17.
Sylfain király rosszkedvűen ébredt. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy nem magától kelt fel, hanem a palotaőrség kapitánya zavarta fel a legszebb álmából. A kapitány kötelességének érezte, hogy jelentse: az asgardi vendégek egytől egyig távoztak, miután hajnalban reggelit és lovakat rendeltek maguknak. Természetesen senki sem merte visszatartani őket, főként udvariasságból. Bár a kapitány szerint a szolgák egy részét igencsak aggasztotta a herceg nagyméretű harci kalapácsa, melyet megállás nélkül lóbált a kezében.
A király inkább csalódott volt, mint dühös. Sajnálta, hogy a nagy gonddal, szépen eltervezett közös vadászat Odin két fiával és a kíséretükkel meghiúsulni látszott. Csak mert Thor hercegnek hajnalok hajnalán sétálni támadt kedve. Belenyugodott, hogy a pihenésnek vége, és magához rendelte két belső inasát, majd öltözködni kezdett.
Épp a csizmáját készült felhúzni az egyik inas lelkes közreműködésével, amikor megjelent a lánya komornája, holtsápadtan és könnyes szemmel, és a földre borulva kért bocsánatot, amiért sehol sem találja a hercegnőt. Pedig már itt lenne az ideje, hogy Lynthael hercegnő felkészüljön a vadászatra. Amikor Sylfain rákérdezett, a komorna bevallotta, hogy este nem ellenőrizte, hogy a hercegnő rendben nyugovóra tért-e az ágyában, mivel az egyik szolgáló megszidásával volt elfoglalva, aki nem végezte el időben a hercegnő ágyneműjének kitisztítását.
Sylfain a szemöldökét ráncolta. Már máskor is előfordult, hogy a hercegnő eltűnt egy kis időre. Ő azonban soha nem foglalkozott ezzel, elvégre Lynthael már felnőtt, és nem ártott neki egy kis önállóság. Csalódottan úgy döntött, kénytelen lesz átértékelni apai szigorának visszatartó erejét. Minden kétsége eloszlott ezzel kapcsolatban, amikor befutott az őrkapitány helyettese. A férfi nem kevesebbet állított, mint hogy az éjszaka folyamán távozott a palotából a hercegnő, három szolgáló, a királyi testőrség fele, és további harminc íjász a palota melletti állomáshelyéről. Természetesen minden távozó személyre egy-egy lovat is számítani kell, melyek szintén hiányoznak az istállókból. A szolgák határozottan állították, hogy a hercegnő közvetlen parancsára cselekedtek, aki Alfheim biztonságát emlegette.
Sylfain a fél csizmával a lábán felpattant a székből, félrelökte az inast és dühöngeni kezdett. Azonnal megparancsolta a helyettesnek, hogy küldjenek üzenetet Odin királynak Asgard-ba. A testőrkapitánynak azt mondta, hogy riassza a maradék testőrséget, és állítson készenlétbe száz elf katonát. A komornát elküldte, hogy szedje rendbe magát, és végül reggelit rendelt magának. Amíg a reggelire várt, maga húzta fel a másik csizmáját, majd a páncélját és a kardját kérette. Aztán gyorsan befalta az ennivalót, ahogy azt háború idején szokta. Gondolatai egy kis ideig egy aprócska vörös hajú kislány körül forogtak, aki kölcsönkérte a koronáját, hadd játszhasson vele. A korona persze túl nagy volt a fejére, és folyton félrecsúszott. De a kislány csak nevetett, és ő úgy érezte, elolvad a boldogságtól.
Sylfain elhatározta, hogy most nem engedi elbűvölni magát, hanem kemény lesz és szigorú. Legalábbis megpróbálja.
Thor és a többiek nem vesztegették az idejüket. Ahogy hajnalodott, már útra készen álltak. Volstagg-ra bízták az útravaló beszerzését, Sif pedig intézkedett a lovakat illetően. Fandral fél órán keresztül élesítette a kardját. Azt mondta, ez megnyugtatja. Nem mintha bárki is hitt volna neki, de inkább ráhagyták.
