14.
A palotától hosszú út vezetett a Szivárványhíd kapujáig. A két király, Odin és Sylfain vezették a hosszú menetet, őket követték a népes elf küldöttség katonái. Thor és Sif kedélyesen cseverészve léptettek mögöttük lovaikon. Volstagg pedig kihasználta az időt, és eltüntette a második reggelijét.
Rosie újra kölcsön kapta Stinát Sif-től, és most Fandral mellett lovagolt. A lovak patája ezerszínű szikrákat vetett a Hídon. Odalent a mélyben a tenger habjai kavarogtak, és a párából a nap fényében újabb szivárványok születtek. Rosie az idegessége ellenére elbűvölten figyelte ezt az újabb csodát.
Előző éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Reggel két vödör hideg vizet hozatott Inkével, és fojtott káromkodások közepette magára locsolta az egészet. A karikák a szeme alatt már csak halványan látszottak, de sápadt volt, mozdulatai lassúak, és attól félt, megint elsírja majd magát.
Amikor a Hídhoz közeledbe mindenki leszállt a nyeregből, Fandral lesegítette őt.
- Ez gyönyörű, Fandral. – borul a nyakába tetetett vidámsággal, és addig nem is engedte el a férfit, amíg bizonyos nem volt abban, hogy a könnyei nem fognak kicsordulni.
Most nem tudott az elfekre gondolni. Ott állt a Hídnál, és nem hazafelé készült, hanem még messzebbre. Ahonnan ki tudja, mikor fog visszatérni. Ha visszatér egyáltalán… Sötét gondolatok szállták meg, mert a lehetőség, hogy vért ontson, elviselhetetlen volt, ráadásul magában hordozta annak a lehetőségét is, hogy neki magának esik baja. Ez most más volt, mint amikor Loki elé ugrott egy őrült pillanatában. Most volt ideje fontolóra venni mindent, mégis úgy döntött, csatlakozik az asgardiak küldetéséhez. Szörnyű hiányérzete támadt. Van valami, amiről nem tud, pedig fontos lenne.
Loki azonban nem volt velük, így nem is tudta őt kérdőre vonni.
Senki sem látta őt azóta a megbeszélés óta, és fogalmuk sem volt, miben mesterkedik. Thor megjegyezte, hogy biztosan a varázslatait meg a trükkjeit veszi számba. Igazából senkit sem érdekelt, és senkit sem zavart, merre jár a herceg.
Rosie kinyitotta a szemét, és egy nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és Fandral lehetőleg semmit se vegyen észre. Loki ott állt előtte, és csupán egy könnyű fekete inget viselt, mint aki csak sétálni indult. Rezzenéstelen arccal bámulta őt. A lány visszanézett rá, és tüntetően letörölt egy könnycseppet az arcáról. A herceg szemében megvillant valami, de a furcsa fény szinte azonnal el is tűnt, ahogy megfordult, és elindult a kupola felé.
Rosie kibontakozott Fandral öleléséből, és ő is tovább sétált. Mire Loki odaért az apja mellé, aki – mivel ő nem utazott, le sem szállt Sleipnir nyergéből – búcsúzni készült, a teste körül felragyogó varázslat nyomán már kétszarvú sisakját, csillogó mellvértjét és hosszú, smaragdzöld köpenyét viselte, melyet magasra emelt a tenger felől fújó szél.
- Felvágós… - nevetett fel mellette Thor, de Loki csak egy lapos pillantást vetett rá. A szája sarkában egy alig észrevehető, apró mosoly bujkált, egyedül az mutatta, hogy gyakran megkapta ezt a kétes dicséretet a bátyjától.
Fandral valami egészen mást motyogott az orra alatt, de Rosie nem értette. Megfordult a fejében, hogy rákérdez, de aztán inkább elvetette az ötletet. Sejtette, hogy Fandral nem osztja Thor öccse iránti szeretetét. Megfogta a férfi kezét, és megszorította.
- Ne félj. Fájni nem fog… - csókolta meg a haját a harcos.
- Fájni? – kérdezett vissza Rosie elborzadva, de Fandral csak nevetett.
- Ne izgulj már… Olyan feszült vagy, hogy attól félek, felrobbansz, mielőtt még Alfheim-be érünk.
Rosie nagyot szusszant, és igyekezett szót fogadni.
