Leah
Tárgyalásom egy rossz vicc, és felesleges színjáték, hiszen az összes jelenlévő szerint én vagyok a legelvetemültebb gonosztevő, mióta Voldemort volt olyan kedves felhagyni az élet gyakorlásával. Az, hogy elraboltam egy nemzeti hőst, valamint félre nem érthető módon kényszerítettem aljas dolgokra, egyet jelent több éves kényszerpihenővel. Mivel amúgy sincs hova mennem, hiszen családom a lehető legtitkosabb módon kitagadott, így szükség van egy helyre, ahol meghúzhatom magamat, habár a börtönnél jobbat is el tudnék képzelni. Ügyvédemre pillanatok, aki éppen egy hatalmas ásítást nyom el, majd észleve tekintetemet, megnyugtatóan motyogja:
- Még nincs minden veszve.
Kételyemnek nem adok hangot, hiszen kirendelt védőm eddig sem vitte túlzásba munkáját, és nem is számítok tőle másra, mint a megnyugtató szavakra. Kelléke a színjátéknak, amivel bezárhatnak. Az a három nap életem legjobb időszaka volt, ábrándozok el rajta, miközben az elkövetett bűneimet sorolják.
Elképesztőek voltak az együtt töltött napok, minden összemosódott. Az egyedüli biztos pont Harry volt, aki az első szenvedély csillapodtával már óvatosabban ért hozzám. Kedvessége szívfájdító volt. Elmormolt szavak és könnyed csókok, majd ismét a tűz, mely magával ragadott bennünket. Ebből álltak az egymást követő órák, amik napokká nőtték ki magukat. A szenvedély lassan csillapult, kisebb szünetet adva nekünk, és volt időnk beszélni... megismertem egy másfajta Harryt. Nem a hőst, a megmentőt, vagy a megértő levelezőtársat. Egy férfit, akinek elege van a körülötte lévő bolondériából, és nincs más vágya, mint boldognak lenni.
- A vádlott álljon fel! - hangzik el az utasítás mire akaratlanul is azonnal engedelmeskedek, jól berögzült szokás szerint. - Bűnösnek találtuk minden vádpontban, akar valamit felhozni mentségéül?
- Nem. – Válaszom gyors és határozott.
„Izzadt fürtök tapadnak homlokára, ahogy nagy hévvel magyaráz egy számomra érthetetlen kviddicscselt, és gyermeki lelkesedése magával ragadó. Akaratlanul simítom ki zilált fürtjeit az arcából, mire egy kedves mosollyal hajol fölém, hogy csókot leheljen vállamra.
- Mire vágysz a legjobban a világon? Újabb kviddicskupára? - kérdezem meg kíváncsian.
- Rád – feleli azonnal vigyorogva. - Kupám már van elég.
- Ez csak a mellékhatása annak... - válaszolom keserűen, de a további beszédet váratlan csókja szakítja félbe.
- Ez több annál – leheli eltávolodva tőlem.
- Vágy? - nevetek fel zavartan.
- Szeretlek – feleli komolyan, miközben magához húz; a tűz ismét éledezik, ami hozzám hajtja.
Szemem nagyra nyílik a szóra, hiszen eddigi életem során még senki nem mondta nekem ezt az „sz" betűs szót. Hazugság, de az is az édes fajtából, így nem mondom azt neki, hogy mindezt csak a körülmények miatt véli érezni. Önző leszek, és elfogadom. Vállába markolva igyekszem közelebb vonni magamhoz, de meggátolva lenéz rám smaragd szemekkel.
- Nem hiszel nekem? - kérdezi.
- Hiszem, hogy most így érzel – válaszolom türelmetlenül, mert szánk közötti távolságot túl soknak ítélem, és azt akarom, hogy ne beszédre használjuk eme testrészt.
- Be fogom bizonyítani! - közli eltökélten.
- Hm... rendben ,de most csókolj már meg, oké? - kérlelem szépen.