Vágtában indultak a kis tó felé, hogy újra megkeressék a nyomokat, és a világosban már azt is jól láthatták, merre indult tovább a két lovas. Egy percet sem vártak tovább, hanem sebesen utánuk lovagoltak. Ők nem álltak meg pihenni ott, ahol az elfek tették a foglyaikkal korábban, hanem csak ellenőrizték a nyomokat, és azonnal tovább is mentek. A folyóhoz érve azonban Thor megállj-t parancsolt.
- Nem tudunk tovább menni. – mondta, ahogy meglátta a hatalmas sziklákat, melyek elzárták az útjukat. – A lovak kitörik a lábukat.
- A nyomok akkor is ide vezettek. – válaszolta Fandral. – Csakis erre jöhettek. Lehet, hogy gyalog mentek tovább…
- És mégis merre? – akadékoskodott Thor. – A folyón itt nem lehet átkelni.
- Akkor a parton kell követnünk őket.
- Túl sok a szikla. És mi túl feltűnőek vagyunk. Csapda is lehet előttünk, nem vennénk észre időben… - aggályoskodott Sif.
- Igazad van. – bólintott Thor. – Egyikőnk előre megy, és körbeszimatol. Látnunk kell, mi van a parton feljebb.
Fandral már ugrott is le a nyeregből. Minden felesleges holmiját a nyeregre akasztotta, csak a kardját vitte magával.
- Adjatok fél órát. – nézett vissza az első szikla mögül. – Ha nem térnék vissza, jöhettek utánam bosszút állni.
Thor odaintett neki, aztán fogták a lovakat és behúzódtak az erdőbe oda, ahonnan szemmel tarthatták a partot, de ők maguk jól elrejtőzhettek.
Fandral halálos csendben osont végig a sziklák között, megkerülve a nagyokat és átmászva a kisebbek tetején. Óvatos volt, de még így is csak az utolsó pillanatban vette észre a barlang bejáratát. Két őr ácsorgott a feketén sötétlő nyílás előtt, arccal épp az ellenkező irányba. Fandral azonban nem kísértette a szerencséjét, inkább villámgyorsan visszahúzódott egy szikla mögé. Önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét. Amikor biztos volt benne, hogy azok ketten nem vették észre, óvatosan újra kikémlelt. Meglepődött, amikor látta, hogy az őrök nem közönséges elfek, hanem hófehér hajú éj-elfek. Halkan beszélgettek egymás között, de ő a folyó és az erdő hangjai miatt nem sokat értett a párbeszédből. A barlang szája ott sötétlett mögöttük. Fandral nem látott a feketeség mélyére és nem tudhatta, hányan vannak még odabent. Úgy döntött, inkább nem kockáztatja, hogy elintézi az őröket és egymagában beljebb hatol a barlangba. Csendben visszahúzódott hát és sietett vissza a többiekhez.
- A barlang hatalmas lehet. – jegyezte meg, amikor újra együtt voltak az erdőben. – Ki tudja, mit rejt a föld mélye errefelé.
- Biztos vagy benne, hogy az elfek oda mentek be? – kérdezte Thor.
- Az őrök éj-elfek voltak, és valószínűleg azok is, akik Rosie-t idehurcolták. Nyüzsöghetnek odabent. De Rosie ott van bent, tudom. Be kell mennünk.
- Lokinak igaza volt. – jegyezte meg Sif, de nem elég halkan, és Fandral meghallotta.
- Már megint Loki! – dühöngött. – Mindennek ő az oka! Hazudott nekünk! Gyűlölöm. – Belerúgott egy kőbe, aztán ledobta magát a földre. – Drága Rosie… Ki tudja, mit tettek vele. Még ő is Loki miatt szenved…
Sif felsóhajtott. Jelentőségteljesen Thor-ra nézett, a herceg pedig bólintott. Sif leült a harcos mellé, és halkan megszólalt:
- Fandral… Attól félek, Loki még valamit megpróbált eltitkolni előlünk. Bár az igazat megvallva én már régóta sejtettem…
- És mi volna az? – vetette oda Fandral mogorván.
- Rosie… - felelte Sif óvatosan. – Rosie és ő…
- Micsoda? – ugrott fel Fandral, és csak Thor szigorú tekintete tartotta vissza a kiabálástól. – Az nem lehet! Rosie engem szeret. Tudom. Érzem!
