15.
Loki utoljára akkor érzett hasonló fájdalmat, amikor egy fagyóriás dárdája az oldalába fúródott. A seb okozta fájdalom az egész testét elöntötte, és még az agyát is lebénította, hogy képtelen volt tisztán gondolkodni. Most ugyanaz a bénultság fogta el, ami ellen nem bírt hadakozni, miután a lány otthagyta őt. Minden porcikáját Rosie emléke uralta, ahogy hozzábújt és viszonozta a csókját. Amíg nem beszéltek, egymásba olvasztotta őket a megértés és a harmónia. A bajok akkor kezdődtek, amikor faggatni kezdték egymást. Amikor már sokkal nehezebb volt őszintének lenni.
Eddig is sejtette, hogy Fandral szerelme százszor forróbb annál, mint amit a lány érez a harcos iránt. Arra is rájött, hogy Rosie nagyon bizonytalan a saját érzéseit illetően. És ha már a lánynak nem is felelt a kérdésére, saját magának be kellett vallania: igenis törődött vele és aggódott érte. Épp eleget látta szenvedni, ráadásul eddig mindig ő volt az oka. Azt már nem bírta volna elviselni, ha a lány újra bajba kerül csak azért, mert ő nincs ott, hogy megvédje. Egyre nőtt az iránta érzett csodálata. Rosie tudott kemény lenni, és ravasz, ha szükség volt rá. Ráadásul feladta az otthonát, a korábbi életét egy kaland kedvéért. Loki mérgelődve elismerte, Fandralnak nagy szerepe volt abban, hogy a lány így döntött. Bánta már, hogy olyan lenézően viselkedett vele. Csak mert hagyta, hogy az ostoba előítéletei mondjanak véleményt.
Egyszer azt mondta neki Rosie, hogy miatta maradt Asgard-ban. Loki most már mindennél jobban vágyott rá, hogy újra hallja ezt a lánytól. Még akkor is, ha közben meg kellett tennie, amire már régóta készült.
Asgard… Az otthona, ami még mindig veszélyben volt. Megdörzsölte a halántékát. Tényleg dolguk van még. Meg kell védeniük Asgard-ot.
Rosie letörölte a könnyeit és kihúzta magát. Elege volt már a saját gyengeségéből meg a sírógörcseiből. Össze akarta szedni magát, csakis a maga kedvéért. Szívbaj nélkül odament a legelső szolgálóhoz, aki az útjába került, és megkérdezte a csodálkozó elf lánytól, merre van Sif úrnő vendégszobája. Közölte vele, hogy ő az úrnő halandó szolgálója, és feladatot kapott tőle, amit haladéktalanul végre kell hajtania. Követte a lány útmutatását, és megkereste a szobát, amit az elfek Sif vendéglátására jelöltek ki. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó és egyedül maradt, betámolygott a fürdőkamrába, és addig locsolta a hideg vizet az arcára, amíg már alig érezte az ujjait. Megvárta, amíg a víz magától felszárad az arcáról, és a tükörbe pillantva megnyugodva tapasztalta, hogy a szemei már nem olyan duzzadtak és vörösek. Most már bárki elhiszi majd, hogy csak fáradt. Talán még Fandral is.
A saját szemébe nézett a tükörben. Nem szeretlek, suttogta…
Buta kis játék volt, de már ettől is sajgott a szíve. Vágyott Fandral megnyugtató ölelésére és melengető szavaira. Mégis félt újra találkozni vele itt, ahol nem menekülhetett el és térhetett ki előle. Hiszen előbb-utóbb be kell majd vallania, hogy nem szereti őt. A mosdótál fölé hajolva átkozta magát az ostobaságáért. Magába bolondított egy férfit, aki rajongva szereti őt, de közben ő képtelen viszonozni az érzéseit. És miért? Mert nem bírja távol tartani magát egy másiktól, aki lenézi őt, csak fájdalmat okoz neki, és szemérmetlenül birtokolni akarja.
Nagyot sóhajtott és elfordult saját magától. Oda sem pillantva a tükörre rendbe szedte a haját és megigazította a ruháját. Aztán visszament a fogadócsarnokba.
A lakoma már a végéhez közelített. A vendégek egy része visszavonult, ahogy közeledett az éjszaka, bár a boroskancsók még nem ürültek ki, és a vidám beszélgetések sem értek még véget.
Fandral és Volstagg az egyik asztalnál ücsörögtek, és épp azon kacagtak, ahogy Thor és Sif próbáltak táncolni a különös és idegen hangzású elf zenére. Rosie is mosolyt erőltetett az arcára, és odaült a két harcos mellé az asztalhoz. Fandral rámosolygott, ő pedig gondolkodás nélkül átölelte. Volstagg felhördült a meglepetéstől, aztán hátba vágta a harcost és egy kupa innivalót nyomott a kezébe.
- Igyunk a szerelemre. – kiáltotta, és a hangján hallatszott, hogy jócskán az elf poharak fenekére nézett már.
- Találtam valamit. – mondta halkan a lány a férfinak, mintha csak valami édes titkot suttogna a fülébe.
Fandral a lány hajába temette az arcát, de közben visszakérdezett.
- Fontos lehet?
Rosie mosolyogva bólintott.
- Nagyon. Loki már tud róla, és meg kell beszélnünk…
- Loki? – kérdezte Fandral gyanakvóan, és fájdalom futott át az arcán. A lány lehajtotta a fejét. Fandral még ahhoz is túl nemes lelkű volt, hogy nyíltan kimutassa, ha féltékeny.
- Feltűnő lett volna, ha itt mindenki szeme láttára összecsődítelek benneteket. Az jutott az eszembe, hogy megpróbálom őt kihívni a teremből úgy, hogy senki ne vegye észre. Reméltem, hogy meghallja, ha hívom. Tudod… Ha már egyszer varázsló…
Fandral arcára pillantott, aztán szégyenkezve lesütötte a szemét.
