Leah

Eljutni Harry Potterhez nehezebb volt, mint elsőre gondoltam. Viszont majd egy hónapig tartó hiábavaló kísérletek, és kemény fegyelmezésektől megedződve ott vagyok, ahol lennem kell! Ez maga a csoda, ismerem el titkon, és kisebb bizonytalanság fog el, hogy most hogyan tovább. Az tök jó, hogy bejutottam az öltözőbe, és itt van Harry is. Ezután mi jön? Ja, leszedem róla Athéna vackát! Mintha ez olyan könnyen meg lehet oldani.

Miért, ide hipp-hopp csak úgy bejutottál?

Hát nem éppen, ismerem el kelletlenül, és jól tudom, miután végrehajtom a tettemet, haza már nem mehetek, mert őseim végezni fognak velem, nem törődve tovább azzal, hogy egyazon vér folyik bennünk. Vajon feltűnt már nekik, hogy hiányzik pár apróság? Egy családi dzsinn szabadon eresztése jóvátehetetlen vétek, hát még a többi ehhez hasonló „apróságok", amiket kénytelen voltam véghezvinni.

i Hiszen félt Harry Potter, mikor szembeszállt a Sötét Nagyúrral? /i

Biztosan, mégis legyőzte, ezért én sem hátrálhatok meg. Megteszem, amit kell. Kerüljön bármibe is.

Minek ide amúgy is további tervezgetés? A varázstalan emberek csak egy dologban bízhatnak: a gyorsaságukban. Különben is, Harry éppen „előttem" halad el, itt az alkalom. Ennek megfelelően nem habozva ugrok elő rejtekemből, vagyis az egyik öltözőszekrényből, készen arra, hogy rávetve tépjem le a vélás dolgot. Egy apró tényezővel azonban nem számoltam. A várakozás percei megtették hatásukat, és bizony végtagjaim érzik is ezt, ezért harci hörgésem nyöszörgésé szelídül, ahogy térdre vetődve motyogom:

- Ez nagyooon fáj!

Panaszomra erőteljes kezek kezdik el masszírozni lábaimat, mire időm sincs zavarba jönni, hogy férfi ujjak tapiznak, természetesen segítő szándéktól hajtva, mindenféle hátsó szándék nélkül. Életemben először szembesülők a ténnyel, hogy mennyire zavaró tud lenni, ha valakit semmibe se vesznek. A hős segít, de nem lát. Híres megmentési kényszerének azonban még elbájolva is engedelmeskedik.

- Te vagy az első rajongó, aki képes volt szekrénybe rejtőzni. Mióta vártál ott? - érdeklődik szinte már barátságosan.

- Egy ideje – válaszolom kínlódva, bár a fájdalom már múlóban van, ezzel pedig ráébredek, hogy testközelbe kerültem a célomhoz, bár nem egészen így terveztem el a dolgot.

Viszont mielőtt kihasználnám a helyzet adta lehetőségeket, már el is távolodnak tőlem, majd ezt tetézve érdektelenül hátat fordítva szól hozzám:

- Most már mehetsz is. Nem szólok az őröknek, de legközelebb már nem leszek ennyire rendes. Ha újra meglátlak, a börtönben találod magadat, ezt jegyezd meg! - Fenyegető éllel fejezi be a mondatot, hogy aztán a válla fölött hátrapillantva gúnyosan vigyorogva vesse még oda. - Húzz már el, át akarok öltözni a randimra!

Ez a Harry már nem teljesen olyan, mint akit a kapott levelekben megismertem. Ő soha nem fordítana hátat, és beszélne ennyire jeges hangon, azonban még így is segített nekem, állapítom meg. Valahol mélyen ott van, és úgy tűnik, a megmentési kényszere erősebb bármely vélavarázsnál. Könnyek áradatában török ki egy pillanattal később, meglepően könnyedén megy a „megjátszott" hiszti, talán azért is, mert eddigi életem során nem engedhettem meg azt a luxust, hogy bármi miatt is sírjak. Egy másodperccel később fáradt sóhaj kíséretében guggolnak ismét elém, és egy morcos ábrázatú Harry Potterrel találom szembe magamat:

- Mi van már megint?

- Én... - Hüppögve nézek fel.

A lánc elérhető közelségben fityeg előttem, és tudom, ezt nem szúrhatom el.

