A következő napi küldetésen Sam úgy döntött, lesz, ami lesz, ő is tesz egy próbát az ezredesnél. Bízott abban, hogy a felettese nem megy világgá dühében egy idegen bolygón, és nem kell egész nap keresniük, hogy hazavigyék. Így mikor a lakatlannak tűnő bolygón kissé szétszóródott a társaság, hogy felderítsék a terepet, Sam az ezredes közelébe somfordált.

Uram… beszélhetnénk egy percet?

Carter! Ugye nem akar maga is lelki életet élni? – morgott a férfi.

De, azt terveztem, uram – vont vállat a nő.

És ezt pont egy küldetés kellős közepére kellett időzítenie?

Úgy vélem, uram, ez a legideálisabb időpont.

Nézze, Carter… jó, beszéljünk egy percre úgy, mint két civil – mondta kimérten. – A maga hősszerelmes grállovagja közölte velem a tényeket. Esélyem nincs magánál, és különben is, védi magát, mint valami anyagtigris. Nem mintha tőlem védenie kellene. Mindig is vigyáztam magára. Megvédtem másoktól is, meg magamtól is. Főleg magamtól. Ez ezután is így lesz. Ennnyi, egy perc vége, menjen a dolgára! Ez parancs!

Igen, uram! – húzta ki magát a nő, majd elfordult, de egy lépés után visszanézett a férfira. – Még csak annyit, uram… én… sajnálom, ha fájdalmat okoztam. Nem akartam – mondta, aztán elsétált, kissé távolabb húzódva a többiektől is.

Egy fél órával később, mikor már percek óta meredt mozdulatlanul az egyik műszer kijelzőjére, Daniel állt meg mellette.

Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Tudod, mit utálok benne a legjobban? – kérdezte Sam továbbra sem mozdulva.

Na mit?

Amikor még bocsánatot se lehet kérni tőle – pillantott Sam a barátjára, mire az egy pillanatra elnevette magát.

Nem hiszem, hogy haragszik rád – mondta végül.

És Narimra?

Nem… amit iránta érez az sem harag. Rendbe jön, hidd el!

Az, amit irántam érez, talán rendbejön, de az, amit saját maga iránt érez? Szerinted az helyre jön valaha?

Ezt nem tudom neked megmondani, Sam – rázta meg a fejét Daniel. – És nem is nagyon tehetünk semmit.

Nem jó tőled ilyet hallani – húzta el a száját a nő.

Gondolom – tűnt fel egy szomorú mosoly Daniel arcán. – De túl sok mindenen mentem már keresztül ahhoz, hogy elfogadjam, hogy nem mindenki kér a segítségemből. Nem könnyű, de… nem erőszakolhatom rá senkire.

Tudom – mosolygott rá a nő.

Megváltották a világot? Mehetünk haza? – szólalt meg mögöttük az ezredes.

Még körül sem néztünk – húzta el a száját Daniel.

Akkor jó lenne, ha inkább tennék a dolgukat, nem gondolja?

Menjünk! – nézett Sam Danielre, mire az rábólintott, és mindketten elsétáltak, csak órákkal később találkoztak újra a kapunál, hogy hazatérjenek.

Odahaza Sam gyorsan túlesett az orvosi vizsgálatokon, aztán megkereste a párját.

Jól vagy, Samantha? – állt fel Narim, és odasietett a nőhöz, mikor az belépett a laborba.

Ma este vagy futni megyek, vagy motorozni. Melyikre csatlakozol?

Amelyikre szeretnéd.

Milyen kondiban vagy?

Tessék?

Az után próbáltam érdeklődni, hogy milyen az állóképességed – mondta fáradtan a nő.

Eddig nem volt vele gondom.

Akkor menjünk futni!

Rendben – hagyta rá Narim, így összepakoltak, és hazaindultak. Sam útközben arról próbált érdeklődni, hogy milyen sportolási szokások voltak a Tollanon, és kiderült, hogy a futás a tollanok között sem volt ismeretlen, bár a többi földi sportról Narim soha korábban nem hallott, így Sam mesélt neki egy keveset, míg hazaértek.