Kérésemnek szerencsére azonnal engedelmeskedik, és ismét homályba vész a valóság, amitől nem sok jót remélek..."
- Hallja, amit mondtam? - szakítanak ki a kábulatból, ami magával ragadott.
Hol is vagyok? - merül fel első másodpercben a kérdés, aztán bizony ráébredek, hogy az idő itt most nem alkalmas arra, amiben épp elmerültem, viszont ha ezen túl leszek, rengeteg időm lesz még emlékezni.
- Igen, megértettem mindent – közlöm határozottabban, mint ahogy érzem magamat. - Harry magához tért már? - kérdezem meg váratlanul, remélve, hogy most már választ is kapok rá.
- Ahhoz magának semmi köze! - utasítanak durván rendre.
Ébredező harag kezd eluralkodni rajtam. Miért olyan átkozottul nehéz válaszolni egy szimpla kérdésre, amire két választ lehet csak adni, bár ők találtak egy harmadikat is.
Aztán mielőtt sutba vágnám a megfontolt hozzáállást súlyosbítva helyzetemet, különös füst tör be a tárgyalóba, homályosítva a látást. Minden gyorsan történik, egy pillanat az egész, aztán megragadva vonszolnak ki. Nem látok semmit, de az érintést bárhol felismerem. A „Miért?" kérdésen kívül nem sok minden van fejemben, ahogy engedelmesen lépkedek. Tompa puffanás, káromkodás, és az ajtó nyikorgása az, ami igazán megfogható ezen perceimben.
Kiérve a füst, mely védett minket a kíváncsi tekintetektől, megszűnik, mert két őr rohan felénk, bár ahogy meglátják Harryt, érthető módon megtörik a lendületük. Értetlenül fogadom az eseményeket, sejtve, hogy ha utólag vissza akarom majd idézni a történteket, csak annyira fogok emlékezni, hogy Harry százszor vonzóbb, mint a faházban volt.
Egy nem várt pillanatban szorosan magához ránt, miközben a dühöngő emberek a semmibe vesznek, mivel egy teljesen másik helyen találjuk magunkat. A gyomrom romokban eközben, és rájövök, hogy a mágia semmiféle formáját nem kedvelem. Nem csoda, hogy kviblinek születtem!
- Sajnálom, hogy késtem, Leah.
Éretlenül nézek fel szavaira, kissé arrébb húzódok, hiszen jobb, ha közelsége nem ébreszt bennem vad reményeket.
- Pont időben érkeztél, és köszönet a megmentésért – válaszolom zavartan attól, hogy hús-vér valójában beszél hozzám. - Ha megmutatod a helyes irányt – közben zavartan nézek körbe, mert rengeteg fán kívül semmi más nincs itt –, amúgy hol is vagyunk? Na mindegy, utána visszamehetsz, és mondd azt, hogy valami ártó kényszer hatására cselekedtél... a hírem már amúgy is rémes, szóval elviselem a további sötét foltokat.
- Veled maradok – közli eltökélten, hogy aztán pár lépéssel megszüntesse a keletkezett métert, és karjaiba vonjon.
Fejem mellkasán pihen hallgatva szívverését. Könnyű lenne ennyiben hagyni a dolgot, de hát több mint fura a kialakult esemény.
- Miért? - teszem fel az egyszerű és lényegre törő kérdést.
- Még mindig nem hiszel nekem? Mert szeretlek.
- Hát épp ez az! Miért? - lököm el kétségbeesetten. - Nincs varázserőm, egyszerű vagyok, mint az egyszer egy! Szóval mit akarhat tőlem, a Senkitől, Harry Potter? Még mindig a véla hatása alatt vagy, mi? - faggatom aggódva az eshetőség miatt.
- Dehogy – nevet fel. - Szeretsz?
- Igen – mondom ki az igazságot a lendület hevében.
- A hírnevem miatt? Esetleg a pénzemért?
Sok mindent feltételeztek rólam az elmúlt napokban, sőt, életem során ért pár kellemetlen atrocitás, de egyiktől sem kapott el úgy a dühroham, mint akkor itt.