- Láttam, ahogy egymásra néznek. Én nő vagyok, Fandral… és a látszat ellenére szerintem gyengéd szálak fűzik össze őket.
- Loki csak játszik vele… Megbűvölte, elvette a józan eszét… Nem tudom elhinni… - rázta a fejét a férfi kétségbeesetten, de egyre reménytelenebbül. Visszaült Sif mellé, és a tenyerébe rejtette az arcát. A lány óvatosan a vállára tette a kezét, de Fandral elhúzódott.
- Sif-nek igaza van, Fandral. – szólalt meg Thor. – Én láttam a szemét, amikor Rosie annak az elfnek az íja elé ugrott. Sif pont így szokott rám nézni, ha halálosan aggódik értem. És azt se felejtsd el, hogy Loki volt Rosie Virrasztója.
- Tessék? – nézett fel Fandral. – Erről én miért nem tudtam?
- Loki titokban akarta tartani. De Godrud, a Gyógyító elárulta nekem, miután engedélyt adtam rá. Loki természetesen ráparancsolt, hogy hallgasson.
Fandral összetört. Képtelen volt elfogadni az igazságot, és úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a lelkéből.
- Most nagy szükségünk van rád… - mondta Sif lágyan. – El kellett ezt mondanom neked… Mert ha bemegyünk abba a barlangba, és te csak ott szembesülnél az igazsággal…
- Használhatatlan lennék… - ismerte be a harcos.
- Rosie szeret téged, Fandral. De nem szerelmes beléd… soha nem is volt.
- Összetörte a szívem… - suttogta, kerülve a többiek tekintetét. Sif könnyes szemmel átölelte.
- Annyira sajnálom…
Fandral felállt, és odasétált a lovához.
- Adjatok egy kis időt. – mondta, és hátat fordított a többieknek. – Aztán indulhatunk.
A barlangban, ahol elrejtőztek az éj-elfek, csak a hercegnő szolgái által hozott fáklyák harcoltak a sötétséggel. Mégis mindenki pontosan tudta, mikor jött el a reggel. Amint mozgolódni kezdtek a táborlakók, minden neszt és hangot többszörösen vertek vissza a falak. Rosie egyébként is keveset és rosszul aludt, így az elsők között ébredt fel. Nem akart gondolkozni, nem akart azon rágódni, mi fog történni, ezért magára kapkodta a ruhákat, melyeket Lynthael választott ki a számára, és kilépett a sátrából. Rögtön szembetalálta magát azzal az éj-elf harcossal, aki korábban Khastyen-nek segédkezett az elrablásukban.
- Reggel van, halandó. – közölte az éj-elf szárazon. – Gyere velem.
A lány legszívesebben rávágta volna, hogy igen, tudja, és nem, nem akar vele menni. De sejtette, hogy akkor maga Khastyen jönne el érte, és ő még ennyire se lenne udvarias. Ezért inkább némán bólintott, és követte a harcost.
Azonnal észrevette, hogy most nem a hercegnőhöz indultak el. Khastyen sátra kicsivel odébb állt, közelebb az éj-elf sátrakhoz, és lehetőleg minél távolabb az elfekétől. Rosie meglepődött azon, hogy már mindenkit a sátrak közötti területen, teljes harckészültségben talált. Mintha vártak volna valamire. Vagy inkább tartottak volna valamitől, esetleg valakitől…
Felébredt benne a remény. Talán van esélye annak, hogy Lokiért és érte eljön majd valaki. Khastyen arcába tekintve azonban hirtelen nagyon aprónak tűnt ez az esély.
Az éj-elfek fejedelme semmit sem bízott a véletlenre. Amikor stratégiáról volt szó, egyáltalán nem vette figyelembe Lynthael álmodozó elképzeléseit. A legjobb íjászaival vetette körbe a sátrát, és ahogy Rosie titokban megfigyelte, azt a helyet is, ahol Lokit őrizték. A lány nem volt fogoly, legalábbis a kezét nem kötözték meg. De jól tudta, hogy vigyáznia kell arra, mit mond és mit tesz. Különben az éj-elf esetleg meggondolja magát, és a hercegnő kislányos ötlete helyett a magáét fogja megvalósítani.