- Sajnálom… - tette hozzá, és őszintén bántotta a dolog. Fandral nem érdemelte meg, hogy kétségei támadjanak miatta.
A harcos sóhajtott, de aztán elmosolyodott, és könnyű csókot lehelt a lány ajkára.
- Nem érdekes… Csak hiányoztál…
- Most úgysem táncolhattunk volna… - jegyezte meg a lány elpirulva a váratlan gyengédségtől. – Én csak egy szolga vagyok, nem emlékszel?
- Szóval beszélnünk kell Lokival… - mondta Fandral, és szórakozottan játszani kezdett a lány hajtincseivel. – A szobájában van?
- Nem tudom. – vallotta be a lány. – Engem meghallott, amikor hívtam. Talán működik majd újra.
- Inkább ne kockáztassunk. Ha Loki meghallott téged, az elfek között is lehet olyan, akinek ennyire jó füle van. Menjünk inkább…
Intett Thor-nak és Sif-nek, aztán megragadta Volstagg szakállát.
- Cimbora, itt az ideje egy kis józanságnak.
Volstagg hihetetlenül gyorsan, alig néhány pillanat alatt összeszedte magát. Csak játszotta a részeget, és akármennyit is ivott előtte, most teljesen tiszta tekintettel nézett rájuk. Volt azonban még egy kötelességük, anélkül nem hagyhatták ott a csarnokot. Odajárultak Sylfain asztalához, és udvariasan elbúcsúztak a királytól.
Az elf király kegyesen elbocsátotta őket, miután ünnepélyesen bejelentette, hogy másnap közös vadászatot rendeznek az asgardi vendégek tiszteletére.
- Meg kell keresnünk Lokit. – adott magyarázatot Fandral a hirtelen távozásra a többieknek, amikor kiléptek a csarnokból. – Hírei vannak.
- Miért is csodálkozom? – jegyezte meg Sif rosszmájúan.
- Most az egyszer nem az övé az érdem. – jegyezte meg Fandral büszkén, hátrapillantva a halandó lányra, aki pár lépéssel mögöttük sétált, ahogy egy szolgához illik. – Rosie talált valamit.
- Tényleg? – csodálkozott Sif és láthatóan megkönnyebbült. – De hát ez nagyszerű… Utáltam volna, ha megint Lokinak kell hálálkodnunk.
Rosie zavarban volt, és inkább nem szólt egy szót sem.
A herceg szobájához érve körbepillantottak. Szerencsére közel-távol nem voltak őrök. Mintha valami távol tartotta volna őket. Thor suttogott valamit az öccse varázstudományáról, aztán egymás után gyorsan mind beléptek az ajtón.
Loki az ablaknál támaszkodva bámult kifelé. Odakint sötét éjszaka volt már, bár a fák fölött ezrével ragyogtak a csillagok. Ha hallotta is, hogy a többiek megjöttek, látszólag nem törődött vele. Karcsú alakjának egyik felét megvilágították a szobában égő gyertyák, a másik fele – az arcát is beleértve - viszont sötétben maradt. Csak akkor fordult meg, amikor Rosie becsukta maga mögött az ajtót. Akkor ő végignézett a bátyján, a harcosokon, Sif-en, végül a halandó lányon. Egy szívdobbanásnyi időt kivárt, csak azután fordult el tőle. Körbesétált a szobában, melyben a korábbinál is szűkösebb lett a hely, és az egészet körbevette egy csendvarázzsal. A néma álldogálás már mindenkit zavart, Lokit kivéve természetesen. Volstagg arról kezdett beszélni, milyen nagyszerű csapatot is alkotnak, és milyen izgalmas ez az egész, de a herceg leintette őt. Odaállt eléjük, karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Megváltoztak a dolgok. – mondta komoran, mire Volstagg elhallgatott, a többiek pedig szótlanul leültek.
Rosie azonban állva maradt. Még össze volt zavarodva, és nem tudta, hogyan is viselkedjen a herceg jelenlétében. Inkább semleges területre húzódott, távol mindkét férfitól, akik ilyen vagy olyan okból, de nem voltak közömbösek a számára. Jobbnak látta ezt tenni, legalábbis addig, amíg tisztába nem jön saját magával. Loki ugyan nem mutatta, de nagyon is észrevette a lány határozatlanságát. Egy másik helyzetben talán még örült is volna neki.
- Mi történt? – kérdezte Fandral. – Rosie azt mondta, fontos dologról van szó.
- Úgy tűnik, megvan az ereklye.
- Ez nagyszerű. – tapsolt egyet Volstagg.
- Nem igazán. – hűtötte le Loki a lelkesedését. – Tudom, hogy mi az.
Thor felemelkedett az ágyról, ahová Sif társaságában letelepedett az előbb.
- Öcsém, ha mindent szavanként kell kihúznunk belőled, esküszöm, hogy fájni fog.
Loki kényszeredetten rávigyorgott.
- De sürgős neked, bátyám… De legyen, kielégítem a kíváncsiságodat. A fegyver Gelfyon kardja.
- A szűz kardja? – kérdezett vissza Volstagg, persze teljesen feleslegesen, mivel mindannyian tudták, miről van szó.
Kivéve Rosie-t. De vele most senki sem foglalkozott.
- Nem értem. – mondta Fandral. – Ennek semmi értelme. Azt mondod, az ellopott ereklye valójában Gelfyon, a szűz kardja, és azt is tudod, hol van. Bárki is lopta el, mégis mi értelme volt? Nem tudja használni. Senki sem tudja, hogyan kell.
- Először én sem értettem. Engem inkább az zavar, hogy egyetlen Birodalom sem lehet biztonságban, ha olyan kezébe kerül, aki rájön a titkára.
- De ilyen nincs, ugye? – kérdezte Sif. – Ugye nincs, Loki?
A herceg ránézett. Aztán Fandralra. Aztán meg a halandó lányra. Rosie lesütötte a szemét.