-... sajnálom – motyogom, majd sebesen kapok irányába, és némi meglepettség villan fel a zöld szemekben, de esély sincs elkerülni ujjaim támadását.

Egy mozdulattal szakítom le az átkozott tárgyat, és győzelmem teljes tudatában állok fel, hogy némi távolságot teremtsek közöttünk, mivel arról fogalmam sincs, mennyire is erős a varázs hatása, miután eltávolítják a láncot. A könyv, amibe titkon belenéztem, nem fejtette ki részletekig menően a hatást.

„ Ha a tárgyat erővel távolítjuk el, készüljünk fel az azonnali hatásra, amit az elszabadult vélaerő okoz. Hatása pár napot foglal magában, míg az adott személy megszabadul a „mérgezéstől."

Na passz, gondoltam olvasás után, mert egyből eszembe jutottak a dührohamok, amiket Athéna le tudott vágni, és valami ilyesmire készültem fel most Harryvel kapcsolatban. Habár biztos voltam abban, hogy bizony erősebb dühöngésre kell számítanom a férfitól, aki legyőzte minden idők legsötétebb mágusát. A gyorsaságon múlik további sikerem.

- Dzsinn! Szólítalak, miután megszabadítottalak évszázados rabságodtól! Az alkunk értelmében vigyél minket az előre megbeszélt helyre.

A következő pillanatban a világ megfordul, és az öltözőhelyiségből egy faházban találom magamat Harryvel egyetemben, aki a földön görnyedezik, egyelőre még nem fogva fel a helyzetet, amibe került. Egy csábító hang szól hozzám, amit csak én hallok a fejemben.

- Az alkunk teljesült, és pontosan három nap múlva rátok fognak találni!

- Várjunk csak! - kiáltok fel szükségtelenül, hiszen felesleges szavakat kiejtenem, de a felháborodás feledteti velem a dolgot. - Erről nem volt szó! Én egy biztonságos helyet kértem a szabadságodért cserébe.

- Dzsinn vagyok – közli, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

- Tehát alattomos szószegő? Mit tettél még?

- Én semmit, hiszen te raboltad el Harry Pottert – válaszolja méznél is édesebb hangon. - Miért nem kértél varázserőt, mikor azt is megadhattam volna? Még nem késő, csak kívánnod kell.

A kísértés nagy, de ez minden dzsinnél így van, hiszen ez a céljuk. Lételemük romlásba taszítani azt, ki kéréssel fordul hozzájuk. Viszont ilyenkor számolni kell azzal, hogy a kívánsággal egyenesen arányosan gyors a bukás is. Örülhetsz a világuralomnak, de minek, ha feltűnik azonnal egy hős, kinek végzete, hogy legyőzze a zsarnokot. Az összes kívánónál kivétel nélkül bekövetkezett az ellenpólus, vagyis a sanyarú vég. A leggonoszabb mind közül véleményem szerint az volt, mikor valaki örök életet akart magának pár száz évvel ezelőtt, amit meg is kapott a szerencsétlen... azonban az idő mégis rohamosan múlt, és teste ezzel együtt öregedett. Tehát így kérjen bármit is az ember tőlük, és nem sokáig örülhet a jónak, mit kívánt.

Ezen kutatásaimnak hála végül a legveszélytelenebbnek ítélt kéréssel fordultam a dzsinnhez, kinek feladata házunk védelme volt egy ősi igének köszönhetően. Nevetségesen könnyű volt feloldani rabságát, és a makacs varázslényt egyességre bírni. Mi volt a kulcsa a szabadságának? Csupán egy ártatlan szűz ujjából hullajtott vércsepp, kinek a mágiához köze sincs. Minden pontnak megfeleltem, hiszen kviblinek születtem, és a titkos létem következtében férfi még csak nem is érintett... egészen az öltözőben történt masszírozásig.

- Kösz, nem kérek többet – búcsúzok tőle sietősen, mert eljut hozzám egy kétségbeesett nyöszörgés.

Mikor a kapcsolat megszűnik, azért még motyogva hozzáteszem:

- Amíg lehet, addig élvezd.

Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra házunk fogja lesz, hiszen senki sem szökhet el büntetlenül a Fergusonoktól. Egy meglehetősen kellemetlen jövőkép villan fel előttem, amiben még annyi jó sem lesz, mint eddig volt. Gyorsan félresöpröm a kellemetlen gondolatot, mivel most nem alkalmas az idő, hogy saját sorsom felett keseregjek. Gyorsan odasietek Harryhez, és érzem, valami nagyon nem stimmel vele. Ahogy letérdelve ránézek különös borzongás halad végig testemen. Izzadtan tapadnak arcába a kelleténél hosszabb koromfekete tincsek, miközben smaragd szemek néznek rám gyötrődve segítséget kérve.