Lynthael ott volt a sátorban. Ez az éj-elf birodalma volt, ő volt itt az úr, ezért a hercegnő kénytelen volt megelégedni egy szőrmével letakart székkel. Gyermeki mosollyal az arcán állt fel, amikor Rosie belépett hozzájuk.
- Végre… Eljött a nap! Vesszen minden ellenségünk! – kiáltotta lelkesen, mire a lány komoly arccal bólintott. – Gyere! – fogta meg a kezét Lynthael. – Itt az ideje, hogy találkozzatok.
Odavezette őt a sátor falához állított hatalmas láda mellé. Rosie az éj-elfre sandított: Khastyen láthatóan nem örült ennek az egész felhajtásnak.
- Nyisd ki bátran! – mondta a hercegnő, és ő az elf lány hangjára visszafordult a ládához. Kárörvendő vigyort erőltetett az arcára, miközben legbelül pusztán kíváncsiságot és izgatottságot érzett. Mindig is csodálattal tekintett a különleges fegyverekre, és most újra eluralkodott rajta ez az érzés.
Ahogy megemelte a láda fedelét, nyikorogva feltárult előtte a tartalma. A szőrmék színe, melyekre a kardot fektették, ezüstszürke volt; ezen meg sem lepődött. A kard ragyogása azonnal magára vonta a tekintetét. A penge enyhén ívelt volt, és karcsú, mint maguk az elfek. Nem csoda, hogy mindenáron vissza akarták szerezni. A kard bőrből készült markolatára növényi mintákat formázó ezüst véseteket erősítettek. Furcsa volt ezt a díszítést egy olyan fegyveren látni, melyet kizárólag gyilkolásra teremtettek.
Rosie óvatosan megérintette a pengét. Hasonló bizsergést érzett, mint azon a kardon, melyet Loki készített neki. A varázserő hatalma volt ez, mellyel a készítője bűvölte meg a fegyvert. Hirtelen eszébe jutott, hogy azt sem tudja, ki volt Gelfyon és miért volt szűz.
- Miért hívják Gelfyon kardjának? – kérdezte, miközben végig a kardot bámulta.
- Hát még ezt sem tudod, ostoba halandó? – csattant fel Khastyen, aki már alig bírta türtőztetni magát. – Mondtam, hogy nekem kellene forgatnom a fegyvert. – morgolódott.
- És aztán mi lesz veled? – lépett oda hozzá a hercegnő. – Nem bírnám ki, hogy elveszítselek.
- Csak egy ostoba vers a bizonyíték rá, hogy aki forgatja, elpusztul.
- Ki akarod próbálni? – húzta el a száját Lynthael.
Az éj-elf visszavonulót fújt, mire a hercegnő cirógatni kezdte az arcát, hogy kiengesztelje.
- Jobb lesz így, hidd el. Te uralkodásra születtél, én meg arra, hogy a királynőd legyek.
Rosie elmosolyodott magában. A két álmodozó…
- Gelfyon egy fiatal nő volt… - Az éj-elf kedvetlenül beszélni kezdett. - Fiatal, de erős, az elf nemesek közül való. Harcosként nevelték, és ő egész életében a tökéletes fegyvert kereste. Férfit nem engedett a közelébe, mert azt mondta, csak elvonná a figyelmét a nemesebb céltól. A kardot azonban nem ő készítette, csak találta, senki sem tudja, hol. Mesterien forgatta a fegyvert, mintha csak egymásnak teremtették volna őket. Az akkori elf király szolgálatában állott testőrként, és annak minden ellenségével végzett. De ostoba volt és elbizakodott, ezért egy napon őt is legyőzték. Innen ered a legenda, hogy annak, aki használja a kardot, a csata végén meg kell halnia. De mondtam már, hogy ostobaság, Egy vérbeli harcos nem adná meg magát senkinek, főleg nem egy ilyen csodálatos fegyverrel a kezében. Bár a te esetedben hajlandó vagyok másképp vélekedni. – tette hozzá gúnyosan.
Rosie nem válaszolt, csak bal kezével megragadta a kard markolatát, és a magasba emelte, épp Khastyen szeme közé.
