2.
Rosie ép kezével megmosta az arcát, megszabadulva az utolsó, legkitartóbb könnycseppektől is. Most, hogy megint egyedül volt, akár azt is megtehette volna, hogy szabad utat enged a könnyeinek, a fenekéig belemerülve a fájdalomba és az önsajnálatba. Ő azonban nem volt ilyen. Inkább megnyugodott, szinte megkönnyebbült, és kész volt azzal folytatni a délutánt, amit eredetileg eltervezett: zenehallgatással és almaevéssel.
Elfelejteni mégsem tudta azt, ami történt, és nem is akarta. Az almákról amúgy is rögtön eszébe jutott minden. Leült az ágya szélére a hálószobában, és kezébe fogta a földről felemelt kardot. Ujjait végigfuttatta az élén. Elfojtott egy káromkodást, amikor megtalálta a repedést a keményre edzett tölgyfa élén. De talán még ki lehet javítani… Lemondó sóhajjal az ágyon hagyta a kardot, és a nappaliba ment.
Gyakorlatiasságból olyan lejátszót vásárolt, amelybe egyszerre négy lemezt is be lehetett tenni. Így nem kellett azzal bajlódnia, hogy cserélgesse a különböző stílusokat a gépben, hiszen fél napra elegendő muzsikát tudott előre betárolni. Már rajta volt az ujja az első gombon, ami klasszikus zenét jelentett, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve inkább a másodikat választotta. Kemény rock, az kell most ide.
Ahogy az első zenekar játszani kezdett, megrázta magát, és az almáért indult. Elég nehezen tudta fél kézzel megmosni a gyümölcsöt, a törölgetést pedig el is hagyta. A ruhájára csöpögött a víz az első harapás után, de nem törődött vele. Egy pillanatra megállt a nappali közepén, azon morfondírozva, hogyan ülhetne le úgy, hogy sebesült karját megkímélje, végül úgy döntött, befészkeli magát a karosszékbe, és karját oldalt lelógatja. Ez bevált.
Lehunyta a szemét és átadta magát a zenének.
Arra riadt fel, hogy hangosan kopognak. Felugrott, mire az elrágcsált almacsutka kiesett az öléből, karjába pedig belenyilallt a fájdalom. Amikor a térdét is beütötte a dohányzóasztalba, inkább megállt egy pillanatra. Fordult a kulcs a zárban, és már hallatszott is James megnyugtató hangja az előszobából.
- Megjöttünk, Rosie kisasszony! Jól van? Elhoztam a doktornőt is.
- Dr. Cardis… - nyújtotta ki a lány a kezét, óvatosan megkerülve a dohányzóasztalt. - Köszönöm, hogy beugrott. Már nem is fáj annyira…
- Azt majd én eldöntöm, kedvesem.
A doktornő kezet fogott a fiatal lánnyal, és gyengéd erőszakkal leültette a széles kanapéra. James elköszönt és diszkréten távozott.
- James nem mondott sokat, csak annyit, hogy a karoddal történt valami. Hadd nézzem…
Az elkövetkező percben a doktornő csak hümmögött. Rosie tűrte, hogy körbeforgassa sérült karját, melyet a nő úgy tartott ujjai között, mint a hímes tojást. Dr. Cardis hümmögött, nézegetett, végül megállapította a diagnózist.
- Ha nem látnám, el sem hinném. A karod súlyos fagyási sérüléseket szenvedett. Persze hamar helyre jön majd, ne aggódj. - tette hozzá, látva a lány elsápadó arcát. - Viszont el kell viselned egy injekciót. Muszáj fájdalomcsillapítót adnom, különben nem fogom tudni rendesen bekötözni. Hagyok itt néhány tablettát, mert ha elmúlt az injekció hatása, bizony újra fájni fog. De ha minden jól megy, pár nap múlva le is vehetjük a kötést.
- Huh… - Rosie megkönnyebbülten felnyögött, és bólintott. - Ne kíméljen.
A doktornő gyorsan és kíméletesen dolgozott. Alig negyedóra múlva el is búcsúzott, és a lelkére kötötte a lánynak, hogy másnap mindenképpen hívja őt fel. Megígérte, hogy újra benéz majd, és kicseréli a kötszert.
