Másnap reggel Sam és Narim csendesen tűnődve készülődtek reggel, csak néhány szót váltottak, és a kocsiban is inkább csak szakmai dolgokról beszélgettek, hogy mivel fogják tölteni a napjukat. Lassan érkeztek a szükséges alkatrészek a kapu energiaellátásának fejlesztéséhez, így már el tudták kezdeni összeállítani az új rendszert.

Kora délután Samet elhívta az egyik CSK csapat, hogy megbeszéljék vele az egyik küldetésüket, így Narim magára maradt. Egy kis ideig még gondolkodott, aztán megkérdezte az egyik katonát, aki az indítócsarnok ajtajában posztolt, hogy merre találja O'Neill irodáját, majd elindult.

O'Neill ezredes, megengedi, hogy bejöjjek? – kérdezte óvtosan megállva a férfi ajtajában.

Most nem igazán érek rá – rázta meg a fejét a férfi, bár nem tudta meghazudtolni az arckifejezését, amin az volt, hogy nagyon unja az előtte heverő papírmunkát.

Csak pár percet kérek a szűkös idejéből – mondta Narim, és belépve becsukta maga mögött az ajtót.

Nem tudom elképzelni, mit akar tőlem – dőlt hátra megjátszott hanyagsággal az ezredes.

Nézze, én tudom, hogy utál engem… - húzta el a száját Narim, de mivel nem kapott reakciót a megállapítására, közelebb lépett, és folytatta. – Meg is értem. Maga meg én nagyon különbözőek vagyunk. Ezzel nincs is semmi baj. Minden ember más, minden világ más… el kell fogadnunk, és kész. De van egy dolog, amiben hasonlítunk.

Nem mondja… maga meg én? – vonta fel a szemöldökét O'Neill. – Igazán kíváncsivá tesz.

Mindkettőnknek nagyon sokat jelent Samantha.

Nem tudom, mi a pokolról beszél – dőlt vissza az asztalára az ezredes, de érezhetően bezárkózott.

Valóban?

Ez Teal'c szövege, magának nem áll jól – kapta fel a fejét O'Neill, és a szemében néhány bosszús szikra villant.

Nekem hazudhat – nézett rá rendíthetetlen nyugalommal Narim -, de saját magának nem érdemes – méregette a másik férfit, de mivel annak a szeme sem rebbent végül csak sóhajtott. – Nem akarom magára erőltetni ezt a beszélgetést. Csak arra gondoltam, talán mindannyiunknak segítene, ha tisztáznánk a dolgokat. Mert az irány, amibe most tartunk egy nem jó irány. Változtatnunk kellene rajta, de egyedül nem tudok. Ehhez segítenie kéne – kérte az ezredest, de az továbbra is elutasítón nézett rá. – Ahogy akarja, ezredes – sóhajtott megint Narim. – Békén hagyom, ha annyira azt szeretné. De higgye el, ha nem őszinte legalább saját magához, akkor ez az egész csak el fog mérgesedni. És nem nekem okozza a legtöbb kellemetlenséget, hanem Samanthának. Nem hiszem, hogy tényleg ezt szeretné – mondta, aztán az ajtó felé indult, hogy magára hagyja a férfit.

Még mindig emlékszem az első napra – szólalt meg O'Neill, mikor Narim már majdnem elérte az ajtót -, mikor Carter megjelent az eligazításon. Magabiztos volt, határozott, eltökélt, pimasz, okos… okosabb volt, mint mi többiek együttvéve… és… nagyon szép. És én nagyon nem akartam a csapatomba.

Miért? – kérdezte meglepetten Narim, ahogy lassan visszafordult.

Meggyőződésem volt, hogy mindenkinek el fogja vonni a figyelmét a munkától. Sosem jó az, ha egy férfiakból álló csapatban megjelenik egy szép nő. Azonnal elkezdődik a rivalizálás, és mindenki csak a nőre figyel, arra, hogy elkápráztassa, és nem a feladatára. És ez éles helyzetben életveszélyes lehet.

Így történt?