- Hozok vizet – közlöm, és már állnék fel, mikor is az addig oly gyengének tűnő alak csuklómat megragadva ránt magára.

Döbbenetemnek a nem várt szituációnak hála időm sincs hangot adni. Csókolnak máris emésztő hévvel, és bár nincs összehasonlítási alapom, de biztos vagyok benne, ennél jobb nem is lehetne. Akaratlanul ragad magával a pillanat, miközben kezdek rájönni, hogy talán titkon vágytam is erre a fordulatra. Aztán a percnek vége szakad, ahogy Harry durván félrelökve távolabb húzódik, mintha maga az ördög lennék. Visszautasítása fájdalmas, ahogy reszkető kézzel érek csóktól duzzadt ajkamhoz, mintha az érzést, mely előbb uralt, ott tarthatnám még egy picivel tovább. Mit is vártam? Hogy akarni fog egy egyszerű kviblit? Nevetséges még a gondolat is.

- Maradj távol tőlem! - utasít határozottan. - Nem tudom mi a baj velem... - Gyötrődve kezébe temeti arcát szavai közben. – Volt ott a megszállott rajongó, és aztán valami történt...

- A nővérem véla. A nyaklánccal magához akart kötni...

Szemmel látható szenvedése fáj, ezért előző visszautasításával nem törődve közelebb csúszok hozzá, és vigasztalóan vállára teszem kezemet, mire azonnal félrelök. Tekintetében harag ég, ahogy felém fordítja figyelmét. Várom, hogy dühös szavakkal illet, de tévedek, mert féltés süt belőle saját tettei miatt, amiket lehet nem fog tudni kontrollálni.

- Tartsd a távolságot, mert nem tudom, meddig bírom uralni magamat. Akarlak! - Szemével mohón mér végig, mintha egymagam lennék a reggeli, ebéd, vacsi, és pluszba még a desszert is.

Tekintete vágytól terhes, ettől pedig úgy érzem, nincs nálam vonzóbb személy széles e világon, hiába köszönhető egy illúziónak állapota, attól még jól esik. Pusztán az elvonási tünetek váltják ki ezt a viselkedést, és bárkire gerjedne jelen állapotában.

Bántó is lehetne ez a dolog, viszont én inkább a lehetőséget látom benne, hiszen mikor is kerülhetnék közel Harry Potterhez, ha nincs ez a Merlin adta lehetőség. Villámsebesen jutok a következtetésre, ami nyilvánvalóvá teszi, miért is voltam annyira motivált, hogy kiszabadítsam Athéna manikűrözött karmai közül.

Hiszen én szerelmes vagyok! Hát ezért...! Mekkora egy hülye is vagyok! - állapítom meg egyből. Egy kvibli veszi a bátorságot, és belesik minden idők egyik legnagyobb varázslójába... mi ez, ha nem az évszázad vicce?

- Nem bánom! - válaszolom, mivel ráébredek, itt az alkalom, hogy valamit - ha rövid időre is - magaménak mondhassak még, ha csak egy álom is lesz.

- Kihasznállak csupán, így is rendben van? – Próbál elbizonytalanítani, de látom rajta, hogy ez az utolsó mentség, amit felhoz, mielőtt továbblépnénk.

- Azért vittem véghez mindent, hogy megmentselek, és nem fogok félmunkát végezni! - felelem azonnal.

- És még rám mondják, hogy megmentési kényszerben szenvedek! - nevet fel keserű örömmel, miközben kínlódva ökölbe szorítja kezét. - Micsoda áldozat!

Döntöttem, és mivel úgy tűnik, Harry még ilyen állapotban is gáncs nélküli lovag, az első lépést nekem kell megtennem, aztán már minden sínen lesz. Legalábbis bízom benne. Egy mozdulattal szüntetem meg a távolságot, és ajkammal zárom le a további tiltakozást. Számításom beválik, ugyanis rögtön erős karok szorításában találom magamat, hogy rövid időn belül Harry átvegye az irányítást, melyet épp csak megkaparintottam volna iménti akciómmal.