- Lynthael már rájött, hogyan kell használni.
A harcosok megnémultak a döbbenettől, hiszen mind tisztában voltak a veszéllyel.
- Mégis hogyan? – suttogta Sif, amikor végre megtalálta a hangját.
- Annyira egyszerű, hogy szinte már nevetséges. – jegyezte meg Loki. – Ismered a mondókát a lányról a Szivárványhídon túl?
- Persze. – vágta rá Sif. – Mindig is szerettem, mert olyan jó ritmusa volt és jól lehetett rá gyakorolni.
- Én nem ismerem. – mondta Thor, és az öccse tekintetéből látszott, hogy ezen nem is csodálkozik. Thor nem az a fajta volt, aki egy vers ritmusára tanulná a kardforgatást. Sif közben szavalni kezdett:
A Szivárványhíd túloldalán
Téged vár egy szép leány
Látja azt, mit nem hiszel
Sorsáért csak ő felel
Harcba száll az életért
Ha az otthonod a tét
Add neki a szűz kardját
Megvívja majd a csatát
Gondod nincs vele aztán
Ellenséggel sírba száll.
- Ez gyönyörű volt, kedvesem. – lelkendezett Thor, és miután megcsókolta a lányt, az öccséhez fordult. – Ennek ellenére még most sem értem.
- Ha valaki legyőzhetetlenné akar válni, nem elég, ha birtokolja a kardot. A kard ugyanis nem ér semmit, ha nem a megfelelő kezek forgatják. Lynthael-nek szüksége van arra a harcosra, aki megvívja helyette majd a csatáit. Ugyanis nem kis dologra készül. Összeállt az éj-elf Khastyen-nel, mert az apja trónjára fáj a foga. Ugyanakkor nem bízik az éj-elfek erejében, és ezért végleges megoldást keresett.
- Az éj-elfek mindig is gyűlölték Alfheim-et, nem kellene nekik sok rábeszélés, hogy támadjanak. – vélekedett Fandral.
- Lynthael biztosra akar menni. Meg akarja ölni az apját, hogy átvehesse a trónt. Bár valószínűleg osztoznia kell rajta Khastyen-nel.
Loki hátrébb lépett, és háttal a kinti feketeségnek az ablakpárkányra támaszkodott. Várt egy keveset, hagyta, hogy az asgardiak megemésszék, amit hallottak. Sif a fejét csóválta.
- Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Kényeske kisasszony ilyen aljasságokra lenne képes. Azt hittem, Lynthael-nek csak annyi esze van, hogy ne felejtse el, melyik ruháját akarta felvenni a vacsorához.
- Valójában ő kezdeményezte az asgardi látogatást. – nézett rá Loki félrebillentett fejjel. - Ugyanis meg akarta találni azt a bizonyos lányt.
- Úgy érted, a mondóka igaz? – kérdezte Sif hitetlenkedve.
- A mondóka egy egyszerű rejtvény. Semmi bonyolult, csak szó szerint kell érteni. A szűz kardját egy olyan lány használhatja, akire ráillik a leírás. Lynthael kihasználta az alkalmat, és megszerezte a kardot az apja szobájából. Sylfain nagy hibát követett el. Gondolom, azért hurcolta magával a kardot, bárhová is ment, hogy biztonságban tudhassa. Kár, hogy nem figyelt a kicsi lányára.
- És a megfagyasztott őrök? Meg az éj-elf merénylő? – gondolkodott hangosan Volstagg.
- Figyelemelterelés volt. Az éj-elfek csak azért kellenek a hercegnőnek, hogy félreállítsanak bárkit, akinek esélye lehet kiszimatolni a terveiket. Mondjuk engem. Szerencsére nem sikerült nekik. – Loki a halandó lányra sandított. Rosie lesütötte a szemét.
- Loki… - szólalt meg Thor türelmetlen hangon, figyelmeztetve az öccsét, hogy most már a lényeget akarja hallani.
- Jól van. Mondom már. Lynthael megtalálta a lányt Asgard-ban. Már csak egyetlen lépés kellett, hogy őt is megszerezze magának.
- Loki! Ki az a lány?! – kiáltott fel Thor, és felpattant volna, hogy móresre tanítsa az öccsét, ám Sif rögtön a karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa. Loki értékelte a gesztust, és nem csigázta tovább a többieket.
- Szerintem már ti is tudjátok, ki az, csak nem bírjátok felfogni. – Ránézett a halandó lányra.
Rosie elsápadt, és megremegett, amikor a herceg odalépett hozzá. Loki minden egyes szava egy újabb darabja volt a szörnyű kirakós játéknak, amely a szeme előtt kezdett el összeállni. A férfi hirtelen megfogta a kezét. Most csak hozzá beszélt, mintha az lett volna a számára a legfontosabb, hogy Rosie is mindent pontosan megértsen.
- Ez a lány a Híd túloldalán lakik. Mi, asgardiak, mindig csak azt hisszük el, amit a szemünkkel látunk. Ő viszont azt is látja, amit nem hiszünk, tehát egyértelmű, hogy vak. Erős az akarata, ezért senki sem kényszerítheti, hogy elfogadja a kardot. Bármit is tesz, az a saját döntése lesz. Harcolni fog mások helyett, és az ereje így eldöntheti egy egész háború sorsát. De aki maga mellé állította, nem kell, hogy feleljen majd a vérengzésért, amit a lány okoz. Hiszen a lány többé nem fog már problémát okozni senkinek, mivel ő maga is ott hal meg a csatamezőn.
Síri csend telepedett a szobára. Loki szavai komolyak voltak és őszinték, az asgardiak közül senki nem merte megkérdőjelezni.
- Lynthael találkozni akart a halandó vak lánnyal. Nem tudom, hogyan szerzett tudomást rólad, de valószínűleg már korábban is voltak kémei Asgard-ban. – mondta Loki halkan a lánynak, aki a rémülettől tágra nyílt szemekkel bámult rá.