Otthon gyorsan átöltöztek, majd egy rövid bemelegítés után el is indultak, hogy belevágjanak a közel egy órás körbe, amit Sam le szokott futni, ha hasonlóan zaklatott állapotban ér haza, mint aznap.

Kellemesen csalódtam benned – mosolygott Sam Narimra, mikor hazaértek, és mindketten a térdükre támaszkodva próbáltak levegő után kapkodni. – Jól bírtad.

Köszönöm az elismerő szavakat – bólintott rá Narim. – De nem állítom, hogy ezt minden nap végigcsinálnám veled.

Minden nap nem is kell. Elég csak kétnaponta – ugratta Sam, majd felegyenesedett.

Jobban vagy? – lépett közelebb hozzá Narim.

Határozottan. A mozgás mindig felzabálja belőlem a stresszt – mondta, mire Narim megint értetlenül nézett rá. – Ne törődj vele – nevetett Sam. – A lényeg, hogy jobban vagyok.

Akkor jó – mosolygott rá Narim. – Tudom, hogy fárasztó…

Micsoda? A futás? Fárasztó, de hasznos.

Hogy olyan dolgokat kell elmondanod, ami magától értetődő kellene, hogy legyen – nézett bocsánatkérőn Namir a nőre.

Nem számít – nyugtatta meg Sam. – Csak nem mindig van kedvem. Vagy inkább energiám.

Szörnyű volt? – fogta meg a kezét a férfi, aki gyanította, mi a nő rosszkedvének az oka.

Tulajdonképpen nem is hagyta, hogy bármit mondjak.

Sejtettem, hogy így lesz.

Amúgy… tényleg mondtál neki olyat, hogy esélye sincs nálam? – kérdezte Sam, miközben befele indultak.

Ilyet nem – rázta meg a fejét Narim. – Csak megkérdeztem tőle, hogy szerinte, ha nem lennék én, és nem tiltaná a nem tudom milyen szabály, akkor viszonoznád-e az érzéseit.

Azért tudod, a saját kedves és finom stílusodban nem lacafacázol.

Mindig az egyenességet tartottam a legcélravezetőbb útnak, Samantha.

Tudom, és igazad van – látta be a nő is. – Az ezredes meg majd megbékél. Daniel is ezt mondta.

Igaza van.

Jól van… akkor tusoljunk le, és együnk valamit. Rendelsz kínait, míg megfürdök?

Azt nem, mert olyan dolgokat kérdeznek, amiről fogalmam sincs. De egy pizzát rendelek neked – nevetett Narim, Sam pedig szintén nevetve beleegyezett, majd eltűnt a fürdőszobában.

A következő napokban a CSK1 nem ment küldtésre, így Sam nem tudta letesztelni Narim sejtéseit, inkább a kapu körül foglalták el magukat. A háttérben kezdték kiépíteni az új rendszert, és egyik szimulációt futtatták a másik után, így egyáltalán nem unatkoztak.

Akkor is éppen egy szimulációba merültek, mikor mellettük mozgásba lendült a kapu. Mivel nem vártak vissza senkit, megszólalt a sziréna hangja, bezárult az írisz, és a tábornok is feltűnt fent az irányítóban, mire megnyílt a féregjárat. Sam és Narim a fal mellé húzódtak, és mivel a nőnél sem volt fegyver, az egyik géppisztolyos katona eléjük lépett.

Néhány másodperccel később egy fiatal férfi sétált át az íriszen, mire a katonák minden izma ugrásra készen megfeszült, de Narim szemében inkább aggodalom villant. Felpillantott a tábornokra, és találkozott a pillantásuk.

Hammond tábornok, ő egy jó barátom – mondta a férfinak, de az még habozott néhány másodpercig, mielőtt lefújta volna a készültséget. Ahogy a sziréna elhallgatott, Narim odalépett a jövevényhez.