Hátradöntve simul hozzám hajlékony karcsúsága, ami minden fogó védjegye lehet. Ajkai mohón habzsolnak. Lassan félő, hogy oxigénhiány fog végezni velem, vagy spontán öngyulladást fogok produkálni, mert a tűz, ami benne ég, irányíthatatlan lenne egy tapasztalt személynek is, hát még nekem. Így számomra nincs más megoldás, mint a végleges megadás. Ruhám fájdalmas sóhajjal jelzi, hogy bizony a nyers erőnek nem bírva ellenállni adta meg magát. Levegő ér meztelen bőrömhöz, miközben nyakam hajlatára hajolnak csókokkal borítva, ahol csak érnek. Kis szünethez jutva próbálom felhívni a figyelmét, mennyire is kemény a padló:

- Ágy – nyöszörgöm kérlelően.

- Utána eljutunk oda is – válaszolja fojtottan, elmerülve meztelenítési terveiben.

Mi után? - kérdezném meg naivan, aztán már nincs időm agyalni, mert minden értelmes gondolat kirepül fejemből, ahogy Harry feltérdelve rángatja le magáról felsőjét, elém tárva naptól barna bőrének látványát. Izmai kecsesen hullámoznak a mozdulat közben, és megesküdnék, hogy egy gramm háj sincs alakján.

Láttam már szebbet? Nem! Minek akarok én itt akadékoskodni, mikor egy félisten akar magáénak tudni? Amúgy is, ha minden igaz, három nap múlva elérnek a kellemetlen következmények, így jó lenne addig élvezni az életet, míg lehet. A következő hetvenkét órában nincs töprengés – adom ki az utasítást. Akkor mi? Ösztönök? Pontosan! Belső hangom pedig azt súgja, ideje a passzivitásomat felváltani aktív közreműködésre.

Harry eközben nadrágjával babrál, és korom fürjei arcába hullva takarják el vágytól feszült vonásait. Felülve remegő kézzel érintem meg karját, hogy lejjebb csúszva segítő kezet nyújtsak, mert a türelmetlenül övét rángató alak nem fog jutni egyről a kettőre. Arcomba tolul a vér, és nem most nem csak a vágytól, hanem a mérhetetlen zavar is közrejátszik pirulásomban. A helyzeten az sem segít, hogy meglepett pillantást vélek érezni magamon. Nem nézek fel, mert akkor biztos vagyok benne, hogy menekülőre fogom a dolgot. Annyi mindent megtettem már, és most egy nyavalyás öv meg a többi csak nem fog ki rajtam. Ura vagyok a helyzetnek, egészen addig, míg Harry államat felemelve mélyeszti pillantását az enyémbe, hogy aztán egy kedveskedő csókot adjon ajkamra, majd eltávolodva lehelje fülembe:

- Keressük meg azt az ágyat.

Felállva a földről észlelem, hogy a ruháim meglehetősen rongyosan takarnak, de zavar helyett inkább csodálattal adózom annak, hogy a nadrág, melyet az előbb még nagy hévvel bontogattam, nem csúszik le a karcsú csípőről, feltárva a meztelen valóságát.

- De hát az imént...?

- A megmentőm megérdemli az ágyat, ha azt akarja - válaszolja, aztán sietősen rángat be a legközelebbi szobába.

Azt hiszem, a türelme eddig tartott, mert beérve újult erővel ránt le, annyi különbséggel, hogy most én vagyok felül. Zavartan rejtem el arcomat nyaka hajlatába, miközben érzem a rajtam motozó tehetséges ujjak érintését.

- Első? - hangzik el teljesen váratlanul a kérdés.

- Öngyilkos akcióm? - kérdezek vissza előbújva „rejtekemből".

- Nem – simítja ki hajamat arcomból.

- Igen – lehelem megértve, mire is céloz.

- Igyekszem gyengéd lenni... - Zavartan ráncolja a szemöldökét, mire sietősen adom meg a kulcsszót.

- Leah.

- Leah – ismétli meg nevemet lágyan. - Azt hiszem, hamarosan az összes önuralmamat felemészti ez a valami. – Szemének zöldje eközben elképesztő mélységeket ölt.

Rádöbbenek arra, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie, vagyis hogy mennyire próbálja uralni tetteit, és ez mekkora fájdalommal is jár a részéről.

- Bármit is teszel, rendben van – válaszolom sietősen, mert szeretném, ha végre elveszítené azt a legendás önuralmát. - Hiszen te is...

