16.
Thor számolatlanul rótta a köröket a szobában, megállás nélkül forgatva a kezében Mjolnir-t, a harci kalapácsot. Néha fel is dobta, és úgy kapta el, hogy oda sem nézett. Az arca azonban nem azt tükrözte, mintha jól szórakozna. Gondterhelten ráncolta a homlokát, miközben azon morfondírozott, helyes volt-e Lokit elengedni.
Fandral arcát a tenyerébe rejtve ült az ágy szélén. Miután Volstagg megígértette vele, hogy nem rohan a lány után, elengedte. A harcos remegett a tehetetlenségtől. Sif mellette ült és próbálta megnyugtatni, bár nem sok sikerrel. De akkor sem hagyta magára a barátját.
Döngő lépteket hallottak kintről, és Volstagg lépett be az ajtón, az egyik kezében egy kancsóval, a másikban meg egy csomaggal, amiről kiderült, hogy étel van benne.
Thor elvette tőle a kancsót, és jót húzott belőle.
- Hé! – méltatlankodott a harcos. – Hagyj nekünk is!
- Késő éjszaka van… - jegyezte meg Sif, miközben körbejárt a kancsó. – Féltem Rosie-t. Lehet, hogy bátor és talpraesett, de akkor is csupán egy halandó. Még én sem merészkednék egyedül ki az elf erdőbe, főleg nem éjszaka.
- Loki utána ment. Majd visszahozza. – vélekedett Volstagg, láthatóan sokkal kevésbé aggódva a halandó miatt, mint a többiek. A csomagból előhúzott egy sült húsnak látszó valamit. Amíg volt ennivalója, őt nehezen lehetett kihozni a sodrából. Fandral azonban dühösen felpattant, amikor meghallotta a herceg nevét.
- Nekem kellett volna utána mennem! – méltatlankodott. – Miért nem engedtétek?
- Mert végigcsörtettél volna a palotán, nevetségessé tettél volna bennünket, és felhívtad volna a figyelmet bizonyos dolgokra. – vágta rá Sif, és a férfi vállára tette a kezét, aki ettől az érintéstől sem lett sokkal nyugodtabb.
- Mindegy, hogy mit tett Loki. Ő az egyetlen közülünk, aki feltűnés nélkül megtalálja a lányt, és vissza is hozza, lehetőleg egy darabban. Ráérünk az öcsémet utána is kirázni a páncéljából. – bólogatott Thor.
- Akkor is késő van. – duzzogott Fandral. – Órák óta eltűntek. Mégis milyen messzire juthatott Rosie gyalog?
Sif félrebiccentett fejjel a harcosra nézett, mintha mérlegelte volna a tényeket, majd Thor mellé lépett.
- Igaza van… Mostanra már hallanunk kellett volna felőlük. Mennünk kellene.
Thor, akitől rangja lévén a többiek a végső döntést várták, habozott. Ismerte jól az öccsét, ám mégis csak a testvére volt. És Thor ezt soha nem felejtette el. Bízni akart benne, a körülmények ellenére is. Nagyon is tisztában volt Loki képességeivel, és már neki is feltűnt, hogy az öccse késik. Régen itt lett volna az ideje, hogy legalább valami üzenetfélét küldjön, ha már visszaérni még nem tudtak. Thor nem mutatta ki, de féltette őt. És a halandó lányt is.
- Jól van, megyünk. – döntött végül, Fandral legfőbb örömére.
Volstagg befalta a maradék húst, Sif pedig ellenőrizte a fegyvereit.
- Mit mondunk az őröknek, amikor kilovagolunk a palota kapuján?
- Megsétáltatjuk a lovat, amit Sif kapott kölcsönbe. – vigyorgott Thor. – Különleges elf fajta, kell neki a holdfény.
- Egy szavunkat sem fogják elhinni. – ellenkezett Fandral.
- Ó, de igen! – nevetett a herceg, és megforgatta a harci kalapácsot. – Én tudom!
A palotában már éjszakai nyugalom honolt, csak néhány szolga és az őrök lézengtek a folyosókon. Gond nélkül jutottak el az istállókig, és egyetlen elf szolga sem mert kérdéseket feltenni, amikor meglátták a herceg harci kalapácsát. A palota kapuján már anélkül jutottak ki, hogy az őrök figyelemre méltatták volna őket. Megsarkantyúzták az elf paripákat, és kivágtattak a holdfényes éjszakába.
Amikor tisztes távolba értek a palotától, egy alkalmas helyen megálltak, és azon tanakodtak, merre is keressék Lokit és a lányt.
- Bárcsak itt lennének apád hollói, Thor. – jegyezte meg Sif. – Ők mindent látnak, megtalálnák őket azon nyomban.
- A hollók Odin szemei, szerelmem, az lehet, hogy jó a szemük, de egy vadászkutyával mégis többre mész, ha elvesztettél valamit. – mosolygott rá Thor, akinek a sötétben csak a sisakján levő szárnyakat, meg a kezében tartott Mjolnir-t lehetett látni, ahogy megcsillant rajtuk a holdfény.
- Körös-körül erdő van a palota körül, de van egy kis tó is, nagyjából arrafelé, amerről Asgard-ból jövet érkeztünk. Talán ott megpróbálhatnánk. – mondta Volstagg.
- És te honnan tudsz a tóról? – kérdezte mogorván Fandral.
- A szolgáló mondta, akitől a pótvacsorát kértem. – nevetett fel a harcos. – Megkérdeztem tőle, hol szokott sétálni, ha egy kis magányra vágyik.
Thor is vele kacagott, és megveregette a vállát. Volstagg két kézzel tudta csak visszafogni a lovát, mert az hirtelen ugrott egyet, amikor megérezte Thor kezének erejét.
- Ügyes voltál, barátom. Késő van, de egy próbát megér. Siessünk!
Vágtára fogták a lovakat, melyek a sápadt hold fényét követték, és ügyesen kikerültek minden követ és gyökeret. Hamarosan el is érték a tavat, amiről a szolgáló beszélt.
Kikötötték a lovakat, majd előhúzták a fegyvereiket, és elindultak, hogy gyalogszerrel nézzenek körbe a tónál.