De mégsem szólt, és nem mozdult, nem sírt és nem is tiltakozott.
- Egyikőnk sem tudta, hogy Rosie ilyen jól forgatja a kardot. – szólalt meg Fandral, szétszakítva a csendet. Loki hátrapillantott rá a válla fölött.
- Lynthael sem tudta, Fandral. A hercegnő csak szerencsét próbált. Bizonyára elégedett volt, amikor kiderült, hogy igazak a hírek, amik a fülébe jutottak.
- És mi van a karddal? Már rég nem volt Asgard-ban, amikor Rosie meggyógyult… - akadékoskodott tovább a harcos.
- Lynthael megszerezte a kardot, és végig figyeltette Rosie-t. Egy tervre volt csak szüksége, hogy megszerezze magának a lányt is. – csattant fel Loki türelmetlenül.
Rosie alig kapott levegőt attól, amit hallott. Beleszédült, ahogy végigsöpört rajta minden emléke arról, ami történt vele azóta, hogy elhagyta a Földet. Minden egyes apróság új értelmet nyert, és ő kezdett mindent megérteni.
Muszáj volt beszélnie, mintha a saját hangját hallva hitte volna csak el, hogy mindez tényleg valóság. Loki szemébe nézett, és a hangja keserű volt, amikor kimondta a saját halálos ítéletét.
- Semmi sem volt véletlen, ugye? Előbb tudtad, ki vagyok, mint maga Lynthael. Asgard-ba hoztál engem, hogy megbizonyodhass róla, én vagyok az a lány, akit magának akar az elf hercegnő. Mindenképpen azt akartad, hogy Asgard földjén legyek, hogy még véletlenül se tehesse rám a kezét valaki más. De azt nem tudtad, mennyire vagyok jó vívó. Megbűvölted hát a botomat, hogy egy alkalmas pillanatban végre igazi kard legyen a kezemben. Vizsgáztatni akartál. Nem szeretted volna, ha egy legendás ereklye olyan halandó kezébe kerül, aki nem méltó rá. Na és persze az is kapóra jött neked, hogy újra látok. Hiszen így nagyobbak lettek az esélyeim.
Fogva tartotta a herceg tekintetét, miközben beszélt, és Loki elsápadt, amikor végül rájött, hogy leleplezték. Rosie nagyot sóhajtott, hogy legyőzze a feltörni készülő könnyeket, és kihúzta Maerdyl-t az övéből. Egy pillanatra megnézte magának, aztán odalökte a hercegnek. Loki döbbenten kapta el a kardot.
A többiek csak bámulták kettejük különös párbeszédét. Fandral szitkozódva felugrott ugyan, amikor ráébredt a helyzet komolyságára, de a lány felemelte a tenyerét, és nem hagyta szóhoz jutni. Rosie - meglepődve saját magán, amiért ilyen higgadtan tudott beszélni - visszafordult Lokihoz.
- Hamarosan vége, igaz? Most már csak az a varázskardot kell megszerezned a drága kis Lynthael-től, és Asgard végre legyőzhetetlen lesz. Valahogy ráveszel engem, hogy önként fogadjam el, és ha megöltem az összes ellenségeteket, akkor ennyi volt, nekem végem. De akkor legalább vége lenne a gondoknak, nem igaz?
Még mindig fogta a herceg kezét. Várt, mert azt hitte, hogy sírni fog, és akkor annyival könnyebb lett volna minden. De hiába várt a könnyeire. Lehajtotta a fejét, és elhúzta a kezét, aztán lassan elhátrált.
A többiekre rá se nézett. Őket nem hibáztatta. Semmit sem tudtak arról, amit Loki még előlük is eltitkolt. Valami mégis megkeseredett a szájában arra a gondolatra, hogy ők is asgardiak, épp úgy, mint a herceg. Fandral ugyan feléje nyújtotta a kezét, és megpróbálta visszatartani, de ő elsiklott előle. Úgy ment oda az ajtóhoz, hogy vissza sem nézett.
- Ezt még át kell gondolnom. – suttogta, aztán egyszerűen kiment a szobából.
Volstagg két erős karjával rögtön elkapta Fandral derekát, amint a harcos puszta ököllel akart nekiesni a hercegnek. Thor rosszallóan csóválta a fejét, Sif pedig szipogva az ajtót bámulta, és azon gondolkodott, hogy a lány után megy.
- Apánk tud erről? – faggatta Thor az öccsét sötét árnyakkal a szemében. – Mert nem hiszem, hogy beleegyezett volna abba, hogy így használjuk ki a midgardi halandókat.
- Apánk büszke lesz, ha úgy megyünk vissza, hogy megszerezzük a kardot Asgard-nak. – védekezett Loki faarccal.
Igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Legalább annyira saját magát is meg akarta győzni, hogy a nagyobb jóért cselekedett, mint ahogy Thor-nak igyekezett mindezt megmagyarázni. De közben egy pillanatra sem tudott szabadulni a halálos reménytelenségtől, ami Rosie tekintetéből sugárzott, és majd' megszakadt a szíve. A kezében a lány kardja meleg volt, és mintha csak neki duruzsolt volna a mágia a belsejében.
- És Rosie? Vele mit terveztél? – sziszegte Fandral dühösen, még mindig Volstagg szorításában vergődve.
- Amint az ereklye biztonságban került Asgard-ban, felőlem akár mehetett is volna haza, a Földre. Apánk nem szándékozik háborút indítani senki ellen, ezt ti is tudjátok. A lányra nincs szükségünk.
- A neve Rosie! – kiáltotta Fandral dühösen, és lerázta magáról Volstagg kezeit. Előrántotta a kardját, és a herceg felé vágott vele. Loki azonban csak csettintett egyet, és eltűnt a harcos elől, aki az egyensúlyát vesztve a szemközti falnak csapódott. Fandral dühösen talpra ugrott. – Utálom, amikor ezt csinálja a gazember!