Hogy mit is akartam még mondani, örök homályba vész, mert végleg elpattant a cérnaszál, ami még tartotta a vágy hullámait. Feledek mindent, amint rám gördül a karcsú test párnák közé préselve. Nem marad semmi, csak a lázas érintés, a tűz, mely feléget mindent maga körül. Valóságom beszűkül, egyszerűen csak érzek, és itt már nincs szükség beszédre. Egymás nevét mormogjuk, mikor szánk elválik egymástól, nem bírjuk ki, ha testünk között akár egy centi távolság is keletkezik, sietősen húzzuk vissza a másikat, félve attól, hogy semmivé válik a következő percben.

OooOo

Ébredve több dolgot állapítok meg egyidejűleg. A kanapémon aludni egy nagyon rossz ötlet volt, valamint, hogy „képességem", ami annyi nyomra rávezetett már, most meglehetősen, hm... kellemes álommal lepett meg, amivel előrébb ugyan nem jutottam, de annál részletekbe menőbben győződhettem meg Harry Potter állóképességéről. Csodás!

- Morgana! - harsogja egy hang teljesen váratlanul kirángatva a kábulatból, amibe oly szívesen visszazuhannék.

A rikácsolás túlzottan ismerős, bár azért némi kétellyel kérdem meg:

- Főnök, te vagy az?

- Az, mégis kit vártál? A szőke királyfit?

Zavartan ásítok, mert bizony nem vágnám be az ajtót előtte, mármint, ha feltűnne a herceg.

- Mégis, hogyan…?

- Haladunk a korral, már nincs szükség kandallóra! - válaszolja meg el sem hangzott kérdésemet. - Tudod, gondolnak azokra is, akiknek NINCS.

- Átok arra, aki kitalálta ezt a varázst! - morgom orrom alatt, mert nem véletlenül választottam ezt a lakást, ami bizony rendelkezik az említett hiányossággal.

- Mondtál valamit?

- Dehogy! Csak örülök ennek az újításnak - válaszolom sietősen, mielőtt fejemet vennék.

- Hogy állsz a könyvvel?

- Hiszen még csak most kezdtem el! Mégis, hogyan állnék vele? - csattanok fel méltatlankodva.

- Készen – érkezik a tömör válasz.

Bosszúsan tűröm fülem mögé szemembe logó tincsemet, hogy aztán kifejtsem a követelődző rabszolgahajcsárnak a tényállást:

- Az biztos, hogy ez az egész rablás kontra elrablás nem egészen az, aminek tűnik. Úgy tűnik, hogy nem csak Harry Potter szenved megmentési kényszerben. Szerintem...

- Csak nem látomásod volt? - szakítanak félbe türelmetlenül.

Mérgesen fújtatok, mert utálom, ha összetévesztenek egy látnokkal.

- Nem! Ezt már megbeszéltük párszor. A látnok előre látja a dolgot, én csak elvétve észlelem a régmúlt dolgokat, ha egy személyes tárggyal kapcsolatba kerülök.

- A lényeg, hogy nyomra bukkantál? Mit láttál? - érdeklődik mohón.

Mit nem láttam? - szalad ki majdnem akaratlanul a mondat, azonban mivel a látottak nem lendítik előre az ügyet, ezért felesleges megosztanom bárkivel is, hogy Harry Potter egy szexisten.

- Semmi fontosat, ami segítene megtalálni őket.

Hosszas egyeztetés, és egy kezdődő fejfájással később megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy végre „egyedül" maradtam. Rögtön pennám után kapok, hiszen az üggyel kapcsolatban feszítő kérdések merültek fel.

1. Mi is történt a harmadik nap letelte után?

Annyit tudok, hogy egyszerűen teljesen váratlanul rájuk bukkantak, és a lányt kikiáltották a legelvetemültebb gonosztevőnek, aki el merte elrabolni a nemzet kincsét, ráadásul mindezt nulla varázserő segítségével vitte véghez. Mi ez, ha nem rémisztő? Elgondolkodva vonom össze szemöldökömet, mert talán egy cellatárs vagy valaki nyomra vezethet.

2. Hol vannak, azok a levelek, amiket Harry írt vigasztalás gyanánt a lánynak?

Egy különös ötlet jut eszembe, mely először őrültségnek tűnhet, de jobban belegondolva már nem is vélem annyira elvetélt dolognak.