- Semmit sem látok. – panaszkodott Volstagg. – Hozhattunk volna néhány fáklyát.
Thor erre megforgatta a kalapácsát. Mjolnir felragyogott, és a tó fölött a magasban felhők kezdtek gyülekezni. Aztán lecsapott az első villám.
- Hé! – fogta le a kezét Sif, túlkiabálva a mennydörgést. – Ez túl feltűnő!
- Majd azt mondom, veszekedtünk.
- Sohasem veszekszünk! – méltatlankodott Sif.
- De az elfeknek nem mondtad el, ugye, szerelmem? – nevetett Thor, és a lányra kacsintott.
Thor villáma hosszabb ideig ragyogott, mint bármely földi rokona. A kékes ragyogás szinte nappali fénybe burkolta a kis tavat, meg a partján álló fákat, így könnyedén megvizsgálhatták a partot. Fandral éles szemei hamar felfedezték a helyet, ahol letaposták a füvet, és aztán meglátta a lábnyomokat is. Látott egy mélyebb, ám kisebb lábnyomot, és kettőt, melyek viszont csak halványan rajzolódtak ki a talajon.
- Thor! – kiáltotta. – Még egy villámot!
A herceg megpörgette a kalapácsot, és a következő csattanásnál Fandral már jobban megnézhette magának a nyomokat.
- Találtam egy női lábnyomot, de nem elfé. Biztos, hogy Rosie itt volt. Viszont volt vele két elf is. Valószínűleg férfiak, mert nagyobbak a nyomok. De kik lehettek azok? Nem tudtam, hogy vannak elf ismerősei. – tette hozzá keserűen.
Úgy érezte, valójában nem is ismeri a halandó lányt. Csalódottság lett rajta úrrá, miközben próbált minél többet megtudni a nyomokból. Látta, hogy a fák közé vezetnek, és felkiáltott:
- Thor!
Újra lecsapott egy villám a tó mellett, és Fandral futni kezdett, szemét végig a nyomok tartva. Ahogy bekanyarodtak a fák közé, hamarosan észrevette a helyet, ahol a lovakat korábban az elfek elrejtették.
- Lóval mentek tovább! – kiáltotta vissza a többieknek.
- Mire várunk? Menjünk. – mondta Volstagg, amikor visszamentek Sif-hez.
Fandral azonban csak rázta a fejét.
- Túl sötét van. Nem is ismerjük az erdőt. Csak nyomukat veszítenénk, felesleges…
Reménytelenséggel az arcán ült vissza a lovára.
- Visszamegyünk? – kérdezte Thor.
- Vissza. – bólintott. –Meg kell várnunk a reggelt.
- Fandral… Rosie nem ismer elfeket. – jegyezte meg óvatosan Sif.
- Tudom. Attól félek, nem jószántából tartott velük.
- De akkor hol van Loki?
- Nem tudom, Sif! – kiáltott fel Fandral keserűen. – De hogy őszinte legyek, nem is érdekel! Megkeresem Rosie-t, de nem fogom a bőrömet kockáztatni amiatt a semmirekellő hazug miatt!
- Asgard hercegéről beszélsz. – léptetett mellé Thor a lóval. – Vigyázz a nyelvedre.
Fandral fejet hajtott a herceg előtt.
Persze egyikük sem gondolta komolyan. Sem Thor a kioktatást, sem Fandral a megalázkodást. Ahhoz túl jó barátok voltak, túl sokszor mentették már meg egymást a harcmezőkön, hogy a herceg megsértődjön egy ilyen megjegyzés miatt. Thor nem is volt igazán dühös, inkább csak megszokásból védte a testvérét.
Szótlanul lovagoltak vissza a palotába. A lovakat ráhagyták az álmosságtól nagyokat pislogó lovászfiúra, aztán megegyeztek abban, hogy kora reggel találkoznak, és eldöntik, hogyan tovább. Volstagg még belépett Loki szobájába a söröskorsóért, aztán mind nyugovóra tértek.
Rosie kétségbeesetten igyekezett ébren maradni a nyeregben. Egyszer elbóbiskolt, mert az erdőben mély sötétség volt már, a keskeny ösvényen bandukoló ló pedig elringatta. De amint felriadt az éj-elf gúnyos kuncogására a háta mögött, többé nem akarta ezt megkockáztatni. Összekötözött kezével megdörzsölte a szemét, és jobb híján a ló lépteit számolgatta. Ahogy hajnalodott, hűvösebb is lett, és amikor egyszer megálltak pihenni, a nedves fűvel megmosta az arcát. Attól felfrissült egy kicsit, bár alvás nélkül egyre kimerültebbnek érezte magát. Félt rápillantani Lokira. De anélkül is érezte, hogy a férfi még mindig öntudatlan. Azt tudta, hogy még él… ezt Khastyen rendszeresen ellenőrizte. Minden jel szerint élve volt rá szükségük. Ezért az egy dologért hálás volt nekik.
Ahogy megjelentek a reggeli fények az égen, konok elszántság öntötte el a lelkét, és gondolkodásra kényszerítette magát. Lehajtotta a fejét, mint aki megadta magát a sorsának, de közben azon járt az agya, milyen lehetőségei lehetnek a szökésre. Arra nem is gondolt, hogy megpróbálja kiszabadítani a herceget. Szüksége volt az asgardiak segítségére, de ahhoz vissza kellett jutnia a palotába.
A világosban végre jobban megnézhette magának az éj-elfeket. Khastyen persze észrevette, hogy őt bámulja, de csak vigyorgott, és nem tette szóvá. Az éj-elf magas volt és karcsú. Szabályos és a jellemétől eltekintve egészen megnyerő arcát hófehér hajzuhatag keretezte, mely jóval a lapockája alatt ért csak véget. A szemei szürkék voltak, akárcsak a ruhája, melynek csuklyáját a fejébe húzta, hogy védje magát a nap erős sugaraitól. Keskeny, hajlított pengéjű kardja, és több kése is volt. Az egyiket az övében hordta, és mindig a markolatán volt a keze, amikor a lány közelében volt. A csillag alakú medált nyíltan viselte. Rosie megismerte, épp olyan volt, mint a halott éj-elfen az asgardi istállóban.
