12.
Meg sem lepődött, hogy Inke már várt rá a szobájában. Soha nem hitte, hogy a szolgáló azért jelenik meg minden egyes alkalommal, amikor hívja, mert elég hangosan kiabált. Tudta, hogy varázslatról van szó. Ezt a fajta mágiát elég könnyen meg tudta szokni.
Gyakorlatilag a nyakába ugrott volna a lány az ajtóban, ha nem tartja vissza a szolgálók illedelmessége.
- Annyira örülök, hogy marad még, kisasszony. Ugye segíthetek berendezkedni? Annyi mindenre lesz szüksége… Ruhák, cipők, ágynemű…
- Elég, Inke! - vágott a szavába Rosie. - Kérlek, nekem nagyon kényelmetlen, hogy csak körülöttem ugrálsz. Hálás leszek, ha szerzel nekem néhány dolgot, hogy kényelmesebbé tegyük ezt a helyet, de nem várom el, hogy állandóan kiszolgálj.
A lány zavartan álldogált, a köténye szélét gyűrögetve. Látszott rajta, hogy elszomorodott.
- Hát nincs velem megelégedve a kisasszony? Pedig annyira igyekszem…
Rosie nagyot sóhajtott. Bármennyire is szeretett volna megfeledkezni róla, Asgard mégiscsak egy királyság volt, ahol voltak nemesek, és voltak szolgák is. Ráébredt, hogy ugyanolyan kényelmetlen helyzetbe hozná Inkét, ha megfosztaná ettől a szereptől, mint amit ő érzett most. Odalépett a szolgálóhoz, és magyarázkodni kezdett.
- Kérlek, ne érts félre. Ebben a néhány napban tényleg sikerült nélkülözhetetlenné tenni magadat a számomra. Nagyon örülnék, ha segítenél abban, amit az előbb elmondtál.
Inke arca rögtön felderült.
- Kisasszony…! Nem fog csalódni bennem!
És már repült is kifelé az ajtón, félhangosan sorolva magának a tennivalókat, amiket el akart intézni.
Rosie egyedül maradt a szobában. Odasétált az ablakhoz, aztán néhány percig nem is tett mást, csak bámult kifelé, és mint egy szivacs, itta magába az aranyváros szépségeit. Egy ló nyerítése zökkentette ki a merengéséből. Amikor lenézett az udvarra, férfiakat pillantott meg lóháton elvonulni az ablaka alatt. Mennyire szeretett volna most odalent lenni velük. De hát miért is ne?
A következő pillanatban már futott lefelé a palotában, kettesével szedve a lépcsőfokokat, mint egy kisgyerek. Mivel más utat még nem ismert, jobb híján ugyanazon a kapun rohant ki, amelyiken a Gyógyítóval korábban bejöttek. Ott viszont csak az őröket találta, és rá kellett jönnie, hogy az az udvarrész, amelyet az ablakából látott, valószínűleg teljesen más irányban van.
- Keres valamit, szép hölgy? - szólította meg egy ismerős hang, és ő megkönnyebbülten fordult hátra.
- Fandral! Hála az égnek… Azt hiszem, máris eltévedtem.
Elnevette magát, ahogy a fiatalember elkerekedett szemeit és nyitva felejtett száját meglátta. Fandral hozzá hasonló magasságú, hullámos szőke hajú, kék szemű férfi volt, ápolt körszakállal az állán. Fekete páncélt viselt, mely úgy ragyogott, mint fényesre suvickolt csizmája a kengyelben. Az övén egy hosszú, keskeny kardot viselt. Fél kézzel tartotta a kantárt, de amint meglátta Rosie-t, azt is elengedte. A szürke ló szerencsére érdekes dolgot láthatott a földön, mert csak bámult maga elé egykedvűen, és meg sem moccant.
- Fandral… Fandral! - szólongatta a lány, mire a harcos magához tért.
- Azt hiszem, lemaradtam valamiről… - motyogta.
- Elmesélek mindent, ha cserébe megmutatod az udvart.
- Az udvart, a kertet, az istállókat, a várost, a tengert… Bármit, amit csak kívánsz, hölgyem! - kiáltotta a férfi lelkesen. Meg sem próbálta leplezni, mennyire örül, hogy épségben és gyógyultan látja a lányt.
- Csak sétáljunk egy kicsit, rendben? - nevetett Rosie vidáman. Hízelgett neki a másik boldogága, amit a férfi meg sem próbált eltitkolni.
- Gyere, ülj fel. - nyújtotta Fandral a karját, mire a lány megszeppent.
- Még sosem ültem lovon.
- Majd foglak erősen. Na gyere.
Fandral elkapta a lány feléje nyújtott kezét, és könnyedén maga elé emelte a nyeregbe. Rosie megpróbált féloldalasan ülve kényelmesen elhelyezkedni, és megkapaszkodni a nyeregkápában. A következő pillanatban megérezte Fandral karját a derekán. Összerezzent egy pillanatra, amit meg is bánt rögtön. Hálátlannak érezte magát. Ugyan mi oka lenne a félelemre vagy a bizalmatlanságra? A férfi csak vigyázni akar rá. Kihúzta magát, és óvatosan megveregette a ló nyakát.