Odin intett nekik, ahogy követték az elfeket a kupolába. Sylfain és az emberei már el is tűntek a fénysugárban, mire az asgardiak sokkal kisebb csapata egymás mellé állt Heimdall mellett.
Rosie lehunyta a szemét. Most már nem volt visszaút. Érezte, hogy Fandral keze szorosan rákulcsolódik az övére, és a következő pillanatban súlytalanná vált a teste. Pánik tört rá, és levegő után kapkodott, ahogy körbeölelte a forgószél. Aztán meghallotta, hogy Sif sikít, de nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. Thor öblös hangján felnevetett, és aztán már vége is volt. Rosie a lába alatt a szilárd talajt, a derekán Fandral karját érezte, mert a férfi szorosan átölelte, nehogy előrezuhanjon, amikor kilép a sugárból.
Körbepillantott, és csalódottan kellett látnia, hogy az elf világban nincs semmi különleges. Az ég kék volt, a fű és a fák zöldek, a távolban kanyargó folyó vize csillogott, és az égen egy nap sütött. Fandral suttogva figyelmeztette, hogy álljon Sif mögé. Befejezte a bámészkodást és gyorsan összeszedte magát. Körülöttük ott állt az elf testőrség, és rájuk várt Sylfain király is. Az úton pedig, mely a közeli erdőből kanyargott feléjük, egyre közelebb lovagolt Lynthael hercegnő teljes pompájában.
Loki már a helyén volt, legelöl, ahogy megbeszélték. Thor odasorolt melléje, a többiek pedig mögéjük álltak. Rosie hátrahúzódott, Sif háta mögé, és igyekezett láthatatlanná válni. A lehető legegyszerűbb ruhát viselte, ezt is Loki tanácsára, de Maerdyl-t az oldalára kötötte. Bár ez utóbbin csodálkozott, Fandral elmagyarázta neki, hogy mivel Sif maga is harcos, nem kelt majd túl nagy feltűnést, ha a szolgája is kardot visel. Ráadásul az ő kardja első látásra inkább játékfegyvernek tűnt. Fandral a fülébe súgta, hogy vigyázni fog rá, aztán előrébb lépett ő is.
A formális köszöntések kényelmetlenül hosszúnak tűntek, de mind türelemmel és faarccal viselték. Loki eljátszotta a bűnbánó herceg szerepét, és akár hitte a hercegnő, amit mondott neki, akár nem, kénytelen volt kegyes és megbocsátó lenni, mivel a fél királyi udvar tanúja volt a gesztusnak. Sylfain aztán egy intéssel lovakat rendelt nekik.
Alfheim világában mindenfelé a természet burjánzott megállíthatatlanul. A színek harsányak voltak, az illatok áthatóak, és a levegőt megtöltötték a legkülönfélébb élő és élettelen hangok. A palota felé lovagló elfek, akik szinte ragyogtak, amióta csak hazaértek, úgy simultak bele a tájba, mintha egyetlen elválaszthatatlan szervezet részei lettek volna. A királyi palotával sem volt másképp. Rosie nem tudta volna megmondani, hol végződnek a falak, és hol kezdődnek a fák. A szoros kapcsolat ellenére azért látszottak a palotát ékesítő mesteri díszítések, és elsőre csak azért nem tűntek fel az épület hatalmas méretei, mert az erdő fái is legalább háromszor-négyszer akkorák voltak, mint a földi fák.
A lovakat szolgák vezették el, amikor megálltak az eget ostromló fák tövében. Sylfain egyenesen a fogadócsarnokba vezette őket, ahol a tiszteletükre rendezett lakoma várta őket. Minden pontosan úgy zajlott, mint az asgardi fogadáson. Finom ételek, zene, tánc, és senki sem kérdezte, meddig maradnak majd. Rosie igyekezett az árnyékba húzódni, és csak figyelt. Maga sem tudta, mit keres, de biztos volt benne, hogy ha elegendő ideig bámulja az elfeket, egyszer csak felfedez majd valami fontosat.