Sif még mindig a könnyeivel küszködött.
- Miért van mindig ez, Thor? – pillantott a hercegre. – Folyton Asgard-ot emlegeti, de amikor állítólag épp jót cselekszik, durván eltapos másokat.
Thor nem válaszolt, csak magához ölelte a lányt, és vigasztalóan simogatni kezdte.
Loki az egyik távoli, elhagyatott folyosón levegő után kapkodva dőlt a falnak. Számított rá, hogy sem a bátyja, sem a harcosok nem lesznek elragadtatva, ha megtudják az igazságot. Keserű mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy épp Rosie volt az, aki a többieket megelőzve rájött, mi is volt az igazi célja.
Sajnos arra már nem volt ideje, hogy a terv további részét is megvitassa velük. Semmi kedve nem volt összetűzésbe keveredni Fandral-lal. Nem mintha félt volna tőle, hiszen ha erővel nem is, de fortéllyal hamar ártalmatlanná tehette volna. De szüksége volt rájuk. Az éj-elfek ellen már kevés volt egyedül.
A testvére rosszallása nem zavarta annyira, mint az a fájdalmas csalódottság, ami Rosie egész lényéből felé sugárzott. Nem is olyan régen a lány visszacsókolta őt, és úgy bújt hozzá, mintha semmi másra nem vágyott volna jobban a világon. És most úgy viselkedett, mintha nem ezt várta volna tőle. Mintha eddig nem akarta volna elhinni, hogy Loki képes hazudni és önző módon veszélybe sodorni őt.
Thor nem lepődött meg, hiszen ismerte az öccsét. Neki csak egy újabb hazugság volt, egy újabb titok, amit Loki elrejtett előlük. Loki nagyot nyelt. Azt az egyetlen személyt csalta meg és árulta el, aki megmagyarázhatatlan módon meg akart bízni benne.
Ellökte magát a faltól. Ennek így nem lehetett vége. Meg kellett találnia a lányt, hogy beszéljen vele, hogy megmagyarázza a tetteit, és hogy valahogy enyhítse a fájdalmat, amit ő maga okozott. Lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a levegőt. Amikor Rosie őt kereste a tömegben a vacsoránál, szinte azonnal meghallotta a lányt hangját a fejében. Olyan erősen érezte a lányt, hogy hamarabb észrevette, mint ahogy az őt. Most is megpróbálta megérezni, merre járhat. Felesleges lett volna nekiindulni a palota kanyargós folyosóinak, vagy a végtelen erdőnek, ha nem tudja a helyes irányt.
Aztán egyszer csak megdobbant a szíve, és rögtön tudta, merre kell mennie. Rosie kiment a palotából, ebben biztos volt. Talán friss levegőre és szabad térre vágyott. Loki érezte a lányban kavargó elkeseredettséget, és azt kívánta, bárcsak inkább düh lenne az. De most attól tartott, a lány túl védtelen lesz odakint, ha már nincs ereje harcolni. Láthatatlanná vált, és a palotát körülölelő erdő szélére varázsolta magát. Felpillantott az égre, ahol a sápadtan világító kék holdat felhők ostromolták. Kiterjesztette az érzékeit, és elégedetten elvigyorodott, amikor rátalált a lány nyomára. Rohanni kezdett az ösvényen, és hamarosan megpillantotta az alakját az égen világító hold fényében.
Rosie egyáltalán nem foglalkozott vele, mi van körülötte. Szótlanul átsétált az őrök között, akik nem állították meg a halandó szolgát, csak vetettek rá egy lenéző pillantást. Az sem érdekelte, melyik ösvényen indul el. Nem számított, hogy éjszaka van, hogy a ruhája túl vékony és már fázik, és hogy az erdő olyan sötét, hogy egymás után botlik meg a gyökerekben. Az agya kikapcsolt, józansága búcsút intett, és gondolatait gúzsba kötötte egy kegyetlen érzés. A tudat, hogy valaki halálra szánta őt, megbénította. Az nem számított, hogy nem ma kell meghalnia, és nem is holnap. Nem dédelgetett illúziókat azzal kapcsolatban, hogy megmenekülhet.
Már régen nem a Földön volt. Nevetségesnek tűnt, hogy egy gyerekvers döntsön a sorsa felől, de tudta, hogy itt mindent a velejéig átitatott a mágia. A varázslat, amely ellen sem védekezni, sem harcolni nem tudott. Kiderült, hogy Loki számtalan dologban hazudott neki. De ebben az egy dologban igazat mondott. A herceg szavai úgy visszhangzottak a fülében, mint a halálos ítélete. És senki az asgardiak közül, még Fandral sem próbálta megnyugtatni, hogy megóvják az életét.
A reménytelenség úgy söpört végig rajta, mint egy fagyos vihar. Kiszívta belőle az örömöt, ami felmelegíthette volna, és az életet, ami erőt adhatott volna neki. Amikor a fák ritkulni kezdtek, és ő egy tó partján kötött ki, már nem okozott neki boldogságot az ezüstösen csillogó víztükör lélegzetelállító szépsége. Csak leült a parton, nem törődve azzal, hogy a mohával tarkított partmenti fű nedves, és eláztatja a ruháját. Felhúzta a lábait, a karjait a térde köré kulcsolta, és lehajtotta a fejét. Kétségbeesetten próbált emlékezni az otthonára, a portásra meg az egyetemista rikkancsra, de az emlékek elhalványultak, és hiába igyekezett megragadni őket, kicsúsztak az ujjai közül. A Föld eltűnt a csillagok között, és csak ürességet hagyott a szívében.
A semmi közepén lebegett, a szeme már nem akart látni, a füle már nem akart hallani, és a szívének is elment a kedve a dobogástól. Lehunyta a szemét, és elbúcsúzott a világtól, mert már nem volt, amiért érdemes lett volna élni.
