8.
A Szivárványhíd ezer színnel ragyogott az asgard-i nap fényében. A láthatárt őrző felhőkön túl ott pislákoltak a távoli világok soha ki nem hunyó csillagai. A végtelenbe hulló óceán habjai dübörögve törtek meg a parti sziklákon. A Híd végére épített kupola a legkülső sziklákon egyensúlyozott a semmi szakadéka felett. Heimdall, a mindent látó Kapuőr arany páncéljában és kétszarvú sisakjában a kapuban állt, hosszú kardjára támaszkodva, moccanás nélkül, akár a sziklák a lába alatt. Odin, a király rezzenéstelen arccal ült pompás fekete csődöre, a nyolclábú Sleipnir nyergében. Mögötte Asgard legkiválóbb harcosai sorakoztak fel a Hídon. Mindegyikük egy-egy ló kantárját fogta.
Odin vállára egy fekete holló szállt. A király némán bólintott, majd intett a Kapuőrnek:
- Itt az idő.
Heimdall hosszú kardjával útjára indította a vakító fénysugarat, mely a Szivárványhíd meghosszabbításaként elért egészen Alfheim-ig, az elfek világáig. A szerkezetben működő varázslat dübörgése elnyomott minden más zajt, majd néhány pillanat múlva a fénysugárból kilépett az elfek küldöttsége, élén a királlyal és a hercegnővel.
Odin barátságosan széttárta a kezét.
- Legyetek üdvözölve Asgard-ban. Már vár bennünket a lakoma.
Az elf király körbenézett. Jól tudta, hogy Odin arcán a mosoly legalább annyira őszinte, mint az övé. De bármit is gondolt magában, a vendéglátó felé tisztelettel tartozott. Köszönetképpen bólintott, és odalépett a paripához, melyet az Odin mögött álló asgardi harcos tartott készen a számára. Könnyedén, egyetlen mozdulattal a nyeregbe ugrott, és Odin mellé léptetett. A hercegnő, és a küldöttség többi tagja is követte a példáját.
Az asgardiak csoportja szétvált, hogy utat adjon a két királynak, ahogy azok elindultak az aranyváros és a palota felé.
Az asgardiak nem most először láttak elfeket az otthonukban. Mégis mindenki szájtátva nézte a valószínűtlen szépségű fiatal férfiakat és nőket, az elf királyság színe-javát. Őket Sylfain rendszeresen magával vitte, akárhová is látogatott, hogy lenyűgözze a vendéglátóit. A legkíváncsibb tekintetek azonban a hercegnő alakján pihentek meg. Lynthael büszkén, szálfaegyenesen ült a kölcsönkapott ló nyergében, alig palástolva az elégedetlenséget, amiért nem fekete lovak kapott. Festői szépségű arcát hosszú, sötétvörös haj keretezte, mely palástként takarta be a testét egészen a derekáig. A hajában egyszerű holdezüst pántot viselt. A bátrabb asgardi fiatalok odakiáltottak neki, de amikor a közelükbe ért a hercegnő, mindegyik elhallgatott. A fiatal nő oldalára ugyanis keskeny, de annál veszedelmesebbnek tűnő tőrkard volt szíjazva. És Lynthael egy pillanatra sem engedte el a markolatot.
A menet lassan a palotához ért. A trónteremhez vezető előcsarnok kapujában leszálltak a nyeregből. Odinhoz ekkor csatlakozott a felesége, Frigga. Ők vezették az elf királyt és a hercegnőt az udvari testőrség és a lakomára érkező nemesek sorai között a trónig, ahol aranyozott székek várták őket.
Sylfain királyhoz méltó ajándékot nyújtott át Odinnak, egy különleges, drágakövekkel ékesített pajzsot. Thor adta át a királynak az asgardiak ajándékát, egy gyönyörű kardot. Fandral, aki ebből az alkalomból még a szokásosnál is több időt fordított külsejére, egy kis ládikát adott át a hercegnőnek.
Lynthael mosolyt erőltetett magára, és könnyedén fejet hajtva megköszönte az újabb ékszert, amiről tudta, hogy sohasem fogja viselni. Gyűlölte az aranyat, és képtelen volt megszokni az asgardiak szertelen rajongását iránta. Egyre fogyott a türelme. Amióta csak megérkeztek, ide-oda forgolódott, már amennyire azt a protokoll megengedte. Mégsem látta sehol azt, akit keresett.