A fájdalomcsillapító hatására Rosie alig érezte a karját, amiért nagyon hálás volt. Az egész végtag egyetlen bizsergő, tehetetlenül lógó hústömeggé változott. De legalább aludni tudni fog. A rövid délutáni szunyókálás nem számított, máris készen állt egy hosszú, másnap reggelig tartó mély alvásra. Lehetőleg betörőkről szóló, idegesítő álmok nélkül. Óvatosan megmosakodott, hogy ne áztassa el a kötést, belebújt a legkényelmesebb hálóingbe, amit talált, és lefeküdt. Az apró medált visszatette a helyére az öltözőasztalkára. Megérte a pénzét a kis riasztószerkezet, ami a biztonsági cég legnagyobb ötlete volt egyedülálló nők számára. Befészkelte magát a takaró alá, ép karját a kispárnája alá dugta, és a másikban a törött kardot szorongatva szinte azonnal elaludt.
A lány egyenletes szuszogását hallva Loki lassan megmozdította a lábait. Térde nagyot roppant, amikor kinyújtózott a hosszúra nyúlt, mozdulatlan kuporgás után. Nem volt hozzászokva, hogy egy helyben ücsörögjön mozdulatlanul, a halandók unalmas ügyködését bámulva. Most mégis kénytelen volt ezt tenni, ha tartani akarta magát eredeti tervéhez. Kivárta, amíg a másik nő elhagyja a lakást, és azt is, hogy a lány lefeküdjön és elaludjon. Megint láthatatlan volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezik, így amikor besurrant a portás meg a doktornő mellett a lakásba, sietve odafészkelte magát az erkélyajtó mellé a nappaliban, ahonnan mindent jól láthatott. Semmi szüksége nem volt egy újabb összeütközésre, hiszen apja már így is nehezményezte a történteket. Odin ugyanis Lokival ellentétben szívén viselte a halandók sorsát, és legszívesebben a karjában dédelgette volna egész Midgard-ot, mint valami csecsemőt.
Loki hangtalanul, mint a szellő, odalépett az ágy mellé. Dühös lett, amikor észrevette a kardot. Közelebb hajolt, és megérintette a lány csuklóját. A lány ujjai elernyedtek, így ő gond nélkül ki tudta venni a kezéből a kardot. Elégedetten elvigyorodott.
Egy pillanatra végigpillantott az ágyban fekvő karcsú alakon. Ha nem látja a saját szemével, meg nem mondta volna, hogy ugyanarról a fiatal nőről van szó, aki néhány órával korábban még habozás nélkül fejbe vágta volna egy karddal. Úgy tűrte a fájdalmakat, mint egy asgardi harcos, de amikor visszatért a szobából, ahová a jelek szerint fürdeni vonult vissza, már csak egy fáradt és magányos fiatal lány volt.
Loki visszatartotta a lélegzetét, mert nem akarta, hogy a lány felébredjen. Közelebb hajolt, és óvatosan két ujja közé fogott egy hajtincset, mely a lány arcába hullt. Aztán mérgesen kifújta a levegőt és legszívesebben pofon vágta volna saját magát. Még hogy ő, Asgard hercege azzal foglalkozzon, hogy vajon egy halandó nő felébred-e vagy sem! Kezének apró mozdulatára a lány teste felemelkedett. Újra intett, és a takaró lassan visszacsúszott az ágyra. Amikor a levegőben lebegő alak olyan közel került hozzá, hogy már kényelmesen megtarthatta őt, szorosan a karjaiba zárta a lányt. Heimdall nevét suttogta, a következő pillanatban vakító villanás töltötte be a szobát, és mindketten eltűntek.
Rosie már régóta ébren volt, de szándékosan nem nyitotta ki a szemét. Azonnal felriadt, alighogy megszűnt a kard ismerős érzése a tenyerében. Képtelen volt elhinni, hogy már megint betörtek hozzá. Talán nyitva felejtette az ajtót? Nem. Teljesen biztos volt benne, hogy jól bezárta, amikor a doktornő elment. Valaki mégis ott állt az ágya mellett, mert ő hallotta a másik szabálytalan légzését. Elsorolt magában néhány szaftos káromkodást, miközben feszülten figyelt, hogy mi fog történni.