- Indulhatunk? - kérdezte Fandral.
- Szép lassan, jó?
- Jó. - vágta rá a férfi, aztán megsarkantyúzta a lovat, és vágtázni kezdett. Rosie felsikított, és két kézzel belekapaszkodott a karjába. Ő persze csak nevetett.
Ahogy körbelovagolták a palotát, Fandral mindent megmutatott neki, kérnie sem kellett, így végül Rosie hajlandó volt a vágtát is megbocsátani neki. Hamar megszokta, ahogy a ló ütemesen ringatózik alattuk, egy idő után már nem is figyelt rá, és nem is kapaszkodott olyan görcsösen.
- Jó újra egészségesen látni téged. - jegyezte meg Fandral, így próbálva kicsikarni a lányból az ígért beszámolót.
- Csak nem hiányoztam? - próbált könnyedén csevegni Rosie, de a másik nagyon is komoly hangon válaszolt.
- De igen. Miután eltűntetek, napokig semmit nem hallottunk rólad.
Rosie már majdnem rákérdezett, hogy hány napról is volt szó pontosan, de aztán inkább megfékezte a nyelvét. Egyre inkább úgy tűnt, ő az egyetlen, aki nem tudja, pontosan mennyi ideig lábadozott.
- Nem is akarok gondolni rá. Vége, és kész.
- Csak annyit tudok, amennyit Thor elmesélt. Nem tudom elhinni, hogy odaugrottál egy nyílvessző útjába. És pont Loki elé…
Fandral gyorsan elhallgatott, de a lány még így is érezte a hangjában a megvetést, és még valamit, ami akár féltékenység is lehetett.
- Hidd el, abban a pillanatban nem gondolkodtam. Magam sem értem, hogyan vettem észre, hogy valaki lőni akar, de azt tudtam, hogy rám, vagyis ránk lő. Utólag én is belátom, hogy nem volt valami okos ötlet.
- Ha figyelembe vesszük, mi minden történt veled, amióta Asgard-ban vagy, azt javasolnám, pihenj egy kicsit. Ne nyúlj semmihez, hátha akkor nem lesz bajod. - nevetett a férfi.
- Odin azt javasolta, vagy inkább kérte, nem is tudom… szóval hogy gyakoroljak a testőrséggel… - vallotta be Rosie oldalra fordítva a fejét. Bár nem láthatta a férfi arcát, kíváncsi volt a véleményére.
- A testőrséggel?
- Igen… Bár nem tudom, hogyan…
Fandral megint nevetett, de nem válaszolt. Kissé visszafogta a lovat, és lassabb tempóban folytatták az útjukat.
Rosie jól tette, hogy nem indult gyalog felfedezni a palota környékét. Ugyanis lóháton is majdnem egy órába telt, mire körbejárták az egészet. A számos melléképület a Gyógyulás Házához hasonlóan a palotához közel, ám saját kertjével körülölelve épült meg, tisztes távolságot tartva. A városnak csupán ez a része is beláthatatlanul nagynak tűnt most a számára. És ez még csak a palota közvetlen környéke volt. El sem tudta képzelni, mi lehet a kerteken túl.
Fandral megállította a lovat egy hosszú, kétszintes hófehér épület előtt.
- Megjöttünk.
- Hová is? - kérdezte Rosie, miközben a férfi leugrott a lóról, majd a derekánál fogva őt is leemelte a nyeregből.
- Az egyszerűség kedvéért istállónak hívjuk, de majd meglátod, hogy sokkal több annál.
- Szeretem a lovakat… - jegyezte meg a lány halkan, mire Fandral kuncogott egyet.
- Az nem árt errefelé.
Az épületbe egyetlen aranyban játszó kapun keresztül lehetett bejutni, Rosie kívülről egyáltalán nem látott ablakokat. Fandral kantárszárra fogta a lovat, és úgy vezette az állatot maga mögött. Átsétáltak a sötét boltív alatt, és odabent egy széles tér fogadta őket.
A fehér kövekkel kirakott belső udvar tele volt lovakkal, gyakorlatozó királyi testőrökkel és harcosokkal, akik szintén egyenruhát viseltek, bár nem olyan díszeset, mint a testőrség.
Többen odaköszöntek Fandralnak, bólintottak Rosie felé is, de aztán folytatták a dolgukat ott, ahol abbahagyták. Nem úgy egy köpcös, hordószerű alak vörös, derékig érő szakállal, aki minden további bevezető nélkül lépett oda hozzájuk és agyonölelgette a lányt. Be sem kellett mutatkoznia, a belőle áradó jókedv és a mézsör szaga elárulta, kicsoda.
- Volstagg… Jó látni téged. - mondta Rosie, amikor már levegőhöz és szóhoz jutott.