Amikor túljutottak a kötelező udvariassági körön, Odin hivatalosan is megnyitotta az ünnepi lakomát, és átkísérte királyi vendégeit az ebédlőbe. Frigga az elf király karján, a hercegnő pedig Fandral oldalán vonult be a terembe. A jó Volstagg most igazán kitett magáért. Az asztalok roskadoztak a birodalom legínycsiklandozóbb finomságairól, és a falak mellé tolt hatalmas hordókból csak úgy áradt a mézsör és a vörösbor. A kandallókban vidáman lobogott a tűz, és a zenekar máris vidám dalokat játszott.
A vendégek helyet foglaltak, és kezdetét vette a lakoma.
Rosie idegesen ácsorgott az ablak előtt. Inke már vagy negyedórája elment, miután elvégezte az utolsó simításokat is a ruhán. Ahogy felöltözött, Rosie elküldte a szolgálót, mondván, hogy most már boldogulni fog. Valójában azonban egyedül akart maradni. Rendezni akarta a gondolatait, miközben a hajkefével vagy ezerszer végigsimította a hajtincseit. Az arany fényben játszó hajkorona egyenesebb már nem is lehetett volna, és ragyogóbb sem. Mégsem hagyta abba a fésülködést. A lány semmilyen ékszert nem akart viselni, sem a nyakában, sem a hajában. Minél egyszerűbb, annál hatásosabb, gondolta. Megpróbálta felidézni, amit az elfekről hallott, de a gondolatai folyton elkalandoztak.
Azt hitte, egyszerű dolga lesz, és könnyedén megteszi majd, amire Odin kérte. De be kellett látnia, hogy a saját lelki erejébe vetett hite igencsak ingatag lábakon áll. Sosem volt az erőssége a tettetés és a hazudozás. Most mégis erre kényszerült, és gyűlölte az egészet. Megrázkódott, és utoljára még egyszer végighúzta a hajában a hajkefét. Aztán megfordult, és dühösen eldobta.
Kopogtak az ajtón. Nagyot sóhajtott, és udvariasságot erőltetve magára megszólalt.
- Szabad.
- Készen vagy? - lépett Loki a szobába. Meglátta a lányt a nyitott ablak előtt, és földbe gyökerezett a lába.
- Kész vagyok. - válaszolta Rosie, és az ajtó felé indult. Hallotta, hogy a herceg másképp veszi a levegőt. Nem tudta eldönteni, örüljön-e, hogy ennek ő az oka. De ezt akarta elérni, hát kénytelen volt elfogadni. - Menjünk. - mondta, és elsétált a herceg mellett, hogy kilépjen az ajtón.
Loki körmeit a tenyerébe vágta, hogy képes legyen újra megszólalni. A lány minden egyes alkalommal gyönyörűbb volt, és ez a furcsa ruha csak rátett egy lapáttal. Megköszörülte a torkát, mert még mindig nem bízott a hangjában.
- Itt hagytad a botodat. - Már felemelte a kezét, hogy varázslattal odahívja magához, de a lány megrázta a fejét.
- Nem kell. Ma este nem. Menni fog nélküle is.
- Biztos vagy benne?
Rosie kinyújtotta a kezét, és amikor a herceg odalépett mellé, belekarolt.
- Igen. Mehetnénk már végre?
Loki azon kapta magát, hogy élvezi a helyzetet. Utánozhatatlan érzés volt látni a vendégek és a szolgák arcát, ahogy meglátták őt a gyönyörű lánnyal a karján. A döbbenetük minden pénzt megért. Amikor beléptek az ebédlő ajtaján, és megálltak a lépcső tetején, odahajolt a lányhoz és a fülébe suttogta:
- Gyere, szórakozzunk!
Rosie elmosolyodott.
- Csak aztán el ne felejtsd, mi a dolgod!
Elengedte a férfi karját, és fejét kissé lehajtva lesétált a lépcsőkön. Úgy érezte magát, mint aki épp leugrik egy magas szikláról, pedig nem is biztos benne, hogy odalent víz van. Nagy levegőt vett, és reménykedett benne, hogy Fandral, vagy valaki más az ismerős asgardiak közül majd odajön hozzá.
Körbeforgatta a fejét, és megállás nélkül mosolygott, miközben valójában fogalma sem volt, mi is történik az ebédlőben. A következő pillanatban valaki leszaladt mögötte a lépcsőn, és Loki hűvös tenyere az övéhez simult.
- Egy hosszú asztal van előtted keresztben. Majdnem nekimentél. - suttogta Loki minden jel szerint vigyorogva, aztán kevésbé vidáman hozzátette: - Inkább odaviszlek Fandral-hoz. De ne engedd leitatni magad.