Rosie-t lenyűgözték az elfek. Valószínűtlen szépségük, a mozdulataikban rejtőző báj és könnyedség azonban folyton arra emlékeztették, hogy ő „csak" egy ember, idegen ebben a világban. Szerencsére félig lehunyt szempillái mögül bárkit és bármit megfigyelhetett. Az elfek udvariasan, de észrevehető távolságtartással kezelték az asgardi vendégeket. Sylfain király parancsára semmiben sem szenvedtek hiányt az est folyamán. Lynthael persze itt is ugyanolyan gőgös és kevély volt, unottan forgatta a poharát a kezében, és apró legyintéssel küldött el mindenkit, aki esetleg merészelte őt táncra kérni. Egyedül Lokit nem utasította el. Rosie végignézte, ahogy táncolnak, éppen úgy, ahogy a társaság többi része is. Csak ők ketten táncoltak a hatalmas terem közepén. Lynthael úgy mosolygott, mintha a világnak gyakorolna ezzel kegyet, és folyamatosan a herceg haját babrálta. Loki viszont némán és kimérten forgatta körbe a hercegnőt a teremben. És bár végig Lynthael szemébe nézett, a tekintete üres volt, és Rosie még a sarokból is érezte a fagyot, ami áradt belőle. Megengedett magának egy kárörvendő vigyort, mielőtt elfordult.
Fandral időről időre, mintha csak véletlenül tenné, Rosie közelébe sodródott, és kérdezgette, hogy jól van-e, kér-e inni valamit, vagy csak egyszerűen megszorította a kezét. Ő ilyenkor mindig rámosolygott, de a szíve mélyén csak hálát érzett, meg a lelkifurdalást, amit lassan kezdett megszokni.
Rosie újra a vendégsereget kezdte el figyelni. Ismerősnek tűntek neki a testőrök, akik Asgardban is körülvették Sylfain királyt.
A többi vendég - a királyi palota nemesei, az elf harcosok és a szolgák - azonban kaotikus egyveleget alkottak a szemében. Mintha egy csapat kínait bámult volna, az arcok olyan egyformák voltak. Megdörzsölte a szemét, aztán megrázta a fejét, hogy kiürítse belőle a sok zavaró figurát. Aztán újra körbehordozta a tekintetét, ezúttal viszont egészen másra figyelt. Színekre, formákra, ruhadarabokra és fegyverekre. Így már sokkal könnyebben eligazodott a tömegben. Szórakozottan figyelgette a vendégeket, amikor egy pillanatra megvillant valami a szeme sarkában. Odafordította a fejét, és meg mert volna rá esküdni, hogy egy csillag alakú medál suhant el a szeme előtt. Hiába akarta azonban újra megpillantani, az alak, aki a medált viselte, el is tűnt. Csak annyit tudott megfigyelni, hogy magas volt, karcsú, hosszú, világos hajjal, és acélszürke ruhát viselt, melynek mintája pikkelyekre hasonlított.
Elhatározta, hogy követni fogja. Körbenézett, hogy megkeresse az asgardiakat. Mind egy asztalnál beszélgettek, kivéve persze Lokit, aki még mindig a hercegnővel a karján sétált körbe a teremben, udvariasan meghajolva minden egyes elf előtt, akinek bemutatták. Itt volt a megfelelő pillanat. A fal mellé tolt asztaloknál feltűnés nélkül felkapott egy tálcát, és rátett egy pohár bort meg némi ételt. Egyszerű ruhájában, és lehajtott fejével úgy tett, mintha csak egy szolga lenne, akinek feladata van. Kilépett a csarnok kapuján, de ott megtorpant egy pillanatra, hiszen nem ismerte a palotát. Semmi másra nem tudott hagyatkozni, mint a megérzésére, így jobbra indult el.
Kihúzta magát, és biztos léptekkel sietett végig a folyosón, miközben amiatt aggódott, nehogy megállítsa egy őr, vagy bárki más, és kérdezősködni kezdjen. Igazából nem tudta, mit keres. Csak ment tovább, kezében a tálcát egyensúlyozva. Igyekezett megjegyezni az útvonalat, amerre járt, hogy visszatalálhasson majd a fogadócsarnokba, már ha egyáltalán szükséges.
Az elf király palotája zöld volt, és aranybarna, amerre csak nézett. Növények és virágok mintája díszített minden egyes szabad felületet. Az ablakokon kinézve csak fákat látott, a végtelen erdőt és akármilyen csendes folyosókon járt is, a levelek halk susogása mindenhová elkísérte. Talán a csend volt az, ami feltűnt neki. A palotának ezen a részén nem is voltak őrök. Legalábbis ő nem látta őket. A káprázatos palota errefelé inkább kísértetkastélyhoz hasonlított. Aztán rájött, mi ennek az oka. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt, és amikor óvatosan belesett rajta, egy szegényesen berendezett aprócska szobát látott csupán. Egy szolga szobáját.
