13.
Loki először a testőrparancsnokkal beszélt. A férfinak el kellett mesélnie mindent, ami azután történt, hogy ő eltűnt a trónteremből. Rosie érdeklődve hallgatta őket, de a herceg kínosan ügyelt arra, hogy egy szóval se említse, mit csinált ő maga, miután az eszméletlen lányt a Gyógyulás Házába vitte. A parancsnok azt mondta, az éj-elf testét az istálló alagsorába vitték Odin király parancsára, aki azt az utasítást adta, hogy ne is szabaduljanak meg tőle egészen addig, amíg a herceg nem vetett rá egy pillantást. Loki gondolatban köszönetet mondott az apjának a bölcs előrelátásért.
Az istálló alagsorában sötét volt, dacára a fáklyáknak, melyek néhány méterenként megvilágították a folyosókat. Odakint ragyogott minden, idelent viszont hideg volt, és nyomasztó levegőtlenség. Rosie didergett, bőrén kiütközött a hideg veríték.
- Félsz? - kérdezte Loki gúnyosan. - Fogjam a kezedet?
A lány megdörzsölte a karját, de nem válaszolt, csak szorosan megmarkolta a kardját. A kezébe áradó melegség megnyugtatta.
Loki kuncogott egyet, ahogy meglátta a mozdulatot.
Az egyik folyosó végén kinyitott egy ajtót. Rosie megtorpant. Odabent mégiscsak egy hulla van. Vajon milyen állapotban lesz? Mégsem kellett volna idejönnöm, gondolta. Tényleg ostoba vagyok.
A herceg hátrafordult, megfogta a kezét és magával húzta a szobába. Aztán gondosan becsukta maguk mögött az ajtót.
Odabent mindent kékes ragyogás borított be. A kis szoba közepén egy hosszúkás emelvényen ott feküdt az éj-elf lehunyt szemmel, mintha csak aludt volna. A megtartó varázslat kék fénye hullámokat vetett körülötte, megakadályozva, hogy a test bomlásnak induljon. Semmi hullaszerű nem volt benne, és Rosie megkönnyebbülten kiengedte a levegőt, amit eddig bent tartott. Sőt, elengedte a herceg kezét, és odalépett a testhez. Megbűvölten nézte a teremtményt, akinek a létezéséről még sohasem hallott.
A férfi kifejezetten jóképű volt. Hosszú fehér haját az arca köré rendezték, az egyik oldalon kilátszott a tincsek közül hosszúkás fülcimpája. Egyik kezét keresztbe tették a mellkasán, a másikat rákulcsolták az íjára. Rosie kérdő tekintettel felpillantott a hercegre.
- Túlzásnak tartod? - kérdezett vissza Loki a lány ki sem mondott gondolatára válaszolva. - Harcos volt, aki parancsra cselekedett. Ennyi tisztelet mindenkinek jár.
Rosie visszafordult a holttesthez. Végigtekintett rajta, alaposan megnézve magának a finom kidolgozású láncinget, a faragásokkal díszített íjat, aztán újra a férfi arcára pillantott. Ekkor vette észre a csillag alakú medállal díszített láncot a nyakában.
- Nem túl férfias ékszer… - jegyezte meg csendesen.
- Hm? Tessék? - lépett oda mellé a herceg, aki eddig a gondolataiba merülve állt az emelvény mellett.
- A medál. Inkább egy nő nyakába való egy ilyen finom holmi, nem gondolod?
Loki a kezébe vette a nyakláncot. Apró mozdulatot tett a másik kezével, és a lánc kikapcsolódott. Lehúzta az éj-elf nyakából, majd odalépett az egyik fáklyához, és körbeforgatta, hogy minden oldalát alaposan megnézhesse.
- Ezüst… Tizenkét ágú csillag…
- Jelent valamit? - lépett oda hozzá Rosie kíváncsian.
- Nem tudom. - rázta meg a fejét Loki csalódottan. - Csak annyit tudok, hogy az éj-elfek kedvelik az ezüstöt. Nem jelent semmit, hogy valaki ilyen ékszert visel. Ezzel nem megyünk semmire.
A saját nyakába akasztotta a láncot, és kinyitotta az ajtó.
- Menjünk. - intett a lánynak.
- Holtpontra jutottunk? - kérdezte Rosie, amikor felértek a napfényben fürdő udvarra. Megkönnyebbülve nagyokat lélegzett a friss levegőből.
- Igen. Úgyhogy a te nyomodat követjük.
- Az én nyomomat? És hogy érted azt, hogy mi? - csodálkozott Rosie. Meglepődött a többes számon, amit a herceg használt.
Loki félrehajtott fejjel ránézett.
- Végül is igazad van. Rád nincs is szükségem.