- Semmi közöd hozzá! - sziszegte sértődötten a lány, de aztán hagyta, hogy a másik maga után húzza.
Fandral kitörő örömmel fogadta.
- Még sohasem láttam ilyen különleges ruhát. - bókolt a lánynak, miközben vetett egy pillantást a hercegre. Loki azonban figyelemre sem méltatta őt, és hátat fordítva eltűnt a vendégek között. Visszafordult a lányhoz. - A hölgyeket meg fogja enni a sárga irigység.
- Inkább mesélj nekem az elfekről. - kérte Rosie, ahogy odébb sétáltak.
- Tele van velük a terem. - jegyezte meg Fandral nem titkolt ellenérzéssel a hangjában. - A király nem ad a kicsire, folyton magával cipel egy rakás katonát, mi meg nem győzzük etetni őket.
- Milyen a király?
- Magas, szőke haja a háta közepéig ér, és világoskék köntöst visel.
- Van koronája?
- Nincs. Semmi sincs a fején. Pedig a nagy fülei megtartanák… - vihogott a harcos diszkréten. Rosie vele együtt nevetett.
- Hoznál nekem inni valamit? - kérte. - De ne bort…
Fandral lovagiasan meghajtotta magát.
- Örömmel, szép hölgy. Nézd csak, itt jön Volstagg, majd ő vigyáz rád.
A lány ebben erősen kételkedett, de azért csak bólintott.
- Hogy tetszik a lakoma? - lépett oda hozzá az idősebb harcos. - Hozhatok egy kis bort, ugye?
Rosie nyelt egy nagyot, aztán udvariasan elnézést kért, amiért Fandral-tól már várja az italát. Volstagg nem haragudott. Sőt, kérés nélkül elmesélte a lánynak a teljes menüsort. Fandral hamarosan visszatért egy pohár frissen préselt szőlőlével.
- Remélem, ma is számíthatunk rád a táncnál. - mondta éppen Volstagg.
- Vajon az elfek is táncolnak majd?
- Ők ugyan nem! Nem ereszkednek le a mi szintünkre. Azt mondják, ők csak holdfénynél szoktak táncolni.
- Nem értem… Azt hittem, Asgard-ban kedvelik az elfeket. Hiszen béke van a két birodalom között.
- Na igen… - jegyezte meg Fandral. - A probléma az, hogy megbízhatatlanok. Sokszor derült már ki, hogy miközben mi szövetségesnek hittük őket, csak a saját pecsenyéjüket sütögették.
- Vigyázz, itt jönnek! - suttogta fojtott Volstagg. - Beszéljünk a vacsoráról.
Hangosan elkezdték kitárgyalni az asztal gyönyörűségeit. Rosie a vele foglalkozó harcosok kedvessége ellenére a növekvő hangzavarban egyre elveszettebbnek érezte magát. Csak azt tudta, hogy a teremben tömeg van, asgardiak és elfek egyaránt, és ő alig egy tucat embert ismert közülük. Amikor asztalhoz ültek, Fandral vezette a helyére, segített neki az ételválasztásnál, és nagyrészt csak vele beszélgetett. Vacsora után megkérte, sétáljanak egyet a teremben. Úgy nézelődött, mintha bámészkodna. De csak annyit tehetett, hogy megpróbálta a hangjuk alapján megkülönböztetni a két nép tagjait.
Egyszerre sugdolózás támadt a közelében. Amikor odafordult Fandral-hoz, hogy mondja el, mi történt, a harcos csak annyit mondott:
- Az elf hercegnő… Egyenesen felénk tart.
Rosie elsápadt, de igyekezett erőt venni magán, és úgy mosolygott, mintha a harcos bókolt volna neki.
- Lynthael úrnő… Öröm önt újra Asgardban látni, fenség… Remélem, kedvére volt a vacsora. - mondta Fandral hangosan, miközben átkarolta és bátorítóan megszorította Rosie vállát.
A hercegnő végignézett a kis társaságon, és amikor észrevette a lányt, nem is hagyta szó nélkül.
- Egy halandó? Odin házába már akárkinek bejárása lehet?
Volstagg széles karmozdulattal meghajtotta magát:
- Engedje meg, hogy elkérjem az egyik táncot, fenség. Nagy örömömre szolgálna…
- Nem szoktam táncolni. - közölte kimérten Lynthael, mire Volstagg visszavonulót fújt.
Amikor Rosie meghallotta az elf hercegnő hangját, úgy sejtette, hogy fiatal lehet, épp hozzá hasonló korú. Ám az a mód, ahogy a halandó szót kiejtette, felháborította. Emlékeztetnie kellett magát, miért is van itt, ezért inkább lehajtotta a fejét, és tettetett alázattal meghajtotta magát.