- Szép kard… - jegyezte meg fagyosan. Az éj-elf tökéletesen uralkodott magán és meg sem moccant. Lynthael azonban tapsikolni kezdett örömében, mint egy gyerek, aki megkapja a rég áhított játékot.
- Tökéletes! Csodálatos vagy, Rosie. Olyan jól áll a kezedben. És illik a ruhádhoz. De most menjünk! Itt az idő.
A hercegnő karon fogta Rosie-t, aki a kezében tartotta a kardot, melytől a lázadók a győzelmet remélték. Khastyen intett a másik éj-elfnek, aki a bejáratnál várakozott. A férfi eltűnt odakint, és hamarosan hallani lehetett a hangokból, hogy a tábor lakói, elfek és éj-elfek vegyesen gyülekezni kezdenek a barlang közepén fekvő üres területen.
Rosie szíve elindult felfelé, és a torkában kezdett el dobogni. Itt volt az idő, és ő máris elbizonytalanodott. A kezében tartotta a kardot, mely legyőzhetetlenné tette őt. Ám attól rettegett, nem lesz elég ereje ahhoz, hogy legyőzze saját magát, és megtegye, amit kell.
Odin, Asgard királya nem csodálkozott, amikor megkapta Sylfain üzenetét. Tulajdonképpen számított rá, és azóta várta, hogy a fiai Alfheim-be mentek a halandó lánnyal. Az elf varázslók különleges kristályok segítségével indították az útjára az üzenetet, mely nem a Szivárványhídon keresztül, hanem a csillagok útján utazott a két világ között. Odin csak az üzenet tartalmán csodálkozott. Újra elolvasta, immár a királynő társaságában.
- Egy szó sincs Thor-ról és Lokiról, vagy a többiekről… Nagyon furcsa… - aggodalmaskodott Frigga.
- Az az érzésem, Sylfain-nek fogalma sincs, mi van velük. Csak annyit tud, hogy eltűntek a palotából.
- És a halandó lány? Rosie?
- Ő is eltűnt. – bólintott Odin. – De Sylfain kivételesen nem is azért kéri, hogy odamenjek, mert valamelyik fiam már megint ostobaságot csinált. A segítségemet és a támogatásomat kéri… az éj-elfek ellen.
Frigga rémülten nézett a királyra.
- Háború? Harcolnunk kell Svartalfheim ellen?
- Nem tudom, vajon nem az lenne-e az egyszerűbb dolog. De nem ez a helyzet. Rosszabb. Polgárháború készül Alfheim-ben. Lynthael az apja ellen fordult, miután összeállt az éj-elfek vezérével, Khastyen-nel. Nem is tudom elhinni. Remélem, Sylfain alaposan megbünteti majd a lányát, ha egyszer visszakapja. – Odin a fejét csóválta.
- Harcosokat is viszel? – kérdezte Frigga csendesen. Hozzá volt szokva a háborúkhoz, de azzal is tisztában volt, milyen áldozatokkal járnak az asgardiak számára.
- Igen. Sylfain kifejezett kérése volt. De nagyon remélem, hogy nem lesz rájuk szükség.
- Nem bízom az elf királyban.
- Én sem. Persze így van jól… De mégis elmegyek, és visszahozom a fiúkat.
Odin mindig így nevezte őket, ha kettesben voltak: a fiúk. Amennyire is különbözőek voltak, ő és Frigga egyformán szerették mindkettőt. És ugyanúgy megbocsátottak nekik minden ballépésükért. Odin most attól tartott, nehogy megbocsátás helyett bosszúra legyen szükség.
A harcosai gyorsan csatarendbe álltak, és hamarosan mind a Szivárványhídon vágtattak a kapu felé. Odin a fekete csődört, Sleipnir-t lovagolta meg, de magával vitte két farkasát is. Heimdall már várta őket hatalmas kardjára támaszkodva. Odin kérdő tekintetére annyit válaszolt csupán:
- Még nem késett el semmi. Alfheim-ben a dolgok még csak készülődnek.
Odin bólintott, de nem kérdezett többet. Lehet, hogy a Kapuőr szinte mindent látott, ami a Kilenc Birodalmakban történt, de nem mindig volt előnyös, ha valaki mindenről tudott.