Társa nem viselt ékszereket, sem túl sok fegyvert. Csak egy íj volt nála, és egy kés az övébe tűzve. Láthatóan csak egy alattvaló volt, jóval alacsonyabb rangú, mint a másik. Azonban még ő is valószínűtlenül gyönyörű volt egy földi ember szemében.
Nem merte Khastyen-től megkérdezni, meddig lovagolnak még. Utólag ostobának tartotta magát, amiért korábban azt hitte, reggelre megérkeznek a céljukhoz. Azonban csalódnia kellett. Megálltak, de csak egyszer, hogy a lovak egyenek és pihenjenek egy kicsit. Az éj-elfek nem ettek, ő sem kapott semmit, csupán egy kevés vizet. Fáradt volt és nagyon éhes. De amikor az éj-elf szemébe nézett, tudta már, hogy ez volt a cél. Meg akarták törni,
Ő azonban nem akarta megadni nekik ezt a szívességet. Lehunyta a szemét, és az előző éjszakára gondolt. Annyi csodálatos érzést kapott a herceg varázslata által, hogy volt elég, amiből erőt meríthetett magának az útra. Amikor egy kicsit is elbizonytalanodott, csak rápillantott a herceg testére a másik lovon.
Khastyen kiadta az indulási parancsot, és tovább lovagoltak. Hamarosan maguk mögött hagyták az erdőt, és egy végeláthatatlan síkságra értek. Annak alapján, amit látott belőle, Rosie úgy becsülte, hogy akár egy hétig is utazhatnának, akkor sem érnének a végére. De nem mentek olyan sokáig. Néhány órával később egy folyóhoz értek, mely olyan gyors folyású volt, hogy a partja mentén végig hatalmas sziklák sorakoztak, melyeket a víz görgetett az átkelni vágyók útjába. Khastyen leszállt a lóról, és lépésben vezette tovább az állatot a kövek között. A másik éj-elf ugyanezt tette. A lány megkönnyebbült, hogy legalább egy kis időre egyedül maradhatott a nyeregben. A víz dübörgött mellettük, ahogy a lovakkal lépésben haladtak a folyás irányával ellentétesen. Egy ideig még kerülgették a sziklákat, végül egy ponton megálltak. A lánynak fogalma sem volt, hogyan mennek majd tovább, de amikor megkerültek egy gigantikus sziklát, a túloldalon egy barlang száját vette észre. Khastyen visszaült a nyeregbe, és behatoltak a barlangba.
Rosie-t néhány méter után koromfekete sötétség vette körül. Szó szerint semmit sem látott. Az érzés olyan ismerős volt, hogy beleborzongott. Úgy kezdett el viselkedni, mint a vaksága idején. Elfelejtette a szemeit, és inkább a fülére meg az orrára hagyatkozott. Csak akkor lepődött meg, amikor az előttük haladó másik éj-elf rápillantott. A férfi szeme vörösen izzott. A lány azt gyanította, hogy talán így látnak a sötétben.
A lovak patájának tompa dobogását, a falakról néhol lecsöpögő vizet meg a háta mögött szuszogó éj-elfet leszámítva semmi sem volt a barlangban. Úgy negyedórányi lovaglás után beljebb értek, távoli világosságot vett észre. És ahogy elérték az első fáklyákat, a barlangot egyszeriben megtöltötte az élet.
Megérkeztek az éj-elf táborba. A lány azonban megrökönyödött, amikor legalább annyi elfet látott, mint fehér hajú éj-elfet. Sylfain király sohasem engedett volna ennyi ellenséget a birodalmába. Az elfek jelenlétéből tudta, hogy Lynthael is itt van. Bár valójában nem őt árulták el, mégis szörnyen dühös lett a hercegnőre. És mivel a düh egy időre megszabadította a félelmeitől, úgy gondolta, ápolgatja még magában egy kicsit ezt az érzést. Minél tovább marad erős, annál jobb. Lynthaelt pedig amúgy sem volt nehéz utálnia.
Nem kellett sokáig várnia arra, hogy személyesen is találkozhasson utálata tárgyával. Khastyen megállás nélkül végiglovagolt a táboron, melyet a végtelennek tűnő barlangban rendeztek be. Egymás mellett, szorosan sorakoztak a barna és zöld anyagból varrt sátrak, összebújva, mintha félnének a sötétben. Csak a közöttük hagyott keskeny folyosókon lehetett végighaladni, de ott is csupán egy lovas fért el. Az éj-elf vezér mélyen a barlangban megállt egy hatalmas sátor előtt. Szó nélkül lerángatta a lányt a lóról, és maga előtt löködte végig egészen a sátor bejáratáig. Rosie a férfi fájdalmas szorításában vergődve kénytelen volt elviselni az éj-elf őrök nyilvánvaló undorral terhes tekintetét. A fáklyafényben egyikük szeme sem világított vörösen, de így is épp eléggé fenyegetőek voltak. Mindegyikük hosszú, keskeny pengéjű kardot, és íjat is viselt.
A sátorból Lynthael lépett elő egy hozzá képest egyszerű, ezüstszínű ruhában. Vörös haját ezüst ékszerek sora fogta össze. Elégedett mosollyal csapta össze a tenyerét, amikor meglátta őket. Annyira magabiztosnak tűnt, hogy Rosie még dühösebb lett. Khastyen azonban még nem oldozta el, és így elég nehéz lett volna megtépnie a hercegnő frizuráját, pedig nagyon is kedve lett volna hozzá.
- Micsoda örömteli viszontlátás! – mosolygott a hercegnő elbűvölően, és néhány könnyed tánclépéssel odalejtett az éj-elfhez. Szemérmetlenül szájon csókolta, aztán egy lemondó sóhajjal a halandó lányhoz fordult. A következő pillanatban azonban eltűnt az arcáról a mosoly, és visszakézből egy hatalmas pofont adott Rosie-nak.
– Ezt Lokiért! – sziszegte eltorzult arccal, és az éj-elfnek kellett odébb tessékelnie, különben tovább ütötte volna a lányt.