- A szolgálatára, fenség.
- Hm… - húzta el a száját az elf hercegnő. - Beszélni mindenesetre tud. De ez a ruha… Nagy pimaszságra vall, hogy épp ezt vetted fel.
Rosie megmerevedett. Még mindig lehajtott fejjel állt, és már csak nagyon kevés választotta el attól, hogy kihúzza magát és jól megmondja a magáét ennek a felfuvalkodott elf csitrinek. Fandral feltűnés nélkül a karjára tette a kezét, aztán eléje állva megpróbálta megmenteni a helyzetet.
- A hölgy Odin király vendége. Csakúgy, mint ön, hercegnő.
Volstagg felszisszent, de már késő volt. Rosie hallotta, ahogy a hercegnő sértődötten sarkon fordult, a ruhája suhogva röpült utána a levegőben. A közelükben álló vendégek suttogni kezdtek.
- Menjünk ki a kertbe. - javasolta Fandral. - Ott tisztább a levegő.
Rosie hálás volt a férfinak, amiért igyekezett elterelni magukról a figyelmet, és alig próbálta visszafojtani a nevetést. Hirtelen megtorpant, amikor meghallotta a hátuk mögött a hercegnő kényeskedő hangját:
- Loki, édesem… Már vártalak. Táncolhatunk végre? Itt folyton beleütközöm valakibe…
Lynthael és a herceg? Most már értette, miért nem akart több szót vesztegetni a hercegnőre a férfi. Megmagyarázhatatlan rosszkedv vett rajta erőt, hiába próbálta Fandral felvidítani a csevegésével. Amikor kiértek a kertbe, leült a kút mellé, és a tenyerébe rejtette az arcát.
- Rosie… - ült le mellé Sif. - Mi történt?
- Lynthael… - A lánynak ennél többet nem is kellett mondania.
- Ne foglalkozz vele, egy szót sem érdemel az az ostoba nőszemély. Inkább énekelj! Legutóbb úgyis lemaradtam róla…
- Nincs kedvem. - rázta meg a fejét.
- Kérlek…
- Én a helyedben nem várnám, meg, amíg Sif lyukat beszél a hasadba. - lépett oda hozzájuk Thor. - Az én harcos kedvesem túlságosan is rajong az érzelmes dalokért.
Miután Fandral is csatlakozott a többiekhez, Rosie végül engedett a rábeszélésnek.
- De csak egyetlen egyet.
- Ha olyan hatása lesz, mint az előzőnek, akkor már elégedettek leszünk. - nyugtatta meg Fandral, és odavezette a kúthoz.
Rosie gondolkodni kezdett, melyik dalt válassza. Aztán egy régi kedvence mellett döntött. Leült a padra, és halkan énekelni kezdett. Titokban azt remélte, az ebédlőben tartózkodók közül senki sem fog kijönni a kertbe, hogy megzavarja a szórakozásukat.
Nap mint nap ültem a sötétben,
Szorongtam, féltem egyedül,
Nap mint nap akárhová néztem,
Körbe vett egy űr.
Megjöttem, minden olyan szép itt,
Remélem, utam véget ért.
Itt állok, egy jelt várok, a szívem célba ért.
Végre látom már a fényt, és az árnyak messze járnak.
Végre látom már a fényt, mint a tűz úgy hull körém,
Ez a perc a boldogság, színes álomképek várnak.
Minden szép, minden olyan más lett, most hogy látlak én.
A többiek tapsolni kezdtek, amikor Odin kútja vidáman csilingelni kezdett, így hálálva meg a muzsikát. Rosie tovább énekelt, egyre bátrabban, és egyre nagyobb átéléssel.
Nap mint nap szinte nem is éltem,
Féltem mint eddig soha még,
Nap mint nap tűnődtem az éjben,
Miért nincs ez másképp?
Megjöttem kincskereső szemmel,
Megjöttem utam véget ért.
Itt volt Ő és rám várt Ő, így szívem célba ért.
Végre látom már a fényt, és az árnyak messze járnak.
Végre látom már a fény, mint a tűz úgy hull körém.
Ez a perc a boldogság, színes álomképek várnak.
Minden szép, minden olyan más lett, végre látlak én,
Eljött már a fény.
Amikor elhallgatott, a kút még sokáig csilingelt tovább. Sif a meghatottságtól szipogva borult a nyakába.