A sereg a király intésére átkelt a Hídon.
A négy asgardi az erdő szélén lapult, néhány nagyobb szikla mögött. Figyelték a két őrt, akik a barlang bejáratát őrizték. Már épp elékezdtek volna azon vitatkozni, ki intézze el őket, amikor a két éj-elf eltűnt a barlang nyílásában.
- Valami történt. – jegyezte meg Volstagg amúgy teljesen feleslegesen.
- Okkal hagyták el a helyüket. – bólintott rá Thor. – Mindegy… Akár mehetünk is utánuk.
- Biztos vagy benne, hogy ne intézzük el őket? – kérdezte Sif.
- Nem láttak minket. – mondta Thor. – Odabent meg kettővel több, vagy kevesebb nem számít.
Sif egyetértően mosolygott. A lovakat jól kikötötték az erdő szélén, majd csendes libasorban ők is bementek a barlangba.
Az egyre mélyülő sötétben végül meg kellett állniuk, mert nem akartak rossz irányba kanyarodni. Csak hallották, de nem látták még egymást sem.
- Most jól jönne Loki fényvarázslata… - jegyezte meg Volstagg.
- Próbálkozzunk inkább fáklyával. – javasolta Fandral morcosan.
- Meglátják. – ellenkezett Sif.
- Nem hiszem. – intette le Thor. – Olyan gyorsan haladnak, hogy épp elég lesz beérnünk őket. Nem figyeltétek, amikor követni kezdtük őket? Ők nem használtak fáklyákat, sem varázslatot. Szerintem hátra sem néznek, csak menetelnek előre. Egy fáklya nem árthat, Fandral. Bölcs dolog volt, hogy hoztál.
Khastyen visszahívta a barlang folyosóira kiküldött őröket is, hogy minden erejét a központi csarnokra összpontosítsa. Ezért Thor és a többiek anélkül jutottak el a táborig, hogy bárki is észrevette, vagy megállította volna őket. Thor-nak szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy eloltsa a fáklyát, amikor megpillantotta a kivilágított tábor első fényeit. Így meglapulhattak a sötétben a kiszélesedő járat elején, és nem futottak rögtön a külső körben felállított őrök karjaiba.
- Elfek és éj-elfek egymás mellett? – hitetlenkedett Sif. – Valaki nagyon sokat ígérhetett nekik, ha így megtűrik egymást.
- Vagy parancsra tették. – mondott ellent Thor. – Nem hiszem, hogy egyetlen elf is besétált volna önszántából a föld alá. Csakis a hercegnő akaratából…
- Nem gondoljátok, hogy túl csendesek? – kérdezte Fandral, mire Thor vigyorogva válaszolt:
- Ez a vihar előtti csend, barátom.
- Igaza van. – suttogta Sif izgatottan. – Odanézzetek!
A lány a barlang távolabbi vége felé kutatott, ahol egy kisebb emelkedő tetején ragyogó fénykör örvénylett. A benne látható sötét alak láthatóan rab volt, mivel több íjász is őrizte. A sátrak és az emelkedő közötti területen sorakoztak fel mindazok, akiket nem rendeltek őrségbe; elfek és fehér hajú éj-elfek csoportjai egymás mellett, de egymástól mégis élesen elkülönülve.
- Soha nem jutunk át. – sopánkodott Volstagg.
- Gyalog nem is. - vágta rá Thor. – Majd átdoblak, mint mindig.
- Most az egyszer inkább engem kellene. – mondta Fandral. – Tudom, ki az az alak a varázskörben, megismerem. Loki az.
- Loki? – kérdezett vissza Thor. – Az nem lehet. Neki gyerekjáték lenne kiszabadulni egy ilyen körből.
- Általában igen. De mi van, ha megfenyegették valamivel? Vagy csak egyszerűen nincs varázsereje? – gondolkodott hangosan Sif.
- Loki a varázsereje nélkül? – nevetett Thor halkan. – Az olyan lenne, mint én Mjolnir nélkül. Olyan… természetellenes…
- Várjunk még egy kicsit. – javasolta Fandral. – Tudni szeretném előbb, hol van Rosie…
Thor beleegyezett. A leshelyükről körbekémlelték az egész tábort, a halandó lányt és a védelem gyenge pontjait keresve.