Hirtelen azt érezte, hogy felemelkedik az ágyról, pedig senki sem ért hozzá. Aztán erős karok ölelték körbe. Megszidta magát, amiért rémülete ellenére ettől kifejezetten kellemesen érezte magát. Fázott kissé vékony hálóingében, és a másikból sem áradt az emberi test megszokott melege. Ő jött vissza, hasított belé a gondolat. A férfi, akit egyszer már megfutamított. Máskor talán még hízelgett is volna neki ez a kitartó érdeklődés, de jelen körülmények között erre esély sem volt.
Hiába várta azonban, hogy a másik elsétál vele. Helyette megint jött a súlytalanság érzése, és mintha egy nyitott tetejű, száguldó autóban utazott volna. Erősen küzdenie kellett az érzés ellen, hogy tíz körmével a másikba kapaszkodjon. Amikor végül megszűnt a mozgás, szinte megbénította a mindent elsöprő gondolat, hogy már nem New York-ban van. A levegő olyan tiszta volt, hogy harapni lehetett. Napfény melege simogatta az arcát, pedig otthon már rég este volt. Ráadásul sziklának csapódó hullámok hangját hallotta a távolban. Ha eddig tartotta is magát, most mégis újra halálra rémült. Elrabolták, méghozzá felfoghatatlanul gyorsan és reménytelenül messzire. Fogalma sem volt, miért nem árulja el magát. Talán azért, mert úgysem tehetett volna semmit. Hagyta, hogy a másik tovább cipelje.
Loki várta már, hogy túljussanak a Hídon. Ügyet sem vetett Heimdall mosolygó arcára, hanem csettintett, és egyenesen a Palota tróntermébe repítette kettőjüket. Ahogy lábai alatt megérezte a kemény márványt, letérdelt, és a lány ernyedt testét óvatosan lefektette a padlóra. Egy férfi hangját hallotta maga mögött.
- Ez érdekes lesz… - kuncogott Thor, a bátyja, ahogy közelebb lépett hozzá. - Gratulálok, öcsém. Nem is olyan rossz az ízlésed.
- Csak ne legyen olyan nagy a szád, Thor! - húzta ki magát fontoskodva Loki. - Még nem tudjuk, kivel is van dolgunk.
Odin és Frigga közeledtek. A királynő szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, és még Odin tekintetében is kíváncsiság tükröződött.
- Ez az a lány? - suttogta Frigga. - Te altattad el, Loki?
Ő megrázta a fejét.
- Jobbnak láttam, ha megvárom, amíg elalszik magától. Csak azután hoztam el.
- Azt akarod mondani, hogy Midgard-tól idáig egyszer sem ébredt fel? - nevetett Thor. - Kezdesz berozsdásodni, öcsém. Már nem vagy elég bizalmatlan.
Loki dühösen fortyogott magában, amiért a többiek láthatóan az ő kárára viccelődtek. Mégis letérdelt a lány mellé, hogy kiderítse, vajon alszik-e még. Egyre közelebb hajolt a lány arcához. A következő pillanatban már a fenekén ült, és az arcát tapogatta hitetlenkedve, ott, ahová a pofont kapta.
Rosie levegő után kapkodva ugrott talpra, olyan méltóságteljesen, amennyire csak a hálóinge engedte. Igyekezett minél távolabb kerülni a férfitól, mert biztos volt benne, hogy nem fogja megúszni ezt a jól sikerült pofont. Igyekezett néhány másodperc alatt felfogni, hová is került, de csak a hatalmas, üres tér ölelte körbe nyomasztóan. Ökölbe szorult a keze. Bárcsak itt lett volna most a kardja. Az még csorbultan is visszaadta volna a bátorságát. Így viszont nem maradt más hátra, mint hogy kiabáljon.
- Te gazember! Nem volt elég egyszer betörni hozzám? Másodszor már el is kellett rabolni? De úgy látom, ez amolyan családi vonás. Az anyukád is itt van?