- Egy egyszerűen gyönyörű volt. Úgy énekelted, mintha csak az én boldogságomról daloltál volna.
Rosie nem szólalt meg. Annyira felkavarta a dal, hogy elszorult a torka. Régen fordult már elő vele, hogy ennyire elszomorodott egy daltól, ráadásul ez igazából a vidámabbak közül való volt. Mélyeket lélegzett, és mosolyogni próbált.
- Akkor mehetünk is táncolni, nem igaz? - nevetett Volstagg, aki sokkal gyakorlatiasabb volt annál, hogy egy dal eltérítse a mulatozástól. A társaság elindult vissza a terembe.
- Azonnal megyek én is. - szólalt meg gyorsan Rosie, megelőzve Fandral lovagias ajánlatát. - Csak egy perc.
Alig várta már, hogy csend legyen. Feszülten figyelt, amíg biztos nem volt benne, hogy egyedül maradt. Akkor aztán már nem tartotta magát tovább. Kezét a szájára szorította, de úgy sem tudta visszafogni a hangos zokogást. Felugrott a kút mellől, és járkálni kezdett, hogy megnyugodjon, mert attól félt, valaki meghallja és kijön hozzá, hogy megpróbálja megvigasztalni. Pedig ez volt az utolsó, amire most vágyott. A könnyei patakokban folytak le az arcán, a kézfejével hiába próbálta letörölni őket. Hirtelen nekiment valaminek, ami minden jel szerint egy alacsonyabb kerítés lehetett. Mérgében még hangosabban kezdett el sírni. Dühösen belerúgott a kerítés deszkájába, mire az fájdalmasan reccsent egyet. Tehetetlenül hajtotta le a fejét.
Loki azóta állt a kert bejáratánál a fal mellett, amióta Thor és Sif is kijöttek a kertbe. Maga sem tudta, miért, de követte őket. Amint sikerült az elf hercegnőt leráznia azzal az ürüggyel, hogy italt hoz neki, az első adandó alkalommal láthatatlanná vált. Most megdicsérte magát, amiért előrelátó volt. Sem a bátyja, sem a harcosok nem állták volna meg bántó megjegyzések nélkül, ha most látják őt.
Nem először tapasztalt ilyesmit. Az egyik mester, aki a mágia rejtelmeire tanította őt, ragaszkodott hozzá, hogy alávesse magát egy bizonyos varázslatnak. A legkülönbözőbb érzéseket volt kénytelen elszenvedni, amikor a varázslat hatására őrülten vonzódni kezdett az egyik szolgálóhoz. A mester megtette neki azt a szívességet, hogy bezárta egy szobába arra az időre, amíg el nem múlik a bűbáj hatása. Loki azonban majdnem beleőrült. A vágy, hogy rohanjon és keresse meg a lányt, vesse magát a lábaihoz és könyörögjön a megváltásért, megalázó volt és gyönyörű egyszerre. A mester azt mondta, csak így lesz képes megérteni a mágia lehetőségeit. Meg kellett tapasztalnia, hogy elveszíti az önuralmát, a józan eszét és a méltóságát egy másik lény miatt.
Ott állt a falnak támaszkodva, és hallgatta a vak lányt, amint az a fényről és a szerelemről énekel. Ahogy apja kútja csilingelni kezdett, az volt az élő bizonyíték rá, hogy a lány hangja a szívéből szól. És ő dühösen vette észre, hogy megbabonázza őt a dal, épp úgy, mint az a régi varázslat. Kétségbeesetten próbálta letagadni. Győzködte magát, hogy nem teheti, hogy ezzel mindent elrontana, és a saját terveinek tenne keresztbe. Legszívesebben egyenesen odarohant volna, hogy a karjába kapja a lányt, és megtegyen bármit, amivel elűzheti a szomorúságot az arcáról. De már sokkal erősebb volt, mint tanonc korában, és némi erőfeszítés árán legyőzte önmagát. Amikor mindenki visszatért a palotába, ő is elindult. A lány sírni kezdett, és ő megtorpant, még levegőt sem mert venni, mert attól félt, hogy Rosie éles füle azonnal észrevenné. Megvárta az alkalmas pillanatot, és visszasurrant az ebédlőbe. De még akkor is hallotta, ahogy a lány újra felzokog a háta mögött.
Odabent az ebédlőben a szolgák helyet csináltak a tánchoz, és a zenekar játszani kezdett. A vendégek tiszteletére most több új hangszeres is csatlakozott, így gyorsan nagyszerű mulatság kerekedett. A sör és a bor nem fogyott ki a hordókból, a tűz pedig vidáman lobogott a kandallókban.