Megkérdezte volna, találkoznak-e a vacsoránál, amikor valami csillogó suhant el a füle mellett, még a hajszálait is meglebegtette. Halálra váltan nézett körbe, hogy megtalálja az ezüst villanás okát. Észrevett egy magas, széles vállú, teli szájjal mosolygó szőke fiatalembert, aki nevetve közeledett feléjük, miközben látszólag ok nélkül feltartotta a karját a levegőbe. A következő pillanatban egy hatalmas harci kalapács termett a kezében.
- Thor! Megőrültél? Majdnem eltaláltad Rosie-t! - méltatlankodott Fandral. De Odin fia csak nevetett.
- A világért sem lennék ilyen óvatlan. De bocsánatot kérek, ha megijesztettelek. - Azzal a lány keze felé nyúlt, és szertartásosan megcsókolta. - Szép kard. - tette hozzá, amint jobban megnézte magának a lányt.
- Odin óhaja az volt, hogy Rosie találjon magának némi elfoglaltságot az istállóban. - magyarázta Fandral.
- Szórakozást, úgy gondolom inkább. Bár nem sokra mész itt egy fakarddal. De majd találunk neked valami jobbat.
Rosie egy kicsit furcsán érezte magát, amikor Thor olyan lekicsinylően beszélt a kardjáról. Bár igaz, hogy a herceg nem sokat tudhatott arról, mit jelent az a lánynak. Ő képtelen lett volna elviselni a gondolatát is, hogy meg kelljen válnia tőle, pedig Thor csak közvetve utalt ilyesmire. A kard mindarra emlékeztette őt, ami nem is olyan rég történt vele, és amúgy is megszokta a folyamatos bizsergést, amit minden porcikájában érzett.
- Sif is itt van? - kérdezte végül ahelyett, hogy válaszolt volna Thor megjegyzésére.
- Igen. Csak utánanéz a lovaknak.
- Szívesen lovagolnék újra… - csúszott ki Rosie száján, még mielőtt jobban meggondolta volna. A harcosok pedig azonnal lecsaptak rá.
A három férfi egymással versengett, hogy melyikük segítsen a lánynak lovat választani, melyikük segítsen felnyergelni, és amikor kiderült, hogy Rosie igazából nem is tud lovagolni, mindegyik első akart lenni a tanításban is. A lány zavartan álldogált közöttük, aztán köztes megoldást választott.
- Egyikőtöket sem szeretném megsérteni azzal, hogy a másik javára döntök. Thor, válassz nekem lovat, kérlek. Volstagg majd megmutatja, hogyan kell felnyergelni, és Fandral… Ha megtennéd, hogy tanítasz engem…
- Örömmel, szép hölgy! - hajolt meg a harcos széles vigyorral az arcán, majd a karját nyújtotta a lánynak.- Indulhatunk?
A többiek igazából nem bánták, hogy a lány így döntött. Pontosan tudták, mire megy ki a játék. Barátok voltak, jól ismerték azt a fajta pillantást, amelyet Fandral vetett a lányra, amióta az átlépett a Szivárványhídon. Thor a menyasszonyát szerette, Volstagg pedig amúgy is öregnek érezte magát mellette. De Fandral… neki semmi sem álhatott az útjába, hogy kipróbálja a szerencséjét.
A szó szoros értelmében vett istálló az épület egyik szárnyában kapott helyet. Szebbnél szebb paripák ácsorogtak az egymás mellett sorakozó beállókban. Rosie azonban megbabonázva állt meg az egyik fekete teremtmény előtt. Ugyanis a lónak nyolc lába volt. Kétszer is végigszámolta, míg meggyőzte magát, hogy nincs kettős látása.
- Ő Sleipnir, Odin harci csődöre.
- Nyolc… nyolc lába van… - dadogta a lány, amikor Thor odalépett melléje.
- Jó megfigyelő vagy. - csapott a herceg barátságosan a vállára, amitől a lány majdnem elesett. - Tudod, ettől olyan gyors.
- Thor? - Sif az egyik beállóból lépett ki, kezében egy abrakos vödörrel, amit azon nyomban le is ejtett a földre, amint meglátta a lányt. - Rosie…! - kiáltotta, és odarohant hozzá, hogy átölelje. Szipogott egyet, mielőtt elengedte volna, hogy a szemébe nézzen. - Tényleg látsz? Látsz engem?
- Igen! Látlak, Sif úrnő. - nevetett rá Rosie, és meghatódott attól, ahogy a másik fogadta őt. Kezdett már túl sok lenni ez a rengeteg pozitív érzés, amivel körbevették őt az asgardiak. De nem merte szóvá tenni.
- Kedvesem, Rosie szeretne lovagolni. De szüksége lenne egy lóra.
- Kölcsönadom az enyémet. De csak ha többé nem hívsz úrnőnek. - vágta rá Sif azonnal, és egy intéssel elejét vette minden tiltakozásnak. - Stina nyugodt és megbízható, és kifejezetten utálja a férfi lovasokat. Téged viszont imádni fog. Gyere, megmutatom.