Ezért nem látott errefelé egy lelket sem. A szolgák szállása a lakoma idején magától értetődően üres volt. De nem valószínű, hogy az elf errefelé járt. Másfelé kell keresgélnie. Már éppen sarkon fordult, hogy visszainduljon, amikor beszédfoszlányok jutottak el a füléig. A hallása mindig éles volt, így már akkor rájött, hogy a hercegnőt hallja, amikor még a közelében sem járt a szobának, ahol Lynthael beszélgetett valakivel. Közelebb lopakodott, és valami rejtekhelyet keresett, mert tudta, ha a hercegnő kijön a szobából, azonnal észre fogja venni. Szerencséjére talált még egy szobát, aminek nyitva felejtették az ajtaját. Belopakodott, elhelyezkedett az ajtó mögött, és lélegzetvisszafojtva hallgatózni kezdett.
- Veszélyes volt idejönnöd. – mondta a hercegnő éppen, meglehetősen dühösen. – Üzenhettél volna. Mégis minek kockáztattál?
- Látni akartalak. – suttogta egy férfihang, és egy kis időre csend lett.
- Akkor is veszélyes. – mondta újra a hercegnő. – Minden időmet leköti, hogy eltereljem az ostoba apám figyelmét, és most még Odin idióta fiacskái is idetolták a képüket, hogy udvariassági látogatást tegyenek. El kell tűrnöm, hogy az a kígyónyelvű Loki a bocsánatomért esedezzen a nemesek előtt, pedig jól tudom, valójában mit gondol rólam. Erre jössz te, és az ügyünket kockáztatod.
- Ne aggódj az asgardiak miatt. – válaszolta a férfihang, melynek még az elfekénél is különösebb csengése volt. – Egyetlen éjszaka elintézem mindet. Az apádnak csak egy aprócska dobozra lesz szüksége, hogy az egész társaságot hazaküldhesse a Hídon túlra.
- Ne, Khastyen! Eszedbe ne jusson! – emelte fel a hangját a hercegnő, mire a másik felszisszent, így suttogva folytatta. – Még nem tehetjük. Túl feltűnő lenne. Most csak egy dolgod lesz… Ha már idejöttél… Ezt vidd magaddal.
- Biztos vagy benne?
- Igen. Rád bízom, amíg nem jön el a megfelelő idő. És most menj.
- Nem. Van még itt egy kis dolgom. – suttogta a férfi, és amikor Lynthael kuncogni kezdett, Rosie többet már nem is akart hallani.
Kilopakodott a szobácskából, megfeledkezve a tálcáról, és csak rohant, rohant visszafelé, amíg bírta szusszal. A füle még mindig csengett, és zúgott a feje, ahogy kezdett összeállni benne egy rémisztő kép. Már nem volt kétséges, kire van szüksége. Loki… Lokival kell beszélnie…
Lelassított a csarnok előtt, ahonnan kiszűrődtek a lakoma hangjai. Nagy levegőt vett, és belépett az ajtón. Elindult a terem belseje felé, és némán a herceg nevét ismételgette. Semmit sem tudott a mágiáról, amely Asgard-ban és az elfeknél is természetes velejárója volt az életnek, de nem látta semmi akadályát, hogy próbálkozzon vele. Azt remélte, valami csoda folytán Loki meghallja őt, anélkül, hogy feltűnést keltene. Levegő után kapkodott a futástól, ahogy a táncoló és beszélgető vendégeket kerülgette. Loki… Loki… Loki… Egy perc múlva ott állt a herceg előtt. Egymás szemébe néztek, és Loki szó nélkül bólintott. Rosie megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez nem is volt olyan nehéz. Loki elindult kifelé a teremből, egy szót sem szólt hozzá, de amikor elhaladt mellette, megérintette a kezét. Rosie lehajtott fejjel követte őt. Végigmentek a folyosókon, melyeket őrök sora vigyázott, majd Loki megállt egy ajtó előtt. A lány semmit sem értett. Mindenhol őrök, megannyi szem és fül. Ugyan hogy beszélhetnének így bizalmasan?