Wealen, valami baj van? – kérdezte, de az még mindig gyanakodva fürkészte a katonákat, akik csak lassan húzódtak távolabb tőle. – Semmi baj, nem fenyeget semmi veszély – próbálta megnyugtatni Narim.

Narim, mi folyik itt? – ért le hozzájuk a tábornok, és Sam is odalépett a párja mellé.

Hammond tábornok, ő itt Wealen, egy barátom – mutatta be Narim a másik tollant, mire Hammond bólintott.

Emlékszem, itt járt magukkal akkor régen – vette szemügyre a tábornok közelebbről is Wealent.

Igen – bólintott rá Narim, de aztán inkább aggódva a barátjára nézett.

Valami baj van? – kérdezte újra.

Nem, semmi konkrét – rázta meg a fejét a férfi -, csak…

Csak kezdte fojtogatni az elkeseredettség – segítette ki Sam, mikor a férfi nem tudta kifejezni magát.

Igen, olyasmi – bólintott rá egy keserű sóhajjal Wealen.

Ezen nem csodálkozom – bólintott rá a tábornok is. – Jöjjenek, üljünk le odafent, mégis csak kényelmesebb – invitálta a társaságot, így felsétáltak a tárgyalóba.

Elmondja nekünk, mi a helyzet most odaát? – kérdezte a tábornok, mikor körbeülték az asztalt.

Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy minden rendben – meredt maga elé Wealen -, hisz mindenünk megvan, amire szükségünk lehet. A noxok tényleg minden elképzelhetőt megtesznek értünk, de…

Igen… pontosan ezért jöttem el én is – bólintott rá Narim. – Mert nincs értelme annak, hogy csak vagyunk… tudom, hogy mindenkinek idő kell, hogy össze tudja szedni magát, de… hiába a noxok minden jószándéka… értelmet találni az életnek… ezt mindenkinek magának kell megtenni.

Kegyetlen látni, hogy az emberek csak ülnek és bámulnak maguk elé a levegőbe… vagy bolyonganak az erdőben, mint a kísértetek – hajtotta le a fejét Wealen. – Minden apró zajra összerezzennek, mintha azt várnák, hogy minden fa mögül a goa'uld les rájuk.

Maradjon itt pár napig, gyűjtsön egy kis erőt – javasolta Sam. – Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

Lehetséges ez? – cikázott Wealan szeme a másik három között.

Meg tudjuk oldani – mondta a tábornok.

És… nem akar lelőni senki?

Nem – nyugtatta meg Sam. - Tudja, talán fejlődtünk egy keveset az eltelt években.

Bár ilyen gyorsan működhetne – pillantott rá Wealen egy halvány mosollyal.

Ne kezdje maga is! – nevette el magát Sam. – Narimból már kezdem kinevelni ezeket a lekicsinylő beszólásokat.

Elnézést kérek – mosolyodott el Wealen is.

El van nézve. Most az egyszer – bólintott rá Sam. – De visszatérve arra, amit mesélt… a noxok vigyáznak magukra, nem?

De igen. De ettől még sokakon csak most, késleltetve tűnnek fel a sokkhatás következményei. Ha beszélgetünk egy keveset Lyával, vagy valaki mással a noxok közül, az egy időre mindig segít, de valahonnan mégis mindig előszivárognak az emlékek. Sokan nem mernek aludni, mert akkor is csak a borzalmakat látják maguk előtt. De ilyenkor meg a kimerültség dönti le őket a lábukról.

PTSD – bólintott rá a tábornok.

Tessék? – nézett rá értetlenül Narim.