Rosie lehajtotta a fejét, és megnyalta a száját. A vér fémes ízét érezte a nyelvén, és a fájdalom szúró tüskéit az ajkán. A hercegnőre pillantott, aki azonban már egyáltalán nem foglalkozott vele.
- Hol van a herceg? – kérdezte Lynthael, mire Khastyen a háta mögé mutatott.
A hercegnő odasétált a másik lóhoz, és egy mozdulattal Loki fejére tette a kezét, mely akár még gyengéd is lehetett volna. De aztán összeszorította az ujjait, és durván felrántotta a herceg fejét a hajánál fogva. Elmélyülten vizsgálgatta a sápadt, öntudatlanságba merült arcot, majd néhány pillanat múlva elengedte, és visszafordult.
- Azt akarom, hogy holnap reggelre eszméleténél legyen, és álljon meg a saját lábán. Legyen tudatában mindennek, amikor az én harcosom elveszi tőle az életét.
Tettetett udvariassággal meghajolt a halandó felé, aztán gonoszul felkacagott. Khastyen hátulról meglökte a lányt, aki így kénytelen volt követni a hercegnőt a sátrába. Rosie megpróbált hátranézni, a másik ló felé, de az éj-elf újra meglökte. Felemelte a kezét, és megtörölte a száját, aztán belépett az őrök között a sátorba.
A hercegnő sátra fényűzően volt berendezve, hogy tulajdonosának minden szeszélyét kielégítse. A barlang alja ki sem látszott a rengeteg puha szőrmétől. Rosie-nak fogalma sem volt, milyen állattól származtak, mert ezüstszürke és türkiz színű volt mindegyik. Mindegyik sarokban fáklyák égtek, hogy elűzzék a barlang sötétjét. Lehet, hogy Lynthael eladta magát az ellenségnek, de attól még elf volt, aki képtelen volt fény nélkül létezni. Ledobta magát egy fekvőalkalmatosságra, melyen párnák sorakoztak. Az éj-elf megragadta Rosie vállát, és kényszerítette, hogy letérdeljen a hercegnő elé.
- Milyen közönséges… - húzta el a száját Lynthael. Rosie nagyjából egyet is értett vele, ha belegondolt, hogyan nézhet ki a hosszú lovaglás után, piszkosan és vérző szájjal. – Nem így képzelnéd el a harcost, aki Gelfyon kardját viseli majd, ugye, szerelmem?
- Te mondtad, hogy az asgardi herceg jól választott. Egészen biztos vagy benne? Ez a lány lát… – kérdezte Khastyen, miközben a térdelő lányt kerülgette.
- Biztos vagyok. A látás csupán elhanyagolható apróság. – hajolt előrébb a hercegnő, majd felpillantott az éj-elfre. – Meglátod, holnap reggel dicsőségesen áll majd előttetek, hogy az első csapással megadja a jelet a háborúra.
- Úgy legyen. – hajolt meg Khastyen. A hercegnő csókot dobott felé, ő pedig kiment a sátorból.
- Ketten maradtunk, nők egymás közt. – mosolygott Lynthael a lányra. – Csevegjünk hát…
Rosie-nak lett volna pár ötlete a lányos csevelyhez, de egy időre megfeledkezett róluk, amikor a hercegnő újra pofon vágta, és ő elvesztve az egyensúlyát hátraesett a szőrmékre.
- Jól figyelj a szavamra, halandó. – vicsorogta az elf lány, a legkisebb kedvesség vagy udvariasság nélkül a hangjában. – Lehet, hogy te vagy a szűz kardjának hordozója, de akkor is csak egy mocskos kis kérészéletű vagy. Elvégzed a feladatodat, különben megkeserülöd.
- Azt hiszed, önként megteszem? – nyögte Rosie, ahogy összekötözött kézzel megpróbált talpra állni.
- Ó, igen… - bájolgott a hercegnő, mint mindig, amikor nagyon meg volt elégedve saját magával. – Tudni fogom, mi az, amivel rávehetlek arra, hogy megtedd, amit kérek.
Rosie megpróbált értelmet keresni a hercegnő szavai mögött.
- De az erőszak… Nem kényszeríthetsz…
- Miért is tenném? – mosolygott Lynthael. – Arra nem lesz szükség, meglátod.
Rosie lázasan törte a fejét, mit is akarhat az elf hercegnő.
- Fáradtnak tűnsz.- simogatta meg a fejét Lynthael, mire a lány tüntetően elfordult. – Hadd segítsek. Nekünk össze kell tartanunk… Egy oldalon fogunk állni, és én szeretném, ha mindened meglenne, amire csak vágysz.
- Engedj el, te boszorkány. – morgott Rosie, és felemelte összekötözött kezeit.
- Annyira szeretnék bízni benned… - A hercegnő sajnálkozva forgatta a szemeit. – De még túl korai. Talán majd ha ettél…
Kikiabált az őröknek, és hamarosan egy szolgáló érkezett enni- és innivalóval. A hercegnő mindent a lány kezébe adott, még a poharát is maga töltötte meg és adta oda neki. Közben mosolygott és megállás nélkül arról csacsogott, hogy milyen ruhát szeretne másnap viselni, amikor megtörténik a nagy esemény.
Bár a gyomra követelőzött, Rosie lassan evett, mert nem akart rosszul lenni. Kortyonként itta ki a gyenge bort is, amit kapott. Közben átfutott az agyán, hogy esetleg meg akarják mérgezni, de aztán elvetette ezt az ötletet. Lynthaelnek szüksége van rá, hogy megvalósítsa a terveit. Fogalma sem volt még, hogyan fog kimenekülni ebből a csávából úgy, hogy se neki, se Lokinak ne legyen bántódása. Szerencsére volt ideje gondolkodni, és végül eszébe jutott, hogyan is nyerhetné el a hercegnő bizalmát. Amikor lenyelte az utolsó falatot, csendesen megszólalt:
- Loki megbántott engem. – Elégedetten látta a szeme sarkából, hogy a hercegnő felemelni a fejét, és elkerekedett szemmel bámul rá. – Annyi mindent ígért nekem, amiről a Földön nem is álmodhattam. Aztán meg kinevetett, és azt mondta, ostoba halandó vagyok, aki méltatlan egy asgardi herceghez.