Gúnyos mosollyal köddé vált.
Rosie megsemmisülten állt az udvar közepén. És még egy kavics sem volt a makulátlanul tiszta udvaron, amibe belerúghatott volna, hogy levezesse a mérhetetlen dühöt, amit érzett.
A nap magasan állt az égen, szinte teljesen elhalványítva a látóhatár peremén pislákoló csillagokat. Az istálló is csendes volt, csak néha-néha hallatszott, ahogy felnyerít egy ló odabent. Rosie ott állt a hófehér udvar közepén, teljesen egyedül, és a fejében zsongó gondolatoktól szinte elzsibbadt. Eredetileg azért indult a könyvtárba, hogy lecsendesítse az elméjét, ám ez nyilvánvalóan nem sikerült. Keze a kardjára tévedt, és maga sem tudta, miért, előhúzta.
Bal kezével erősen ráfogott a markolatra, és kinyújtott karjával maga elé tartotta. Az aranytölgy fája meleg fénnyel ragyogott, mintha magába szívta volna a nap erejét. Néhányszor megforgatta a csuklóját, és úgy találta, hogy ez a kard méretre és súlyra is megegyezik a régi kardjával.
A feje fölé emelte, és egyenesen előre vágott vele, egy képzeletbeli ellenfél fejére. Az utolsó apró mozdulat, amellyel erőt és energiát vitt a vágásba, megmozdított benne valamit. A másik kezével is megfogta a markolatot, és sarkon fordulva oldalról a levegőbe vágott. Az jóleső érzés a megfeszülő izmaiban olyan ismerős volt, hogy most már tudta, mivel javíthatna a hangulatán.
Lepillantott a csizmájára. A kőlapokkal kirakott udvart túl keménynek találta, a kapun kívül elterülő park zöld pázsitja viszont kínálta magát egy kis mezítlábas gyakorláshoz. Egy-két gyors lépés után már rohant kifelé, és a kapun kívül a füves terület szélén állt csak meg. Közbenézett, de még mindig egyedül volt. Kuncogva lerúgta a csizmáit, és csupasz talppal a fűre lépett. Egy pillanatig nem mozdult, arra várva, hogy egy őr rohan majd oda hozzá, vagy harsonaszó figyelmezteti arra, hogy a fűre lépni tilos. De semmi ilyesmi nem történt, ő pedig még jobban a puha fűszálak közé fúrta a lábujjait. Aztán lehunyta a szemét.
Mint az utóbbi néhány évben, amikor a látása nélkül volt kénytelen boldogulni, úgy fogott most hozzá egy formagyakorlathoz. Egy pillanatra résnyire nyitotta az egyik szemét, megbizonyosodva arról, hogy tízméteres körben nincs egyetlen fa, bokor vagy szikla sem, ami megzavarhatná, aztán újra lehunyta a szemét, és felemelte a kardot.
Semmi sem változott. A kezei emlékeztek minden egyes lépésre, mozdulatra és vágásra. Bal keze szorosan fogta a kardot, míg a jobb inkább csak irányította a mozdulatokat. Nyugodtan lélegzett, nem sietett el semmit. Egymás után csinálta végig a kedvenc gyakorlatait újra meg újra, amíg úgy nem érezte, hogy az izmai már fáradni kezdenek. Megszűnt körülötte a világ, bár halványan azért érzékelte a feje fölött a fák koronáján áttűző napsugarakat, a lovakat az istállóban, és a furcsa hangú madarakat fent az égen.
Amikor az utolsó gyakorlatot is befejezte egy szertartásos meghajlással, rádöbbent hogy időközben nézője is akadt szép számmal. Elpirult, amikor kinyitotta a szemét, és az épület kapujában meglátta a harcosokat, néhány testőrt, meg a meglepetten mosolygó Fandralt, ahogy mind őt bámulják.
Zavartan lehajtotta a fejét, és miután a kardját visszatette az övébe, túlzott igyekezettel próbálta rendbe szedni a ruháját és a haját. Thor nevetve tapsolni kezdett, mire ő felkapta a fejét, és érezte, hogy az arca lángra gyúl. Épp akkor, amikor Fandral odasétált hozzá.
- Lenyűgöző volt! - lelkendezett csillogó szemekkel. - Hol tanultad?
- Otthon… - válaszolta a lány szerénykedve. - És kérlek, de bámulj ennyire, mert már így is zavarba jöttem.
- A fél testőrség látott téged, és most egyetlen tekintet is ennyire zavar?
- Igen. - vallotta be Rosie, félrehajtott fejjel pillantva a férfira.