Poszt-traumás stressz szindróma – segítette ki Sam. - Itt a Földön jól ismert betegség, a legtöbb háborúból hazatért katona átesik rajta. Van, aki jobban tudja kezelni, és van, akit egy életre képes tönkretenni. A tünetek nagyjából megegyeznek azzal, amiket Wealen leírt. Depresszió, rémálmok az átélt szörnyűségekről, bizalmatlanság, állandó félelemérzet, kiszámíthatatlan reakciók, alvászavarok… kemény dolog. Sokan csak komoly terápia után képesek újra normális életet élni, ha egyáltalán képesek. És így, hogy ti nem is voltatok ilyesmire felkészülve… így még keményebb lehet. Talán Lya és a többi nox át tudja segíteni őket a nehezén. De ehhez idő kell.

Remélem – bólintott rá Narim szomorúan, aztán Hammondra nézett. – Tábornok, ha Wealen valóban maradhatna néhány napig, úgy vélem sokat segítene neki.

Tudom, Narim – bólintott rá az idősebb férfi. – Felőlem maradhat, csak ígérjék meg, hogy nem csinálnak semmi butaságot!

Megígérjük, tábornok – bólintott rá Narim. – Tudom, hogy a saját engedélyemet is kockáztatnám.

Így van, Narim. Legyen olyan óvatos, amilyen mindig szokott lenni – kérte a férfi.

Úgy lesz. Elhagyhatjuk a bázist?

Csakis Carter őrnagy kíséretében – kötötte ki a tábornok.

Természetesen – bólintott rá a két tollan, és Sam rájuk mosolygott.

Mehetünk?- kérdezte, mire a két férfi rábólintott, és felálltak.

Holnap reggel mindhárman jelentkeznek nálam! – szólt még utánuk Hammond.

Itt leszünk, uram! – ígérte Sam, majd kisorjáztak a tárgyalóból, és a felszín fele indultak.

Mi a terved? – sandított a nőre Narim.

Először is hazaugrunk, és kölcsönzünk Wealennek egyet a ruháidból. Aztán megetetjük, mert, ahogy elnézem, hetek óta nem eszik rendesen. A többit majd akkor meglátjuk.

Rendben – bólintott Narim, és Sam kocsijához sétáltak.

Ne mondjon semmit! – torkolta le mosolyogva Sam Wealent, mielőtt az akár levegőt vehetett volna.

Valóban jobban jársz – kuncogott Narim, majd segített a társának beülni a kocsiba, és elindultak, de útközben mindannyian elmerültek a saját gondolataikba. Wealen gyanakodva fürkészte a környéket, ahol kiszálltak a kocsiból, még Narim megnyugtató szavai hatására sem tudott felengedni.

Kerítek Wealennek valami ruhát, aztán beszélgessetek csak, míg csinálok valami kaját – mosolygott Sam a párjára, mikor beléptek a házba, majd bement a hálóba, és kiválasztott Narim ruhái közül egy inget és egy nadrágot, amit visszavitt a férfiakhoz. – Ha kellenék, a konyhában leszek. Most hozok nektek egy teát, aztán főzök valami tartalmasat.

Rendben, Samantha, köszönjük! – mosolygott rá Narim, majd mikor a nő eltűnt a konyhában, Wealennel letelepedtek a kanapéra.

És te hogy vagy? – nézett a vendégre.

Nem is tudom – húzta el a száját Wealen. – Egy kicsit… árulónak érzem magam.

Miért? Mert előbb eszmélsz, mint a többiek? Ez nem árulás, Wealen. Sokáig én is gyötörtem magam ezzel, de végül megértettem, hogy bármit is teszek, az értelmesebb, mint nem tenni semmit.

Nem hibáztathatod őket, Narim – nézett a férfira elkeseredetten Wealen.

Eszemben sincs. Ha valaki hibáztatok, az én vagyok – biztosította Narim. – Bár ez sem jutott már eszembe egy ideje. Köszönhetően annak, hogy van új célom, ami kitölti az életemet.

És van neked Samantha – mosolygott rá Wealen.

Nos, igen, valóban ennek a ténynek is óriási szerepe van a gyógyulásomban – ismerte be Narim mosolyogva.

És hogy boldogulsz itt a Földön?