Szomorúan lehajtotta a fejét, de közben figyelte a hatást.
- De azt elmondta, milyen dicsőséges sors vár rád, nem? – csodálkozott Lynthael. – Aki a szűz kardját forgatja, arra örökké emlékezni fognak, és nevét hősi énekek zengik majd.
- Összetörte a szívemet. – préselt ki egy könnycseppet Rosie a szeméből. Nem volt benne biztos, hogy elég meggyőző lesz a színjátéka. – Az asgardiak pedig nem akartak hazaengedni. Meg kell fizetniük ezért.
A hercegnő nem győzött ámulni a lány szavait hallva.
- Nem hittem volna, hogy téged is megsebzett az az utolsó gazember! De meglásd, elégtételt nyersz majd, amikor végzel vele.
- Akkor add ide a kardot! – emelte fel elszántan a fejét Rosie.
- Sajnálom… Még nem lehet. Fel kell készítenünk téged. Pihenned kell, és meg kell tisztulnod. Akkor már méltó leszel rá.
Félrebillentett fejjel a hercegnőre nézett, és olyat mondott, amitől neki nevethetnékre támadt, Lynthael viszont könnyes szemmel a nyakába borult:
- A hajam egyszerűen rémes. Te olyan gyönyörű vagy, biztosan segítesz majd nekem…
Rosie csak azért volt képes végigjátszani a színjátékot nevetés nélkül, mert közben Loki miatt aggódott. A hercegnő a nagyra törő tervei ellenére olyan volt, mint egy fiatal tizenéves lány, a külsőségek iránti végtelen elfogultságával, meg a szeszélyes, követhetetlenül csapongó érzelmeivel. Sem Khastyen-t, sem más férfit nem engedett a sátor közelébe. Miután személyesen vágta le a lány kezéről a kötelet, behívott egy elf szolgálót, aki bekente a lány csuklóját ott, ahol felsértette a bőrt a kötél. Aztán engedte neki, hogy megmosakodjon. Háromszor küldte vissza a saját cselédjét, mire az olyan ruhákkal tért vissza, melyek megfeleltek az ízlésének.
Rosie már egészen megszokta, hogy amióta elhagyta a Földet, folyton csak öltöztetik. Ráadásul Lynthael szívügyének tekintette, hogy a harcos, aki majd a szűz kardját viseli, megfelelően nézzen ki. A halványkék ing, meg a sötétkék nadrág tényleg illett hozzá, ez nem volt kétséges. Puha elf csizmákat kapott, melyekben szinte meztelennek érezte a lábait, ám ahogy lépett néhányat, meglepően erősnek érezte a lábbeliket. Kapott egy kissé férfias zekét is, melyet aprólékos és finom hímzések díszítettek.
A barlangban nehezen tudta követni az idő múlását, de ezzel a hercegnő is így volt, mert rendszeresen azzal zargatta a sátor előtt álló őröket, hogy mondják meg neki, mikor lesz már dél. A lány úgy érezte, nem több egy halálosan veszedelmes játékbabánál a hercegnő kezében. Lynthael megmosdatta és szép ruhába öltöztette, csak azután merte a kezébe venni. Az ebédnél már egyenrangú félként bánt Rosie-val, bár még egy kissé elégedetlennek látszott. Az ételt egy alacsony asztalkán tették eléjük, és mindketten párnákon ültek mellette.
Semmi értelmesről nem beszélgettek evés közben. Lynthael megjegyzéseket tett az ételre meg az éj-elf szakácsokra, amiért azok nem eléggé kifinomultan főznek. Megkérdezte Rosie-t, szerinte is vonzóbb-e Khastyen, mint bármelyik másik elf, aztán kifaggatta a lányt a földi férfiakról. Más nem érdekelte. Aztán arról kezdett el beszélni, hogyan kellene Rosie-nak viselnie a haját ahhoz, hogy a lehető legjobb benyomást tegyen. A lánynak itt lett elege.
- Fenség… - szólította meg a hercegnőt udvariasan, mielőtt engedett volna a csábításnak, hogy tönkretegye annak frizuráját. – Azt hiszem, most már elmondhatnád részletesen, mit is vársz tőlem. Ha majd nálam lesz a kard…
- Hízeleg, hogy ilyen lelkes vagy. – dicsérte meg Lynthael. – Azt hittem, többet kell majd győzködnöm téged.
- Azt mondtad, öljem meg Lokit. Semmire sem vágyom jobban. De mi lesz azután?
Rosie hangja megremegett, és nagyon remélte, hogy ezt a másik a herceg iránti gyűlöleteként fogja majd fel. Így is lehetett, mert az elf hercegnő bólintott.
- Ha megszabadultunk a férfitól, aki mindkettőnknek annyi szomorúságot okozott, te fogod félreállítani az útból azokat, akik ellenem törnek Alfheimben. Akkor végre én ülhetek a trónra!
- Majd ha én odaengedlek… - hallatszott a sátor bejárata felől egy kimért, cinikus hang, és a hosszú órák óta növekedő rózsaszín buborék egy pillanat alatt szétpukkadt.
Khastyen öntelt lenézéssel pillantott az elf hercegnőre, Rosie-t pedig nem is méltatta figyelemre.
- Miért engedted el? – vonta kérdőre az elf lányt. – Mondtam, hogy nem bízhatsz meg benne.
- Több közös van bennünk, mint gondolnád… - bújt oda hozzá Lynthael, és cirógatni kezdte az éj-elf ruhájának díszítéseit, amivel láthatóan még jobban felidegesítette.
A férfi ellökte a lány kezét.
- Nem fogom hagyni, hogy az ostoba szeszélyeid miatt elveszítsem Alfheim trónját.
- Még mindig én vagyok az örökös. – sziszegte a lány, és elhátrált a férfitól. – Jó lesz, ha nem felejted el, drága szerelmem, hogy csak miattam vagy itt.
Rosie feszültek figyelte kettejük veszekedését. Khastyen hamarabb észbekapott, és a karjánál fogva kirángatta a hercegnőt a sátorból. Ő azonban még így is hallotta őket, hála éles füleinek.