- Gyönyörű vagy… - suttogta Fandral, és megfogta a kezét. Ő döbbenten állt előtte, pedig nem érte váratlanul a vallomás. Csak… furcsán érezte magát tőle. Hízelgett neki a férfi figyelme, a kedvessége, és a kitartása. Semmi mást nem érzett, csak a feléje irányuló jó szándékot, és a szerelmet. Mert most már tudta, hogy Fandral szereti őt. A szemébe nézett, és látta a harcos tekintetében a nagy kérdést. Amire hamarosan választ kell majd adnia. De most csak arra volt képes, hogy a lehető legőszintébben annyit mondott:
- Köszönöm.
Némán álltak egymás mellett, de a közéjük furakodó csendet a következő pillanatban megtörte a feléjük csörtető Volstagg.
- Te jössz, cimbora. - vágta hátba a szokásos barátságos modorában Fandralt, és a kezébe nyomott egy fakardot, hasonlót a lányéhoz, csak egy kicsit hosszabbat.
Fandral a lányra nézett.
- Volna kedved vívni velem? - kérdezte óvatosan, és Rosie egy pillanatnyi gondolkodás után rábólintott.
- Rendben. Vívjunk!
Boldogág töltötte el, és elégedettség, ahogy hátrébb lépett néhány lépést, szembe helyezkedve a férfival, megkeresve a legbiztosabb helyzetet a lábainak, és maga elé emelve a kardját.
- Várj, ez nem ér! - kiáltotta Sif, ahogy Thor és ő odasétáltak hozzájuk, hogy megnézzék a vívást. - Rosie mezítláb van, úgyhogy vedd le te is a csizmádat, Fandral.
Rosie tiltakozni akart, de Sif ragaszkodott hozzá.
- Nem hiszem, hogy Fandral amiatt fogja elveszíteni a tekintélyét, mert csupasz lábbal vív. Remélem, legyőzöd majd, Rosie. - nevetett rá, és elhessegette Thor kezét, ahogy az játékosan épp meg akarta csiklandozni.
Rosie nagy levegőt vett, ahogy Fandral széles mosollyal az arcán odaállt vele szemben a fűre. Viccesen festett a csizmája nélkül, de a lány arca komoly maradt. Már nem is emlékezett rá, mikor vívott utoljára élő ellenféllel, és az előbbi gyakorlatok ellenére nem volt benne biztos, hogy sokáig talpon maradhat. Pedig győzni akart, már csak önmaga kedvéért is.
Összeért a két kard, és ő érezte, ahogy a hosszú tanulóévek alatt beléivódott öntudatlan reflexek működésbe léptek. A környezete leszűkölt az előtte álló Fandral szemeire, meg egy halványabb körben testének többi részére és a kardjára. Semmi mást nem látott. A férfi előremozdult, mire az ő kardja gyorsabban emelkedett védekező pozícióba, mint ahogy a gondoltat megszületett az agyában. De a harcos egyetlen vágásából is tudta, hogy Fandral jócskán visszafogja magát. Visszavágott, és a két kard újra összecsapott. Fandral még mindig mosolygott, a szemeiben elismerés és büszkeség csillogott. Sif ujjongott, Volstagg pedig újra tapsolni kezdett.
A férfira nevetett, aztán támadni kezdett. Fandral gond nélkül követte a gyorsabb ritmust, és átlátott a lány trükkjein is. Rosie egyszer sem került még a közelébe sem annak, hogy esetleg megérinthesse a kardjával a másikat. Miközben Fandral mást sem tett, mint a vágássorozatok végén elnézést kért, amiért a kardja a lány oldalánál, vagy a fejénél, vagy épp a szívének szegezve állt meg.
Rosie vérszemet kapott. Nem akart veszíteni. Felébredt benne a harcos szellem, amely eddig csak a versenyeken tört elő belőle. Ez általában új erőket szabadított fel benne, hogy keményebben és gyorsabban vívhasson, ám könnyelmű nemtörődömséget is. Egyre többször és egyre gyorsabban támadott. Fandral azon kapta magát, hogy többet hárít, mint szúr, és gyakrabban lép hátra vagy oldalra, mint előre. Csodálta a lány ügyességét, de már nem mosolygott. Nem akarta, hogy Rosie megsérüljön, és ugyanúgy igyekezett vigyázni rá, mint előtte, ám a lány láthatóan nem foglalkozott ilyesmivel. Vágásai egyre keményebbek lettek, és Fandral felkészült rá, hogy a következő csapások egyikét biztosan nem fogja tudni kivédeni.
A pillanat pedig hamarabb elérkezett volna, mint gondolta. A lány tekintetében megvillant valami, lustán lehunyta a szemét, miközben hárította a másik vágását, ami a fejének irányult, aztán a feje fölé emelte a kardját, és nagy levegőt vett, mielőtt Fandral fejére vágott volna. A férfi szemei elkerekedtek, mert látta, hogy tehetetlen. Nem tudta volna elég gyorsan felemelni a saját kardját, hogy háríthassa a lányét. Felkészült a fájdalomra, amit a kard okoz majd.
