5.
Rosie azt hitte, a teste kocsonyává változott, és hamarosan lefolyik majd az ágyról. Bár tudatában volt annak, hogy reggel van, mert a nap beragyog az egyik ablakon, és épp az arcába süt, képtelen volt megmozdítani a végtagjait, a feje pedig úgy zsongott, mintha egy kaptárnyi még kereste volna benne a helyét. A fülében folyamatosan dobolt valami, és mindennek a tetejébe a sérült karja elviselhetetlenül viszketett. Ha fel tudta volna emelni a másikat is, valószínűleg letépte volna róla a kötést. Ehelyett csak nyögdécselt, és pislogott, amíg már a szemhéja is fájt az erőlködéstől.
- Bárcsak itt lenne már Inke… - suttogta. Legnagyobb megkönnyebbülésére a szolgáló néhány perc múlva megjelent a szobában.
- Jó reggelt, kisasszony. Remélem, jól aludt. - csacsogott a lány vidáman már az ajtóban.
- Haldoklom, Inke… - nyögött fel Rosie újra, és rettentően gyámoltalannak érezte magát. A szolgáló azonban csak nevetett.
- Tudtam én, hogy ez lesz. Bár reménykedtem benne, hogy a kisasszony majd megússza. De hát ez van…
- Tudtad? Mit… - próbált tovább beszélni Rosie, de még ahhoz sem érzett elég erőt. Egyik kezét sikerült felemelnie a homlokához és megdörzsölte.
- Ne beszéljen, pihenjen csak… Mindjárt segítünk a dolgon. Nincs nagy baj… - igyekezett Inke megnyugtatni őt, ahogy leült az ágy szélére. - Csak másnapos egy kicsit.
Rosie megpróbált nemet inteni a fejével, de azonnal belehasított a fájdalom, így csak egy félmozdulat lett belőle.
- Gondolom, a vacsoránál borral kínálták… Azt persze elfelejtették megemlíteni a gavallérjai, hogy aki Midgard-ból érkezik, jobban teszi, ha csak módjával nézeget az asgardi pohár fenekére.
- Két pohár volt… - suttogta Rosie, miközben Inke friss vízzel lemosta a lány arcát és a kezeit.
- Egyetlen is sok lett volna… - bólogatott a szolgáló. - De ne aggódjon. Egy óra múlva már a saját lábán mehet le, hogy panaszt tegyen a reggelinél. Na jöjjön, segítek.
Betámogatta a szédelgő lányt a fürdőkamrába. Segített neki levetkőzni, aztán beültette a kádba, csak úgy, víz nélkül. Rosie némán tűrte. Inke fogott egy puha rongyot, benedvesítette, és elkezdte vele végigdörzsölni a lány testét.
- Megfagyok… - didergett Rosie.
- Tudom… - nevetett a szolgáló. - De csak bízza rám magát. Mindjárt jobb lesz.
A nedves és hideg rongy égő nyomot hagyott a bőrén. Rosie valami furcsa illatot érzett. Távolról mintha ismerős lett volna, de nem tudta kitalálni, mi is az pontosan.
Az égető érzés fagyossá változott, amikor Inke a hátát kezdte el dörzsölgetni. Kezdett nagyon elege lenni az egészből. Fázott, a kád a meleg víz és az illatos virágok nélkül kényelmetlen volt, és a hasa korogva követelni kezdte a reggelit.
- Elég már, ne kínozz tovább! - szólt rá a szolgálóra sokkal keményebben annál, mint azt szerette volna.
- No, akkor meg is volnánk. - vágta rá Inke vidáman, és Rosie meglepetten visszavonulót fújt.
- Tényleg?
- Már kezd önmaga lenni, azt hiszem. Bár eddig még nem kiabált velem ennyire… - kuncogta a szolgáló.
Rosie kénytelen volt beismerni, hogy visszatért belé az erő. A saját lábán, felfrissülve tért vissza a szobába, és bár még mindig érezte a bőrén a hideg simogatását és az idegen illatot, már egyik sem zavarta. A feje tiszta volt, a karja sem viszketett, és az ereiben felgyorsulva száguldott a vér.
- Csodát műveltél! - dicsérte meg a szolgálót. - Mi volt ez az illatszer? Olyan ismerős…
- Azt nem tudom, Midgard-ban hogy hívják… De a füvészkertben majd megmutatom, ha szeretné. És akkor talán majd eszébe jut a neve.
- Fogalmam sincs, mi lehet ez… Gondolod, hogy tényleg lemehetnénk a kertbe? Bármi jobb, mint itt kuksolni ebben a szobában…
- Szívesen megmutatom. - ajánlotta Inke. - Persze csak azután, hogy a Gyógyító megnézte a karját. Ha azelőtt engedem ki, akkor hamarabb növeszt macskafarkat a szoknyám hátuljára, mint ahogy kimondhatnám a nevét.