Szerencsére a csapatom ebben is különleges. Jackson teljesen vak az ilyesmire. Az egyetlen nő, akit valaha is észrevett a galaxisban, az a felesége volt. Se előtte, se utána nem tapasztaltam nála ilyesmit. Teal'c meg… hát ő Teal'c. Ez mindent elmond. Kowalskynak bejött, de őt… már az első küldetés után elveszítettük.

És ön, ezredes?

Mit akar hallani?

Talán az igazat.

Az igazat… - tűnődött el az ezredes.- Néha nem jó kimondani az igazat. Higgye el, ezt tapasztalatból mondom. És különben is… itt a falnak is füle lehet. Még az én irodámban is.

A falnak?

Lehallgatnak, érti? – forgatta meg a szemét O'Neill.

Értem – bólintott rá Narim, majd elővett egy apró kütyüt a zsebéből, babrált rajta valamit, és újra O'Neillre nézett. – Már nincs füle a falnak.

Adhatna egy ilyet nekem is – fintorgott az ezredes.

Jobb, ha nem – rázta meg a fejét Narim. – Szóval az igazságnál tartottunk.

Néha jobb nem kimondani az igazságot. Kíméletesebb – ismételte meg az ezredes.

És most éppen kit akar kímélni?

Mondjuk Cartert?

Értem. Szóval, amit az elmúlt egy hétben művelt vele, az önnél a kímélet jele?

Nem tűröm, hogy megszegje a szolgálati fegyelmet!

Értem. De úgy vélem, hogy a szolgálati fegyelem és az, hogy aggódik az apjáért, akit ki tudja, láthat-e még életben és mikor, két különböző dolog. Azzal, hogy volt egy érzékeny pillanata, mikor elbúcsúzott az apjától, még nem hiszem, hogy megszegett volna bármilyen szabályt.

Máskor is búcsúzott már el az apjától.

És csak egyetlen alkalommal is volt mellette valaki, aki megkérdezte, hogy érzi magát? Maga megkérdezte, ezredes? Vagy nem merte, mert félt a választól? Félt, hogy valamit reagálnia kellene? Félt, hogy esetleg szembesülnie kellene azzal, hogy Samanthának szüksége lenne néhány kedves szóra, vagy egy ölelésre? Megkérdezte tőle akár csak egy ilyen esetben is, hogy szüksége lenne-e valamire?

Carter katona! – vágott vissza sértett önérzettel az ezredes.

Is – helyesbített Narim.

Nem, Carter katona.

Legyen, ezredes. De akkor önnek is úgy kellene tekintenie rá. Mint egy katonára. Mint az összes többi katonára a bázison.

Úgy tekintek.

Már megint hazudik. Így nincs sok értelme ennek a beszélgetésnek – sóhajtott Narim.

Úgy tekintek rá, mert nem tekinthetek máshogy. Tényleg nem érti? Pedig nem annyira bonyolult. És amúgy is maga itt a fejlett intelligencia.

Talán – vont vállat Narim. – De attól még nem ismerem sem a földi szokásokat, sem a földi gondolkodást. És ahelyett, hogy szúr, mint egy sündisznó, inkább segíthetne megérteni.

Nem vagyok irgalmas szamaritánus – fintorgott O'Neill. – Ha kultúrát akar tanulni, menjen Jacksonhoz.

Valóban úgy gondolja, hogy Dr. Jacksonnal kellene konzultálnom egy olyan ügyben, ami valójában csak hármunkat érinti? – kérdezett vissza Narim, de mikor nem kapott választ, úgy tett, mint aki elgondolkodik. – Talán igaza van, ezredes. Talán valaki, aki kívülről látja ezt az egészet, pártatlanabb tanácsot tud adni. Bár kétlem, hogy Daniel más véleményen lenne, mint én – mondta, és másodszor is elindult az ajtó felé.