- Nem fedheted fel az összes tervünket a halandó előtt. – morgolódott az éj-elf. – Nem bízhatsz benne.
- Hidd el, megteszi majd, amit kell. És ha már senki sincs az utunkban, megengedem, hogy te magad végezz vele. – duruzsolta a hercegnő. Rosie nem tudta, hogy hányjon vagy reszkessen a mézesmázos köntösbe bújtatott kegyetlen szavaktól.
- Még mindig nem értem, miért ragaszkodsz annyira a kardhoz. Az én seregem is éppen elég lenne ahhoz, hogy félresöpörjük apádat, és bárkit, aki az utunkba áll. Minek vesződsz vele?
- Jaj, szerelmem… - sopánkodott Lynthael. – Tudod, hogy szükségünk van rá… A lány nélkül mit sem ér a kard, márpedig a harcosaink csak akkor követnek minket, ha ez a csodálatos fegyver vezeti őket.
Khastyen morgott valamit, amit Rosie nem értett, ám a következő mondatától majdnem kiugrott a szíve a helyéről.
- A herceged magához tért. Ha még játszani szeretnél vele egy kicsit, mielőtt a halandó elvágja a torkát, igyekezz. Szeretnék minél előbb túllenni ezen az egész nevetséges közjátékon.
Rosie az öklébe harapott, hogy ne kiáltson fel örömében. Aztán megmozdult a sátor bejáratát elfedő díszes szőttes, és ő igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna. A hercegnő élénk vidámsággal telepedett vissza az asztalhoz. Viszont egyetlen megjegyzést sem tett az előbbi jelenetre. Körbenézett az asztalon, és miután úgy ítélte meg, hogy mindketten végeztek, hívatta a szolgálóit.
- Itt az ideje, hogy befejezzük a felkészítésedet. – mosolygott Rosie-ra, a lány pedig kitörő örömmel hálálkodni kezdett.
Engedte, hogy a boldogság az arcára üljön, hogy hallatszódjék a hangján, amikor megszólal. Nevetett, és közben arra gondolt: milyen jó, hogy a hercegnő fel sem tudja fogni, hogy ő nem is az új frizurának örül.
Loki nem akart felébredni. A világ hideg és üres volt körülötte, és ő semmi csábítót nem talált benne. A sötét öntudatlanság úgy vonzotta őt, mint egy feneketlen mocsár, melynek a mélyén nem várja más, csak a semmi nyugalma. Az időnek nem volt jelentősége a számára.
Egyszer azt vette észre, hogy fáj valami. Csak lassan ébredt rá, hogy az az ő teste. A meghatározhatatlan helyről sugárzó érzés az egész valóját betöltötte. Lüktetett, és minden egyes lüktetéssel erősebb lett. Az idő meglódult, és nemsokára hangok töltötték meg körülötte a semmit. De nem ismerte fel őket, még nem. Idővel érezte a meleget és a füst illatát, akkor jött rá, hogy tűz ég mellette. Aztán közelebb furakodtak a hangok, és róla kezdtek el beszélni. Hallotta és megismerte a saját nevét, mint ahogy már érezte a kezeit és a lábait is.
Nem akart felébredni, de felkeltették. Ismeretlen folyadékot erőltettek le a torkán, végigdörzsölték kihűlt végtagjait, beborogatták forró homlokát. Szavakat suttogtak a sötétben, és a nevén szólították, amíg kénytelen volt megadni magát, és kinyitotta a szemét.
Félhomály vette körül, és kellemes meleg. Két éj-elf férfi hajolt fölé, és a tekintetét keresték. Várakozóan bámultak rá, de mosolyogva egyedül hagyták, amint rekedt hangon azt suttogta:
- Tűnjetek el, ostobák!
A két varázsló hamarosan visszatért. Legalábbis ő addigra jött rá, hogy azok. Nagyjából akkor, amikor ráébredt, mi is történt vele. Az utolsó emléke az volt, hogy Rosie fölé hajol és veszekszik vele. Édesen tudott kiabálni, de neki már nem volt ereje visszavágni, és a lány eltűnt.
A varázslók megvizsgálták, és újabb adag gyógyszert itattak meg vele. Hercegnek szólították és tisztelettel bántak vele. Lassan ültették fel, és tartották, amíg elmúlt a szédülése. Tiszta ruhát hoztak neki, és ételt. Amikor azonban kis idő elteltével a saját lábára állt, és elég erős volt ahhoz, hogy ne essen össze, meghajoltak, és villámgyorsan egy vakítóan ragyogó fénykört vontak köréje és a tűz köré. Átléptek a fénykörön, és ott hagyták egyedül.
Akkor megértette, mitől volt végig hiányérzete. A fizikai ereje visszatért, méghozzá bámulatosan gyorsan, amit a varázslók gyógyszereinek köszönhetett. Ám képtelen volt varázsolni. Annyit ugyan érzett, hogy valamiféle őrző mágia az, amely nem engedi, hogy átlépje a fénykört. De megszüntetni nem tudta. Kénytelen-kelletlen visszaült a tűz mellé, és megpróbált pihenni.
A dolgok lassan a helyükre kerültek a fejében. Ahogy a tábort figyelte világító börtönén kívül, látta, hogy az elfek következetesen elkerülik az éj-elfeket, sátraikat külön állították fel, és lehetőleg rájuk sem néztek. Tudta, hogy egy barlangban van, mivel nem látta sem a holdat, sem a csillagokat. Lovakat hallott kissé távolabbról, és úgy sejtette, arrafelé lehet a kijárat. Fogalma sem volt, hogy került az éj-elfek fogságába, és egyáltalán hol van ez a barlang. Aggódott a halandó lány miatt, és a remény is halvány volt, mely azt sugallta, hogy talán visszatért a palotába. Azon morfondírozott, vajon mit csinálhat a testvére, és a harcosok. Vajon elindultak már a keresésére? És vajon Rosie ott ül Fandral előtt a nyeregben?