Meglepően jól – tűnődött el Narim. – Sok minden van, ami hasonlóan működik.

Ezt nehéz elhinnem – nevette el magát Wealen.

Miért? A bürokrácia itt is ugyanolyan lassan működik, mint nálunk – nevetett vele Narim.

Na igen, ez mindenütt egyforma. És mit dolgozol?

Szerencsémre a tábornok alkalmazott a Parancsnokságon.

Narim, ugye nem csinálsz semmi butaságot?

Nem, megígértem Lyának, hogy nagyon óvatos leszek. És Samanthával is kötöttem egy megállapodást. Nem adok át neki tollan technológiát, viszont segítek a rendelkezésre álló eszközökből kihozni a legtöbbet.

Ez egy borotvaéles határvonal, Narim.

Igen, én is tudom. De igyekszem még a legapróbb döntésemnél is figyelembe venni minden lehetséges következményt.

Ezt csak megerősíteni tudom – lépett be mosolyogva Sam, és egy tálcán teát tett a két férfi elé. – Ezt igyátok meg, kicsit majd átmelegíti a lelketeket – mondta, majd Narimra nézett. – Spagettit csinálok, jó lesz? Fel kell hízlalni egy kicsit a barátodat, mert csupa csont és bőr.

És gondolod, hogy erre két-három nap elegendő lesz? – nézett rá kételkedve Narim.

Bízd csak ide! Ha rendesen eszik, és pihen, és egy kicsit talán a figyelmét is sikerül elterelnünk, három nap múlva rá sem fogsz ismerni – nevetett Sam, és visszament a konyhába.

Valóban nagyon kedves nő… és segítőkész – nézett utána Wealen.

Igen, az. És ez mindennél többet ér – mosolygott maga elé Narim.

És… gondolsz még Omocra? – kérdezte Wealen, aki nem akarta ugyan elkeseríteni a másikat, de azért kíváncsi volt.

Igen, sokszor – komolyodott el Narim. – De tudod… ez már nem egészen olyan, mint pár hete. Hiányzik. Mindig is hiányozni fog. De… tudom, hogy azt szeretné, hogy boldog legyek. Míg élt is ezt szerette volna, és tudom, hogy most is azt szeretné. És … gondolatban sokszor megkérdezem a véleményét… sok mindenről.

És segít? – kérdezte egy halvány mosollyal Wealen.

Mindig – mosolygott vissza Narim. – Tudod, a véleménye még mindig sokat számít nekem. És segít a helyes úton maradni. De visszatérve rád… gondolkodtál azon, hogy idejöhetnél te is?

Igen – hajtotta le a fejét a fiatalabb férfi. – Az utóbbi napokban egyre többet.

És? Jönnél?

Nem tudom, Narim. Jönnék is, meg nem is. Tudod, nekem nincs egy akkora húzóerő, mint neked Samantha.

Tudom. De könnyebben magadra találhatnál. Hidd el, elmondhatatlanul sokat segít, ha van valami más, amire gondolhatsz. Ha nem a nap minden percében a történteken gyötrődsz. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, elég, ha csak elhatározod, hogy megismersz egy új világot. Annyi újdonság van… akár itt a Földön. Ha nyitott vagy, megtalálhatod azokat a dolgokat, amik tetszenek.

Nagyon elfogult vagy – nevette el magát Wealen.

Lehet – hagyta rá Narim. – De tudod, mit? Figyelemelterelésről beszélek neked, és mióta megjöttél, nem beszélünk másról, csak a tragédiáról. Menjünk, és segítsünk Samanthának főzni! – javasolta Narim, így kisétáltak a konyhába.

Két kukta jelentkezik szolgálatra – mosolygott Samre, mikor az kérdőn nézett rájuk.

Hát, túl sokat már nem tudtok segíteni – nézett körül Sam. – Terítsetek meg, de óvatosan, nehogy összetörjetek valamit! - ugratta őket. – És még reszelhettek sajtot – mondta végül, míközben ő a húst kavarta meg a gázon.