A következő pillanatban valami megcsillant a szeme előtt. Egy ismeretlen erő hatalmasat taszított rajta, és ő a hátára esve méterekkel odébb a fűben kötött ki. Azonnal feltápászkodott, és meghűlt az ereiben a vér.
Loki volt az, aki közéjük ugrott, és félrelökte őt. Csak egy pillanatra nézett Fandral irányába, aztán visszafordult Rosie felé. Egy szempillantás alatt a semmiből tűntek elő páncéljának darabjai, egymás után simulva a testére, mintha csak önálló életet éltek volna. Fandral egy pillanatra azt hitte, bántani fogja a lányt, és oda akart rohanni hozzájuk. Ám mire Loki fején megjelent a sisakja is, addigra már körbevette őt egy dühösen villódzó türkiz fénygömb. Megtorpant a védővarázslat hatókörén kívül, alig két méterre a hercegtől. Nem szeretett volna úgy járni, mint az éj-elf.
Rosie azonnal magához tért, ahogy Fandral eltűnt a szeme és a kardja elől. A vér dübörgött a fülében, és megremegtek a karjai, ahogy hiába próbálta meg visszafogni magát. A vágás túl gyors volt, túl erős, mintha a kard önálló életre kelt volna. Ahogy a kard elindult lefelé, ő rémülten látta, hogy az lüktetve ragyog. Az idő lelassult, míg végül szinte már mozdulatlanul állt. Mintha csak külső megfigyelője lett volna az eseményeknek, úgy volt kénytelen végignézni, ahogy Loki félrelöki a harcost, és a helyére ugrik, épp a kard útjába, aztán felemeli a karját, hogy a saját fejét védje meg a vágástól. A szemeiben néhány pillanat leforgása alatt meglepetés, féltékenység, düh és aggodalom váltotta egymást. Aztán dübörögve meglódult az idő. Loki alkarvédője felszikrázott ott, ahol a lány kardja belevágott, és a férfi térdre esett a vágás erejétől. Arcán egy pillanatra félelem tükröződött, amitől persze Rosie is halálra rémült. Mindketten a kardot bámulták, ahogy szikrákat vet a páncél fémjén. A védővarázslat lüktetve felragyogott, ahogy Loki még egy adag energiát belepumpált. A kard fénye lassan halványodni kezdett.
Sif a lány nevét kiabálta mellettük, a többiek pedig Fandralhoz futottak, hogy megnézzék, nem sérült-e meg. Rosie reszketve állt, és a kard lassan kicsúszott a kezéből. Loki erre megszüntette a védőpajzsot, és levegő után kapkodva bámult a lányra, aki térdre esett mellette a fűben.
Rosie most ébredt csak rá, mit tett volna Fandral fejével a kard, ha ő eltalálja vele. A sírás kerülgette, és szorosan maga köré fonta a karjait. Képtelen volt beszélni, pedig ha van elég ereje, meg akarta volna kérdezni, miféle ördögi fegyvert adott neki a herceg. Loki hamarabb összeszedte magát, és felállt, magával húzva a lányt is. Érezte, hogy Rosie minden ízében remeg, mint akit a hideg ráz. A nevén szólongatta, de ő csak bámult rá üres tekintettel.
- Ne haragudj… - suttogta végül a lány, és elsírta magát. Loki érezte, hogy a dühöt, amit magára erőltetett, félresöpri a szánalom, a döbbenet, és a büszkeség. Felemelte a karját, hogy átölelje a lányt, de az félretolta őt, és könnyes arccal Fandralhoz rohant. Sírva borult a harcos nyakába.
Thor és a harcosok egy pillanatra sem tűntek meglepettnek, amikor Loki váratlanul megjelent. Nem először történt ilyesmi. Amikor együtt harcoltak, Loki minduntalan ehhez hasonló trükköket vetett be, ha a többiek váratlanul szorult helyzetbe kerültek. Az a tény, hogy a herceg megmentette Fandralt, érdektelennek tűnt, mivel mindannyian Rosie miatt aggódtak. Még bénultan álltak a döbbenettől, ezért is nem kezdtek faggatózni. Gyakorlatilag rá sem pillantottak a hercegre.
