10.
Loki nem vesztegette az időt, ahogy a halandó lány betegszobája felé sétált. Néhány egyszerű varázslattal nemcsak a szoba környékét, de még a szomszédos ajtókat is jelentéktelenné bűvölte. A folyosón megnőttek az árnyak, eltűntek a díszek, mintha csupán elfeledett és ritkán használt szárnya lenne ez a Gyógyulás Házának. A biztonság kedvéért elhelyezett néhány felejtés-varázst is a folyosó bejáratánál, hogy ha valakinek mégiscsak arra járni támad kedve, a lehető leghamarabb felejtse is el, miért jött, és forduljon vissza.
Nem akarta, hogy bárki megzavarja a virrasztást.
Amikor belépett a szobába, odabent a behúzott függönyök miatt félhomály uralkodott, pedig kint szikrázóan sütött a nap. A levegő szinte fojtogató volt, tele Godrud gyógynövényeinek nehéz illatával. Rosie szorosan lehunyt szemekkel, hófehér arccal, derékig fehér takaróval betakarva feküdt az ágyban olyan mozdulatlanul, mint egy szobor.
A herceg becsukta az ajtót, és közelebb lépett. Az ágy melletti asztalra letette a bükköny-főzetet, aztán vetett egy pillantást az elfüggönyözött ablakra. Felemelte a kezét, de aztán meggondolta magát. Inkább békén hagyta a függönyöket. Az ágyhoz sétált és óvatosan leült a szélére. A lány lélegzetvételét hallani sem lehetett, még mellkasa is csak alig észrevehetően emelkedett és süllyedt. Kezét a takaró szélére fektették. Ahogy Loki hozzáért az ujjaival, a bőre hideg volt és élettelen.
Emlékeztetnie kellett magát, mi is volt az eredeti szándéka. Nézte a lányt, akinek fogalma sem volt arról, milyen következményei lesznek a tettének, és mégis habozás nélkül a nyílvessző útjába lépett. Legbelül mindennél jobban szerette volna azt hinni, hogy Rosie tényleg őt akarta megmenteni. A működésbe lépett varázslat, mely karddá változtatta az aranytölgy botot, ezt látszott igazolni. A kirakós játék lassan kezdett összeállni. Egyetlen probléma volt csupán. A véráldozat túl drága volt. Lokinak nem akaródzott megfizetni ezt az árat.
Nagyot sóhajtott. Az esze azt súgta neki, hogy ha el akarja érni a célját, az eredeti célt, melyet hetekkel korábban kitűzött maga elé, nem szabad meginognia. A halandók csak halandók. Egyik sem érdemel kitüntetett figyelmet, bármily fontos is az, amit tesznek. Megfogta a lány kezét, és igyekezett nem gondolni arra, milyen volt őt hallani énekelni, milyen volt tánc közben a karjaiban tartani, és milyen volt a szemébe nézni, miközben az ő nevét suttogja. A másik tenyerét is rákulcsolta Rosie kezére, és megszüntette a fagyvarázst.
Ahogy a mágia utolsó maradéka is elhagyta a lány testét, bőre egyik pillanatról a másikra melegedni kezdett. Méghozzá olyan gyorsan, hogy az még a herceget is meglepte. A félhomályban is jól látta, ahogy Rosie arca kipirosodik, és egyre gyorsabban veszi a levegőt. Felállt, és a kancsóból kitöltött egy pohárnyit a főzetből. Pontosan tudta, mi fog következni, ha a lány megissza azt, és a gondolatra megremegett a kezében a pohár.
Kinevette magát érte. Ostobaság volt aggódnia.
A lány bőre most már forró volt, és égetett, mint a tűz. Loki igyekezett tudomást sem venni róla, amikor egyik ujjával a lány ajkához ért, és kinyitotta a száját, hogy megitassa vele a folyadékot. Kissé megemelte a lány fejét, amikor a poharat a szájához tartotta. Rosie felköhögött, de végül lenyelte az összeset. A férfi lassan visszafektette őt a párnára, és félretette a poharat. Újra megfogta a lány kezét, és várta a hatást.