Rosie türelemre intette magát, és hagyta, hogy a szolgáló segítsen neki átöltözni.
- Remélem, nem haragszik a kisasszony, de most egy sokkal egyszerűbb ruhát hoztam, mint a tegnapi. Halványbarna színű, és a szabása olyan, hogy könnyedén és kényelmesen mozoghasson benne. Az ujjai sem érnek a csuklójánál lejjebb. De azért a nyakához tettem egy kis arany díszítést.
A lánynak csak lassan jutott el a tudatáig, mit is mondott a másik.
- Tettél…? Te tettél rá díszítést? - hitetlenkedett, bár már sejtette az igazságot.
Inke a kérdést sem értette.
- Hát persze… - válaszolta pillanatnyi habozás után. - Amikor kész lettem a ruhával, valami még hiányzott róla. Gondoltam, egy kis arany majd érdekesebbé teszi. Még a hajához is jobban passzol.
- Te varrtad a ruhámat. - jelentette ki Rosie csodálattal a hangjában. - Egyetlen nap alatt…
Inke büszkén kihúzta magát.
- Ruhára volt szüksége és én vagyok a palota legjobb varrója. Nem szeretek szégyenben maradni akkor sem, ha épp nem a királynőnek készítek öltözéket.
Rosie elhallgatott. Hirtelen úgy érezte, máris túl sokat kapott ajándékba, pedig még egy napja sem volt Asgard-ban. Bizonytalanság vett rajta erőt. És bár korábban ez sohasem fordult meg a fejében, amikor segítettek neki, most nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy ennek később még meg fogja fizetni az árát.
- Ne aggódjon a kisasszony egy percet sem. - jegyezte meg Inke, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. - Minden vendégnek jár a kényeztetés. Tekintse a királynő ajándékának.
- Nem tudok elég hálás lenni érte. - sóhajtotta.
- Nem is kell. - legyintett a szolgáló. - De most megyek, elküldöm Leifet a Gyógyítóért.
Ahogy a lány mögött becsukódott az ajtó, Rosie felpattant az ágyról. Egyszeriben mehetnékje támadt. Nem bírta tovább a bezártságot, szörnyen idegesítette, hogy az aprócska szobán, a tróntermen és az ebédlőn kívül semmit sem tud erről a helyről. Pillanatnyi gondolkodás után eszébe jutott, hová tette előző este a botját, és hamarosan már a palota folyosóin sétált az ebédlő felé. Gyomra újra megkordult, követelve valami ételt, amitől jobban érezheti magát. Inke frissítő olaja kiűzte belőle a különös másnaposság nyomait, és ő úgy érezte, egy egész asztalnyi ennivaló sem lenne elegendő most a számára.
Botjának alig hallható koppantásaival tapogatta léptei előtt az utat. Egyszer ugyan majdnem rossz felé fordult, de szinte azonnal megérezte a bot figyelmeztető rezdülését, mely visszavezette a helyes útra. Amikor az ebédlő ajtajához ért, elfogyott a bátorsága és megtorpant. Az őrök köszöntötték, és hallotta, ahogy a két hatalmas ajtószárny csendes nyikorgással kitárul előtte. Tudta, hogy az ajtóban állva esélye sincs megállapítani, vannak-e mások is a hatalmas teremben, ezért a legegyszerűbb megoldást választotta, ahogy belépett: fennhangon jó reggelt-et köszönt.
Amikor senki sem válaszolt, Rosie megvonta a vállát és óvatosan lesétált a lépcsőkön. Csak a terem közepére érve jutott eszébe, milyen ostoba helyzetbe hozta magát. Idáig eljutott ugyan, de vajon miért is gondolta, hogy tálalták már a reggelit? És hogyan fogja megtalálni az asztalt? És ami még fontosabb, honnan fogja tudni, hogy miből és mennyit ehet? A tegnap este történtek után egyszerre bizalmatlan lett az asgardi konyha iránt. Mégis csak meg kellett volna várnia az öreg Godrudot…
Megállt a terem közepén. A levegő friss volt, nyoma sem volt benne a kandallótűz füstjének. A reggeli levegő betöltötte a termet, és enyhén sós illata volt. Eszébe jutott a tenger, melyről úgy hitte, valahol a közelben lehet. Lassan beljebb sétált, és ahogy a botja a padlón koppant, feléledtek benne a tegnap esti mulatság emlékei. Most nem akart ilyesmire gondolni, és hatalmas sóhajjal megpróbálta elűzni a feltörő rossz érzést. Úgy döntött, megvárja, amíg végre megjelenik valaki a reggeliző asztalnál, és segít neki. Emlékei alapján megkereste az egyik hosszú padot a teremben. Nagy megkönnyebbülésére a pad még mindig ott volt, ahol előző este. Illedelmesen, egyenes derékkal leült, és lesimította a szoknyáját.