Loki megtorpant, amikor meglátta a lányt a tóparton. Örömöt érzett, és megkönnyebbülést, amiért a lányt nem falták fel az éjszaka árnyai, és látszólag sértetlenül jutott el ilyen messzire. De ahogy közelebb lépett, már érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Újra láthatóvá vált, letérdelt a lány mellé, és a vállára tette a kezét. De Rosie meg sem rezdült. Szólongatni kezdte őt, de semmi válasz. Szembe fordult vele, és várta, hogy majd felemeli a fejét és ránéz, de hiába.
Loki őszintén megijedt. Szorosan megragadta a lány vállait, és rázni kezdte őt. Rosie néhány végtelennek tűnő pillanat múltán felnézett, de olyan volt, mint egy élőhalott. A szeme üres volt és jéghideg. A herceg elszörnyedt. Rosie-t akarta. A régi Rosie-t, aki halandó létére nem félt tőle, az asgardi hercegtől, gondolkodás nélkül visszabeszélt neki, akárcsak az öreg Godrud, aki nevetett tánc közben, és úgy énekelt, hogy képes volt felmelegíteni őt.
- Sajnálom… Annyira sajnálom… - suttogta, és szorosan átölelte a lányt, aki még mindig mozdulatlan volt. Megsimogatta az arcát, félresöpört egy hajtincset, hogy a szemébe nézhessen, de ott csak a csillagok pislákoltak. A lány lelke valahol máshol, nagyon messze járt.
- Nézz rám, kérlek. – szólította meg újra, aztán hogy nem kapott választ, kétségbeesetten felkiáltott. – Nézz rám!
A lány alig érezhetően megmozdult a karjában, és mintha mondott is volna valamit, de Loki nem hallotta, olyan erőtlen volt a hangja. A herceg lehunyta a szemét, és belekapaszkodott a halvány reménybe, hogy még nem veszett el minden. Valaha tanult egy varázslatot, melyet sohasem használt még azelőtt. Nem csak azért, mert túl sok energiába került, hanem azért is, mert még soha nem érezte szükségét annak, hogy valakin önzetlenül segítsen. De most semmire sem vágyott jobban.
Nagy levegőt vett, és koncentrálni kezdett. Visszaadni valakinek az élet örömét nem volt egyszerű feladat. Amikor az öreg mester megtanította neki ezt a varázslatot, kételkedve magyarázta el a részleteket. Nem bízott abban, hogy a fiatal herceg, aki csupán a hatalom kedvéért tanulta a mágiát, képes lesz-e valaha is olyan érzésekre, melyek a varázslat sikeréhez szükségesek.
Loki megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait. Most nem kételkedhetett saját magában. Térdre ereszkedett, és a sarkaira ült, szemben a lánnyal, aki közben újra visszasüllyedt a szörnyű katatóniába. Először nem tett mást, mint kiterjesztette a tudatát, hogy a gondolataival befogadhassa a külvilágot maguk körül. Éreznie kellett Alfheim lüktető és élettől duzzadó világának teljes egészét.
Közvetlenül mellettük ott hullámzott a csendes tó vize, a felszíne alatt halakkal és növényekkel, fent a levegőben meg a világító szárnyú éjszakai rovarokkal. A puha mohával benőtt parttól távolabb cserjék és fák kapaszkodtak a földbe mélyre nyúló gyökerekkel, és minél messzebb voltak tőlük, annál magasabbra emelkedett a koronájuk. Odafent, az ágak csúcsai fölött a fekete égen világított a hold, elhalványítva maga körül a csillagokat.
A herceg megfogta Rosie hideg kezeit. A lány nem reagált semmire, csak ült a földön, másik kezével még mindig a térdét fogta, és a fejét sem emelte fel. Loki elsuttogta a varázslat első szavait, és a lelkében felragyogó első érzéseket minden erejével a lány felé küldte. Kinyújtózott, és tapogatózva kutatni kezdett. A lány bensője olyan fagyos volt, mint a jégóriások világa, Loki beleborzongott. Nagyot szusszanva levegőt vett, és addig nem nyugodott, amíg rá nem lelt arra az aprócska kis drágakőre, amely a lány lelke volt. Képzeletben a tenyerébe fogta ezt a drágakövet, amely a lehető legkisebbre húzta össze magát a sötétben, és most hideg volt és fénytelen. Vissza kellett adnia a melegét és a ragyogását. Most csak ez számított.
Anélkül, hogy kiengedte volna a kezéből, a gondolatait közben szélesebb körbe terjesztette ki. Az éjszakai erdő szépségét a távolból feléjük szűrődő hangokkal gazdagította. Elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy a szobájában Volstagg – aki elunta a tehetetlen várakozást, mert nem tudott segíteni sem a Loki után kutató Thor-nak, sem a dühöngő Fandralnak – dudorászni kezdett. A dalocska egyszerű volt, de az élet szépségeiről szólt, mint Volstagg minden dala, ezért pont megfelelt. A dalt és a harcos vidámságát is végigvezette a lány szívéig.
Tovább mormolta a varázsigéket, szorította a lány kezét, és megállás nélkül kutatott az elf palota környékén bármi után, amiben ott ragyogott az élet gyönyörűsége. Meg kellett mutatnia a lánynak, hogy mi az, ami igazán fontos. Meg kellett győznie a reményvesztett lelket arról, hogy bár vannak könnyek, van fájdalom és kétségbeesés, de az élet sokkal erősebb. A nap felmelegít, és a szél képes elfújni a szenvedést.
És most jött a neheze. A varázslat csakis akkor működhetett, ha ez a rengeteg érzés megerősítést nyer a sajátjai által. Ha elég meggyőző tud lenni, hogy a világ valóban gyönyörű. Meg kell mutatnia Rosie-nak, hogy nincs egyedül, hogy nincs veszélyben, és hogy az élete igenis fontos másoknak. Legfőképp neki.