A herceg benyitott a szobába, és előre ment. Ő nagyot sóhajtva követte, egy pillanatra a legközelebbi őr arcára sandítva. Az elf mereven előre nézett. Alighogy odabent volt, a herceg becsukta az ajtót, felemelte a kezét és a lány szájára tette az ujját. Mielőtt még Rosie elgondolkodhatott volna azon, vajon miért érinti meg őt folyton a herceg, ő már a szoba közepén állt. Körbefordult, és olyan szavakat suttogott, melyeket Rosie nem értett. Amikor végzett a varázslattal, egyik pillanatról a másikra megváltozott a viselkedése. A szobában díszes bútorok álltak, és számos szék, melyeket párnákkal tettek kényelmesebbé. Loki egy intéssel eltüntette a köpenyét és a páncélját, amelyet az ing fölött viselt, és leült egy székre. Tenyerébe rejtette az arcát. Amikor a lányra nézett, szörnyen fáradtnak tűnt.
- Hosszú ez az este… - mondta félhangosan. – Remélem, fontos dolgot akarsz mondani. Mára elegem van már a nőkből meg a kicsinyes problémáikból…
Rosie elengedte a füle mellett a bántó megjegyzést, és odaállt a herceg elé, aki így kénytelen volt felnézni rá. A lány közelebb hajolt hozzá.
- Lynthael egy acélszürke ruhás férfival találkozott titokban. A férfi furcsán beszélt, mintha idegen lett volna. A hercegnő odaadott neki valamit, hogy rejtse el. És megszidta, amiért az túl feltűnően viselte a medálját a nyakában. Én láttam azt a medált. Fényes volt, mint a csillagok.
Minden egyes mondattal közelebb hajolt, míg a végén már a szék karfájára támaszkodott. Loki viszont nem mozdult, csak a szeme nyílt egyre nagyobbra a meglepetéstől. Aztán szélesen elmosolyodott. Nem úgy, ahogy általában szokott, mert a mosolya most mentes volt mindenféle gúnytól és lenézéstől. Annál több melegség és öröm volt benne.
- Csodálatos vagy… - nyögte őszinte elismeréssel a hangjában. Rosie büszkén kihúzta magát, aztán leült vele szemben egy másik székre. Ahogy a herceg szemébe nézett, érezte, hogy valami belülről melegíti, mint valami jó bor.
Loki csak nézte őt és hangosan nevetni kezdett. Minden egyes alkalommal, amikor a halandó lány meglepte őt, egyre biztosabb lett abban, hogy jól választott.
- Halkabban… - méltatlankodott a lány, pedig közben már érezte, ahogy a másik jókedve őt is megfertőzi. – Meghallják az őrök.
- Nem fogják. – rázta a fejét kacagva a herceg. – Senki sem hall bennünket. Megbűvöltem a szobát.
- És most? Mi legyen most?
- Szólhattál volna, hogy mire készülsz. – komolyodott el a herceg. - Nem volt jó ötlet egyedül mászkálni Lynthael után.
- Az előbb még azt mondtad, csodálatos vagyok.
- Lehet. De mi értelme, ha közben bajod esik?
- Mióta foglalkozol te azzal, hogy mi lesz velem? – kérdezte a lány, és meglepődve előrehajolt. – Mióta számít neked egy halandó?
Loki ránézett, de nem válaszolt. Most már nem nevetett. Csak bámult a lányra némán, mintha azon gondolkodna, mit is mondjon. Csapdában érezte magát. Nem látja és nem hallja őket senki, bármit mondhatna vagy tehetne, annak nem lenne tanúja. De tudta, hogy ebben a kicsi, bútorokkal telezsúfolt szobában ő sem menekülhet a lánytól, és nem akadályozhatja meg, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyen fel neki.
Beletúrt a hajába, és sóhajtva felállt. Legszívesebben körbesétálta volna a szobát, faltól falig, amíg meg nem unja, de csak újabb bútorokkal találta szembe magát, és moccanni sem bírt. Tehetetlenül visszafordult a lányhoz.
- Mindent elkövetsz, hogy megfeledkezzem róla, te igenis csak egy halandó vagy. – mondta halkan. - Erős és makacs, mint egy asgardi, de közben olyan törékeny, mint Godrud kristályvirágai.