Nem tartott sokáig a várakozás. A láz elmúlt, a lány egyenletes lélegzése pedig azt sugallta, hogy alszik. Azonban Loki érezte, ahogy a keze meg-megremeg a tenyere alatt. Egy kis idő után szaggatottabban szedte a levegőt, és ide-oda forgatta a fejét a párnán.
Loki szemei összeszűkültek, amikor a lány először kiáltott fel a fájdalomtól. Közelebb húzódott hozzá, és halkan beszélni kezdett hozzá:
- Itt vagyok… Ne félj… El fog múlni…
A lány most már sírt. Loki a keze szorításán érezte, ahogy küzd a fájdalom ellen. És ő nem volt benne biztos, hogy a végén győzni fog.
Mégsem hagyta abba a suttogást, és utálta, hogy varázslatot sem használhat. A lány egy idő után megnyugodott. Mély, nagy sóhajokkal vette a levegőt, összeszorított fogakkal, de már nem sírt és nem kiabált. Végül kinyitotta a szemét és ránézett. Loki megmerevedett.
- Anya… - szólalt meg a lány, fáradtan pislogva. Ahogy ráemelte a tekintetét, a herceg jól tudta, hogy nem őt látja és nem őt hallja. Ez már a fehérbükköny hatása volt. És neki azt kellett tennie, amit egy Virrasztónak. Válaszolt.
- Itt vagyok, kicsim. Ne félj… Már vége…
- Annyira sajnálom, anya. - suttogta Rosie megbánással a hangjában. - Szerettem volna ott lenni… Tényleg… Ott kellett volna lennem…
Lokinak fogalma sem volt, hogy miről beszél a lány. Ha legalább ismerte volna… De így… Vigyáznia kellett, mit mond, nehogy kárt tegyen a lány lelkében a szavaival.
- Most csak az számít, hogy itt vagy végre…
- Tudom, hogy vártál rám. Csak egy ostoba verseny volt, nem kellett volna elmennem. - rázta a lány a fejét. - Látnom kellett volna időben, hogy haldokolsz. Ott kellett volna lennem mindvégig. Veled.
Loki mosolyogni próbált, ami meglepetésére elég nehezen ment.
- Neked fontos volt az a verseny. Csak ez számít.
- Nem! - kiáltott a lány keserűen, és a szemébe nézett. - Az anyám vagy. És én egyedül hagytalak.
- Már nem vagyok egyedül. Itt vagy velem. - próbálta megnyugtatni a herceg, és megszorította a kezét. Rosie hálásan rámosolygott.
- Veled maradhatok?
- Egy kicsit.
- Akkor most én is halott vagyok, anya?
Lokinak elakadt a szava. Eszébe jutott, amit Godrud tanácsolt neki. „Mondhatsz neki bármit", mondta az öregasszony, „bármit, de ne izgasd fel, és ne hazudj neki. Most az egyszer próbálj meg őszinte lenni." A lányra nézett, aki reménykedve várta a választ. Ő pedig a képébe vágta az igazságot.
- Nem vagy halott, kicsim. De most vissza kell menned.
- Hiányzol… - sírta el magát a lány, és a fájdalom hirtelen felülkerekedett a látomáson. Görcsbe rándult teste összegömbölyödött az ágyban. Loki némán szitkozódott. Aztán magához húzta a lányt.
- Búcsúzzunk el… Ahogy mindig is szerettél volna… És akkor mindig egymás közelében leszünk.
Rosie ujjaival belekapaszkodott a ruhájába, és még mindig reszketett.
- Szeretlek, anya…
Loki lehunyta a szemét, és szorosan átölelte a lányt. Képtelen volt megszólalni.