Szorosan lehunyta a szemét, visszanyelte a kétségeket, melyek azzal fenyegették, hogy elveszik az önbizalmát, és határozottságát. Saját szívét vette most célba, és egy pillanatnyi habozás után keményen megragadta benne a szerelmet, amit a lány iránt érzett. Nehéz volt megtartania, mintha folyton ki akart volna csúszni a kezéből, hogy szégyenlősen újra elrejtőzzön a mélyben. Összeszorította a gondolat-ujjakat, és rántott egyet rajta. Ekkor érezte először, hogy valami elszakadt benne. Gyorsabban kezdte szedni a levegőt, mert nem engedhetett meg semmilyen gyengeséget.
Kapkodva turkálni kezdett az emlékei között, és kiválogatott mindent, ami fontos lehet. Körbevette velük a forró és lüktető érzelemcsomagot. Alaposan becsomagolta a csodálattal, amit akkor érzett, amikor Rosie félelem nélkül felpofozta, meg a vággyal, amit tánc közben ébresztett benne. Hozzátett egy keveset a megkönnyebbülésből, aminek nem tudott ellenállni, amikor bizonyossá vált, hogy Rosie életben marad és meggyógyul az éj-elf támadása után. Végül az egészet szorosan körbekötözte a félénk reménnyel, hogy Rosie egyszer még az övé lehet, talán örökre.
Újra a lányra figyelt. Kereste a változás legapróbb jelét, és szinte felkiáltott az örömtől, amikor megérezte, hogy valami megváltozott. Rosie mocorogni kezdett a karjában, aztán elkezdett mélyeket lélegezni a hűvös éjszakai levegőből. Végül megborzongott, bár Loki érezte, hogy a bőre meleg. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány őt nézi, tekintetében nyoma sem volt félelemnek, megbántottságnak vagy szomorúságnak. Csak kíváncsiság ragyogott benne. Most már készen állt arra, hogy Loki befejezze a varázslatot.
Lehajtotta a fejét és maradék erejével átadta a lánynak mindazt, amit mindennél fontosabbnak és drágábbnak tartott. Érezte, hogy saját szíve üressé válik, miközben a kezében tartott aprócska lélek magába szívja az ő erejét. A lány lelke felizzott a beléje pumpált életerőtől, fényessége visszatükröződött Rosie szemeiben, aztán kitört a testéből, fel az ég felé, egy pillanatra megvilágítva körülöttük az éjszakát.
Rosie szemei tágra nyíltak, és felnevetett, úgy, ahogy már hosszú idő óta nem nevetett. Loki érezte, ahogy megérinti őt a lányból áradó vidámság és melegség, de hirtelen túl gyengének érezte magát, és a földre kellett támaszkodnia, hogy ne dőljön az oldalára. Megértette, hogy itt az idő megfizetni az árat. Mosolygott, ahogy a lány megszorította a kezét, ahogy megsimogatta a haját, de közben hívogatta lent a hűvös pázsit a tó partján, annyira szeretett volna már lefeküdni és aludni.
- Loki! – kiáltott fel a lány rég hallott vidámsággal a hangjában. – Mit keresel itt? Utánam jöttél? Annyira boldog vagyok!
Megpróbálta átölelni a herceget, de nem bírta őt megtartani, és a férfi a földre hanyatlott.
Rosie semmit sem értett. Halványan emlékezett rá, hogy veszekedtek, megint, de mindez olyan kicsinyesnek és lényegtelennek tűnt ahhoz képest, hogy a férfi most itt volt vele. Aggódni kezdett, bár nem tudta, miért. A herceg a páncélja nélkül, a földön fekve egyszeriben sebezhetőnek tűnt. Látni akarta a férfi kék szemeit, melyekben egy perccel azelőtt még visszatükröződött a hold fénye. Most, hogy ez a fény a szempillái mögé rejtőzött, Rosie úgy érezte, a tó partját is birtokba veszi az éj sötétje, és azzal fenyegeti, hogy őt magát is elnyeli.
- Rosszul vagy? Mi történt?
Loki csak sóhajtott egyet és a hátára fordult.
- Már nincs baj… Már jól vagy…
- Én jól vagyok, persze… - bólogatott a lány. – De mi van veled? Mondd már, mi történt!
- Megmentettem a lelked… Visszaadtam az életkedvedet…
- Egy szót sem értek! – rázta meg a lány mérgesen, miközben egyre több minden jutott az eszébe, és világosabban kezdte látni a dolgokat. – Tudom, hogy csináltál valamit. Tudni akarom, mi volt az! Pocsékul éreztem magam. Dühös voltam az egész világra, de legfőképp rád. Most meg olyan vagyok, mint aki megrészegült a boldogságtól, amiért itt vagy velem. Úgyhogy ne kezdd megint a titkolózást, hallod?
Loki megpróbált felkönyökölni. Félig-meddig sikerült is.
- Csak megmutattam neked, mi a fontos és milyen értékes az életben. Most már mehetsz.
Rosie megrázta a fejét.
- Csak veled együtt. Nem hagylak itt.
- Menj már… És küldd ide Thor-t, ha kérhetem… Siess… Fandral vár… - Loki kimerülten lehunyta a szemét. Már ez a kevés beszéd is túl nehéz volt.
- Nem érdekel Fandral! – kiáltott a lány, és föléje hajolt. Megragadta a ruháját, és jól megrázta. – Nézz rám, te gazember! Azt hiszed, büntetlenül hozzám vághatod az érzelmeidet, aztán meg elküldhetsz? Mindent megmutattál, nem emlékszel? Tudom, hogy nélküled már rég halott lennék.
Loki kierőszakolt magából egy vigyort.
- Örülök, hogy megint képes vagy veszekedni. Jó jel…
Rosie cserébe megint jól megrázta.
- Szedd össze magad és állj fel végre.
- Nem tudok…
- Tessék? Egy szavadat sem hiszem!
- Minden varázslatnak ára van, kicsi halandó. És most fizetek.
