb férfi, mire Sam és Narim kisétáltak az irodájából.

Már majdnem elértek Sam laborjába, mikor Teal'c jött velük szembe.

Jó reggelt! – mosolygott rá Sam.

Carter őrnagy! – biccentett a nő felé Teal'c, majd Narimra pillantott. – Narim! Hallottam, hogy életben vagy. Örülök.

Köszönöm, Teal'c! – mosolyodott el Narim. – Hidd el, én is örülök!

Merre tartasz? – kérdezte Sam Teal'cet.

O'Neill üzent, hogy beszélni akar velem.

Akkor nem tartalak fel, menj csak! – mondta Sam, mire a férfi még biccentett, és elsétált.

Mindenki örül neked – mosolygott Sam Narimra, mire a férfi is elmosolyodott.

Igen, szerencsére. Bár O'Neill…

Ugyan… hidd el, ő is örül neked. Épp ezért cukkol. Ha nem örülne neked, nem is foglalkozna veled.

Ha te mondod – nevette el magát Narim. – Merre indulunk?

Megnézem, a gépemen van-e valami üzenet, aztán tényleg körbemegyünk a bázison. Ha van kedved.

Természetesen – bólintott rá Narim, így miután Sam rápillantott a leveleire, valóban idegenvezetésre indultak.

Narim felettéb érdekesnek, bár itt-ott hibásnak találta a földi megoldásokat bizonyos problémákra. Sam látta ezt rajta, de inkább nem kötekedett, aznap inkább csak könnyed beszélgetéshez volt kedve, és azt is tudta, hogy Narimnak is tartalékolnia kell az energiáját a délutáni vallatásra.

Dél jócskán elmúlt már, mikor betértek a kantinba ebédelni, és közben inkább a földi gasztronómiáról beszélgettek, mikor megjelent Hammond tábornok.

Woolsey gépe most szállt le. Narim, egy óra múlva jöjjön az irodámba! Bár gyanítom Woolsey négyszemközt akar majd beszélni magával.

Értem. Ott leszek, tábornok – bólintott rá Narim, majd amikor a tábornok elsietett, egy aggodalmas sóhajjal összenéztek Sammel, de a nő végül bíztatón rámosolygott.

Nem lesz semmi baj!

Remélem. Túl sok minden múlik ezen a beszéltegésen – mondta Narim, mire Sam mosolyogva fürkészte. – Mi az?

Csak úgy látom… hogy most már… tényleg szeretnél itt maradni. Mármint, hogy… nem csak miattam, meg… hogy menekülj az emlékeid elől…

Valóban – bólintott rá Narim. – Tudod, Samantha… van sok minden a világodban, ami idegen tőlem. Nem csak technológia, sok minden más is, de… mégis… úgy érzem, hogy tudnám szeretni. Van itt… sok jó ember, akik a jó ügyért harcolnak… igaz, olyan eszközökkel, ami épp a rendelkezésükre áll, de… a jó szándék… megfogott, ezzel tudok… azonosulni. És ez már fél siker, nem igaz?

Nagyon jól hangzik – mosolygott tovább Sam.

Akkor jó – bólintott rá Narim, és a továbbiakban, hogy fel tudjon készülni, inkább Woolseyról faggatta Samet, majd a megadott időben elindultak a tábornok irodájába.

Végül Hammond bemutatta őket egymásnak, aztán, ahogy azt sejtették, Woolsey bezárkózott Narimmal az apró kis irodába.

Őrnagy, ön szerint mi lesz ebből? – sandított Hammond Samre.

Nem tudom, uram – sóhajtott a nő. - Csak azt, hogy Narim egy végtelen türelmű ember, ráadásul gyanakvó és óvatos.

Szüksége is lesz minderre.

Tudom, uram. Reménykedjünk!

Igen, pillanatnyilag nem tehetünk többet – bólintott rá a tábornok, majd mindketten mentek a dolgukra.

Három órával később Woolsey és Narim még mindig egymást fárasztotta. Narim tőle szokatlan hanyagsággal könyökölt az asztal sarkára, ha már Hammond azt kérte tőle, hogy állítsa be magát annyira gyámoltalannak, amennyire csak lehet. És ez így, három óra sehova sem vezető vallatás után nem is esett annyira nehezére. Fáradt volt már, hisz feszült figyelemmel koncentrált minden kérdésre, hogy semmi ne érhesse váratlanul, és a válaszát is háromszor meggondolta minden egyes alkalommal.