Miközben a többiek a saját hátasaikkal foglalkoztak, Sif végigvezette a lányt az istállóban. A lovak patája alatt egy Rosie számára ismeretlen növény rozsdabarna színű levelei zörögtek alom gyanánt, a beállók oldalára pedig mindenütt egy arany koronggal díszített kötőféket akasztottak. A korong egyik oldalára egy önmagába visszaforduló, hármas rajzolatot véstek, Sif úgy magyarázta, hogy ez Odin házának jelképe. A másik oldalára került a paripa neve. A ló, amit a lánynak szánt, egy kisebb kanca volt, a szőre acélszürke, de amikor Sif kivezette az udvarra, Rosie teljes pompájában megcsodálhatta. Stina szőre kékes fényben ragyogott mindenütt, ahol csak ráesett egy napsugár.
- Gyere, simogasd meg a fejét. Ismerkedjetek össze. - bátorította Sif, ő pedig közelebb lépett, és a tenyerét óvatosan a ló fejére tette. A kanca odébb kapta a fejét, de aztán vissza is fordult, és hangos szuszogással megszaglászta a lány kezét.
- Ő itt Rosie, szépségem. Viselkedj jól, ha majd a hátadon ül. - paskolta meg a lova oldalát Sif. - Jól meglesztek együtt.
- Gyönyörű… - vallotta be Rosie, és azon kapta magát, hogy türelmetlenül várja már, amikor ő is olyan könnyedén vágtázik majd lóháton, ahogy azt Fandral tette.
Volstagg meghozta a nyerget és a szerszámokat. Elmagyarázta a lánynak, mit hogyan használjon, ő pedig megígérte, hogy igyekszik a rengeteg tudnivalónak legalább egy részét megjegyezni. Mire Stina készen állt, Fandral is megjelent, nem fukarkodva a bókokkal, az egekig dicsérve a lány ügyes kezét. Rosie nevetve megköszönte a túlzó dicséretet, aztán tettetett komolysággal megjegyezte, hogy ő végig csak a kantárt fogta.
A harcos lehajolva összekulcsolta a kezét, hogy a lányt felsegítse a nyeregbe. Ahogy Rosie elhelyezkedett odafent, Fandral egy pillanatra hozzáért a derekához. Aztán a kantárt a lány kezébe adta, ő maga pedig megfogta a kanca kötőfékét, és kivezette a napfényes udvarra. Thor és Sif is követték őket, majd elköszöntek, mert ők a Külső Ligetbe akartak kilovagolni. Rosie nem is bánta. Nem szerette volna, ha túl sok tanúja akad, amikor majd lepottyan a lóról. Mert biztos volt benne, hogy ez fog történni.
Fandral türelmesen tanítgatta. Először csak lassan vezette körbe a kancát, hogy a lány megszokja a nyereg érzését. Kipróbáltatott vele pár trükköt, és megcsináltatott néhány furcsa mozdulatot, csak hogy ő biztosabban üljön a nyeregben. Rosie egy-két óra múltán már elengedett kézzel, sőt, még háttal a menetiránynak is meg bírt ülni, miközben a kanca kényelmesen poroszkált Fandral mögött körbe-körbe az istálló udvarán. Úgy megnőtt az önbizalma, hogy amikor végre megálltak, elutasította a férfi kezét, és lendületesen leugrott a nyeregből. Ahogy a lába földet ért, fájdalom hasított az oldalába, és összegörnyedt. Fandral azonnal ott termett mellette, és átkarolta.
- Mi történt? Megsérültél? - aggodalmaskodott.
- Jól vagyok. Csak a seb… Még sajog egy kicsit.
Néhányszor mély levegőt vett, és a fájdalom el is múlt. Rámosolygott a férfira. Fandral viszonozta a pillantását, anélkül, hogy megmoccant volna, vagy elengedte volna a derekát.
- Azt hiszem, ehetnénk valamit. - törte meg Rosie a kényelmetlenné váló csendet, mire Fandral megrázkódott, és elengedte a lányt. - Lassan ebédidő…
Hogy a lány szavait igazolja, megjelent a farkaséhes Volstagg, és nem sokkal utána Thor meg Sif is, akik egymás mögött ültek a nyeregben, Sif lovát vezetve maguk mögött.
Rosie öntudatlan irigységgel bámulta a boldogságukat, és ahogy visszafordult a mellette álló Fandralhoz, zavarba jött a férfi tekintetétől. Ugyanis éppen olyan forró tűz lobogott feléje a kék szemekből, mint amilyen Thor tekintetében ragyogott, amikor Sif-re nézett. Rosie nem tagadhatta, hogy úgy melengette a szívét, mint egy bögre forró kakaó. A kakaóról azonban eszébe jutott az otthona, és elszomorodott. De akárhogy is leplezte, Fandral észrevette a hangulatában beállt hirtelen változást.