Lynthael elégedetten nyugtázta, hogy a közönsége megérkezett a végső felvonáshoz. Megvoltak már a főszereplői, és minden készen állt az előadás megkezdéséhez. Ő és Rosie egymás mellett sétáltak fel a kicsiny magaslatra, melyen a tetején varázslók és íjászok őrizték az asgardi herceget. Khastyen követte őket. Rosie kihasználta a lehetőséget, hogy most már feltűnés nélkül megbámulhatja Lokit. A herceg a fénykör közepén állt, ahol közrefogta a két varázsló. Szemeiben visszatükröződött a varázslat ragyogása, ám ahogy Rosie ránézett, komornak tűnt és mintha szándékosan kerülte volna a tekintetét.
A lány úgy érezte, Gelfyon kardja mázsás súlyként lóg az oldalán. Nehezére esett minden lépés felfelé, pedig semmire sem vágyott jobban, mint hogy Loki közelében lehessen. A herceg most lehajtott fejjel állt, kezeit lazán összekulcsolva maga előtt.
Lynthael nagy gonddal öltözött fel a nagy eseményre. Lélegzetelállító volt az áttetsző finomságú ruhában, mely úgy ragyogott, mint maga a hold. Ezüst ékszerek díszítették vörös hajkoronáját, és mindezekhez felöltötte legelbűvölőbb mosolyát.
- Testvéreim! – tárta szét a kezét a lábai előtt gyülekező tömeg felé. Rosie hallotta, ahogy Khastyen felhorkan. – Eljött az idő, hogy végre saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Többé nem választhatnak szét bennünket. Mind megérdemeljük, hogy a csodálatos Alfheim legyen az otthonunk.
A felharsanó éljenzés az éj-elfek csapata felől érkezett. Az elfek láthatóan nem voltak túlzottan lelkesek az ötlettől, hogy ősi ellenségeik a szomszédjukba költöznek. A hercegnő ezt azonban észre sem vette. Mosolyogva folytatta a beszédet.
- Eddig olyanok döntöttek a jövőnkről, akik ostoba gyermekként tekintettek ránk. Nem akarták felfogni, hogy tudunk gondoskodni magunkról. Nem akarták megérteni, hogy erősek vagyunk. És most, hogy egyesítjük erőinket, legyőzhetetlenek leszünk.
Kinyújtotta a kezét Khastyen felé, és az éj-elf odalépett mellé. Lynthael megfogta a kezét, és a magasba emelte.
- A két birodalom immár egyesül a király és a királynő kezében!
A barlangban ismét felmorajlott a tömeg, és a lelkesedésüket többszörös hangerővel verték vissza a barlang falai. Lynthael szándékosan választotta ezt a helyet. Amellett, hogy jól lehetett védeni, a hangoktól ő előadása is sokkal meggyőzőbb lett.
Felemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa őket.
- Tudnotok kell, hogy megbízhattok bennünk. Ezért itt és most megmutatjuk nektek, milyen sorsot szánunk az ellenségeinknek.
A tömeg elcsendesedve várakozott. A hercegnő hatásszünetet tartott, majd a másik kezét Rosie felé nyújtotta. A lány hatalmasat sóhajtott, de mosolygott, ahogy azt elvárták tőle, és közelebb lépett.
- Eljött közénk egy halandó. – kezdte Lynthael. – Elveszett volt, és gyenge, de közöttünk hamarosan magára talált. Köszöntsétek a szűz kardjának hordozóját!
Rosie szíve megremegett és elszorult a torka attól az üdvrivalgástól, ami ezután következett. Bármit is gondoltak a hercegnő alattvalói eddig, az előttük álló élő bizonyíték úgy hatott rájuk, mint az olaj a tűzre. Hangosan éljenezték Lynthael-t és Khastyen-t. Rosie hátranézett, és a pillantása Lokiéval találkozott. A herceg sápadt volt és láthatóan aggódott. A lány megrázta a fejét és mosolyogni próbált, hogy megnyugtassa. De nem tudta elrejteni a bizonytalanságát.