Lynthael úgy döntött, megajándékozza az asgardiakat azzal az élménnyel, hogy láthatják őt táncolni. Úgy tűnt, megpróbálja diszkréten elrejteni a nyilvánvaló tényt, hogy mi is a célja a látogatással. Azért mindenki észrevette. Olyan feltűnően próbálta behálózni Lokit, hogy apja már azon gondolkozott, megszidja, amiért nem hercegnőhöz méltóan viselkedik. Annak ellenére, hogy Sylfain is tető alá akarta hozni ezt a házasságot, ragaszkodott a megfelelő formaságokhoz, és az esemény méltóságához. Melyet könnyen tönkretehetett volna a tény, hogy akaratos lánya úgy fut az asgardi herceg után, mint egy kölyökkutya.
Loki érezte, hogy Lynthael őt keresi. Bizsergett a bőre, amióta csak visszatért a kertből, és szinte bizonyos volt benne, hogy a hercegnő megkockáztatott egy gyenge keresővarázslatot. A táncolók között kivárt a tömegben, amíg épp senki sem néz oda, és újra láthatóvá vált. De továbbra is igyekezett nem a hercegnő szeme elé kerülni. Annál inkább figyelte a kert felé vezető utat, és várta, mikor bukkan fel Rosie.
Nem hagyhatta, hogy egyetlen rosszul sikerült este tönkretegyen mindent. Úgy érezte, meg kell vigasztalnia a lányt, el kellett érnie, hogy biztonságban érezze magát, és ne legyen boldogtalan Asgard-ban. Csak így lehetett biztos benne, hogy minden úgy alakul majd, ahogy azt eltervezte.
A lány csaknem fél óra múlva tért vissza a terembe. Haja, melyet nem ékesített semmiféle dísz, az arcába hullt, de így sem tudta elrejteni vörösre sírt szemeit. Ruhája, mely még a nagy tömegben is kitűnt különlegességével, úgy ölelte körbe karcsú alakját, hogy csak még inkább kihangsúlyozta a lányból áradó mélységes szomorúságot és beletörődést. Rosie alig észrevehetően felemelte a jobb karját. Finom mozdulataival, melyek senkinek sem tűntek fel a mulatozásban, a teremből kivezető utat kereste.
Loki körbenézett. Ahogy a főasztal felé pillantott, látta, hogy apja az elf királlyal beszélget, a hercegnő viszont megállás nélkül a tömeget fürkészi. Úgy döntött, véget vet a színjátéknak. Hanyag léptekkel odasétált hozzájuk.
- Loki, kedvesem… Végre… - mosolygott szélesen a hercegnő, meg sem próbálva véka alá rejteni elégedettségét, amikor a herceg a kezét nyújtotta felé.
- Megtisztelsz egy tánccal, ugye?
Miközben lánya felemelkedett az asztaltól, Sylfain önelégült képpel fordult Odinhoz, aki azonban csak halványan mosolygott a szakálla alatt. Ő jobban tudta, hogy a játszma még nem dőlt el.
Ahogy Lynthael és Loki kéz a kézben a tánchely felé tartottak, az asgardiak közül többen felkiáltottak meglepetésükben. Különleges látványra számítottak. A férfi azonban néhány lépés után megállt. A hercegnő idegesen pillantott rá.
- Csak beszélnem kell apáddal valami fontos dologról. - mondta neki a férfi, megsimogatva a nő arcát. - Azonnal jövök.
Lynthael kényszeredetten elmosolyodott és igyekezett jó képet vágni a dologhoz, miközben a herceg otthagyta a táncosok között.
Loki elindult az asztal felé. A hercegnő látta, ahogy odalép az elf királyhoz, és közel hajolva hozzá váltanak néhány szót. A következő pillanatban azonban valaki meglökte hátulról, és azt érezte, hogy valami a hátára ömlik.
- Te gazember! - kiáltott fel, és megpördült. Mögötte azonban egy nagy körben senki sem állt. Senki, aki leönthette volna azzal a pohárnyi vörösborral, mely most halványkék ruhájából csöpögött. Visszafordult, Loki azonban még mindig az apjával beszélgetett.
Nem tudott rájönni, ki volt olyan pimasz és merész, hogy ezt tegye vele. Felemelte a fejét, és motyogott valamit arról, hogy úgyis át akart öltözni a tánc előtt. Bárki, aki tanúja volt a történteknek, gyorsan elfordult, hogy ne kelljen a dühös hercegnő szemébe néznie. Lynthael intett az egyik udvarhölgyének, és a lehető leggyorsabban távoztak az ebédlőből.