- Én is szeretlek. - suttogta végül. Rosie elengedte, és visszahanyatlott az ágyra. Lehunyta a szemét, kipirult arcán még ott csillogtak a könnycseppek. Egy utolsót sóhajtott, és visszazuhant az öntudatlanságba.
A férfi döbbent arccal nézte őt. Ez nehéz lesz. Nagyon nehéz.
Hosszú órák teltek el, és a szobára rátelepedett a szótlan mozdulatlanság. A lány nehezen lélegzett, és bár a Gyógyító főzetének hála láza nem volt, a fájdalom nem hagyta el. Loki sokszor azt hitte, újra fel fog ébredni. Látta, ahogy reszket, vagy megrándul az arca, és olyankor megfogta a kezét, készen arra, hogy egy újabb látomásba merüljön el a lánnyal. De Rosie bárhogy is küzdött a varázslat okozta sebesüléssel, egyszer sem tért magához.
A nap odakint lassan elindult a végtelen tenger habjai felé, és a szobában is sűrűsödni kezdett a sötétség. Loki felkészült rá, hogy amint az est leszáll, Godrud utasítása szerint beadja az újabb adag orvosságot a lánynak. Oda sem pillantva gyújtott meg néhány gyertyát a szobában, épp csak annyit, hogy a fényüknél kivehesse a lány fekvő alakját az ágyban. Már egy ideje újra fogta a kezét. Ahogy Rosie újra belázasodott, ellenőrizte a sebet. A kötszer még mindig véres volt, de a seb már nem volt olyan ijesztő, mint a legelején. Újra bekötözte, és aztán megitatta a lánnyal a következő adagot.
Ideges volt, ám ugyanakkor kíváncsi is. Vajon mit hoz majd az éjszaka? Mit fog még megtudni erről a halandó lányról, amit az nem mondott volna el soha senkinek?
Rosie ezúttal nem kiabált. Mintha csak a jóleső alvást követő kábultságot akarta volna elűzni a tagjaiból, úgy ébredt fel, és mosolyogva dörzsölgette a csuklóit.
- Ez nagyon jól esett. Hiányzott már… Még akkor is, ha tudom, hogy holnapra alig bírom majd felemelni a karomat.
Loki nagy levegőt vett, és kétségbeesetten kutatott a megfelelő válasz után, ám a lány szerencsére most nem várt ilyesmire. Csak beszélt tovább könnyed, csevegő hangon.
- Kérdezhetek valamit, Mester? Egyszer azt mondta, a kard választja a harcost, és nem fordítva… Annyit gondolkodtam rajta, de még most sem értem.
A hercegre nézett, zavartan és kutató tekintettel, mintha nem lett volna biztos abban, hogy a helyes szavakat használja.
- Emlékszem, amikor elhozta nekem. Emlékszem, amikor először a kezemben tartottam. A markolata úgy simult a tenyerembe, mintha mindig is oda tartozott volna. - Rosie kinyitott tenyerét a takaróra fektette, és másik kezével végigsimított rajta. - Már vízhólyagok sincsenek. Most már tényleg az enyém. De vajon ugyanez történt volna, ha a sötétbarnát választom? Vagy lehet, hogy azzal nem tudnék így vívni?
Loki csak annyit tudott tenni, hogy visszamosolyog rá. Fogalma sem volt, mit is mondhatna. Egyszerűen nem bírt rájönni, kivel és miről beszélget Rosie.
És akkor beléhasított egy régi emlék, olyan erővel, hogy szinte beleborzongott. Az a nap, amikor Volstagg elvitte Thor-t és őt a Fegyverek Házába, hogy harcoshoz méltó fegyvert válasszanak maguknak. Thor nem sokat gondolkodott, rögtön a kezébe kapott egy hatalmas harci kalapácsot, hasonlót a csodálatos Mjolnir-hez, melyet később Odin ajándékozott neki. Ő azonban csak járkált a polcok és állványok között, mert képtelenségnek tartotta, hogy bármi olyasmit a kezébe vegyen, mellyel mások vérét onthatná. A gondolatát sem bírta elviselni, hogy bepiszkolódjon a keze.