Rosie csak pislogott. Ha nem Loki áll előtte, hanem valaki más, azt mondta volna, bókot kapott. De így csak azt tudta, hogy a herceg megkerülte a választ.
- Nem feleltél a kérdésemre. Miért érdekel téged?
Loki nem hadakozott Rosie kutató tekintete ellen. Ahogy engedte, hogy a lány a lelkébe lásson, ő maga is meglepődött, hogy úrrá lett rajta a kíváncsiság. Mert önmagának is tartozott még ezzel a vallomással. Megadóan nagyot sóhajtott. A lány szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy a férfi arcán megjelentek a valódi érzelmei. Acélkék szemei felragyogtak, ahogy ránézett, a szája körül eltűnt az örökkévalónak hitt gúnyos mosoly. Lassan letérdelt mellé és két tenyere közé fogta a lány kezét. Rosie megremegett, ahogy a férfi hüvelykujjával végigsimította a kézfejét, de képtelen volt megmozdulni, és csak egy erőtlen mozdulatot tett, hogy elhúzza a kezét.
- Te mondtad, hogy nincs időnk… - suttogta rekedten, mert még a hangjában sem volt biztos.
- Te meg tudni akartad…
- Mit akartam tudni? – kérdezte Rosie, mert Loki szemébe nézve minden mást elfelejtett.
- Nem emlékszem. – suttogta a herceg, és elengedte a lány kezét, csak hogy odahajolhasson hozzá és megcsókolhassa őt.
Rosie fogságba esett. A férfi teste a székhez szegezte, és ő képtelen volt megmozdulni. Ám néhány pillanat múlva már nem szabadulni akart, hanem minél közelebb kerülni a másikhoz. Ahogy felemelte a karját, hogy megérinthesse vele a férfi haját, Loki átölelte a derekát és magához húzta. Egyik kezével a lány arcát simogatta, a másikkal kitapogatta a haját összefogó szíjat, és kioldotta. Hagyta, hogy az ujjai elvesszenek az illatos hajzuhatagban. Aztán egy pillanatra elhúzódott tőle, és Rosie kelletlenül kinyitotta a szemét, hogy ránézhessen.
Loki tekintetében nem volt más, csak könyörgés, és félelem, mintha rettegett volna az elutasítástól. Rosie képtelen volt megtagadni tőle azt, amit kért. Megérintette az arcát, lehunyta a szemét és habozás nélkül visszacsókolta.
Értelmét vesztette számukra az idő. A herceg csókja először hűvös volt, mint az érintése, de aztán fellobbant benne valami tűz, és azzal fenyegette a lányt, hogy örökre elemészti őt. Megmártózott benne, de aztán nem bírta tovább. Bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikája, újra eltolta magától a férfit, hogy levegőt vehessen.
- Kérlek… Ne taszíts el magadtól… - könyörgött a herceg.
- Erősebb vagy nálam… és olyan szorosan ölelsz, hogy úgysem tudnék elfutni… - mosolygott a lány, arcát a férfi homlokához hajtva.
- Megpróbálnád? – kérdezte Loki, és kényszerítette, hogy a lány a szemébe nézzen. – Ha elengednélek, itt hagynál?
Rossz kérdés volt. Rosie érezte, ahogy hirtelen visszatér a józan esze, bár a fülében dübörgött a vér, és össze-vissza vert a szíve. De eszébe jutott Fandral.
Kibontakozott a férfi öleléséből, és leült a székre. Két tenyerébe fogta a fejét, és bár ajkán még ott égett a herceg csókja, szorosan lehunyt szemmel megpróbált a harcosra gondolni. Aki most ott van valahol a fogadócsarnokban, és kötelességtudóan játssza a szerepét, hogy megmentse a hazáját, miközben ő ebben a kis szobában… Megrázta a fejét, és visszanyelte a könnyeket. Loki odatérdelt eléje, és megsimogatta az arcát.
- Miért kínzod magadat? Hiszen nem is szereted.
- Honnan tudod, hogy nem szeretem őt? – kapta fel a fejét a lány, és hirtelen megmagyarázhatatlan dühöt érzett.
- Szereted őt? – támadt neki Loki hangosan.
A lány ökölbe szorította a kezét, és felállt, hogy hátat fordíthasson neki. Nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki, hogy magához térjen a kábulatból. Ahogy megérezte a szobát elöntő hideget, mégis elszomorodott, mert a fagy Loki érzelmeit tükrözte.