Loki elégedetten nézett a hercegnő után a terem másik végéből. Az elf király mellett álló alak, melyet csak a hercegnő látott valóságosnak, elenyészett kezének apró mozdulatára. Ő pedig azonnal elindult, hogy megkeresse a másik lányt.
Rosie már a terem szélénél járt. Legnagyobb csodálatára senki sem állította meg, senki sem foglalkozott vele. Hálás volt ezért, és lassan megnyugodott. Gondolatban már a szobájában járt. Abban a másikban, amelyik New Yorkban várt rá. Eldöntötte, hogy visszatér oda, ahová valójában tartozik, amilyen gyorsan csak lehet. Ha kell, könyörögni fog Odin előtt.
De valaki megállította, mielőtt még lábát rátette volna az első lépcsőfokra.
- Táncolj velem. Kérlek. – mondta halkan Loki, és hűvös tenyerébe fogta a kezét.
- Mennem kell. - válaszolta tompán, és megpróbálta elhúzni a kezét. - Itt már végeztem.
A herceg megrázta a fejét.
- Nem foglak így elengedni. Csak egyetlen egy táncot kérek.
- Itt mindenki csak egyetlen egyet kér. - nevetett fel könnyes szemmel a lány. - Igazán nem vagytok nagy igényűek…
Loki magában örült annak, hogy a lányban még van annyi energia, hogy viccelődjön.
- Csak egy tánc. - ismételte meg, aztán a lányhoz hajolva hozzátette: - Mutatnom kell valamit.
Rosie értetlenkedve emelte fel a fejét, de a férfi már húzta is magával visszafelé, a táncolók közé. Hagyta magát, mert addigra már egész testén úrrá lett a tompa bénultság. Alig hallotta a zenét, fel sem fogta, hogy hányan vannak körülötte, az egyedüli dolog, ami eljutott a tudatáig, az a férfi volt, aki könnyedén rákulcsolta ujjait az övéire, és vezetni kezdte a táncban. A zenekar most halk, visszafogott dallamot játszott, és a teremben mindenki csendesebben beszélgetett. Néhány kör után Loki a dereka köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte. Ő pedig nem tiltakozott. Elképzelte, hogy a lebegő érzés, ami úrrá lett rajta, egészen hazáig repíti, és csak rövid ideig kell türelmesnek lennie, hogy a rémálom, ami körülveszi, végképp elenyésszen.
Loki érezte, hogy a lány lélekben nincs vele. Mintha egy öntudatlan lénnyel táncolt volna, aki gépiesen követi minden mozdulatát, szinte élettelenül. Elszorult a torka, és kezének önkéntelen mozdulatával végigsimította a lány selymes haját. Rosie nem tiltakozott, nem szólt egy szót sem, csak a férfi vállára hajtotta a fejét. Loki nem tudott ellenállni a lányt körülölelő virágillatnak. Sohasem törődött azzal, mit gondolnak mások a tetteiről, és gondolatban megvonta a vállát. Egy tánc nem árthat. Ujjait a lány tincsei közé fúrta, és lehunyta a szemét.
Valaki hirtelen megragadta a karját, és elrángatta a lánytól. Tágra nyílt szemekkel bámult Lynthael dühtől eltorzult arcába.
- Mégis mit képzelsz? - tajtékzott az elf hercegnő. - Azt hittem, velem táncolsz.
- Te nem voltál itt. - közölte Loki szélesen vigyorogva, de hideg és kemény hangon. Közben karjával átfogta Rosie derekát, és eszében sem volt elengedni őt. A hercegnő ettől csak még dühösebb lett.
- Van képed megsérteni azzal, hogy helyettem ezt a szerencsétlen halandót választod? Egy király lánya vagyok, nincs kedvem egy szánalmas midgard-i nővel versenyezni!
Loki le sem vette a szemét a hercegnőről, és Lynthael legnagyobb megdöbbenésére mindkét karjával átölelte a lányt. Rosie némán hagyta magát, mint akit az egész jelenet hidegen hagy.
- Kár. - mondta Loki gúnyosan. - Megnézném magamnak, amikor veszítesz. - És még mielőtt a hercegnő egy szót is szólhatott volna, faképnél hagyta őt és az egész mulatságot, egyenesen a lány szobája előtti folyosóra repítve kettőjüket.