Őt aztán egyetlen fegyver sem választotta. Üres kézzel, és csalódottan távozott, faképnél hagyva Thor-t, akinek viszont megint sikerült valami, ami neki nem.
- Mester? - szólította meg a lány és csendes hangja visszarángatta a jelenbe. Loki megdörzsölte a halántékát, és jobb híján az öreg harcos szavait ismételgette.
- Felesleges ezen rágódnod. Az elme szavaival ezt úgysem lehet megmagyarázni. Ha úgy érzed, sohasem teszed le igazán a kezedből, ha úgy érzed, akkor is veled van, amikor üres a markod, akkor tényleg a tied az a kard. Légy hálás, hogy rátaláltál, és légy boldog vele.
- Köszönöm. Azt hiszem, ez menni fog… - bólintott felé a lány, és összezárta az ujjait. Aztán megdörzsölte a feje búbját. - Azért az az esés nem volt túl jó érzés. Szívesen lemondtam volna róla… Óvatosabbnak kellene lennem legközelebb, igaz? - nevetett a hercegre, aztán furcsa kifejezés ült ki az arcára.
Loki hirtelen a lány keze után kapott, de az már ülésbe tornászta magát az ágyon, és fejére szorította a kezeit.
- Szörnyen fáj… Mester… A fejem…nagyon fáj…
- Maradj nyugton. - próbálta a férfi lefogni, de a lány ellenállt, és előre-hátra hintáztatni kezdte magát.
- Nem bírom… Kérem… Segítsen! - kiabálta egyre hangosabban.
Loki már arra gondolt, egy gyenge kábító varázslattal fogja lecsendesíteni. Rosie azonban egyik pillanatról a másikra elvesztette az eszméletét és visszazuhant az ágyra. A herceg a homlokára tette a kezét. A láz megint elmúlt, amiért hálásnak kellett volna lennie. De látta, hogy milyen megrázkódtatást jelentett a lánynak minden egyes látomás, és ettől ideges lett. Vajon hányat fog még kibírni anélkül, hogy összeroppanna az emlékek súlya alatt?
Óvatosan átkarolta a lányt, és lejjebb csúsztatta az ágyon, amíg az nem feküdt újra kényelmesen. Oldalra pillantott, az asztalra, melyre az aranytölgy kardot fektette. Felállt, és odalépve a kezébe fogta. Semmit sem érzett. Irigyelte azt, amiben Thor-nak és Rosie-nak egyaránt része volt. Ami neki sohasem adatott meg.
Felforrt benne a düh. Már megint valami, amit ő nem kapott meg. Mérgesen az asztalra csapta a kardot, nem törődve a zajjal, amit okozott. Rosie felnyögött az ágyban, de nem ébredt fel. A fehérbükköny erősebb volt. Loki érzéketlen arccal bámult rá, aztán minden lelkesedés nélkül visszatelepedett az ágy szélére. Annyit még megtett, hogy egy csettintéssel kioltotta a gyertyákat a szobában. Egyet hagyott égve csupán, közvetlenül az ágy mellett. A világ sötétségbe borult, egyetlen apró fénykört kivéve, mely egy beteg lány álmát vigyázta.
Loki felébredt. Először azt sem tudta, hol van. Csak amikor az alvás bénultsága feloldódott a végtagjaiban, és óvatosan megmoccant, akkor jött rá, hogy az ágy mellett aludt el a földön kuporogva. Hallotta, ahogy Rosie beszél, de még nem értette. Megdörzsölte a szemét, az ujjaival fekete hajtincsei közé túrt, és nagyot nyögve feltápászkodott a padlóról. Odakintről már a hajnal fényei próbáltak bejutni a függönyökön keresztül, így a szobában is egyre világosabb lett. Ahogy az ágy szélére telepedett, látta, hogy a halandó lány nyitott szemmel ül, félredobva magáról a takarót.