Lokit pedig úgy ölelte körbe az ismerős érzés fájdalma, mint a folyondár, ami megfojtja a virágokat a kertben. Már megint egyedül hagyták. Már megint valaki mást választottak helyette. És már megint ő volt az, aki ott állt magányosan, kívül a körön, melyben barátok voltak, együttérzés és szeretet. Egyetlen további pillanatot sem akart tovább ott tölteni, pedig aggódott a lány miatt. Rosie azonban azt a piperkőc Fandralt kényeztette. Még a kardot is eldobta… Vetett egy pillantást az aranytölgy kardra, amely ott hevert a fűben magányosan, aztán megmozdította a csuklóját. A szél felborzolta a fűszálakat ott, ahol eltűnt.
Fandral megpróbálta megnyugtatni a lányt, ám az kétségbeesetten zokogva csimpaszkodott a nyakába. A harcos intett a többieknek, hogy most inkább hagyják őket kettesben. Mivel semmi bajuk nem volt, még egy karcolás sem, Volstagg és Thor vonakodva ugyan, de elsétáltak. Sif megsimogatta a lány haját, aztán csatlakozott a többiekhez.
- Láttad a hollókat? - kérdezte halkan, bár tudta, hogy azok ketten a háta mögött úgysem fogják hallani.
- Ó, igen… - húzta el a száját Thor. - Azt hiszem, érdekes vacsoránk lesz ma este. Apám valószínűleg máris mindent tud. - Azzal átkarolta a menyasszonyát, Sif pedig hozzábújt.
Rosie keservesen zokogott, mintha sohasem akarná abbahagyni. Fandral szorosan átölelte, mást úgysem tudott tenni. A lány néhány perc múlva lassan megkönnyebbült, és a végén már képes volt Fandral szemébe nézni úgy, hogy nem vakította el az önvád.
- Annyira sajnálom. - mondta el vagy százszor, a férfi pedig türelmesen mosolygott.
Magába fojtotta az érzéseit, és kényszerítette magát, hogy csak a lányra figyeljen, ahogy szorosan hozzábújik a fák árnyai között. A haját simogatta, és figyelte, ahogy lassan megnyugszik, és elcsendesedik a karjaiban.
- Azt hiszem, nagyon jól elszórakozhatnánk mi ketten, ha egy ártalmatlan gyakorlókard lenne a kezedben. - mondta végül kuncogva, mire Rosie is vele nevetett, igaz, még szipogott egy sort.
- Csodálom, hogy még van kedved hozzá.
- Nagyon sok mindenhez van kedvem, ha te is velem vagy. - mondta Fandral olyan hangon, hogy a lányt elöntötte a forróság. De bármennyire is magától értetődőnek tűnt, ahogy Fandral közelebb hajolt hozzá, végül mégis elfordította a fejét, és próbálta nem észrevenni a férfi csalódott sóhaját, ahogy az ajkai helyett az arcát csókolta.
- Egyelőre az is megtenné, ha visszakísérnél a szobámba. – mormolta bűnbánóan.
Mosolygott, de belülről marcangolta a lelkiismeret-furdalás. Képtelen volt eldönteni, vajon boldoggá teszi-e az a tény, hogy a férfi ilyen megértő, vagy inkább dühös miatta. Nem is szólt többet, csak megfogta Fandral karját, amit odanyújtott neki, útközben felkapta a kardját és a csizmáit, és némán visszasétáltak a palotába.
Megkérte Fandralt, hogy hagyja őt egyedül egy kicsit, amíg rendbe szedi magát. Riasztotta Inkét, hogy készítsen fürdőt neki, és Asgard-ról kérdezgette. Amíg a szolgáló csacsogott, ő legalább nyugodtan tudott gondolkozni.
Úgy érezte magát, mintha ő lett volna az ég Asgard felett, ahol egyszerre ragyogott a nap, és a csillagok. Melegség töltötte el, ha eszébe jutott Fandral, meg a barátai, akik olyan boldoggá tették a kedvességükkel. De közben zavarta is ez a nagy meleg, és vágyott arra a hűvösségre, ami ezen a körön kívül várt rá. Bármennyire is rosszul esett neki a másik herceg közönye és gúnyolódása, azok legalább nem fojtogatták ennyire.
Most már kezdte megérteni, milyen viszonyban áll a férfi a királyi család és az udvar többi tagjával. Bizonyos szempontból kirekesztették őt, ám neki egyáltalán nem volt ellenére ez a helyzet. A lánynak úgy tűnt, Loki még élvezi is. De egyedül volt, és Rosie biztos volt benne, hogy legalábbis időnként magányos, még ha ezt sem a többieknek, sem magának nem vallotta be.