Rendben, akkor foglaljuk össze még egyszer – tűnt fel egy ravasz róka mosolya Woolsey arcán. – Csak, hogy ne maradjanak tisztázatlan pontok. Szóval körülbelül két hónappal ezelőtt lerohanta magukat a goa'uld.

Nem számoltam utána pontosan, hogy ez földi hónapban mit jelent, de nagyjából ennyi lehet – bólintott rá Narim.

Miért?

A goa'uldnak sosem volt szüksége különösebb okra, hogy egy ilyen támadást végrehajtson – csóválta a fejét Narim. – Nekik elég, hogy egy naquadah bányájukban lecsökken a rabszolgák száma annyira, hogy már nem termelnek eleget. Ilyenkor kiválasztanak egy világot, lerohanják, elhurcolnak néhány száz vagy ezer embert rabszolgának, a többit elpusztítják.

Önökkel is ez történt? – kérdezte Woolsey a jegyzeteit lapozgatva.

Nem – rázta meg a fejét Narim.

Akkor? – pillantott rá Woolsey.

Úgy vélem, bár erre nincs bizonyítékom, csak valószínűsítem… a fejlettségünket már veszélyesnek érezték magukra nézve. Féltek, hogy hamarosan veszélyessé válunk a számukra.

Fenyegetést jelentettek?

A tollanok nem hisznek az erőszakban, sem a háborúban – tiltakozott Narim. – És megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Senkire nem jelentettünk fenyegetést. A technológiánk megfelelő volt, hogy megvédjük magunkat, de támadásra már évszázadok óta nem használtuk. És a jövőben sem használtuk volna.

Ők mégis így gondolták.

Magukból indultak ki. Ők egy dologban hisznek, a saját hatalmukban és felsőbbrendűségükben. Nem hagyhattak életben egy olyan riválist, amely potenciális veszélyt jelent a számukra. Még akkor sem, ha a fenyegetés csak elméleti.

És ennyivel fejlettebbek maguknál? – csóválta a fejét értetlenül Woolsey. - Hogy csak így… nálunk úgy mondják: jöttek, láttak, győztek?

A meglepetés nagy fegyver – sóhajtott Narim.

Még az ionágyúk ellenére is?

A goa'uld kifejlesztett egy pajzsot, ami ellenállt az ionágyúknak. Tehetetlenek voltunk. Ellenük és más külső ellenség ellen is az ionágyú hálózat jelentette a védelmünket, de kijátszották. Az ágyúk teljesen hatástalanok voltak.

Hogy lehetséges ez?

Nézze, Mr. Woolsey… - tűnődött el Narim. – A goa'uld egy olyan faj, amit a tettei miatt minden nép lenéz és megvet a galaxysban. De ott van a másik oldal… hogy a gonoszságuk mellett lenyűgözően tehetséges tudósaik vannak. Hiába nézzük le őket… általánosságban… ugyanakkor a technikai fejlettségüket, a képességeiket nem szabad lebecsülnünk.

Maguk ezt tették?

Soha korábban nem volt velük gondunk. Úgy véltük, kívül esünk az érdeklődési körükön. És persze bíztunk a védelmünkben, és abban, hogy a goa'uld is tudja, hogy az ionágyúkkal szembeszállni öngyilkosság. Hiba volt. Naivság volt. Felkészületlenül ért bennünket ez a támadás, főleg úgy, hogy a legfőbb védelmi rendszerünk hatástalannak bizonyult.

Milyen veszteségeket szenvedtek? – kérdezte Woolsey.

Minden elpusztult – hajtotta le a fejét Narim.

Nincs semmi, ami menthető?

Mr. Woolsey látta már milyen pusztításra képes egy goa'uld anyahajó? Siklók tucatjai? Alkeshek? – kérdezett vissza elkeseredetten Narim.

Szerencsére nem.

Szinte minden a földdel vált egyenlővé – borzongott meg Narim, aki nagyon nem örült, hogy a csata képei eszébe jutottak.

Értem.

Nem, nem hiszem, hogy érti – meredt maga elé Narim. – A kapu egyszeri beindításához szükséges eszközöket és energiát is alig tudtuk előteremteni, hogy a túlélők elhagyhassák azt a világot. A romok között kutattunk napokig, hogy találhassunk egy-egy használható alkatrészt, amiből helyrehozhatjuk a csillagkaput. Hetekre volt szükség, hogy összeszedjük, ami kell. A kapu még így is meglehetősen instabil volt. Féltünk attól, hogy nem tudjuk addig fenntartani a féregjáratot, míg mindenki átmegy a kapun. Én hagytam el a Tollanát utoljára, de akkor a kapu már vészesen túltöltődött. Minden valószínűség szerint felrobbant.