Loki azt hitte rosszul hall. Égett a füle, amiért ez a nő nyilvánosan megalázta és kioktatta, ráadásul a családja előtt. Lassan, fenyegetően egyenesedett fel, és amikor megszólalt, a hangja a lány számára maga volt a pusztulás ígérete.
- Ez nagy ostobaság volt. Mondj búcsút az életednek, halandó.
Rosie elsápadt, de képtelen volt megmozdulni, bármennyire is szeretett volna elmenekülni. Különben is, hová futott volna? Azt sem tudta, mi ez a hely.
- Elég volt, Loki! - csattant fel egy idős férfi messze zengő, ellentmondást nem tűrő hangja a lány mögött. - Itt az ideje, hogy belásd a tévedésedet.
Szóval ez a neve… Rosie azt szerette volna mondani a férfinak, aki minden jel szerint halálosan sértve érezte magát, hogy hallgasson az öregre. De nem jött ki hang a torkán. Gyengeség fogta el, sajogni kezdett a karja a kötés alatt, és hirtelen úgy érezte, a lábai nem fogják megtartani. Mielőtt azonban még összeesett volna, valaki átkarolta, gondosan ügyelve sérült karjára.
- A pamlagot, gyorsan… - szólt az öreg, mire Loki csettintett egyet, és a bútordarab máris ott állt mellettük. - Ülj le, leányom. Nem esik bántódásod.
Rosie hálásan mosolygott, miközben végképp búcsút mondott az előbb olyan határozottan kinyilvánított bátorsága utolsó morzsáinak is. Most csak arra volt képes, hogy reszketve összehúzza magát az egyébként nagyon is kényelmes pamlagon, amire ültették. Meleg kezek szorították meg az övét, aztán az öreg odébb sétált.
- Megmondanád, apám, miért kényezteted ezt a halandót? Még a vesztünket okozza. - mondta Loki jó adag féltékenységgel a hangjában.
Az öreg válasza mindenkit meglepett a teremben. Egyvalakit kivéve persze.
- A lány vak, Loki…
Rosie nem először került ilyen helyzetbe. Mindig igyekezett megértéssel és kárörvendés nélkül elviselni, amikor mások rádöbbentek a tévedésükre és észrevették a vakságát. Itt és most azonban annyira valószínűtlennek tartotta az egész helyzetet, hogy nem bírta visszatartani a megkönnyebbült kacagást. Halálfélelmét mintha elfújták volna, és bár fogalma sem volt, mi fog történni vele, csak nevetett tovább. Kitapogatta maga mellett a karfát, és felegyenesedett.
- Ezt nem mondjátok komolyan, ugye? Thor… és Odin? Talán bizony a viking mennyország ez a bolondokháza, ahová hoztatok? Azért tegyetek meg egy szívességet, és először adjatok valami rendes ruhát, mert megfagyok… Aztán majd játszunk tovább…
Frigga gyorsan odalépett a lányhoz, ujjaival megfenyegetve és félreparancsolva a megint kitörni készülő Lokit, majd két kezébe vette a lány tenyerét, és visszaültette a pamlagra.
- Ülj le, kérlek… Frigga vagyok, Odin felesége, Thor és… - itt jelentőségteljesen kisebbik fiára nézett - … Loki anyja. Engedd meg, hogy legalább részben jóvátegyem a fiam hibáit. Engedd meg, hogy segítsek.
Rosie nyelt egyet. Nem várta, hogy kemény szavai után mégis ennyire kedvesen bánnak majd vele. Próbált békülékenyebb hangot megütni.
- Nézze, én… én azt sem tudom, mit mondjak… Az egész valami ostoba félreértés… Azt hittem róla, hogy betörő… Én csak meg akartam védeni magamat… Azt hittem, hogy bántani fog…
- Úgy látom, ezt meg is tette… - bólintott a királynő, a lány karjára pillantva. - Gondoskodunk a sebeidről.
- Szeretnék inkább hazamenni… - suttogta a lány, mert hirtelen túlságosan is marasztalónak tűnt ez a kedvesség. - Semmi keresnivalóm itt, és azt hiszem, nem is látnak szívesen.
Frigga tanácstalanul Odinra nézett. A király elgondolkozva sétált fel-alá előttük. Végül megállt a fia előtt.