Rosie megdörzsölte a homlokát. A feje úgy hasogatott, mintha migrénes roham gyötörte volna. Már levegőt is alig kapott, annyira kifárasztották a kavargó érzelmek. Fáradt volt és elgyötört. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Loki gyengéden a falnak támassza a hátát. Mindkét kezével a hajába túrt, mély levegőt vett, aztán megmozdult az ajtó felé. A herceg azonban úgy állt előtte, mint egy kőszikla, és nem engedte el.
- Most megyek. - közölte a lány ellenmondást nem tűrő hangon, ahogy sikerült összeszednie még egy kis lelki erőt. - Engedj! - ismételte meg, egyik kezét a férfi mellkasának támasztva, és megpróbálta odébb tessékelni. - Mára elegem volt mindenkiből, akinek a legkevesebb köze is lehet egy királyi családhoz.
Loki tenyerét ráfektette a lány kezére. Rosie ökölbe szorította a kezét, és felemelte a másik karját. A férfi azonban elkapta azt a kezét is, és felemelte az ajkához.
- Ne…. - suttogta, és könnyedén megcsókolta a lány ujjainak végét. Aztán a lány kezét a saját nyakára fektette. - Azt mondtam, mutatnom kell valamit. Hát most figyelj…
Rosie megmerevedett, nem tudta, mire is számítson. Egyre inkább tudatára ébredt, hogy a világ, melybe csöppent, nála sokkal nagyobb hatalommal bír. A herceg valószínűleg bármit tehetett volna vele, és ő végig sem merte gondolni a lehetőségeket. Loki azonban nem tett semmit. Csak állt előtte, egyik kezét a mellkasára szorítva, a másikat pedig a nyakára azon a ponton, ahol a lány megérezhette az ereiben száguldó vér lüktetését.
- Érzed? - A lány nagyot nyelt és bólintott. - Érzed, ahogy dobog? Csak gondoltam, jobb, ha tudod, hogy nekem is van.
Rosie lehunyta a szemét, aztán döbbenten újra kinyitotta. Minden ízében remegett, de volt valami furcsa a herceg érintésében.
- Beteg vagy? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában. - Mintha egyre melegebb lenne a bőröd…
Loki kuncogott egyet, amitől a lány úgy érezte, mintha csiklandoznák.
- És ez baj? - kérdezte a férfi.
- Hagyd abba… - próbálta meg a lány elhúzni a kezét.
- Mit?
- Ezt… - nyögte Rosie, és újra megpróbált kiszabadulni.
- Ezt? - suttogta Loki, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá, és egy szívdobbanásnyi idő múlva ajka a lányéhoz ért. Rosie abban a pillanatban még a saját nevét is elfelejtette. Amikor a férfi elengedte a kezét, hogy végigsimogassa a hátát, ő gondolkodás nélkül a nyaka köré fonta a karjait. Valahol a mellkasában fellobbant egy láng, ami továbbterjedt a gyomra felé, és kiutat keresve igyekezett egybeolvadni a férfiból áradó tűzzel. Önkéntelenül is szétnyíltak az ajkai, mire a férfi felnyögött az elragadtatástól, és még szenvedélyesebben csókolta őt.
Rosie azonnal magához tért. Mintha pofon vágták volna, úgy kapott a fejéhez. Ezt tényleg nem akarta. Mély levegőt vett, mintha a víz alól bukkant volna fel.
Megőrültem, gondolta. Nem hiszem, hogy Odin pontosan ezt kérte volna tőlem.
Elhúzódott a hercegtől, és kapálózni kezdett.
- Engedj… Azonnal engedj el…
Loki kábán kinyitotta a szemét. Semmit sem értett. Mintha valaki felrázta volna egy álomból, melyből nem tudott és nem is akart volna magától felébredni.
- Mi történt? Azt hittem… - próbálta meg újra átölelni a lányt, de ő egyszerűen ellökte magától.
- Mégis mit hittél? – Rosie kiabált, de közben a könnyeivel küszködött. - Hogy kedvedre játszadozhatsz? Nem hagyom, hogy kihasználj, csak hogy megszabadulhass a drága kis hercegnőtől.
Loki döbbenten állt, és képtelen volt megmozdulni. Rosie elindult az ajtó felé.
- Azt hittem, én vagyok a legtehetségesebb hazudozó a Birodalomban. Tévedtem. - mondta végül keserűen.
A lány megállt egy pillanatra, és a keze kitapogatta a kilincset. Amint benyitott, a férfi sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül otthagyta. Ő megsemmisülten belépett a szobába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Ez az este borzalmasabban már nem is érhetett volna véget.
(Rosie dala nem az én szüleményem, az Aranyhaj és a nagy gubanc betétdala. Ő is csak azért énekli, mert a kedvence.)