- Bárcsak elűzhetném a felhőket a homlokodról… - suttogta, és a lány el is hitte, hogy a harcos bármit megtenne érte. Fandral szabályosan udvarolt. Rosie pedig nem tudta, hogyan is reagáljon. Jobb híján elmosolyodott, és a férfi ettől meg is nyugodott.
Nem tudhatta, hogy Rosie saját magán nevet, amiért néhány nap után megint ugyanott tart, mint a legelső napon, amikor Asgard-ba érkezett. Zavarodott volt, bizonytalan a saját helyzetét illetően, és fogalma sem volt, hogyan tovább. Szorosabbra fogta a kardja markolatát, de nem tudott belőle annyi erőt meríteni, amennyit elegendőnek érzett volna az önbizalma visszaállításához.
Az ebédlőben ezúttal sokan voltak. Az elf király és kísérete egyaránt kiélvezte Odin vendégszeretetét. Az ebéd legalább akkora mulatság volt, mint a vacsorák, talán csak a felszolgált ételek mennyisége jelezte a különbséget. Volstagg láthatóan elégedett volt azzal, ahogyan harcostársa gondját viselte a halandó lánynak, és már nem fárasztotta Rosie-t az ételek iránti rajongásának újabb és újabb bizonyításával. Fandral és a lány magától értetődően egymás mellé ültek, és végigbeszélgették az ebédet.
Rosie értett hozzá, hogy tegyen fel érdeklődő kérdéseket, Fandral pedig hosszan és igen érdekesen tudott mesélni bármiről, ami Asgard-dal és a Kilenc Birodalmakkal volt kapcsolatos. A lány inkább csak hallgatta mosolyogva. Azon kapta magát, hogy a férfi társaságában megnyugszik, és elfelejt mindent, amitől rossz érzése támadhatott volna. Ez egy másfajta bűvölet volt, és ő boldogan hagyta magát elvarázsolni.
Fandral újabb innivalóért indult, így neki volt ideje kicsit körbenézni. Feltűnt neki, hogy nem látja az elf hercegnőt. Pedig azt hitte, Lynthael minden alkalmat megragad majd, hogy felsőbbrendűségét kinyilvánítsa az asgardiaknak.
- Nem látom a hercegnőt. - jegyezte meg a férfinak, mikor az visszatért hozzá egy pohár borral az egyik kezében, és a lánynak szánt szőlőlével a másikban.
- Őfensége volt oly kedves, és megtette nekünk azt a szívességet, hogy hazatért az otthonába. - válaszolta Fandral, és élvezettel kortyolt a poharába.
- Hazament? De mégis hogyan? - értetlenkedett a lány. - Odin azt mondta nekem, lezárták a Hidat.
- Gondolom, az apja megkérte Odint, nyissa ki arra az időre. Azt tudom, hogy most már újra zárva van.
Rosie lehajtotta a fejét.
Hazamehetett volna. Ha a király megengedi, már régen otthon lehetne. De miért nem ajánlotta fel neki ezt a lehetőséget? Nem tudta, hogy megsértődjön-e, vagy inkább féljen, de hirtelen újra fogolynak érezte magát. Fandral mintha tudta volna, mi játszódik le a fejében.
- Gondolom, szeretnél te is hazamenni. Odin pedig nem engedte, igaz?
- Nem ilyen egyszerű… - sóhajtotta a lány. - Azt mondta, a Hidat lezárták, és nekem eszembe se jutott megkérdőjelezni a szavát, vagy könyörögni…
Azon morfondírozott, mennyire más volt a helyzet, mint amikor legutóbb ugyanerről beszélt. Akkor szabad választása volt, de a kaland kedvéért maradni akart. Most csak azért döntött úgy, hogy marad, mert azt hitte, nincs is lehetősége hazajutni. Pedig úgy tűnt, Odin bármikor kinyithatta volna a Szivárványhidat.
- Ne kételkedj a királyunkban. Jó oka van arra, hogy megerősítette a határainkat. Asgard legsebezhetőbb pontja a Bifrost. Az más kérdés, hogy az elfeknek mindenképpen engednie kellett. Különben a szövetség került volna veszélybe.
- Otthon sem szerettem a politikát. - jegyezte meg Rosie keserűen, aztán hozzátette: - Beszéljünk inkább másról. Mit szoktatok még csinálni, ha épp nincs verekednivalótok és unjátok már a lakomázást?
- Lovagolunk, és készülünk az újabb lakomára. Ugye milyen unalmas? - tréfálkozott Fandral abban a reményben, hogy a lánynak visszatér a jókedve.
- Egyelőre még nem. - erőltetett magára egy mosolyt Rosie. - De én másra gondoltam. A szobámban van néhány könyv, bár eddig semmi okom nem volt rá, ahogy kinyissam őket. Most viszont… Van itt egyáltalán könyvtár? Szívesen megnézném…
- Én pedig örömmel megmutatom neked. Akár most is.