- Drágám… Itt vagy? - kérdezgette, és közben az ágyneműt tapogatta maga mellett. Loki közelebb ült hozzá, és a keze után nyúlt, de ekkor észrevette a szemét. A lány tekintete most ugyanolyan furcsa volt, mint amikor először Asgard-ba jött.
Mint aki nem lát.
Loki nagyot nyelt és igyekezett legyűrni magában a rémületet. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Nem kívánta, hogy Rosie újra vak legyen, Kétségbeesetten kutatni kezdett valami kapaszkodó után, legyen az bármi, ami megmutatja, mit tehetne most.
- Itt vagy még, Jacob? - kérdezte újra Rosie, kényelmetlenül és láthatóan egyre idegesebben fészkelődve az ágyban. - Válaszolj, kérlek.
A herceg nagy levegőt vett, de nem tudott mit mondani. Felállt, és járkálni kezdett a szobában.
- Ne tedd ezt velem, Jacob, kérlek. - esedezett a lány. Hallani lehetett a hangján, hogy küzd a sírás ellen. - Ne hagyj itt egyedül.
Loki felé fordult, de Rosie nem nézett rá. Megpróbált felkelni az ágyból, de felszisszent az oldalához kapva, és csak addig jutott, hogy a lábait lelógatta az ágy szélén. Levegő után kapkodott, de összeszorította a fogát és nem panaszkodott. Kinyújtotta a karjait, de az ujjai reménytelenül nyúltak a semmibe.
- Legalább addig várj, amíg megjön az orvos… - kezdte újra a könyörgést, és ahogy nem kapott választ, felsikoltott és zokogni kezdett. - Nem látok semmit! Ne hagyj itt egyedül, Jacob!
Loki a falhoz húzódott és képtelen volt megmoccanni. Jól tudta, hogy most olyan dolgot tudott meg a lányról, amit az valószínűleg senkivel sem kívánt volna megosztani. Szerette a titkokat, és igyekezett minél többet összegyűjteni, hogy egyszer majd mindegyiket felhasználhassa a tulajdonosaik ellen. Nagyra becsülte az információ hatalmát. Most mégis csak arra tudott gondolni, mekkora gazember volt az a férfi, aki ott hagyta a halálra rémült, megvakult lányt. Mert minden jel szerint ez történt. Rosie-t elhagyta az a férfi. Gyávaságból? Félelemből? Ki tudja.
Rosie az ágy szélén zokogott, lehajtott fejjel. Kitapogatta maga mellett a párnát, és dühösen messze hajította. Aztán keservesen és reménytelenül felkiáltott.
Loki lemondóan sóhajtott. Tennie kellett valamit, ha nem akarta, hogy felszakadjon a lány sebe, és hiábavaló legyen az eddigi gyógyulás. Odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Rosie kisasszony… - szólította meg halkan, de a lány először meg sem hallotta. -Rosie kisasszony… Kérem…
- Ki az? - nézett fel a lány rémülten. - James? Nem hallottam, hogy bejött.
- Jól van? Láttam, hogy a barátja eltávozott.
- Jól vagyok… - törölte meg a szemét a lány erőltetett mosollyal, de aztán újra elsírta magát. - Be fog panaszolni az alsó lakó a beázás miatt, ha nem hagyom abba, igaz? - emelte fel a fejét, de nem tudott nevetni a saját viccén.
- Mindjárt jön az orvos… Le kellene feküdnie… - próbálta meg eljátszani Loki az aggódó portást.
- Igen, azt hiszem. - adta meg magát a lány, és engedelmesen visszabújt az ágyba.
- Most mennem kell. Kibírja egyedül még egy kis ideig, Rosie kisasszony?