- Mivel? Az életeddel? – kérdezte Rosie hitetlenkedve.
Loki elmosolyodott, és megsimogatta a lány arcát.
- Mindig is gyorsan tanultál…
- Nem! – sikoltotta a lány, és két tenyerébe fogta a férfi arcát, hogy az kénytelen legyen újra a szemébe nézni. – Ezt nem engedem. Érted?
- Ebbe most nincs beleszólásod… - suttogta a herceg, és Rosie megértette, hogy komolyan beszél. Elszorult a torka és tehetetlen könnyek folytak végig az arcán.
Már nem kiabált. Alig jöttek ki a hangok a torkán, pedig beszélni akart, kérdezni és választ kapni mindenre.
- Miért tetted? Miért…?
Felesleges kérdés volt, hiszen tudta a választ. Loki megmutatta neki, mit érez. Még ha ahhoz nem is volt elég bátorsága, hogy szavakba öntse, attól még igaz volt.
- Már nem érdekes… - suttogta a herceg.
- Nézz rám! – fogta meg az arcát a lány. – Nem hagylak itt!
Loki megpróbált elfordulni, hogy a lány ne lássa a szemét. Bármennyire is gyenge volt, meghalni azért nem fog, már ha Thor időben eljön érte. De a lánynak ezt nem kellett tudnia. Ő pedig most pihenni akart.
Rosie azonban határozottan visszafordította magához. Esze ágában sem volt elmenni és itt hagyni a férfit egyedül, magatehetetlenül az éjszakai erdőben. Kétségbeesetten próbált tenni valamit, de nem talált már szavakat, melyek segíthettek volna, és ostobának érezte magát, amiért nincs hatalma a varázslat fölött. Jobb híján odabújt a herceghez, és úgy csókolta, mint aki soha többé nem akarja abbahagyni.
Loki egy valószínűtlenül rövid időre végtelen boldogságot érzett, de a csók lezárta a varázslatot, és a teste megfeszült az elviselhetetlen fájdalom-hullámtól, ami a következő pillanatban belécsapott. Rosie érezte, hogy a férfi teste elernyed, és a keze, amely az előbb még a lány haját cirógatta, élettelenül a földre esik. Halálra váltan igyekezett felébreszteni őt, de hiába. Sem a kiabálás, sem a sírás, sem a fenyegetőzés nem használt. Végül megpróbálta felemelni a földről, de nem boldogult vele.
Rettegett, hogy itt kell hagynia egyedül. De nem jutott eszébe okosabb. Ha elég gyorsan rohan vissza a palotába, még azelőtt visszaérhet Thor-ral, hogy egy őr felfedezné Lokit. Folyamatosan győzködnie kellett magát, hogy ez lesz a legjobb. Még egyszer átölelte az öntudatlan férfit, és felállt.
Abban a pillanatban hátulról valaki vasmarokkal szorította meg a karjait, és ő képtelen volt megmoccanni. Amikor egy fegyver hideg acélja ért a nyakához, megmerevedett.
- Jó kislány… - sziszegte egy férfi, és ő rémülten ismerte fel a titokzatos éj-elf hangját. – Mutasd meg szépen, milyen engedelmesek a halandók.
Rosie a földön heverő hercegre sandított. Loki sápadtan és mozdulatlanul feküdt a holdfényben. A lány szíve hevesen vert még a nehezen megszerzett boldogságtól, de az esze visszarángatta a földre. Nehéz volt semmibe venni a fejében sikoltozó rémületet. Vergődni kezdett Khastyen szorításában, mire a penge újra a bőrének nyomódott.
- Kár lenne a szép nyakadért… - nevetett gúnyosan az éj-elf, ezért Rosie inkább nem mocorgott többet. A férfi odébb rángatta őt, aztán odaszólt valakinek a sötétben, akit a lány nem látott.
- Hozzátok őt is.
Egy másik alak bontakozott ki a fák körüli sötétségből, és ahogy a holdfény az arcára esett, Rosie látta, hogy egy másik éj-elf az, karddal az oldalán. A herceg fölé hajolt, aztán felnevetett, és oldalba rúgta.
- Elég már. Sajnos úgysem érzi. Inkább szedd le róla. – morogta Khastyen.
Rosie felsikoltott, amikor az éj-elf a herceg fölé hajolt, és újra megpróbált kiszabadulni. Khastyen a kését ezúttal az oldalába nyomta, és olyan kínzásokról suttogott a lány fülébe, hogy az elsírta magát a rémülettől. A másik harcos Loki nyakához nyúlt, majd előhúzta onnan a csillagmedált.
- Ostoba… - nevetett fel Khastyen, és a lány megértette, hogy a medál volt az oka, amiért rájuk találtak. Tényleg ostobaság volt. De talán Loki nem tudta, mire képes az ékszer.
Remegve és tehetetlenül hagyta, hogy magukkal vigyék. A kardja emléke a derekán szellemként kísértette, de be kellett vallania magának, hogy valószínűleg elő sem tudta volna húzni még akkor sem, ha magával hozza. Az éj-elfek valódi harcosok voltak, míg ő hozzájuk képest csak incselkedett a fegyverrel. A kezeit szíjakkal kötözték össze, és az éj-elf a késével terelte maga előtt, amíg el nem érték az erdőben elrejtett lovakat. Loki testét keresztben felkötözték egy lóra, Rosie-t pedig Khastyen ültette maga elé a nyeregbe.
- Ne félj, vigyázok rád. – nevetett gúnyosan, láthatóan elégedetten, amiért a lányt megbénította a saját félelme. – És őt se hagyd leesni a lóról. – szólt oda a társának, a hercegre bökve karcsú ujjával.
Rosie belebámult a sötétségbe. Meg sem fordult a fejében, hogy a saját élete miatt aggódjon. Csakis Loki acélkék szemei látta maga előtt, ahogy lassan eltűnik belőlük a fény.