- Loki Odinson… - A király hangja visszhangzott a teremben. Rosie úgy érezte, az lenne a leghelyesebb, ha vigyázzba vágná magát. De nem tette, és csendben ülve maradt. - Csupán a magad kedvét keresve fájdalmat és kárt okoztál egy földi halandónak. Hogy jóvá tedd bűneidet, mindaddig te leszel a vendéglátója, amíg teste és lelke sebei be nem gyógyulnak, és vissza nem térhet otthonába.
Odin aranylándzsája végével a padlóra koppantott, mire mennydörgésszerű hang söpört végig a tróntermen, nyomatékosítva a szavait. Aztán a kezét nyújtotta Friggának, és a kárörvendően vigyorgó Thorral a nyomukban a hatalmas kétszárnyú ajtó felé indultak. Ott azonban még visszafordult egy pillanatra:
- És Loki… Az legyen az első dolgod, hogy szépen bocsánatot kérsz.
Amikor kettesben maradtak, Loki dühösen belerúgott a hozzá legközelebb álló székbe. Az aranyozott bútordarab szomorúan reccsenve odébb repült vagy tíz métert. Rosie hallotta, ahogy a férfi csizmája nagyokat dobban a padlón, és valamiféle hosszú ruhadarab - talán egy köpeny - suhog mögötte, ahogy oda-vissza járkál a teremben.
- Ezt nem hiszem el… - dühöngött. - Képes volt szárazdajkát csinálni belőlem. Nem vagyok már gyerek! Ennek is te vagy az oka! - kiabálta a lány elé lépve, aki ökölbe szorított kézzel igyekezett elfojtani magában a kényszert, hogy felugorjon és elszaladjon.
- Nézd… - próbálta csitítani a másikat. - Én nem kértem, hogy ez legyen. Én tényleg haza akarok menni. Nem tartozom ide. Nincs szükségem sem a szüleid sajnálatára, sem a te gorombaságaidra. De az apád maradásra ítélt. Gyakorlatilag most fogoly vagyok…
- Ugyan már… - intette le Loki a lányt, bár a mozdulat közepén már eszébe jutott, hogy ő úgysem látja. - Mehetsz, amerre csak neked tetszik. Kapsz egy szép szobát, meg egy szobalányt, és hívok egy Gyógyítót…
Rosie nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét. Amikor csendesen megszólalt, kínosan ügyelt arra, hogy nem tűnjék kioktatónak, amit mond:
- Vak vagyok… Nem látok… egyáltalán semmit. Tudom, miért érzed becsapva magad. A látóknak általában fel sem tűnik, hiszen annyira biztosan közlekedem mindenfelé. De ez csak az otthonomra igaz, ahol ismerek minden sarkot, minden lépcsőfokot, minden ajtót. És beletelt néhány évbe, mire sikerült ezt elérnem. Ez… - mutatott körbe maga körül - …ez nem az otthonom. Nem tudom, hol vagyok, vagy hogy merre induljak. Elég egyetlen lépés a rossz irányba, és esetleg kizuhanok egy ablakból.
- Akkor legalább vége lenne a gondoknak, nem igaz? - vetette oda Loki fagyosan.
A lányt annyira váratlanul érte ez a kegyetlen megjegyzés, hogy a szemét elfutották a könnyek. Ha arra gondolt, hogy a sorsát erre a férfira bízták… Aki minden jel szerint halálosan gyűlöli… El sem tudta képzelni, hogy fogja kibírni az elkövetkező napokat. Most már semmiképpen sem akarta megtenni a másiknak azt a szívességet, hogy kiszolgáltatja magát. Szorosan maga köré fonta a karjait, felállt, és elindult abba az irányba, amerre az ajtót sejtette. Majd csak talál valakit ebben az átkozott aranykalitkában, akiben több jóérzés lakik.
Loki lemondóan sóhajtott.
- Várj… segítek…
Rosie megállt, de nem mozdult, és nem emelte fel a kezét, ahogy általában szokta, ha valaki felajánlotta a segítségét. Loki kénytelen volt megfogni és óvatosan maga felé húzni a kezét, hogy vezethesse. A lány arcán akarata ellenére megjelent egy halvány mosoly, és köszönetképpen bólintott egyet.