A lány nagyot sóhajtott.
- Van más választásom?
Szavai kíméletlenül hasítottak a kis betegszoba csendjébe, és reménytelenül véglegesnek tűntek. Loki önkéntelenül vágta rá a választ:
- Mindig van választása, Rosie kisasszony…
A lány lehunyt szemmel megrázta a fejét, és lefeküdt. Ahogy néhány mélyebb lélegzetvétellel elaludt, úgy engedett ki a feszültség a herceg tagjaiból.
Várt még egy keveset, aztán a lány mellé ült, és kötelességtudóan ellenőrizte a sebét, és a lázát. Aztán felállt, és az ablakhoz sétált. Friss levegőre volt szüksége.
Láthatatlanná vált, hogy ne bámulhassa meg senki a Gyógyulás Házát körbeölelő kertből, és kikönyökölt az ablakpárkányra. Mélyen beszívta a friss reggeli levegőt, és bámulta a látóhatár szélére húzódott csillagokat, azt találgatva, melyik lehet a legközelebb Midgard-hoz. Aztán dühösen elhessegette a gondolatot.
Mérges volt saját magára. Nagyon közel járt ahhoz, hogy megbánja, amiért Virrasztónak jelentkezett. Mintha őt magát is rabul ejtette volna egy látomás, meg sem tudta volna mondani, mióta. Mintha megfosztotta volna a józan eszétől, melyre mindig is büszke volt.
A halandó lány csak eszköz volt, de ő hagyta, hogy elszédítse. Ennek most vége, bizonygatta magának. Mostantól semmi sem tántoríthatja el a céljaitól. Nem hagyhatja, hogy még egyszer levegye őt a lábáról. Ő Asgard hercege, varázsló és harcos. Nem foglalkozik holmi kérészéletű halandókkal.
Lehunyta a szemét. Kipróbált néhány régen tanult technikát, hogy kizárja magából a lányt és a hozzá fűződő emlékeit. Hogy elfelejtse a vele kapcsolatos érzéseit, és egyenként elvagdossa a szálakat, melyek azokhoz a kék szemekhez láncolták.
Amikor már elég hűvösnek érezte saját bensőjét, azon kezdte törni a fejét, mi lesz a legközelebbi lépése, ha innen kiszabadul. Mióta elrejtőzött a szobában, fogalma sem volt arról, mi történik Asgardban, mit csinálhat éppen az elf hercegkisasszony, és hol lehet az elveszett ereklye. Azt viszont nagyon is el tudta képzelni, hogy apja most mennyire dühös, amiért nem tette azt, amit parancsolt neki. Nagyon remélte, hogy Godrud nem engedi a kis szoba közelébe. Sem őt, sem mást.
A lánynak meg kell gyógyulnia, méghozzá a lehető leghamarabb, különben ő nem tudja folytatni, amit elkezdett.
Az egész nap eseménytelenül telt el, és aztán újra eljött az este. Rosie végig eszméletlen volt, meg sem moccant, és Loki a végén már azt is üdítő változatosságnak érezte, hogy a lánynak felment a láza. Most azonban mintha már nem lett volna olyan magas, és amikor a férfi ellenőrizte a sebet, az szinte már teljesen behegedt. Még látható volt a pont, ahol az éj-elf nyílvesszője átütötte a lány oldalát, de a gyógyulás már biztos volt.
Loki megkönnyebbülten felsóhajtott. Reggelre a lány meggyógyul, ha minden továbbra is ilyen jól megy.
Hát nem ment.
A láz makacsabb volt, mint korábban, és csak lassan múlt el. Ráadásul amint elengedte a kezét, a lányon valami furcsa, öntudatlan pánikroham tört ki, fájdalmasan nyögdécselt, és forgolódott, összegyűrve maga alatt az ágyneműt. Így inkább nem engedte el a kezét egy pillanatra sem.