Tudja, egyszer megcsókolt – szólt utána az ezredes, majd keserűn elnevette magát Narim arckifejezése láttán. – Ne aggódjon, nem magától – nyugtatta meg tengernyi öniróniával a hangjában. - Egy vírus hatása alá kerültünk, haza is hurcoltuk ide a Földre. Még az első küldetéseink egyikén. Karantén alá kellett helyezni az egész hegyet, mert félő volt, hogy kijut a bázisról, és letarolja az egész bolygót. Nem vagyok orvos, akkor se értettem pontosan, mi az. Kikapcsolja az agy egyes részeit, legalábbis Dr. Fraiser így próbálta magyarázni… és… visszabutítja az embert szinte ősemberi szintre. Csak… a táplálkozás és a… fajfentartás ösztöne marad meg. Úgy is hívták a betegeket odaát, hogy a romlottak. Mert szép lassan olyanná válnak, mint az állatok.

És mi történt?

Szerencsére Fraiser doktornő rájött, hogy állítsa meg. Valami… allergiagyógyszerrel, mit tudom én. Amit Jackson is szed. Kérdezze meg tőle!

És gondolom erről sem beszéltek utána soha többet.

De, megbeszéltük, hogy egyikünk sem emlékszik semmire. A vírus mellékhatása, tudja? Törli az olyan emlékeket, amikre nem kell emlékeznünk.

Ettől még valójában emlékeznek rá.

Nem mondja.

Miért hazudnak ennyit ezen a bolygón? – nézett rá őszinte értetlenséggel a szemében Narim.

Talán mert így könnyebb.

Ez nem igaz. Megbeszélni valamit őszintén… lehet, hogy nehéz… de még mindig könnyebb, mint terheket… titkokat cipelni egy életen át. Az… tönkretehet egy embert, megkeseríthet bárkit egy életre.

Struccpolitika – vont vállat az ezredes.

Hogy mi?

Jézusom – forgatta meg a szemét O'Neill. - A strucc az egy jó nagy madár, ami ha megijesztik, bedugja a fejét a homokba. Azt hiszi, hogy ha ő nem lát semmit, akkor őt sem látják.

Ez a problémára nem jelent megoldást. Sőt.

Tényleg?

És nem szeretné inkább megoldani a problémáját, mint homokba dugni a fejét? Mindenki érdekében. Samantha érdekében.

Carternek nem érdeke, felkeverjem az iszapot körülöttünk. Egyszer a tok'rának majdnem sikerült felkavarni… épphogy megúsztuk. Átkozott Zatar'c detektor…

Azt hiszi, hogy az, ami most történik, az jobb Samanthának? Mikor hazatértek az utolsó küldetésről, egész este nem tudott máson gondolkodni, csak hogy miért olyan utálatos vele.

Amíg csak ő gondolkodik ezen, és nem Hammond tábornok, vagy esetleg valaki még magasabban, addig nincs túl nagy baj.

Én ezt nem így látom. Samanthának a legkevésbé sem lenne szabad ezen a dolgon gyötrődnie. És ha igazán fontos önnek, akkor ezt ön is így gondolja.

Akkor maga szerint mégis mit kellene tennem, okostojás?

Először is, elmondhatná végre az igazat! – csóválta meg a fejét Narim.

Szeretem Cartert! – vágta hozzá O'Neill bosszúsan. – Most boldog?

Örülök, hogy végre őszinte volt – mondta kissé megkönnyebbülve Narim. Úgy gondolta, most már végre tényleg őszintén beszélhetnek. Ennek örömére letelepedett a székre az ezredessel szemben. – Most már csak azt magyarázza meg nekem, mi ez a nagy titkolózás?

Tiltja a szabályzat.

Hogy szerelmes legyen?

Hogy szerelmes legyek egy másik katonába. Főleg olyanba, aki a beosztottam.

Miért?

Maga tényleg fejlettebnek hiszi magát nálunk? – gúnyolódott az ezredes. – Azért, mert ez befolyásolhatja az ítélőképességemet. Ami adott esetben befolyásolhatja a munkámat, ami befolyásolhatja a küldetéseink kimenetelét, és tekintetbe véve a CSK1 pozícióját, akár még a Föld jövőjét is, bármit. Érti?