Hajóval sem megközelíthető a Tollana?

Talán, ha van néhány éve az utazásra – vont vállat Narim. – De felesleges lenne. Mivel a kapu tömör naquadah, megszázszorozta a robbanás erejét. A város helyén már csak egy óriási kráter tátong. A robbanás akkora volt, hogy még az űrből is látni lehetett.

Mennyire biztos ebben?

Kilencvenöt százalék. Az értékek, amiket az utolsó pillanatban láttam, számomra egyértelműek voltak. A kapu másodpercekkel később szétrobbant. Hálát adhatok a sorsnak, hogy én még a másik oldalon kijutottam.

Értem… akkor… beszéljünk másról. Miért a Nox?- tette fel a kérdést Woolsey már vagy tucatszor.

Két ok miatt. Mert ők állnak hozzánk legközelebb. Fejlettségben, világnézetben…

Na igen, ők is végtelen naivitással szemlélik a galaxisban történő dolgokat – húzta el a száját Woolsey.

Így is mondhatjuk, bár nekem erről más a véleményem. Nem számít. A másik indok pedig, hogy néhányan már éltünk náluk egy ideig. Ismerjük őket. Tudtuk, hogy befogadnak és támogatnak bennünket, ameddig szükséges.

Akkor ön miért szeretne ide jönni?

Erre is két okot tudnék mondani. Egy: a noxok sok mindent tudnak nekünk adni. Otthont, élelmet, védelmet, biztonságot… de célt az életünknek, azt nem. És ez legalább olyan fontos, mint az összes többi. Ha az embernek nincs miért élnie, akkor az összes többi nem ér semmit. A másik: jártam már itt, és… leszámítva azt az embert, aki le akart lövetni bennünket… jó benyomásom volt erről a világról. És itt… akár még célt is találhatnék az életemnek.

Éspedig?

Tenni valamit a galaxisért. Harcolni a jó ügyért, ahogy maguk teszik.

Ön nem hisz a háborúban – idézte fel Narim korábbi szavait Mr. Woolsey.

Harcolni egy jó ügyért nem csak fegyverrel lehet. Én… sokat jártam odakint… a tapasztalatom hasznos lehet. Nem beszélve arról, hogy jól ismerem a kaput, ha bármi gond lenne, talán segíthetnék.

Kiváló fizikusaink vannak, akik kezelik a kaput.

Igen, tudom – bólintott rá Narim. – De több szem többet lát, nem igaz?

Na igen. De mit gondol… be tudna illeszkedni… a mi világunkba? Elvégre mégis csak egy fejlettebb civilizációból jön. Nekünk itt az egyik elsődleges prioritás, hogy titokban tudjuk tartani a projekt létezését. Ha feltűnést kelt bármivel a külvilágban…

Ha jól tudom, a tollanok itt a Taurin a… khm… felesleges titkolózásukról híresek. Azt hiszem, ez elég válasz erre a kérdésre.

Na igen – bólintott rá Woolsey. – Titkolózni azt tudnak – sóhajtott. – Bár nem olyan rég úgy tűnt, engednek a makacsságukból, és némi tríniumért megszánnak minket néhány ionágyúval.

Igazán? – adta Narim az ártatlant. – Erről nem tudtam. Nem is igazán értem… ellentmondana mindennek, amiben hittünk. De igazából… már ez sem számít. Az ágyúk mind megsemmisültek… és az a két tucat túlélő ott a Noxon… nem sok hasznát venné a tríniumnak.

Igen, ezt megértem – bólintott rá Woolsey. – Mondja, Narim… ön mivel foglalkozott… odahaza?

Geológus vagyok. Többnyire. Érintőlegesen belekóstoltam egyéb műszaki területekbe is. Ezért is… voltam tagja annak a csapatnak, amelyik annak idején próbálta a Tollanon menteni a menthetőt. Nem jártunk sikerrel. Így kerültünk ide.

Mégis azt állítja, hogy ismeri a kaput.

Nálunk a kapu működési elvének ismerete nem számított különlegesnek. Bár nem teljesen az alapfokú fizika része, de azért a legtöbben ismertük valamilyen szinten.