- Utállak! Ezek nem számítanak! Számomra te Harry vagy, és tudod, mit? Sokkal jobb lenne, ha ezek glancok nem öveznének!
- Szerintem is! - nevetve húz ismét magához, amit engedelmesen tűrök. - Nincs szükségem semmire, csak rád – súgja csábítóan fülembe. - A bátorságod, a szíved, minden, ami téged azzá tesz, ami vagy, már régóta kerestem. Veled lenni egy új világot jelent.
- Együtt?
- Mindig – válaszolja vágytól elmélyült hangon, majd államat felemelve csókkal gátolja a további beszédet.
Mit tartogat a jövő egy kvibli, és az évszázad legnagyobb mágusának? Van esélyünk a boldogságra? Ezek a kérdések az adott pillanatban teljesen feleslegesek, mert ott vagyok, ahol lennem kell, és közben mérhetetlenül boldog vagyok.
OooOo
Az utolsó mondat felolvasása után körülnézve elégedettség tölt el, mivel hallgatóközönségem néma áhítattal bámul felém. Sokadszorra is megállapíthatom a teljes sikert, mióta csak megjelent a könyvem, hiába is akarták megakadályozni a nyomtatását. A kiadóm először a fejemet is akarta venni a Harry Potter életrajz újszerű felépítése miatt, azonban azon észrevételem, hogy romantikus könyvként nagyobb nyereségre tehetünk szert, bejött. Érvelésem, miszerint millió és egy az azon feldolgozás, ami szerint véres gyilkos vagy kivédhetetlen átok miatt tűnt el Harry meg a kvibli lány, végül meggyőzte. Ráadásul az én verzióm családbarát, és igen kedvelt - korosztálytól függetlenül.
- És-és mi történt velük ezután? - hangzik el az izgatott kérdés.
A teremben ülő nők egyetértésük jeleként hördülnek fel izgatott várakozással tekintetükben.
- Hölgyeim, mint a könyv bevezetőjében is jeleztem, ez nem teljesen valósághű feldolgozás. A homályos részleteket kiegészítettem saját elképzeléseimmel. Mi lehet velük? Azt a képzeletükre bízom - fejezem be sokatmondóan, mire csoportos kacarászásban törnek ki, és sejtésem szerint mindnek piszkosabbnál piszkosabb képek vetülnek fel lelki szemeik előtt.
Majd egy órával később úgy ítélem a helyzetet, hogy ideje elszabadulnom, amíg lehet, ezért fokozatosan kezdek a kijárat felé hátrálni ügyesen kikerülve az esetleges akadályokat, akik megtiltanák szerintük „korai" távozásomat. A tömegen áttörve félmondatok ütik meg fülemet, amik jóleső érzéssel töltenek el:
„Szerintem minden szava igaz a könyvnek..."
„Thea Ferguson modellkarrierjének vége lett...
„... hatalmas bibircsók nő ki rajta valahányszor..."
„végül felmentették mind a kettejüket a vád alól..."
„Harry levelei soha nem kerültek elő."
„A vége olyan romantikus, bárcsak az én férjem is mondott volna valaha is ennyire szépeket, mint Harry!"
„Ez csak egy könyv, a valóságban nem így történt."
Hazaérve boldogan csapom be magam mögött az ajtót, és már váltanék is át a hivatalos ruháról valami szellős, kényelmes otthoniba. Mielőtt azonban bármit is tehetnék, egy határozott kopogás hangzik fel ajtómon.
- Francba! - morgom bosszúsan, miközben biztos vagyok benne, hogy a fülemnél fogva akar a főnököm visszarángatni.
Lendületesen kitárva a bejáratot már mondom is:
- Fáradt vagyok! Nem megyek vissza!
- Morgana Ragona?
Felpillantva megállapítom, hogy nem a várt személy áll előttem.