Értem – bólintott rá vonakodva Narim, bár nem teljesen értett egyet, jobbnak látta ennek most nem hangot adni. – És ha Samantha nem lenne katona…

Akkor talán soem találkoztunk volna.

Nem erre gondoltam. Hanem, ha úgy venne részt a csillagkapu programban, mint mondjuk Dr. Jackson. Mint tudós. Akkor ez máris nem így lenne, igaz?

Carter lelke legalább annyira katona, mint tudós. Nem vehetem el tőle a lelke egy részét.

Ez a válasz némi reményre ad okot, ezredes – tűnt fel egy halvány mosoly Narim arcán. – Azt jelenti, hogy képes valóban Samantha érdekeit szem előtt tartani.

Ki mondta, hogy nem? – húzta el a száját a férfi.

Az elmúlt napok nem ezt bizonyították számomra.

És ki a bánat akar itt magának bizonyítani bármit is? – csattant fel az ezredes.

Ne nekem bizonyítson, hanem annak a nőnek, akit állítólag szeret.

Nevezzen csak primitívnek, mint eddig ezerszer… de rosszul viselem a vereséget. Ezt Carter is tudja, ismer már évek óta.

Mondja, ezredes… ha én nem lennék a képben… működhetne ez a dolog?

Mint mondtam, tiltja a szabályzat.

És… ha nem lenne a szabályzat?

Mire akar kilyukadni? Hogy nem vagyok méltó Carterhez?

Ilyesmit nem tisztem megítélni – rázta meg a fejét Narim. – Amire ki akarok lyukadni, az az, hogy vajon Samantha viszonozná az érzéseit, ha nem lennék én, és nem lenne a szabályzat?

Mégis honnan tudhatnám?

Mondjuk megkérdezhette volna az elmúlt hat évben. Valahol civilben, távol a bázistól, ahol nincs füle a falnak. De akár mondhatnám azt is, hogy… érzenie kellene a választ. Anélkül is, hogy megkérdezné.

Tudja… - tűnődött el Jack egy pillanatra őszintén -, mi itt a Földön… néha ragaszkodunk egy pillanat emlékéhez, és… képesek vagyunk erre egy álomvilágot felépíteni.

És életük alkonyán rádöbbenni, hogy az élet, amit éltek, nem volt valóságos.

Néha az álom túl szép… túl csábító ahhoz, hogy rádöbbenjünk bármire is.

Ez azt jelenti, hogy… a szíve mélyén tudja a választ, csak nem akarja elfogadni.

Sokat veszítettem már… ezt az álmot nem hagyom elveszni. Akkor se, ha már csak álom.

Én is sokat veszítettem már, ezredes – csóválta meg a fejét Narim.

Gondolja? Ja, igaz, párszor lebombázták a bolygót a feje felett… de vesztett el valakit, aki mindennél fontosabb volt magának?

Igen, ezredes, veszítettem el ilyen embert – sütötte le a szemét Narim.

Aha… képzelem – fintorgott Jack. – Tudja Narim… sok évvel ezelőtt… boldog ember voltam. Volt családom… feleségem, egy fiam – merült le lassan a múltjában a férfi. – Charlie-nak hívták. Imádott velem horgászni. Minden szabadnapomat a tónál töltöttük.

Mi történt?

Elől hagytam a szolgálati fegyveremet… Sarah és én kint voltunk az udvaron… Charlie megtalálta… és véletlenül lelőtte magát. Azonnal meghalt. A feleségem összeroppant… fél évvel később elhagyott. Sosem mondta ki, de láttam a szemében, hogy engem hibáztat. Persze igaza van. Hibáztam. Buta, banális hiba volt, és Charlie meghalt, én pedig mindent elveszítettem. Most maga jön – mondta, mintha bizony ez a beszélgetés arról szólna, hogy egymásra licitáljanak a rossz emlékekkel. Narim azonban nem akart ebbe belemenni.

Ehhez nincs mit hozzátennem, ezredes – rázta meg a fejét szomorúan. – Csak okoskodni tudnék, amire úgy hiszem, nincs szüksége.