Eltelt egy negyedóra, de senki sem jött. Rosie nem csak hogy unatkozott, de a pad is kezdett szörnyen kényelmetlenné válni. Óvatosan feltette az egyik lábát, és újra eligazgatta hosszú szoknyája ráncait. Újabb negyedóra elteltével aztán feltette a másik lábát is, aztán adott még magának néhány percet, mielőtt visszaindulna a szobájába.
- Miért nem eszel? - kérdezte Loki csendesen közvetlenül mellette, mintha csak úgy mellékesen érdeklődne. A lány úgy ugrott fel, mint akibe belecsíptek. Botja nagy koppanással a padlóra esett, ő pedig igyekezett legyűrni a szívrohamot, ami vészesen kerülgette. Kezét a mellkasára tette, és levegő után kapkodott.
A férfi valószínűleg már akkor is ott volt, amikor ő leült a padra. És mégsem szólt neki! Valószínűleg egész idő alatt rajta nevetett. Rosie először a sokktól, aztán a méregtől nem bírt megszólalni. Loki azonban továbbra is kitartóan hallgatott, a választ sem követelte, így kénytelen volt végül ő maga megtörni a kínos csendet. Próbált olyan udvarias és kimért lenni, amilyen csak lenni tudott, bár forrt benne a düh.
- Köszönöm az érdeklődését… fenség… Úgy gondoltam, nem illendő egyedül nekifogni a reggelinek, és meg akartam várni a többieket… Nem tudtam, hogy itt van.
- Nekem kell elnézést kértem. Belemerültem az olvasásba. - szólalt meg Loki váratlanul, és még közelebbről. - Fel kellett volna ajánlanom a segítségemet. De folyton elfeledkezem róla.
- Arról, hogy udvarias legyen a hölgyekkel? - kötözködött Rosie, aki egyre kevésbé tudott parancsolni a nyelvének. A férfi válasza azonban beléfojtotta a szót.
- Nem. Nem arról. Hanem arról, hogy neked lehet szükséged a segítségre.
Lehajolt és felvette a lány botját, majd a kezébe adta. Aztán megfogta a másik kezét és arrébb vezette, oda, ahol néhány kisebb asztalra feltálalták a reggelit. Odatolt egy széket a lánynak, majd eléje tett egy tányért és egy poharat. Mindezt egyetlen szó nélkül. Aztán leült a lánnyal szemben.
- Fenség… - emelte fel a kezét Rosie, hogy megállítsa a férfit. - Erre igazán nincs szükség. - Csak zavarba hoz, akarta még hozzátenni, de inkább hallgatott. Nem akarta bevallani, hogy mennyire zavarja, ha rászorul másokra. Meg az, hogy a másik ennyire kiszámíthatatlanul viselkedik.
- Nincs ebben semmi különös. Épp reggelizem, és véletlenül itt van még egy teríték. Most elmondom, miből válogathatsz. Van itt hideg sült, tojás és sonka, sajt, gyümölcs, és persze kenyér.
A lány nagyot nyelt. Éhes volt, mint a farkas, de nem tudta felfogni a hirtelen változást a herceg viselkedésében. Csendesen válaszolt:
- Egy kis hús jól esne… És gyümölcs. -Aztán megszokásból hozzátette: - A húst kérem jobbra, a gyümölcsöt balra.
- A húst jobbra? - kérdezett vissza a herceg csodálkozva.
Rosie elmosolyodott.
- Tudnom kell… Hogy mit hol találok a tányéromon…
- Hát persze. Nem bízol bennem, igaz?
Rosie keze megmerevedett a levegőben, ahogy épp a kést kereste a tányérja mellett. Azon gondolkodott, mit válaszoljon, és lehet-e őszinte egyáltalán.
- Az elmúlt két napban nem szolgált rá a bizalmamra, fenség… - mondta végül halkan. Fő az őszinteség. Abból nem lehet baj. Túl nagy baj legalábbis…
Újra közéjük furakodott a néma csend. A lány bármit megadott volna, ha végre valaki más is megjelenik az ebédlőben, de senki sem érkezett. Kénytelen- kelletlen nekiállt az ételnek, amit Loki a tányérjára pakolt.
- Jólesne egy kis tej… Kérem… - jegyezte meg, miután megtörölte a száját. Utálta az egész helyzetet, és ezerszer megbánta, hogy nem ült nyugodtan a fenekén a szobájában.
Loki megfogta a lány poharát, és töltött neki.
- Remélem, nem hűlt még ki túlságosan.
- Nem baj, hidegen szeretem. - felelte a lány.
- Mennyire hidegen?