Vizet locsolt a fejére, és tenyerével végigdörzsölte a szemeit és az arcát. Fandral bezzeg nem küzdött ilyen problémákkal. Élvezte az életet, és kész volt a boldogságát másokkal is megosztani. Rosie ugyan kissé elhamarkodottnak érezte a felé irányuló szenvedélyes érzéseket, de ha jobban belegondolt, ez is annyira jellemző volt a harcosra. És amikor eszébe jutott az a napokkal korábbi beszélgetés a királynővel, meg is értette őt. Fandral csak kihasználja az időt, ami megadatott. És talán neki is ezt kellene tennie. A vaksága éveiben nem vállalt semmiféle kockázatot. Nem is volt az igazi élet. És most valaki a kezét nyújtotta felé, neki pedig csak jó erősen meg kell ragadnia.
Adni fog kettőjüknek egy esélyt. És szerez egy kardot, amelynek semmiféle mágikus tulajdonsága nincs.
Talán csak a forró fürdő tette, de amikor lesétált a vacsorához, úgy érezte, tíz centivel a föld felett lebeg. Hagyta, hogy a hangulat átjárja minden porcikáját. Inke kedvenc dalát dúdolgatta, ahogy lement a lépcsőn, megölelte Sif-et, hátba verte Thor-t, és mélyen Fandral szemébe nézett, amikor ő kezet csókolt neki. Aztán tanácsot kért Volstaggtól, mit tehetne annak érdekében, hogy veszély nélkül megihasson egy pohár bort. Visszanyelte az önkéntelen megjegyzést, ami már a nyelve hegyén volt, hogy a kenyér hízlal, és elfogadta a kenyérszeletekkel teli tányért, amit az öreg harcos felé nyújtott. Szándékosan hozzáért Fandral kezéhez, amikor az meghozta neki a bort, és úgy tett, mint aki nem veszi észre a boldog szikrákat a másik szemében.
Ettek, nevettek és táncoltak, mintha örökké tartana az este, és nem létezne Odin palotáján kívül semmi a világon. Thor azonban néha apja felé sandított, mintha csak várt volna valamire. Olyankor a kis társaság is elcsendesedett egy időre. De semmi sem történt addig, amíg le nem égtek a méteres fahasábok a kandallókban, és ki nem ürült a terem. Amikor Sylfain és kísérete is távoztak, Odin intett a fiának, és Thor engedelmesen az asztalához sétált.
- Fiam… - szólt a király mélyen zengő hangján. – Kérlek, hívj ide mindenkit az asztalunkhoz. Beszédem van veletek.
Thor pillantására Sif felállt, és a többiekkel együtt a király elé álltak. Meghajoltak, és aztán az asztalhoz ültek. Ő azonban csak annyit mondott:
- Várjunk még. Loki nincs itt.
Rosie-nak eddig fel sem tűnt neki, hogy nincs ott a herceg. Senkinek sem hiányzott, most mégis mind őt várták.
Loki néhány pillanat múlva megjelent a lépcső tetején. Sötét páncélját viselte, melynek komorságát csak néhány aranydíszítés és a hosszú, sötétzöld köpeny enyhítette. Kezében egy sötétarany színű, két hatalmas görbe szarvval díszített sisakot tartott. Kimért és rideg volt, ám az a mód, ahogy Odin helyet mutatott neki az asztalnál, mindenki számára világossá tette, hogy most apja teljes támogatását élvezi.
- Loki elmondta nekem, hogy mire jutott az eltűnt ereklyével és az éj-elf merénylővel kapcsolatban. Jó okom van elfogadni a tervet, amit javasolt.
Elhallgatott, és a kisebbik fiára nézett. A herceg végigtekintett a társaságon, aztán csendesen megszólalt:
- Amit most elmondok, csakis ránk tartozik. Semmi sem kerülhet ki innen. Legfőképp arra kell vigyáznotok, hogy az elfek és Sylfain ne sejtsenek semmit. Itt Asgard-ban nincs nyom, ami feltárhatná előttünk az igazságot. Nem hiszem, hogy az éj-elf magányos támadó volt, és azt sem, hogy érdektelen az eltűnt ereklye. Tovább kell keresnünk, de nem itt. Alfheim-be kell mennünk.
Thor felnevetett.
- Összekötnéd a kellemest a hasznossal, testvér? A hercegnő után mész?
- Nekem is ez jutott az eszembe, bátyám. – vágta rá Loki, és mindenkinek tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Pontosan ezt kell tennünk. Megkérem Sylfain királyt, engedje meg, hogy személyesen kérjek bocsánatot a hercegnőtől. Ha egyszer Alfheim-ben vagyunk, ez az ürügy lehetőséget ad arra, hogy tovább kutassunk.
- Akkora a veszély, hogy ennyit kell kockáztatnunk? – kérdezte Volstagg. – Miből gondolod, hogy a hercegnő beveszi ezt a mesét?