Végre rájött – forgatta meg a szemét Jack. – Olyan átkozottul sok jó tanácsot hallottam már életem során. Csak tudja, egyik sem segített. Nem segít semmi, csak a munka… az eltereli a figyelmemet. Néha egészen hosszú időre is, mielőtt újra rám törne ez az egész. Van még valami mondanivalója, vagy folytathatnámezt a hülye nyomtatványt?

Én csak… meg akartam védeni Samanthát.

Tőlem? Higgye el, ha valaki, akkor én még magánál is jobban vigyázok rá – biztosította az ezredes.

Akkor kérem, hogy viselkedjen eszerint vele! – nézett a férfi szemébe Narim.

Igaza van – látta be O'Neill, bár a szavakat nagyon nehezére esett kimondani. – Megpróbálom.

Köszönöm, ezredes! – bólintott rá Narim, majd felállt, és kifele indult, de a másik utána szólt.

Hé, nálunk az ilyen megállapodásra illik kezet fogni! – mondta, majd megcsóválta a fejét Narim értetlen pillantása láttán. – Ha két férfi köt egy megállapodást, vagy megegyeznek valami fontos dologban, akkor megszorítják egymás jobb kezét. Szentesíteni a dolgot, vagy ilyesmi – mondta, és kezet nyújtott Narimnak, aki óvatosan megfogta és megszorította.

Szerencsés flótás – mondta még neki Jack, mintegy mellesleg, majd visszament az asztala mögé. Narim tűnődve vizslatta.

Tudja ezredes, én is hittem már többször is, hogy mindennek vége. De a sors kifürkészhetetlen. Ezt ne felejtse el!

Ja, persze – mondta visszavéve a hanyag stílusát az ezredes, majd a kezébe vette az előtte heverő formulát, Narim még figyelte egy darabig, majd kisétált az irodájából.

Narim egy darabig céltalanul lődörgött a folyosókon, aztán gondolt egyet, és felment a felszínre. Egy kis levegőre és napfényre vágyott egy ilyen lehangoló beszélgetés után, és gondolkodni is akart kicsit azon, amit megtudott. Kilépett a szabadba, aztán nem messze a kijárattól letelepedett egy kidőlt fatörzsre, ahol kellemesen sütött a nap. Egy jó órával később Daniel hangjára riadt.

Csatlakozhatok? – kérdezte a férfi, és letelepedett Narim mellé.

Hogy talált meg?

Láttam bemenni Jackhez. Gondoltam, hogy utána szüksége lesz egy kis levegőre. Egy kis magányra. Összeszedni magát. Mi történt? – kérdezte, de Narim csak egy elgyötört pillantással válaszolt. – Szóval elmondta – sóhajtott Daniel. – Nem hittem volna, hogy elmondja. De… tudja, mit mondott nekem egyszer Oma? – sandított Narimra, de az csak értetlenül nézett vissza rá. – Mindegy, ez hosszú történet. Azt mondta nekem… még az elején… bár én nem tudom olyan szépen megfogalmazni, mint ő… szóval, azt mondta nekem… Daniel, az, hogy segíteni akarsz másoknak, nem kell feltétlenül együtt járjon azzal, hogy a nyakadba veszed azt a problémát, amitől megszabadítod őket.

Bölcs ember.

Ne sértse meg – nevetett Daniel. – A végén még mindkettőnknek a fenekébe rúg, és az fájni fog.

Rosszat mondtam?

Hát, ami azt illeti Oma valóban bölcs, de nem ember.

Értem – világosodott meg Narim.

Helyes. De ami magát illeti, most a nyakába vette Jack múltjának minden problémáját. Pedig ettől neki nem lesz könnyebb. Sem az élete, sem az… aktuális helyzete.

Tudom. De így… sok mindent át kell értékelnem vele kapcsolatban.

Na igen – nevette el magát Daniel. – Mint mondtam, ő egy bonyolult lélek. Néha elképesztően tenyérbemászó… de olyankor igyekszem arra gondolni, mi áll mögötte. Ez segít, hogy ne osszam ki, és ne is mossak be neki egyet. És… Sam?