3. Mi van, ha mindennek a mozgatórugója a szerelem?

Harry Potter megszöktet egy lányt a börtöntől, és nem törődve a jó hírével mindent hátrahagy, hogy eltűnhessen vele a semmibe? Gazdag, híres, lényegében mindene megvan... majdnem, pontosítom a mondatot, mert eszembe jut Ginnyvel folytatott beszélgetésem.

Sietősen rohanok át dolgozószobámba, ami valójában a hálószobám, de mivel az ágyon kívül minden egyéb dokumentum ott van a kutatásommal együtt, így kettős a szerepe a helyiségnek. Gondolkodás nélkül ragadom meg az első iratcsomót, majd azonnal érdektelenül ledobom a földre.

- Hol vagy? - morgom az orrom alatt.

Pár perccel később hatalmas rendetlenséget okozva, de mérhetetlen elégedettséggel telve emelem magasba a papírt, mit oly vadul kerestem. Mohón lapozok bele abba az interjúba, amit Harryvel készítettek a Nagy Csata után, de napvilágot soha nem látott. Miért? Mivel ez az a cikk, ami nem felelt meg a hősről alkotott nézeteknek, amivel felruházták a megmentőt. Így egy fiókban porosodott, egészen addig, míg rá nem leltem az írójára, ki szentimentális okokból nem vált meg tőle... legalábbis erre hivatkozva emelte az árát egyre magasabbra.

Ismét túlélte a Kis Túlélő a Sötét Mágust

I: Harry, milyen érzés megmenteni a világot? (Hősünk fáradtak tűnik, szeme alatt mély árnyékok, és több sebből vérzik.)

H: Fárasztó.

I: Látom még nem voltál gyógyítónál. Nem akarsz legalább egyet felkeresni? (Nem bírom a vérszagot, így én benne lennék a kisebb szünetben, ami a gyógyítással járna. Ráadásul jó lenne, ha egyszavas válaszoknál többre jutnék.)

H: Nem, szeretnék gyorsan túlesni ezen az egész interjún.

I: Ugyan, hiszen még rengeteg vár, egy igazi híresség vagy! (Kacarászok, eközben interjúalanyom komoran ráncolja szemöldökét, és a fenyegető légkör kezdi kikezdeni az én idegeimet is.)

H: Ez az utolsó interjú, amit hajlandó vagyok adni. Nem érdekel a hírnév, és minden, ami ezzel jár.

I: Átlagos szeretnél lenni?

H: Igen, miért, mi a baj vele?

I:A mágiáról, és mindenről lemondanál, csak azért, hogy ehhez az „átlaghoz" tartozz? (Heves visszakozás lesz ennek a vége.)

H:Ha ezzel elérném, amire a legjobban vágyok, bármit megtennék érte.

…

Az interjú még folytatódik, de nekem ennyi pont elég, hiszen az eddigi tudásom alapján tisztában vagyok vele, hogy mi is az, ami szerint megéri Harry Potternek, hogy barátait, és mindent hátra hagyjon, hiszen a volt barátnő is kimondta beszélgetésünk alatt:

„Mikor együtt voltunk, akkor is úgy éreztem, keres valakit, és én nem vagyok elég számára. Próbáltam megérteni, mi zajlik benne, viszont voltak pillanatok, mikor szinte éreztem a távolságot közöttünk, volt egy űr, amit nem tudtam betölteni. Egy idő után pedig rájöttem, hogy hiába szeretem, ha ő nem ugyanazt érzi. Kapaszkodtam még ezután is a kapcsolatunkba, remélve, hogy megváltozik a helyzet... végül feladtam, és a szerelem átalakult szeretetté, ekkor már végleg el tudtam engedni. A megkönnyebbülését, abban a percben, mikor kimondtam, hogy vége, jól titkolta, azonban nem tudott becsapni..."

Lehetséges, hogy az egész bonyodalom a szerelem miatt van? A nagy eltűnés, szöktetés mögött nyálasan lányregény szagú... tehát, ha megírom az életrajzot, venni fogják, mint a cukrot! Mire van még szükségem a befejezéshez? Tényekre, valamint rengeteg első osztályú pennára, mert hamarosan írni fogunk, méghozzá valami nagyszerűt, amivel Harry Potter már nem világ megmentője, hanem egy érzelmei által vezérelt férfi lesz, aki mindent hátrahagyott, hogy a szeretett lánnyal legyen.