- Igen – lehelem felé álmatagon, hiszen nem minden nap találkozik az ember álmai tárgyával.
- A nevem Draco Malfoy, beszélnünk kell! - utasít határozottan.
- Valóban? - mérem végig pimaszul. - Ennyire kedves kérésének ki tudna ellenállni? - vetem fel a költői kérdést gúnyosan.
- Ez nem kérés volt – válaszolja nagyképűen.
- Vettem észre, Cukorfalat – állapítom meg, mire szavaimra ajkának feszült vonása meglepetten megrándul. - Fáradjon beljebb. – Hátrébb lépve engedem be.
Elhaladva mellettem kölnijének illata csábítóan borzolja fel érzékeimet, mire a kelleténél hevesebben csapom be az ajtót. Mielőtt vendégem felé fordulok, némi higgadtságot erőltetek magamra. Mikor pillantásunk találkozik, már ura vagyok önmagamnak, és úgy érzem, itt az ideje, hogy valaki a szőke herceget lesegítse a lováról. Ez a valaki pedig én leszek, bármennyire is nehéz eset a drága. Szálas alakját nézve, valamint hosszan leomló selymes fürjeit, úgy ítélem, megéri a küzdelem, mert a csomagolás túl vonzó ahhoz, hogy futni hagyjam. Itt az ideje, hogy a munkán kívül másra is gondoljak. Távolságtartó magatartása, és az a mérhetetlen önbizalom kemény dió lehetne másnak, de nem nekem.
- Mit is mondott, hogy hívják? - játszom meg a tudatlant.
- Draco Malfoy!
Bosszúság tüze lobban fel ezüst szemeiben, ez pedig mérhetetlen örömmel tölt el, hiszen jeget akarok olvasztani, és azt hiszem a nyitját már meg is találtam.
- Hát Drac, akkor beszéljünk – lehelem felé incselkedően.
Ellibbenve előtte mutatom az irányt, hogy hol is tárgyalhatunk egymással kényelmesebben, és hátra sem kell néznem, hogy tudjam: alaposan megzavartam az összeszedett gondolatokkal érkezett alakot.
Eközben egy másik helyen:
- Add vissza a könyvet, Harry! - kérleli kedvesen a férfit, aki játékosan lóbálja az említett tárgyat.
- Holnap majd befejezed – lehel egy csókot a durcásan összeszorított ajkacskára. - Lassan kezdem bánni, hogy elhoztam.
- Most vagyok a jó résznél – néz fel kérlelően a zöld szemekbe.
- Szerintem is – válaszolja huncut vigyorral Harry.
- Perverz! - érkezik a durcás válasz.
- Azért szeretsz?
Válasz nem érkezett, mivel a lány, akit egy másik világban Leah Fergusonnak hívnak, lábujjhegyre állva csókolta meg a kérdezőt. Kicsivel később némileg bizonytalanul tört fel a kétely:
- És te nem bántad meg, hogy mindent hátrahagytál?
- Boldog vagyok – feleli mosolyogva Harry habozás nélkül.
- A barátaid nem hiányoznak?
- Amint lecsillapodnak a kedélyek, felkeressük őket – érkezik a megnyugtató válasz.
- Haragudni fognak.
- Minden bizonnyal – ért egyet Harry, mire rémülettől tágra nyílt szemek tekintenek fel rá. - Nyugodj meg, kedves, ki fogjuk tudni engesztelni őket, és ezzel a megjelent könyvvel az első lépést meg is tettük.
- Azt mondod?
- Azt bizony – közöli magabiztosan, majd a karcsú lány újult hévvel vonja magához. - Akarsz még olvasni?
- Holnap is lesz nap. - Kísértő lassúsággal simít végig Harry ajkának vonalán.
Ezután pedig a további szavak feleslegessé válnak, miközben a könyv tompán puffan a földön. Az ifjú pár pedig elfeledkezik a világról, ahogy mohón ölelik egymást, kapaszkodva a megtalált boldogságba, amit a másik jelent számukra.
Vége