Az ezredes megígérte, hogy próbál normálisan viselkedni vele.

Maga egy varázsló – nézett elismerőn Daniel a másikra.

Csak türelmes és kitartó – cáfolta meg Narim. – De… Daniel… ha esetleg nem így lenne, szólna nekem? Tudom, hogy Samantha nem szólna, mert nem akarja, hogy aggódjak.

Ha nem így lenne, majd én elbeszélgetek Jack fejével. És garantálom önnek, hogy rám hallgatni fog – biztosította Daniel.

Köszönöm – mosolygott rá Narim.

Igazán nincs mit – bólintott rá Daniel. – Visszamegyünk? Segíthetne fordítani.

Mit?

Bármit, amit az asztalomon talál – vont vállat Daniel. – Van fuhrling szövegem, goa'uld szövegem, meg néhány, aminek még neve sincs.

Itt a Földön általános, hogy az emberek a munkába menekülnek minden elől?

Jó megfigyelő – nevetett Daniel, majd felálltak, és besétáltak a bázisra.

Sam csak estefele talált Narimra, tulajdonképpen egész véletlenül ment Danielhez, hogy megkérdezze, nem látta-e a párját valahol, de Narim ott ült Daniel asztalánál, és alaposan elmerült a férfi egyik fordításában.

Mi jót csinálsz? – lépett mögé Sam, és átkukucskált a válla fölött.

Daniel rám bízta ezt a szöveget. Nem túl bonyolult, inkább képírás, mint valódi írás – vont vállat Narim. – Hazamennél?

Hacsak nem olyan fontos Danielnek ez a szöveg – sandított Sam a barátjára.

Dehogy, menjetek csak – mosolygott rá Daniel.

Akkor holnap – bólintott rá Sam.

Megyünk valahova?

Igen, reggel majd egyeztetünk – ígérte Sam, majd Narimmal elindultak.

Sétálunk egyet vacsora előtt? – kérdezte Narim, mikor beszálltak a liftbe.

Mehetünk – mosolygott rá Sam. – Jól vagy?

Persze – vágta rá a férfi, aztán lehunyta a szemét egy pillanatra. – Nem – nézett újra Samre, mire a nő megsimogatta a karját.

Köszönöm!

Mit?

Hogy nem hazudtál.

Pedig akármerre nézek, mindenki hazudik. Még ha a legtöbbször jó szándékkal teszik is… ez nem helyes.

Nem hát. És nem is kell minden rosszat eltanulni tőlünk – mondta Sam, mikor kiszálltak a liftből, és átültek a kocsiba. – Akkor irány a park?

Jól hangzik – mosolygott rá Narim, és nem is beszélgettek, míg egy jó negyed órával később le nem fékeztek a park mellett.

Beszéltél az ezredessel? – kérdezte Sam, mikor már egy perce ballagtak a parkban.

Miből gondolod?

Úgy nézel ki, mint akinek a világ fájdalma szakadt a nyakába.

Hát… sok minden… szakadta a nyakamba, azt hiszem.

Narim, ugye nem vagy féltékeny? – torpant meg Sam.

Nem, Samantha – fogta meg a kezét a férfi. – Azt mondtad nekem, hogy nem érzel semmi olyasmit O'Neill ezredes iránt, és én bízom benned.

Huh – könnyebbült meg a nő. – Akkor olyan szörnyű már nem lehet. Nem is estetek egymásnak, legalábbis egyikőtökön sem látom a nyomait. Szóval? Mi tortént?

Sok mindenről beszélgettünk, és… azt hiszem, sikerült egy kicsit megismernem.

Ezt nem sokan mondhatjuk el magunkról. Mondhatni, te vagy a negyedik – számolta össze Sam. – Mesélt neked?

Néhány dolgot.

Akkor nagyon jó kedvében kaptad el.

Vagy csak elégszer tettem fel a kérdéseimet ahhoz, hogy elege legyen belőlem, és szabadulni akarjon.