Értem. És a többi túlélő? Ők nem akarnak idejönni?

Tudja… akik nem jártak még itt… azoknak…- kezdett bele Narim, de aztán habozott befejezni. Végül Woolsey tette meg helyette.

Azoknak a Föld túlságosan primitívnek tűnik, igaz?

Járt már más világokban, Mr. Woolsey?

Nem, még soha.

Akkor csak próbálja elképzelni… hogy hirtelen egy olyan világban találja magát, ami úgy négy- ötszáz évvel fejletlenebb, mint amihez szokva van. El tudja képzelni? Nem állnak rendelkezésére a megszokott eszközök, a jól megszokott szolgáltatások, gyógyszerek, a kényelem, a higiéniai feltételek, ami most olyan természetes önnek… el tudja képzelni?

Nem, nem igazán – tűnődött el őszintén Woolsey. - De tulajdonképpen igaza van. Nem biztos, hogy szeretnék egy ilyen világban élni. De épp ezért… nem értem magát. Ott maradhatna a Noxon… egy igazán fejlett faj védelmében, kényelemben, biztonságban. És ide vágyik? A primitiv Földre?

Talán csak menekülök. Az emlékek elől – jutott Narim eszébe az, amit Sam mondott neki. - És itt… ha majd végezhetek valami hasznos munkát, talán… magam mögött hagyhatom az emlékeimet is. És nem kell látnom nap mint nap, hogy mi lett a népünkből. Virágzó faj voltunk még két hónappal ezelőtt, és most… huszonegynéhány ember lézeng céltalanul, tervek nélkül, álmok nélkül… marcangolva önmagát, valamiféle magyarázatot keresve… maga nem tudja elképzelni, hogy milyen érzés látni mindezt.

Szörnyű lehet.

Igen, az.

És itt? Mihez kezdene? Belépne egy CSK csapatba?

Erre eddig nem is mertem gondolni – tűnődött el Narim.

Miért?

Nem is tudom… tudom, hogy idő kell ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy méltó vagyok a bizalmukra. Arra, hogy befogadjanak. Tagja lenni egy ilyen csapatnak… nagy megtiszteltetés. Talán idővel kiérdemelhetném. És ha beállhatnék az egyik csapatba, akkor lenne lehetőségem meghálálni, hogy annak idején a CSK1 megmentette az életemet.

Hm… erről majd egyszer beszélünk. Most… tájékoztatom a bizottságot. Ne vegye készpénznek, amit mondok, de úgy vélem… semmi akadálya, hogy itt maradjon. De erre a többieknek is rá kell bólintani. És ne feledje… ha meg is kapja az engedélyt… egyetlen apró hiba, amivel felhívja magára a figyelmet, egyetlen feltűnő dolog, amit nem tudunk kimagyarázni, és repülni fog innen – figyelmeztette Woolsey Narimot.

Nem felejtem el – hajtott fejet a férfi, bár magában feltette a kérdést, hogy ugyan mivel repülhetne innen, de ennek a kétségnek inkább nem adott hangot.

Rendben, akkor… végeztünk is – bólintott Woolsey. – Igazán… kellemesen elbeszélgettünk.

Valóban – hagyta rá Narim. – Elmehetek?

Igen, majd értesítem a tábornokot az eredményről. Apropó… addig hol lakik?

Kaptam egy szobát itt a bázison – füllentett Narim.

Nem is hagyta el a bázist?

Voltam a felszínen – pillantott Narim a másikra. – Csak levegőzni, sétálni egyet. De a tábornok arra kért, hogy ne hagyjam el a bázis területét, míg nem hivatalos az itt-tartózkodásom.

Helyesen tette – bólintott rá Woolsey. - Még pár napot bírjon ki.

Úgy lesz – bólintott rá Narim, majd kisétált Hammond tábornok irodájából, és Sam keresésére indult.

Jó tíz perccel később találta csak meg Sam laborját, hisz nem tájékozódott még túl jól az egyforma folyosók labirintusában, de amikor belépett és becsukódott mögötte az ajtó, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

Látom leszívott ez a beszélgetés – vette szemügyre sajnálkozva a nő.

Hogyan?

Elszívta az energiádat.

Tizenegyszer mondtam el ugyanazt – ült le Narim az egyik székre.

Igen, ezt tipikusan Woolsey – nevetett Sam. – Bele akart zavarni, hátha elszólod magad. De túl vagy rajta.