Rendben – bólintott rá Narim, így a két férfi munkához látott. Narim, aki már elég jól belejött ezekbe a dolgokba, részletes utasítással látta el a másikat, így végül egy negyed órával később asztalhoz is ültek.

Azt remélem, csak előételnek szánja! – ugratta Sam Wealent, mikor az szedett magának.

Nem igazán van étvágyam – tiltakozott a férfi, de Narim elnevette magát.

Nincs esélyed menekülni.

Ne ijesztgess! – nevette el magát Wealen, aztán visszafordult Samhez. – Nem mondaná el inkább, hogy mit eszünk?

Tészta, ami egy búza nevű gabonaféle lisztjéből készült, paradicsomszósz, ami egy zöldségféle, és csirkehús. A csirke az egy madár, amit őseink valamikor háziasítottak. És nem érdekelnek a kifogásai, most szüksége van nagy mennyiségű fehérjére, úgyhogy megeszi – mondta tettetett szigorúsággal Sam, mire Wealen teátrálisan sóhajtott, és megadva magát óvatosan megkóstolta az ételt.

Nem is rossz – nézett megkönnyebbülve a nőre, mire az rábólintott.

Helyes, akkor egyen csak – mondta, így mindannyian enni kezdtek, miközben még az ételekről beszélgettek. Már majdnem végeztek az evéssel, mikor Samnek csörögni kezdett a mobilja, így kiment a nappaliba telefonálni, csak pár perccel későb jött vissza.

Narim, be kell mennem pár órára a Parancsnokságra. Egyedül, ha lehet, ne menjetek ki a házból – kérte. – Szállásold el Wealent a vendégszobába, ismertesd meg a fürdőszobával, aztán mutast meg neki a világatlaszt – javasolta nevetve. – Vagy nézhettek természetfilmet, hátha megszereti ezt a világot. Sietek vissza!

Rendben, Samantha, menj csak! Nem lesz semmi gond – mondta, majd nézték, ahogy Sam elsiet.

Mindig mindenben így egyetértetek?

Nem, néha előfordul, hogy más véleményen vagyunk – rázta meg a fejét Narim. – De azokat a dolgokat is meg tudjuk beszélni.

Értem. Csak ez a nagy összhang egy kicsit gyanús volt. Túl idilli.

Majd nézz meg minket holnap, ha együtt dolgozunk – nevette el magát Narim. – Lesz egyet nem értés.

Ez kicsit megnyugtató – bólintott rá Wealen. – És… mi is az, amit most csinálnunk kellene?

Először is megágyazunk neked a vendégszobában.

Amennyire emlékszem, az egy bonyolult folyamat – ráncolta a homlokát Wealen.

Meg lehet tanulni – nevetett Narim. – Gyere! Gyorsan elpakolunk itt a konyhában, aztán nekilátunk.

Narim végül gyorsan rendet csinált a konyhában, aztán a következő jó másfél órájuk elment a ház feltérképezésével, a beágyazással, és a fürdőszoba rejtelmeinek felfedezésével, és azzal, hogy földi ruhába öltöztessék Wealent. Mikor mindezzel végeztek, letelepedtek a nappaliban, Narim valóban beüzemelte a tv-t, és keresett egy természetcsatornát, de közben inkább beszélgettek. Narim mesélt az elmúlt hetek tapasztalatairól, Wealen pedig többször nevetve a szemére vetette, hogy túlságosan is vehemensen próbálja meggyőzni arról, hogy költözzön a Földre, és ezért biztos csak a jó élményeket osztja meg vele.

Beesteledett már, és Sam még mindig nem jött vissza, úgyhogy a két férfi evett pár falatot vacsorára, aztán Narim még egyszer elmagyarázta, hogy működnek a fürdőszobában a dolgok, majd hagyta Wealent megfürödni, és végül ágyba tette, ő maga pedig még rendet csinált a konyhában, és egy gyors fürdés után szintén nyugovóra tért.