- Most inkább lepihenek. - visszakozott a lány. - Túl sok volt nekem a mai délelőtt, azt hiszem. Máris elfáradtam…
- De este találkozunk, ugye? - kérdezte Fandral reménykedve, láthatóan nem bánta a visszautasítást. Ő pedig képtelen volt neki ellenállni.
- Hát persze. - mosolygott rá.
A férfi felállt, és meghajolva kezet csókolt neki.
- A perceket számolom majd, amíg újra látlak.
Rosie visszament a szobájába. Meglepetten torpant meg az ajtóban, látva a változásokat. Inke megint csodát művelt. Az ágyon szépen összehajtogatva vagy fél tucat inget talált, meg a hozzájuk illő nadrágokat. Az ágy mellé két újabb pár puha bőrből varrt csizmát állítottak. A párnán ott volt egy tiszta hálóruha, az asztalon pedig egy rakás idegen növényből, valószínűleg asgardi virágokból kötött csokor állt egy vázában.
Pillantása a könyvespolcra esett. Az egyik könyv kilógott a sorból. Ahogy megfogta, a borítójának tapintása visszaidézte benne az emlékeket. Ez volt az a könyv, melyet akkor vett először a kezébe, amikor Loki idehozta őt.
Leült az ágyra. Reggel óta nem gondolt a hercegre. Azóta pedig annyi minden történt, amióta hajnalban otthagyta őt a Gyógyulás Házában, hogy eszébe sem jutott. De most a könyv rá emlékeztette. Elhúzta a száját. Hálátlan alak, gondolta. Talán tényleg kár volt a nyílvessző elé ugrani.
Nagyot sóhajtott, és bár korábban valóban azt tervezte, hogy lefekszik pihenni, most mégis úgy döntött, hogy megnézi magának a könyvtárat. A könyvek majd lekötik a gondolatait. Talán Fandral, a mindig kedves és figyelmes Fandral sem fog érte haragudni. Hiszen annyi minden mást csinálhatnak még együtt…
Az első útjába akadó szolgától útbaigazítást kért, és az egyik folyosó végén megtalálta a sötétbarna ajtót, melyet aranyszínű vasalás erősített meg. Az ajtó két oldalán fáklyák égtek. A folyosón így is sötétebb volt, mint a palota többi részén. Messze estek innen az ablakok, melyek a legtöbb folyosót olyan világossá tették. Rosie máris hangulatosnak találta a helyet.
Az ajtó csukva volt. Elgondolkodott rajta, vajon mennyire nyikoroghat, és megzavar-e majd valakit, ha kinyitja. A kalandvágy azonban erősebb volt benne, így határozottan lenyomta az aranyszínű kilincset.
Az ajtó hangtalanul nyílt ki. A könyvtárban legnagyobb meglepetésére világos volt, talán még a trónteremnél is világosabb. A hosszúkás terem egyik falát végig ablakot foglalták el, a szokásos vörös függönyökkel. Szemben és az ablakokkal szemközti falnál viszont padlótól a plafonig mindent beborítottak a könyvek. A teremben az ablakoknál néhány asztal állt, középen pedig szekrények sorakoztak, rajtuk további könyvekkel. Néhány furcsa dobozszerűséget látott az egyik asztalon, sejtelme sem volt, mi lehet bennük. A levegő furcsán tiszta volt, annak ellenére, hogy Rosie biztos volt benne, itt némelyik könyv több száz éves is lehet. Tulajdonképpen hiányzott neki a régi könyvek otthon megszokott illata. Végigtekintett a magasba nyúló polcokon, és kereste a létrát, melynek segítségével a legfelső polcot is el lehet érni. De nem volt létra. Vajon hogy szedik le onnan a könyveket az asgardiak? Felrepülnek értük?
Majdnem hangosan felnevetett a gondolatra. Az utolsó pillanatban kapta a szája elé a kezét, és visszanyelte a kacagást. Bár senkit sem látott a könyvtárban, nem lehetett benne biztos, hogy tényleg egyedül van. A padlót nem fedték szőnyegek, ezért lábujjhegyen lépett beljebb, hogy ne csapjon zajt. A csizmának szerencsére a talpa is puha volt, így nyugodtan végiglopakodhatott a szekrények mentén. A könyvek többsége kívülről egyformának tűnt, barnásfekete borítók sorakoztak egymás után arany díszítéssel a gerincükön. Az egyik polcon azonban nagyobb méretű köteteket talált, külsőre hasonlókat a földi atlaszokhoz. Egyet kíváncsiságból levett a polcról, és az egyik asztalhoz indult.
Csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. A leghátsó asztalnál, melyet a szekrények, és a nyitott ablakoknál lobogó függönyök szinte teljesen eltakartak, egy magas, karcsú alak álldogált. Lehajtott fejjel lapozgatta az előtte fekvő könyvet, csak hogy néhány pillanat múlva dühösen be is csukja. Hozzácsapta a bal kezénél tornyosuló kupachoz és maga elé vett egy újabbat a jobb oldalról. Egyszerű fekete nadrágot és fekete inget viselt, még vállig érő egyenes szálú haja is éjfekete volt. Rosie megtorpant, és szeretett volna eltűnni onnan, amilyen gyorsan és csendben csak tud, amíg a másik észre nem veszi. De ahogy megfordult, a kardja hozzáütődött az egyik szekrény sarkához.
A férfi megpördült, és kinyújtott tenyeréből türkizkék szikrák csaptak elő. Loki az utolsó pillanatban emelte a kezét a magasba, épp időben, mielőtt még egy villámtőrt küldött volna az ostoba midgardi lány mellkasa közepébe. A tőr ártalmatlanul csapódott a mennyezetbe, és eltűnt a kőben.
Rosie elsápadt, és levegőt venni is elfelejtett. Sejtette, hogy Loki gyors lehet, de azt nem gondolta, hogy ennyire. Mindig is varázslóként gondolt rá, és nem harcosként. A könyvet a mellkasához szorította, csak emiatt nem dobta el a kezéből az ijedtségtől.
- Ostoba nőszemély… - morogta a herceg félhangosan, aztán visszafordult a könyveihez. - Szándékosan idézel a fejedre bármit, amitől halálközeli élményed lehet? Nem tudtam, hogy öngyilkos hajlamaid vannak.
- Nem tudtam, hogy Asgardban halálbüntetés jár annak, aki olvasni szeretne. - vágott vissza neki a lány, és a düh, amit érzett, elfújta a félelmét.
- Megleptél. Ne csodálkozz….
- Megleptelek? - kérdezte csodálkozva Rosie, és az asztal mellé állt, hogy Loki arcába nézhessen. A herceg ugyanis következetesen kerülte a tekintetét. Összeszorult benne valami, amikor meglátta a másik arcát. Loki a megszokottnál is sápadtabb volt, és változatlanul nagyon fáradtnak látszott.
- Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt rendesen. - jegyezte meg, letéve a könyvet az asztalra. - Mi az, ami még a pihenésnél is fontosabb?
- Nem a te dolgod. - vágott vissza a férfi. - Hagyj békén.
- Keresel valamit? Úgy látom, elég sok hátra van még. Segíthetek…
- Nem tudsz te semmit. - sziszegte Loki a fogai között, félig a lány felé fordítva a fejét, hogy az láthassa a rosszalló kifejezést az arcán. De még mindig nem nézett a szemébe.
- Tudok olvasni. És ha gyorsabban végzel, hamarabb mehetsz aludni. Pár óra alvás után talán nem leszel ennyire kiállhatatlan.
- Ugyan minek segítenél? Különben is, mit keresel még itt? Menj haza, halandó. - morgott tovább a herceg, a lányt viszont egyre jobban szórakoztatta a helyzet, és elhatározta, hogy csak azért sem hagyja őt békén.
- Ha nem tudnád, a Szivárványhíd zárva van. Apád csak arra az időre nyitotta ki, amíg hazaengedte a szívszerelmedet, a szépséges hercegnőt.
Loki kiegyenesedett, nagy levegőt vett, aztán a lányhoz fordult és mélyen a szemébe nézett. Rosie állta a tekintetét.
- Azt akarod mondani, hogy Lynthael hazament? - kérdezte, minden egyes szót jól megnyomva.
- Máris hiányzik, ugye? Szegénykém… - ugratta Rosie a herceget, mert legalább egy kicsit vissza akart neki adni a fájdalomból, amit ő szenvedett el a gúnyolódásai miatt. Nem tudta, hogy a tűzzel játszik. Loki felemelte a kezét, és elkapta az állát, így kényszerítve, hogy továbbra is a szemébe nézzen.
- Az a boszorkány nem a szerelmem. Soha nem is volt, és amíg élek, nem is lesz. - mondta, és Rosie egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A férfi szorítása fájdalmas volt, és teljesen megbénította. Halványan felderengett előtte, hogy az övében ott van a kard, de nem érzett magában erőt, hogy elő is húzza. Annak ellenére, hogy a kezei szabadok voltak.
Loki végül elengedte őt, és feltűnően a nadrágjába törölte a kezét. Aztán az asztalra támaszkodva kinézett az ablakon. Rosie megdörzsölte az állát, ami még mindig hűvösebb volt a bőre többi részénél ott, ahol a férfi hozzáért.
- Miért annyira fontos, hogy hazament, ha nem is érdekel téged? - faggatózott tovább, és megpróbálta elfelejteni a fájdalmat, amit a férfi okozott neki.
- Miért is mondanám el neked? - nézett rá a herceg.
- Talán mert apád egyszer megkért, hogy segítsek. Nem tudok segíteni, ha titkolózol. És amikor megengedte, hogy maradjak, az apád egy szóval sem mondta, hogy már elmúlt a baj. Szerinted elmúlt?