Igen. Csak… ne felejtsem el, miket hazudtam összevissza.

Nem fogod – mosolygott rá Sam. – Amúgy… ha megkapod az engedélyt, többet a kutya se fogja feltenni neked ezeket a kérdéseket. Főleg, ha rájönnek, mennyit segíthetsz nekünk. Amúgy… csak hogy eltereljem a figyelmedet… találtál délelőtt valamit, amivel szívesen foglalkoznál?

Lecserélném azokat a karnyi vastagságú kábeleket, amikkel a kapu energiaellátását megoldjátok.

És mire?

Ezt majd elmondom, ha munkába állhatok – somolygott Narim.

Elképesztő vagy – nevette el magát Sam. – Csökkentjük vele a szállítási veszteséget? – puhatolózott.

Határozottan.

Veszélyes?

Természetesen az – bólintott rá Narim.

Akkor?

Kell valami, ami megalapozza köztünk a bizalmat.

Közted és köztem? Azt hittem, ez már rég megoldott dolog – ugratta Sam, de csak egy sanda pillantást kapott, majd Narim folytatta a mondandóját.

Másrészt pedig bízom benne, hogy nem kerül ki a bázisról. Legalább egy ideig - reménykedett.

A titoktartás alapvető itt a bázison – nyugtatta meg Sam.

Akkor jó.

Hazamegyünk? – vetette fel Sam. – Bár még korán van, de ahogy elnézem… munka terén már nem vagy használható.

Ez igaz, de… nem lenne biztonságos. Azt mondtam Woolseynak, hogy kaptam egy szobát itt a bázison, és… valószínűleg még nem ment el. Nem kellene lebuknunk, mert akkor hiábavalóvá válik az egész, amit eddig előadtam neki.

Tudod, vannak alkalmak, mikor az óvatosságod nagyon is helyénvaló – mosolygott Sam.

Mindig az – biztosította Narim.

Hát persze. De akkor mit csináljunk?

Adj nekem néhány könyvet! Én elfoglalom magam, téged pedig hagylak dolgozni.

Rendben. Mit kérsz? Asztrofizikát, kvantumfizikát, elméleti fizikát? Momentán ezekkel szolgálhatok.

Mindegy. Legalább képbe kerülök, hol álltok – mondta Narim, de Sam csak megforgatta a szemét, és két perccel később vagy tíz könyvet zúditott Narim elé.

Jó szórakozást – vigyorgott, majd visszatért a naquadah-generátor terveihez, Narim pedig olvasni kezdett.

Sam két órával később odasétált Narimhoz, és hátulról átkarolta a derekát.

Nos, jobb vagy rosszabb, mint amit vártál?

Nagyjából az, amit vártam – sandított fel rá a férfi. – Van pár alapvető tévedés az elméletben, de… mi is elkövettük ugyanezeket a hibákat. Idővel rájöttünk és tanultunk belőle.

Hát, nem örülök, hogy ezt mondod – sóhajtott Sam, és adott egy puszit a férfi arcára, majd elengedte. – Majd egyszer, ha lesz időm, megpróbálok rájönni, hol lehet a hiba. Bár, amíg időről időre meg kell mentenem a Földet – kacsintott Narimra -, addig kisebb gondom is nagyobb, mint a kvantumfizika tévedései.

Tudom, Samantha – mosolygott rá Narim. – Igyekszem nem… kritizálni, de… szeretném, ha tudnád, hogy bármit is mondok… az nem személyesen neked szól. Sőt, egyáltalán nem kritizálásnak szánom.

Tudom – húzta el a száját Sam. – Bár adott esetben nem ezen szoktam gondolkodni, mikor felkapom a vizet.

Igen, ezt tudom – fogta meg Sam kezét Narim, és visszahúzta magához, és megcsókolta. – Nem megyünk haza? – kérdezte végül. – Már talán nem futunk össze Woolsey-val.

Mennem kéne egy kört – intett a fejével Sam az ajtó fele. – Csak, hogy minden rendben van-e. Addig olvasgass még. Érted jövök, aztán mehetünk.

Rendben – hagyta rá Narim, majd mosolyogva nézte, ahogy a nő elsétál, és visszatért az előtte heverő könyvhöz.

Sam egy jó fél órával később Daniellel együtt tért vissza. A férfi elkísérte őket a liftig, közben Narimot faggatta Woolseyról és a beszélgetésükről, aztán elköszöntek, és Sam és Narim felmentek a felszínre, és hazaindultak.