- Nem igazán érdekel, mit fog hinni. – jegyezte meg a herceg nemtörődöm hangon. – Elég, ha beengednek minket, és hivatalos vendégek leszünk, az elf király védelme alatt. És amíg hagyjátok, hogy végezzem a dolgomat, felőlem ti is azt csináltok a királyi udvarban, amit csak akartok.
Rosie elgondolkodva lehajtotta a fejét. Lehet, hogy itt a vége? Ha az elfek hazamennek, a Szivárványhidat megnyitják. És amíg az asgardiak követik őket egy másik világba, neki ott lesz a Föld, a saját otthona. Akár mehetne is haza.
De Fandral a kezét fogta az asztal alatt, és ő akkor is képtelen lett volna megmozdulni, ha itt és most felszólítják, hogy induljon.
Nagyot sóhajtott.
- Rád is szükségünk van. – mondta Loki, de a lány először nem is fogta fel, hogy hozzá beszél. Csak akkor pillantott fel, amikor Fandral megszorította a kezét.
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve, ám Loki nem törődött a villanással a lány tekintetében, amit csak ők ketten értettek. Azok után, amit a herceg korábban a fejéhez vágott, ez volt az utolsó, amiről Rosie elhitte volna, hogy a férfi komolyan gondolja. – Mégis miben segíthetnék? Csak egy halandó vagyok…
- Ez tény. – bólintott a herceg. – Az elfek, élükön a hercegnővel lenéznek majd és semmibe vesznek téged. Épp ez kell nekünk. Sif kísérője leszel, legalábbis ezt fogjuk mondani nekik. Nem fognak gyanakodni rád, bármit is fogsz tenni.
- Mit is fogok tenni pontosan? – kérdezte a lány gyanakodva.
- Segíteni fogsz. Nekem.
Rosie nem tudta elrejteni a rémületet az arcáról, ahogy Fandral aggódó szemeibe nézett. A harcos alig észrevehetően megrázta a fejét. Neki sem tetszett az ötlet. De Loki hajthatatlan volt.
- Szükségem van valakire, aki megérzi a veszélyt, ráadásul nem esik kétségbe, ha kardot kell fognia a kezébe.
- Loki, én nem vagyok harcos. – tiltakozott most már nyíltan a lány. A herceg azonban elővette a gúnyos mosolyát.
- Mind láttuk, hogy majdnem levágtad Fandralt. Arról nem is beszélve, hogy Maerdyl hatalmas fegyverré vált a kezedben.
Rosie semmit sem értett.
- Maerdyl?
- Az aranytölgy kardod. Minden fegyvernek kell egy név, nem tudtad? – magyarázta Loki olyan természetes hangon, mintha csak azt mondta volna, hogy Volstagg a sört is szereti, meg a bort is.
A lány most Odinra nézett.
- Neked kell döntened, lányom. – mondta a király. – A Bifrost újra nyitva áll. De a kapuin át bizonytalanság és háború törhet ránk. Ha az vagy, akinek a fiam tart téged, maradj és állj mellénk. De akkor sem fogunk hibáztatni, ha visszatérsz Midgard-ra.
Rosie magába roskadt a székében. A többiek vitatkozni kezdtek a terv részleteit illetően. Senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni Loki javaslatát. Hiszen a múltban is sokszor követték már ravasz terveit, melyek mindig működtek.
Fandral még mindig a kezét fogta az asztal alatt. A lány ránézett, ő pedig mosolyogva viszonozta a pillantását. Nem mondta ki, de Rosie tudta, mit akar tőle kérdezni. Odin ugyanúgy az ő válaszára várt. Végignézett rajtuk, végül a tekintete találkozott Lokiéval. A herceg mélyen a szemébe nézett, fürkésző pillantása hidegen kúszott végig a lány bensőjében. Szinte érezte, ahogy a szívéig hatol, mintha onnan akarná előbányászni az őszinte választ.
Visszanézett Fandral arcára, hogy erőt merítsen a mosolyából. Meggyőzte magát, hogy csakis a férfi miatt mond igent. Megpróbált nem gondolni arra, hogy igazából csak a kaland ígérete vonzza őt. Egyvalami azonban még mindig zavarta.
- Biztos vagy benne, hogy pont az én kardomra van szükséged? – kérdezte újra a herceget, aki hanyagul az asztal szélének támaszkodva figyelte őt. – Soha nem vívtam éles helyzetben. Képtelen lennék bántani valakit. Vagy megölni… - tette hozzá elszoruló torokkal.
- Ne aggódj. – nevetett Loki olyan kegyetlenül, hogy a lánynak a hideg futkosott a hátán. – Majd megjön hozzá a kedved.