Megpróbált kényelmesebben ülni a földön. Az egyik lábát közelebb húzta magához, a másikat kissé kinyújtotta előre. Két karját a térde köré kulcsolta, és ráhajtotta a fejét. Még mindig úgy gondolta, helyesen cselekedett. Rosie joggal volt dühös rá. Hiszen titkolózott előtte, időnként hazudott is, és kihasználta őt. Loki mindezt Asgard-ért tette, az otthonáért. Csak épp elkövette azt a hibát, hogy nem számolt egy másik dologgal. Nem számolt azzal, hogy nem marad érzéketlen a lány iránt. Nem számolt azzal, hogy az életénél is jobban fogja szeretni.
Helyesen cselekedett, amikor visszaadta a lánynak az életkedvet és a reményt. Legalább részben jóvátette a hibáit. De azt nem tudta, Rosie képes lesz-e valaha is megbocsátani neki. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy fekete haja az arcába hulljon, és hallgatta a tűz ropogását, meg a fénykör varázslatának duruzsolását.
- Szóval visszatértél közénk… - riasztotta fel egy cseppet sem kedves, ám ismerős női hang a szendergésből.
- Ne fáraszd magad, Lynthael. – mormolta úgy, hogy közben fel sem emelte a fejét. – Eszembe sem jut azt hinni, hogy akár egy percig is aggódtál értem.
A hercegnő éles hangon felnevetett.
- Látom, már jól vagy. Hízelegsz, mint mindig.
- Csak mert olyan elbűvölő vagy, mint egy kígyó. – vágta rá Loki, és talpra ugrott, hogy szembenézzen az elf hercegnővel, Alfheim árulójával. Tekintete azonban valaki máséval találkozott, és a meglepetéstől levegőt venni is elfelejtett.
Rosie ott állt előtte, alakját megvilágította a fénykör ragyogása. Kék szemei vidáman csillogtak, ruhája kirajzolta karcsú alakját. Dús szőke haját elf módra rafinált csigákba és fonatokba igazították. Nem viselt fegyvert. A mosolya forróbb volt a lába előtt égő tűznél, és Loki levegő után kapkodva tért magához a bűvöletből. Megbénította az öröm, hogy a lány ott volt vele, ugyanakkor rettegett is attól, mit fognak mondani egymásnak. A múltban a legtöbb beszélgetésük veszekedéssel és könnyekkel végződött. Ő pedig soha többé nem akart könnyeket látni Rosie szemében.
- Biztonságos ez a kör, hercegnő? – kérdezte Rosie a fényre mutatva. – Nem szeretnénk, ha megszökne, igaz?
Loki semmit sem értett. A homlokát ráncolva közelebb lépett a fénykörhöz. Ebből a távolságból már érezte a taszító erőt.
- A varázslók meggyőződtek arról, hogy nem tudja használni a mágiát. Reggelig a fénykör foglya lesz, aztán a te kezedbe adom. – fordult Lynthael a lányhoz. Egy pillantással sem vesztegetett többet a hercegre.
- Alig várom már, amikor átlépi majd azt a kört. – sóhajtott fel Rosie vágyakozva. Nem aggódott amiatt, hogy a hercegnő felfedezi szavai mögött a kettős értelmet. Arra ő képtelen lett volna. – De szeretnék még valamit. Biztosan teljesítheted.
- És mi lenne az? – kérdezte Lynthael unottan. Általában nem szokta mások kéréseit teljesíteni, hiszen ő volt az, akit kiszolgáltak.
- Beszélni akarok vele. Azt akarom, hogy megalázkodjon, és bocsánatot kérjen. Azt akarom, hogy tudja, milyen fájdalmakat okozott nekem, és hogy mindent visszafizetek neki holnap reggel. Ennyi elégtétel jár nekem is, nem igaz?
Lynthaelt elöntötte a büszkeség, amiért Rosie így gondolkodott. Még saját sértettségét is megbosszulhatta ez a lány. Megsimogatta Rosie arcát és bólintott.
- De ne kíméld. Nem érdemli meg.
Azzal a másik kitörő örömére sarkon fordult, és visszament a sátrába.
A lány csigalassúsággal fordult vissza a fénykör felé. Loki még mindig ott állt a szélén, ameddig csak el tudott jönni, és őt bámulta. Nem hitt sem a szemének, sem a fülének.
- Azt hittem, téged nem lehet meglepni. – suttogta Rosie, és közelebb lépett. Bár tűz égett tőle néhány lépésnyire, maga előtt csak hűvös levegőt érzett.
- Azt hittem, soha nem látlak többé. – Loki hangja megremegett, amikor kimondta a soha szót.
Rosie megrázta a fejét.
- Most ne beszélj… Kérlek… - Kinyújtotta maga elé az egyik kezét. – Ez a fény… megéget?
Loki megvonta a vállát.
- Engem visszatart. De te halandó vagy…
Amint kimondta a szavakat, Rosie gondolkodás nélkül lehunyta a szemét, és előrelépett a fénybe. Végigfutott a bőrén a hideg, de más nem történt, és a következő pillanatban Loki karjaiban találta magát. Mind a tíz ujjával belekapaszkodott, és arcát elrejtette a férfi ruhájában. Meg akarta mutatni, milyen erős, de mégis sírni kezdett.
Megrázta a fejét, és eltolta magát a hercegtől.
- Erre nincs időnk. Hiábavalóság sírásra vesztegetni a drága időt. – hüppögte.
- Azt mondtad, nincs beszéd. – suttogta Loki, és ő sem mondott többet.
Kezét a lány mesterien elkészített frizurájába fúrta, szétzilálva a tincseket, visszaadva így a szabadságukat. Aztán lejjebb csúsztatta a kezét, és a lány nyakát simogatva közelebb húzta őt magához. Másik kezének ujjai Rosie arcáról törölték le a könnyeket, egyik könnycseppet a másik után. Amikor végzett, a lány szemébe nézett. Szorítást érzett a mellkasában attól a vágytól, ami a csillogó kék szemekben látott. Felsóhajtott, és ajkával megkereste a lányét, mintha csak bocsánatot kérne a tolakodásért. Rosie azonban gyorsan és határozottan megbocsátott. És ha már szavakra nem vesztegethették az időt, addig kényeztették egymást, amíg mindketten meg nem értették, mit is akart mondani a másik.
Rosie tért előbb magához. És bármennyire is gyűlölte magát érte, mégis elszakította magát a hercegtől.