Loki megadóan sóhajtott egyet.
- A baj még mindig a fejünk fölött lebeg, ha tényleg tudni akarod. És csak még bonyolultabb lett minden.
Rosie odahúzott egy széket az asztal mellé, és várakozóan a hercegre nézett.
- Hallgatlak.
- Na jó. Úgysem hagysz békén, amíg el nem mondom. Nem egy elf lőtt rád akkor reggel. Hanem egy éj-elf, aki befurakodott Sylfain testőrségébe. És nem is rád lőtt, hanem rám. Engem akart elpusztítani.
- Egy éj-elf? - csodálkozott Rosie.
- Gonosz és önző fajta. Asgard-ot csak az elfeknél gyűlölik jobban.
Rosie elgondolkodott. Nyilvánvaló volt, hogy Loki igenis titkolózik, és ennek köze lehetett a támadáshoz is.
- Ezek szerint kihasználta az elf látogatást, hogy közel jusson hozzád. Tényleg elloptál valamit tőlük? Ezért akart megölni?
- Az elfektől lopták el az ereklyét, nem az éj-elfektől. Ne keverd össze őket, ha kérhetem. - kerülte ki a herceg a kérdést, kioktatva a lányt.
Rosie szégyenlősen lehajtotta a fejét. Nagyon ostobának érezte magát. Loki még ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy az ártatlanságát bizonygassa. Ugyanakkor végig úgy beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő nem tolvaj. Nem tudta, mit is higgyen róla.
- Nem értem. - szólalt meg félénken. - Nem lehet, hogy mégis az éj-elf volt a tolvaj?
A herceg megrázta a fejét.
- Biztos, hogy nem. Már megtalálták volna nála az ereklyét, és Sylfain nyugodtan hazatérhetett volna. Ehelyett még mindig apám sörét vedeli.
- Nekem mégis az az érzésem, hogy a két dolognak köze van egymáshoz. Egyébként miért támadott meg téged az éj-elf? Talán már ők is felvettek a listájukra? Biztosan előlük is titkolsz valamit.
Loki tüntetően nem válaszolt. A lány azonban nem hagyta békén.
- Egy éj-elf mindent kockára tesz, csak hogy elhallgattasson téged. Ugyanakkor eltűnik egy varázstárgy az elf királytól. Az éj-elfnek vége, a merénylet szerencsére nem sikerül, az ereklye sehol, és az elf hercegnő hirtelen hazatér. Nekem az egész történet bűzlik.
- Szerinted Lynthaelnek tényleg köze van a dologhoz? - nézett rá csodálkozva a herceg. Leült a lánnyal szemben az asztal mellé.
- Valami azt súgja, korábban sem bántál vele úgy, ahogy azt ő szerette volna. Ha pedig nem most először kapott tőled kosarat, miért épp most játssza a sértődött hercegnőt? Túl sok a véletlen egybeesés.
A férfi nem szólt, csak nézte a lányt. Rosie érezte, hogy zavarba jön, és elpirul. Az arca egyre forróbb lett.
- Azt hiszem, nem fogom semmibe venni a megérzéseidet azok után, amit tettél. - mondta végül Loki és mélyen a lány szemébe nézett. Ő azt várta, a férfi majd megköszöni neki, de csalódnia kellett. - Bár nagy ostobaság volt.
- Majd emlékeztess rá, ha legközelebb is meg akarom menteni az életedet. - húzta el a száját sértődötten, és felállt.
- Az életem nem volt veszélyben, a tied annál inkább. - nézett utána Loki. - Ráadásul azok a pletykás elfek széthordják majd a hírt a Birodalmakban, hogy egy halandó kelt az asgardi herceg védelmére. Az én hírnevem bánja.
Rosie egyre inkább unta ezt a beszélgetést. Megpróbált tréfával pontot tenni a végére.
- Ha ennyire zavar téged, megengedem, hogy legközelebb te mentsd meg az én életemet.
Loki nem nevetett. Még csak el sem mosolyodott. Volt valami nagyon furcsa a szemében, amitől Rosie elnémult. A férfi jól láthatóan majdnem visszavágott neki. De végül mégsem mondta ki, amit akart. Ő is felállt.
- Meg kell néznem annak az éj-elfnek a testét. Feltéve hogy még nem dobták a tengerbe. - Elindult kifelé, de megállt és visszafordult a lányhoz, aki még mindig az asztal mellett álldogált. - Te nem jössz?
Rosie rápillantott. Eszébe jutott Fandral, aki folyton azon igyekezett, hogy őt boldoggá tegye. Ellentétben a herceggel, aki minden jel szerint lenézte őt, ostobának nevezte és éppen arra akarta rávenni, hogy megnézzen vele egy hullát. De képtelen volt ellenállni a kaland ígéretének. A rejtély izgatta őt, szinte bizsergett tőle a bőre, és kielégítetlen kíváncsisága úgy vonzotta a herceg után, mint a lepkét a fáklyafény.