Azt megoldja ő egyszerűbben is – nevette el magát Sam.

Gondolom.

Szóval… a holnapi küldetésen mire számítsak?

Az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, Samantha? Szerintem tűnődő hallgatásra.

Hú, kicserélted az ezredest? És hova dugtad az eredetit? – kuncogott a nő.

Talán csak elgondolkodtattam.

És… amúgy… igazad volt?

Szeret téged, Samantha.

Értem – bólintott rá a nő tűnődve. – Ez így… nehéz lesz.

Nem hiszem, hogy beszélne neked erről. És úgy láttam, a beszélgetésünk elvette a gúnyos élt a hangjából. Nem lesz vele baj. Lehet, hogy pár napig zavarban lesztek, de utána rendben lesz.

Hát, remélem, igazad van. És most… mit szólnál, ha vacsi helyett ennénk egy hot dogot?

Rád bízom, Samantha - mosolyodott el Narim, így egy park melletti büfében megvacsoráztak, és csak akkor mentek haza. Kis ideig még nézték a tévét, aztán lefeküdtek aludni.

Narim egy órával később megcirógatta a nő vállát.

Nem tudsz aludni?

Ne haragudj, téged sem hagylak – nézett fel rá Sam.

Semmi baj, Samantha – nyugtatta meg Narim. – Elmondod, mi jár a fejedben?

Csak az ezredes. Hogy mióta érezhet így, és… hogy soha nem mondta el. Hogy milyen nehéz lehetett így neki nap mint nap…

Igen, egyrészt nehéz lehetett neki, de… mégis… menekülést jelentett a saját múltja elől – tűnődött el Narim is. – Mert… lehet, hogy egy részről tudta… vagy legalábbis a lelke mélyén sejtette, hogy nem teljesedhet be… mégis… ez az álom jobb volt, mint elmerülni abban a mocsárban, amit az emlékei jelentenek.

Tudod, annak idején… mikor összeállt a csapat hat évvel ezelőtt… nagyon rossz passzban volt. Minden küldetésnél mártírhalált akart halni.

Nem látta értelmét az életnek. Tudom, mi ez az érzés – sóhajtott Narim. – Ebből egyedül nagyon nehéz kimászni. Mikor én a legmélyebb ponton voltam, Wealen rántott vissza az életbe. Szóval… nem csak a siklóktól mentett meg, hanem egy kicsit önmagamtól is.

Remélem, egyszer majd az ezredes is megtalálja azt a valakit, aki visszarántja az életbe.

Úgy, ahogy ő csinálja, nem lesz könnyű – jósolta Narim. – Legalább némi hajlandóságot kellene mutatnia arra, hogy elfogad segítséget.

Hát ő nem az az ember – csóválta meg a fejét Sam. – Már nagyon… bezárkózott önmagába.

Fél attól, hogy újra megsérül. De ha nem kockáztatja meg, akkor nem fog változni semmi.

Azért ehhez nagy bátorság kell.

Nekem nem kell mondanod, Samantha. Az egész életem a kockázatvállalásról szólt. És különben is, O'Neill ezredes bátor ember.

Ó, ha az életét kell kockáztatni, az ördöggel is szembeszállna. De hogy valami lelki fájdalom érje, hogy csalódjon valakiben, esetleg saját magában… ez nem neki való.

Pedig az emberi kapcsolatokban ez is benne van.

Tudom – látta be a nő. – Csak tudod… szeretnék segíteni neki… de fogalmam sincs, hogyan.

Amíg ő nem akarja, nem igazán tudsz. Addig visszaverődik róla, mint a tükörről, és esetleg te sérülsz meg.

De nekem itt vagy te, hogy megvígasztalj – mosolygott Sam a férfira.

Ez igaz – ölelte magához Narim. – De most próbálj meg aludni. Ha holnap utaztok, kipihentnek kell lenned.

Igazad van – hagyta rá a nő, majd lopott egy puszit Narimtól. - Álmodj valami szépet! – súgta neki, majd kényelmesen elhelyezkedtek, és lassan mindketten elaludtak.