Amikor visszafordult, a férfi lehunyt szemmel térdelt a szék mellett.
- Dolgunk van. – mondta a lány halkan, miközben tisztában volt vele, hogy a szavai megsebzik a másik lelkét. Nem is mert ránézni.
- Folyton csak a kötelesség… - jegyezte meg Loki cinikus hangon, és már nyoma sem volt benne a korábbi gyengédségnek. – Legyen, ahogy kívánod, hölgyem.
Leült, és megjegyzés nélkül hagyta a lány bűnbánó, néma könnyeit. Csak rápillantott, és lassan beszélni kezdett.
- Ismerem a férfit, hallottam már a nevét. Ő Khastyen, az éj-elfek fejedelme. Legalábbis addig, amíg egyik szerető honfitársa meg nem öli. Náluk már csak így meg. Mindig az erősebb szerzi meg a hatalmat. Az a tény, hogy a hercegnő találkozott vele, a te korábbi feltételezésedet bizonyítja. Lynthael igenis benne volt a lopásban. Kijátszotta a saját apját. Az éj-elf csillagmedálja csak egy újabb bizonyíték.
Rosie csendesen ülve hallgatta, az ujjait tördelve az ölében.
- Lynthael maga lopta el az ereklyét, hogy átadhassa az éj-elfeknek. – folytatta a herceg. - Az ereklye ugyanis egy olyan fegyver, aminek a segítségével bármelyik népet legyőzhetik a Birodalmakban. Mivel Lynthael segít nekik, biztos helye van az elf trónon, ha az apját már eltakarították az útból. Valószínűleg mint Khastyen párja.
- Azt hittem, csak egy ostoba elkényeztetett lány, akinek túl sok jutott a jóból. – vallotta be Rosie lesújtva. – Nem gondoltam, hogy ennyire veszélyes.
- Hittél a látszatnak, csakúgy, mint az apja. Ezt a hibát már sokan elkövették. És nem csak a hercegnővel kapcsolatban. – tette hozzá némi keserűséggel a hangjában. Rosie kénytelen volt tudomásul venni, hogy Loki most önmagára gondol. De fogalma sem volt, mondhatna-e bármit, ami megváltoztatja a tényeket.
- És most? Nem vádolhatjuk összeesküvéssel a saját palotájában. Senki sem hinne nekünk.
Loki bólintott.
- Sajnos igazad van. Arra kellene rávennünk, hogy vallja be önként.
- Soha nem fogja megtenni. Soha nem fogja bevallani, hogy egy éj-elf karjaiba vetette magát. Mint ahogy azt sem, hogy az apja ellen fordult.
- Meglátjuk… Előbb beszélnünk kell a többiekkel is. Együtt talán okosabbak leszünk.
Rosie elgondolkodott. A herceg csendben maradt, de mivel folyamatosan őt nézte, a lány kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Megbántotta a másikat, és ettől lelkifurdalása lett. Nem a férfi büszkeségét vagy a hiúságát sértette meg, hanem azokat a titkos érzéseket, melyeket egy gyenge pillanatában eléje tárt. Aljasnak érezte magát. Az egyetlen jó ötletnek az tűnt, ha minél előbb elhagyja ezt a szobát.
- Visszamegyek. – állt fel a székből, de Loki feléje nyújtotta a kezét.
-Várj még egy percet.
A lány elhúzódott tőle. Szándékosan nem akart újra hozzáérni. Nem bízott meg saját magában. A herceg arca megrándult egy pillanatra, de aztán újra hideg álarc mögé bújt.
- Mit akarsz még? – kérdezte Rosie.
- Téged. – mondta némi szünet után Loki. Sok volt, mégis túl kevés ez az egyetlen szó egy vallomáshoz. A lány csak azt furcsállotta, hogy nem is érte olyan váratlanul ez a szó.
- Fandral is engem akar. De neki az is fontos, hogy boldog legyek. És ez nagy különbség.
Kilépett a folyosóra, és futni kezdett. De néhány sarokkal odébb meg kellett állnia, hogy letörölje a könnyeket, melyek elvakították. Amikor rájött, hogy még zsebkendője sincs, először keserűen felnevetett, aztán zokogva a fal mellé rogyott.