Sam éjfél előtt nem sokkal ért haza. A ház kívülről csendesnek tűnt, de mikor belépett, és a nappaliban felkapcsolt egy kislámpát, Wealent ott találta a kanapén ülve.

Nem sikerült beágyazni? – kérdezte a férfit.

De igen, csak… az a szoba annyira sötét… ide bevilágít a kinti lámpák fénye – magyarázkodott Wealen.

Értem – bólintott rá Sam. – És… van kedve beszélgetni?

Ha nem fáradt, Carter őrnagy – hagyta rá a férfi. – Miről szeretne beszélgetni?

Azt hiszem… köszönettel tartozom önnek – telepedett le Sam Wealennel szemben a fotelba.

Miért?

Narim elmesélte, hogy mit tett érte a háborúban. Hogy megmentette az életét. És hogy nem csak a siklóktól mentette meg, hanem önmagától is.

Elmondta? Tényleg? – sandított rá a férfi.

Nos, azt nem, hogy… hogyan, de… ez talán nem is tartozik rám. Mindenesetre én végtelenül hálás vagyok önnek – biztosította a nő. – El sem tudja képzelni, mekkora jót tett velem.

De, azért van egy halvány elképzelésem – mosolyodott el a férfi. – Egyszer régen én is voltam ennyire szerelmes, mint most maga és Narim. De ez már nagyon régen volt.

Elvesztette a párját? A háborúban?

Nem, ez… sokkal régebben történt. Még amikor a Saritáért küzdöttünk. Nagyon fiatal voltam még.

Sajnálom, Wealen!

Ez már tényleg régen volt. Megtanultam együtt élni a veszteséggel – vont vállat a férfi. - Amúgy volt egy laborom a hegyekben egy barlang mélyén, ahova nem láthattak be a goa'uld érzékelők. Oda menekültünk Narimmal, mikor már minden veszni látszott, és így éltük túl a háborút.

Értem. Fél füllel hallottam, hogy Narim próbálja idecsábítani – próbált talán békésebb vizekre evezni Sam.

Akkor hallania kellett volna az után, hogy maga elment – nevette el magát Wealen.

És? Nem gondolta meg magát?

Tudja, őrnagy… a szívem mélyén tudom, hogy egyszer itt fogok kikötni. De most még visszamegyek a Noxra.

Értem. Hát, bármikor jöhet, szívesen látjuk.

Köszönöm! – hajtott fejet a fiatal tollan.

Talán maga is találhat itt egy új életet. Talán még lehet olyan szerelmes is, mint akkor régen. Sok szép nő van itt a Földön, akár még itt a parancsnokságon is.

Igazán kecsegtető ajánlat, őrnagy, de…

De?

Az igazság az, hogy én… a férfiakhoz vonzódom.

Értem – tűnt fel egy tűnődő mosoly Sam arcán, de Wealen óvatosan fürkészte a szemét.

Most féltékeny lett – állapította meg.

Dehogy – rázta meg a fejét Sam. – Nézze, Wealen, tudom, hogy Narim… tud róla?

Róla és Omocról? Igen, azóta, hogy először itt ragadtunk a Földön. Én voltam az egyetlen, aki tudott róla.

Szóval… tudom, hogy Narim együtt volt Omockal nagyon sokáig… vagyis… ő is vonzódik férfiakhoz is. De ismerem őt annyira, hogy tudjam, hogy ha érezne valamit maga iránt, akkor nem jön el, és főleg nem szédítene engem. Ennél jobban bízom benne. Szóval ezúttal téved, nem vagyok féltékeny.

Ennek örülök – mosolyodott el megkönnyebbülten Wealen. – Narim jóképű férfi, de számomra mindig inkább példakép volt, akire felnéztem és tiszteltem. Szakmailag, és emberileg is. Sosem gondoltam rá úgy, mint férfira.

Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodott el Sam. – Visszatérve a költözésére… lehet, hogy ez a tény kissé megnehezítené, hogy párt találjon, de higgye el, nem lehetetlen.

Akár a parancsnokságon is? – ugratta Wealen a nőt a saját szavaival.

Hát… az igazság az, hogy a seregben senki nem reklámozza magáról, hogy meleg.

Meleg?

Így mondjuk virágnyelven, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Meg van rá néhány csúnya szó is, de ilyeneket nem tanítok maguknak.

Előítéletek – csóválta meg a fejét Wealen.

Amennyire tudom, maguknál sem volt szokás dicsekedni ilyesmivel – vágott vissza kissé bosszúsan Sam.

Igaza van, őrnagy – sóhajtott Wealen.

Ami pedig az előítéleteket illeti, higgye el, sokkal több előítélet van magában velem szemben, mint bennem a melegekkel szemben.

Ebben is igaza van, őrnagy – látta be a férfi. – De ne veszekedjünk, mert felébresztjük Narimot. Ha már mi nem alszunk, legalább ő had pihenjen.

Rendben – próbált lehiggadni Sam. – Igaza van. És idővel talán le tudnám rombolni az előítéleteit. Feltéve, hogy ad nekem egy lehetőséget.

Eljön az ideje, őrnagy.

De miért akar még visszamenni? Narim meg én kemény munkával kirángatjuk a depresszióból, de ha visszamegy, nem fog sokáig tartani a hatása. Pár nap múlva ugyanott tart majd, mint mikor elindult.

Meg kell néznem, hátha tehetek még valamit – sóhajtott Wealen. – Nem akarom csak úgy magukra hagyni őket.

Narim is keresztülment ugyanezen. De végül rájött, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, mit akar kezdeni az életével. Ha meghozta a döntést, hogy vissza akar térni az életbe, akkor már lehet neki segíteni, mert akkor már elfogadja. Mint most maga. De addig nem. Ahogy mifelénk mondják, akarata ellenére még megváltani sem lehet valakit.

Van ebben valami, őrnagy, de tudja, a lelkiismeretem még tiltakozik.

Tudom. Nem sürgetem – hajtott fejet Sam. – És most jöjjön, kapcsolunk magának egy kislámpát, hogy ne legyen sötét a szobája, és próbáljon végre pihenni!

Próbáljuk meg – egyezett bele nagy nehezen Wealen, és követte a nőt a vendégszobába, aki felkapcsolt egy állólámpát az egyik sarokban, ami hangulatos félhomályba borította a szobát.

Jó lesz? – mosolygott Wealenre.

Tökéletes – bólintott rá a férfi.

Akkor aludjon jól! – köszönt el tőle a nő, majd ment, gyorsan letusolt, és bebújt Narim mellé az ágyba.

Minden rendben? – kérdezte a férfi félálomban.

Egy ideje már itthon vagyok, csak Wealennel megváltottuk a világot.

Jól van?

Elég mélyen van, de menthető. Majd a hajánál fogva kihúzzuk a mocsárból.

Más megoldás nincs? – nevette el magát Narim a képen, ami megjelent előtte.

Ha valaki túl mélyen van, akkor nincs más lehetőség. De megoldjuk – mosolygott rá a nő.

És odabent minden rendben?

Persze. Walternek volt némi kis techniakai problémája, de kezeltük a helyzetet. Most aludjuk, mert alig néhány óra, és mehetük vissza.

Nem alszol túl sokat, Samantha – nézett aggódva Narim a nőre.

Hát nem – nevetett Sam. – Majd egyszer, ha nem fenyeget semmi veszély.

Lesz olyan?

Nagyon remélem – nevetett Sam -, de most tényleg aludjunk! Nem kellett volna felébresszelek.

Rendben – bólintott rá Narim, és gyengéden megcsókolta a nőt. – Jó éjt, Samantha – mondta neki, majd kényelmesen elhelyeztedtek, és lassan mindketten elaludtak.