Két napjuk maradt a készülődésre. Sylfain király a lánya nevében előre elfogadta Loki herceg ünnepélyes bocsánatkérését, és ezt az időpontot javasolta az utazásra. Azt mondta, bár bízik a lányában, mégis szeretné, ha Lynthaelnek elegendő ideje lenne megszervezni az asgardi vendégek fogadását. Odin diplomatikusan bólogatott és hálálkodott.
Rosie minden szabad idejét Fandral társaságában töltötte. Szüksége volt a férfi megértésére és határozottságára, mert szinte óránként gondolta meg magát. Néha felülkerekedett benne a kíváncsiság és a tudat, hogy egy csodálatos világba utazhat. Máskor meg, és ez volt a gyakoribb, elfogta a félelem, amikor eszébe jutott a szerencsétlenül végződött vívógyakorlat. Fandral megpróbálta megnyugtatni. Azt bizonygatta, a lány hogy tényleg jó vívó, és az egész csak baleset volt. A harcos természetesen Lokit okolta a történtekért, hiszen ha felvilágosította volna a lányt a kard képességeiről, akkor Rosie valószínűleg nem kezd bele egy ilyen felelőtlen párbajba. A lány nem ellenkezett vele, pedig legbelül biztos volt benne, hogy Loki maga sem sejtette, mire is képes a kard. Vagyis Maerdyl, ahogy ő nevezte.
Fandral azzal próbálta meggyőzni őt, hogy ha szerencséjük lesz, akkor Loki varázstudománya majd úgyis kihúzza őket a bajból. Rosie kardjára valószínűleg nem is lesz szükség. Sif ugyanezt mondta neki, amikor segített összeállítani egy kicsi, de minden hasznos dolgot tartalmazó csomagot az útra. Úgy tűnt, a herceg képességei túl értékesek voltak a számukra ahhoz, hogy hagyják veszendőbe menni egy ilyen fontos vállalkozásban. A nemesebb cél érdekében hajlandóak voltak Loki kétes módszerei fölött is szemet hunyni.
Rosie hagyta, hogy Fandral meggyőzze őt. És azt is, hogy levegye a lábáról. Engedte, hogy a férfi érintése elkábítsa, hogy ne kelljen gondolnia semmire. Tisztában volt vele, hogy kihasználja a harcos érzéseit. Mint ahogy abban is, hogy hazudik, nemcsak neki, hanem saját magának is. Legtöbbször csak egyszerűen elsodortatta magát Fandral áradó szerelmével. Azt képzelte, hogy ő is ugyanazt érzi. Azt képzelte, hogy be tudja csapni magát.
Egyre közelebb engedte őt magához, Fandral viszont túl lovagias volt ahhoz, hogy siettessen bármit is. Rosie úgy tett, mintha visszatartotta volna a lélegzetét a víz alatt. Lazított, és úgy viselkedett, ahogy azt a férfi elvárhatta volna tőle. Amikor utolsó este együtt vacsoráztak, utána kettesben sétáltak vissza a szobájához. Fandral megfogta a kezét az ajtóban, átölelte a derekát és közelebb húzta magához. Rosie hagyta, hogy Fandral megcsókolja. A férfi óvatos közeledésére felkínálta az ajkait, és ő boldogan birtokba vette a száját. De a csók is épp olyan volt, mint Fandral: melengető és szeretetreméltó, udvarias és óvatos. A férfi hosszan kényeztette jól kiszámított mozdulatokkal, kétséget sem hagyva, hogy pontosan tudja, melyik érintése milyen hatást vált ki. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akivel valami ritka csoda történt, és ez az elsöprő élmény szinte elemészti. Fandral tapasztalt férfi volt, és bár Rosie biztos volt benne, hogy valóban fülig beleszeretett, azt is tudta, hogy a férfi soha nem fogja teljesen elveszíteni a fejét az érzelmei miatt.
Rosie lehunyt szemmel saját magába tekintett, és nem talált legbelül semmi mást, csak hűvösséget. Visszacsókolta a férfit, de közben rá kellett ébrednie a valóságra: benne nem gyulladt fel a láng. A szíve ugyanúgy a helyén dobogott továbbra is, józanul és magányosan.
Utálta magát ezért. Elrejtette az arcát a férfi ölelésében, mert képtelen lett volna a szemébe nézni. Fandral persze azt hitte, csak zavarban van. Ezért még egyszer átölelte, könnyed csókolt lehelt az ajkára, jó éjszakát kívánt a lánynak, és elment.
Sírt, amikor egyedül maradt. Kínozta a lelkiismerete, pedig Fandral nem sejtett semmit, így nem is sebezhette meg őt. Gyűlölte, hogy fél elveszíteni Fandral barátságát, és hogy rettegnie attól is, hogy lelepleződik.
Bárcsak olyan tehetséges lett volna a hazugságokban, mint Loki…