- Azt akarják, hogy megöljelek… Holnap reggel… - suttogta.
- Tudom. – mormolta Loki, és újra meg akarta csókolni. De Rosie nem engedte.
- Egy kicsit sem zavar?
- Most nem… - sóhajtott a herceg csalódottan, amiért a lány elhúzódott tőle.
- Férfiak… - forgatta a szemeit a lány. – A hercegnő bízik bennem, mert olyan ostoba, mint egy fatuskó, de Khastyen már nehezebb eset. Rajtam tartja a szemét, és őt nem igazán hatják meg Lynthael romantikus elképzelései a hatalomátvételről. Ő csak harcot akar és vért.
- Mi van Thor-ral és a többiekkel?
Rosie nagyot nyelt.
- Már úton vannak ide. Ha minden jól megy, reggelre ők is itt lesznek. És akkor szépen eltűnünk erről a pocsék helyről, együtt.
- Jól hangzik. – bólintott Loki. – De most folytathatnánk végre?
- Telhetetlen vagy. – mosolygott Rosie és elpirult.
- Te meg ellenállhatatlan.
Loki olyan kitartóan csókolta őt, mintha nem is akarná abbahagyni. Rosie az agya egy távoli szegletében azon kezdett el gondolkozni, hogy most már ideje lenne valami olyat tenni, amiről Lynthael elhiszi majd, hogy kínzás a herceg számára.
- Adhatok neked egy pofont? – kérdezte két csók között. Loki megrökönyödve nézett rá.
- Furcsa fogalmaid vannak a gyengédségről.
- Ha nem akarod, hogy Lynthael is kipróbálja, hogyan kérsz bocsánatot tőle, szépen idefordulsz és tűrsz. – próbált komolyan beszélni Rosie. – Azt mondtam neki, hogy már ma elkezdem a kínzásodat.
- Ha most itt fogsz hagyni, akkor meg is tetted. – vágott vissza Loki, a hangjában tele titokzatos ígéretekkel, melyektől a lánynak hirtelen nagyon melege lett.
- Bízz bennem, és szenvedj. Most az egyszer és utoljára. Holnap minden másképp lesz…
Loki még egyszer megcsókolta, hosszabban és lágyabban, mint előtte, aztán kihúzta magát.
- Holnap… - suttogta mosolyogva, végül elvigyorodott. – És most üss!
Lynthael épp szőlőt evett, amikor a lány visszatért hozzá. Gyanakvással vegyes kíváncsisággal pillantott rá, így Rosie azonnal beszélni kezdett, hogy meggyőzze.
- Igazad volt, hercegnő. Nem érdemelte volna meg, hogy időt vesztegessünk rá. Ugyanolyan arcátlan, mint volt. Azt hitte, hízelgéssel majd levehet a lábamról.
- És mit tettél vele? – kérdezte a hercegnő.
- Amit kellett. Elmeséltem neki, hogy mennyi szenvedést kellett átélnem miatta. Hogy hány álmatlan éjszakám volt, hogy mennyire fájt. Aztán elmondtam neki, hogy mindezeket ő is elszenvedi majd, százszorosan is. Valamiért nem hitt nekem, de egy pofon hatásos volt.
- Kesztyűs kézzel bántál vele, az volt a baj. – bólogatott Lynthael, de minden jel szerint meg volt elégedve, mert nem is faggatózott tovább. – Mindent megért majd, ha a kezedben lesz holnap a szűz kardja. Csak akkor már késő lesz.
Kuncogott egyet, és tovább csipegette a szőlőt. Rosie a kardról kérdezgette, hogy valahogy elüsse az időt vacsoráig. Meglepetésére a hercegnő nem sokat tudott az ereklyéről, csak ami a versben is benne volt, meg hogy hatalmas erejű fegyver. Miután ettek, megkérdezte a hercegnőt, kimehetne-e friss levegőt szívni. Lynthael elbizonytalanodva nézett rá, de miután a lány meggyőzte, hogy akár tíz őrrel együtt is hajlandó menni, végülis elengedte. De a szavát fogta, hogy reggel azonnal ide jön a sátrába. És akkor megkapja majd a kardot. Rosie udvariasan bocsánatot kért, amiért halandó létére nehezen viseli a bezártságot és elköszönt. A hercegnő egy leereszkedő intéssel elbocsátotta.
Emelt fejjel és büszke tartással sétált ki a barlang bejáratához. Mindenfelé érdeklődő pillantások kísérték. A híre már elterjedt a táborban, ugyanis senki sem háborgatta, vagy kérdezgette, viszont egyik-másik elf könnyed fejbólintással köszöntötte.
Valóban büszke volt magára. Rávette Lynthaelt, hogy nézzék meg a herceget. Elérte, hogy egyedül maradhasson vele, és végre választ kapott a kérdésére is. Loki varázslata önmagában is erős volt, de szerelmének tudatában a lány szinte bármire képesnek tartotta magát. Ráadásul szemrebbenés nélkül hazudott neki az asgardiakról. Lynthaelt is sikeresen meggyőzte, hogy a herceg máris szenved, és szenvedni is fog a halála pillanatáig.
Most már csak egy dolga volt: kitalálni, hogyan élik túl a másnapot.
Kiért a barlang szájához, ami épp arrafelé nézett, amerre Alfheim napja lenyugodott. Az égen vörös lángok gyúltak, és a fák koronáját ezer égő lándzsával szúrta át a lemenő nap. Rosie vett egy nagy levegőt, aztán visszafordult a barlangba, a sötétségbe. Addig sétált visszafelé, amíg el nem érte az első őröket. Akkor azonban megállt, és két éj-elf között félúton leült a földre. Hátát nekitámasztotta a barlangi folyosó nyirkos falának, nem törődve azzal, mi lesz Lynthael drága ruhájával. Addig fel sem állt, amíg el nem apadtak a könnyei. Akkor aztán visszatért a táborba. A hercegnő sátra mellett felállítottak neki is egy kisebbet, ott tért nyugovóra. Sokat persze nem aludt. De amikor a táborban az őrök reggelt kiáltottak, már tudta, mit kell tennie.