Ahogy Rosie a pohárért nyúlt, ujjai hozzáértek a férfi hűvös bőréhez. Meg akarta fogni a poharat, Loki azonban még nem engedte át neki.
- Csak egy pillanatot várj még… - mondta.
A lány egyik kezével megfogta a pohár alját, a másikat jobb híján Loki keze köré fonta. A férfi végül elhúzta a kezét.
- Talán most már jó lesz…
Rosie a szájához emelte a poharat, aztán a keze hirtelen megállt, alig egy ujjnyira az ajkaitól.
- Mi az? - kérdezte a herceg.
- Nem tudom… - vallotta be a lány. - Nem tudom, okos dolog-e kiinni ezt a poharat.
Loki nagy csattanással az asztalra csapta a sajátját. A zaj félelmetesen visszhangzott az üres teremben. Rosie érezte, ahogy a másikban felforr a düh, és kitörni készül belőle. Ő maga is letette a tejet, és elővette a legártatlanabb arckifejezését. Elhatározta, hogy most sem fog megijedni.
- Mi az? - kérdezte a férfitól nyugodtan.
- Gyengébbnek tetteted magad, és igyekszel bűntudatot kelteni bárkiben, aki segíteni próbál, de akiben te nem bízol. - kiabált a herceg, és felpattant az asztaltól. - Kihasználod, hogy vak vagy.
Rosie hallotta, ahogy megkerüli az asztalt, ezért ő is felállt, és kihúzta magát. Már egyáltalán nem mosolygott. Helyben vagyunk, gondolta. Végül is tegnap óta nem veszekedtünk.
- Megtámadtál. - közölte a puszta tényt mindenféle körítés és felesleges udvariaskodás nélkül. - Honnan tudjam, hogy nem teszed meg ismét?
- Nem támadtalak meg! - vágott vissza a férfi. - Csak megvédtem magamat!
- Betörtél a lakásomba! Kétszer is! Ez nálam kimeríti a támadás fogalmát.
Loki elhallgatott. Rosie nyeregben érezte magát, és közelebb lépett hozzá. Alig várta már, hogy a férfi végre kibökje a valódi okot. Egy pillanatra ugyan felbukkant a fejében egy gondolat, hogy vajon miért is érdekli őt ennyire az igazság, de aztán elhessegette magától a kétségeket.
Szorosabbra fogta a botját, hogy erőt merítsen belőle. Még egy utolsót lépett előre, és tudta, hogy a másik ott áll közvetlenül előtte. Már hallotta a férfi szaggatott lélegzését.
Most, gondolta. Most ki fogja mondani.
De a herceg még mindig hallgatott. Ott állt előtte, egy fejjel a lány fölé magasodva. Rosie felemelte a fejét, pedig nem nézhetett a másik szemébe.
- Elakadt a szava, fenség? - gúnyolódott, megint a hivatalos megszólítást használva. - Pedig Fandral azt mondta, jobban forgatja a szavakat, mint ő a kardot.
- Fandral egy pojáca. Fogalma sincs, mire vagyok képes. - mondta Loki olyan fenyegetően, hogy a lány hátrahőkölt.
De már túl késő volt. Megfordult, hogy faképnél hagyja a herceget, ám a férfi elkapta a botot tartó karját. Hátracsavarta a kezét a bottal együtt, és egyetlen mozdulattal magához húzta a lányt. Rosie moccanni sem bírt. Szabad kezét Loki mellkasának feszítette. Ujjaival kitapintotta a páncél hideg fémjét. Ahogy a másik egyre közelebb hajolt hozzá, érezte a belőle áradó fagyot, és meg mert volna esküdni rá, hogy most látszik a lehelete a levegőben.
- Könnyű erősnek lenni, ha nincs is szíved. - jegyezte meg tettetett könnyedséggel, ujjaival a páncélon dobolva, de közben egyre nőtt benne a félelem. Veszélyes játékba kezdett, és még csak felmérni sem tudta a lehetséges következményeket. Őrültségnek tűnt. De elégtételt akart, ezért tovább beszélt. - Én legalábbis nem érzek idebent semmit. Elhiszem, hogy örökké él, aki ilyen fagyos…
- Mit tudsz te rólam, halandó? - Loki megszorította a lány karját, de ő az ajkába harapott, hogy ne kiáltson és nem mutatta ki a fájdalmát. A férfi hozzátette, de már másféle hangnemben: - Bárcsak ne ítélkeznél olyan könnyedén fölöttem…
- Bárcsak elárulnád végre, mit kerestél a Földön! Bárcsak… - kezdte Rosie újra, de Loki a szavába vágott.
- Bárcsak újra látnál… - suttogta, és elengedte a lányt. Csettintett egyet, és a következő pillanatban már csak hűlt helye volt.