Thor nem törődött a közelben álló őrökkel, felpattant, amikor meglátta Rosie-t a hercegnő mellett. Fandral is azonnal ott termett mellette. Előrántotta a kardját. Thor azonban visszafogta, miközben a lehetőségeiket latolgatta.
- Állt meg! Ki kell várnunk a megfelelő pillanatot. Mindkettőjüket ki fogjuk hozni, érted? De nem akarom, hogy elkapkodjuk.
Fandral kényszeredetten bólintott.
Thor nagyjából már készen volt a tervével. Mjolnir segítségével néhány villámot szór az elfek meg az éj-elfek közé, így azokat szét tudja választani két csoportra. Az elfeknek talán lesz annyi eszük, hogy ne harcoljanak ellenük, így nekik már csak az éj-elfekkel kell majd törődniük. Azokkal pedig nem lesz túl sok gondjuk. Itt a barlangban közelharcra lesznek kényszerítve, és semmire sem mennek majd a szépen faragott íjaikkal. Egyedül Khastyen-től tartott, mivel az éj-elf túl közel volt az öccséhez és a halandó lányhoz egyaránt.
Egyszer csak lódobogást hallott a hátuk mögött, messziről. Azon gondolkozott, vajon melyik társaság kapott még erősítést, amikor megismerte apja nyolclábú csődörének a hangját.
- Itt van az apám. – suttogta büszkén a többieknek. – Beszélek vele. Itt várjatok. - Elindult visszafelé a barlangban, hogy köszöntse Odint, és beszámoljon neki a történtekről.
Fandral közben Rosie-t figyelte. A lány gyönyörű volt, még az idegen szabású ruhában is, és még csodálatosabbá tette őt az a pompás kard, amit épp most húzott elő.
Fandral megmerevedett. Ez csakis az ereklye lehet. Oldalba lökte Sif-et, és lázasan mutogatott előre.
- A szűz kardja… - nyögött fel Sif elbűvölten. – Rosie-nál van a kard…
- Nincs időnk! – suttogta Fandral. – Ki tudja, mire kényszerítette az elf hercegnő. Meg fog ölni valakit. Közbe kell lépnünk.
- Thor azt mondta, várjunk. – rázta a fejét a lány. – Fogadj szót!
De a harcosnak hiába beszélt. Fandral a fejébe vette, hogy megmenti Rosie-t ebből a lehetetlen helyzetből. Méghozzá mindenáron. Behúzódott a sötétbe, és a legszélső őröket kikerülve a barlang széle mentén egyre beljebb osont a tábor felé.
Rosie remegő kézzel húzta elő a kardot a hüvelyéből. Megszorította a markolatot, magasan a feje fölé emelte és előre lépett, hogy az egész tábor láthassa őt. Újra felharsantak a kiáltások. Lynthael a halandó lány mellett állt, és fürdött a dicsőségben, amely igazából nem is volt az övé.
Rosie hangosan beszélni kezdett, úgy, ahogy azt Lynthael elvárta tőle.
- Én vagyok Gelfyon, a szűz kardjának hordozója. Én teljesítem be a jóslatot. Én forgatom ezt a fegyvert, és megölöm vele az ellenséget. Szabad akaratomból cselekszem, mert a jövőm felett csakis én rendelkezem. Dicsőséget hozok az arra érdemeseknek.
Lassan fűzte egymásba a szavakat, hogy minél tovább húzhassa az időt. Hazudott Lokinak a testvéréről, igazából fogalma sem volt, hol lehet most Thor. És abban sem bízott, hogy az asgardiak felmentő serege megérkezik, mielőtt neki bárkit is le kellene mészárolnia.
Körbefordult, hogy a barlangban mindenki jól láthassa őt.
- Enyém a kard, és enyém a döntés. Vesszen az ellenség!
Hihetetlen, hogy mennyire ostobák, gondolta, ahogy végigtekintett az éljenző elfek tömegén. Képtelenség, hogy elhiszik neki ezt a halandzsát. Hiszen minden szava kétértelmű, gyanakodniuk kellene. Ehelyett itt állnak előtte, kezüket a magasba emelik és éltetik a lázadó kis hercegnőjüket, meg a vérszomjas harcost, aki valószínűleg kegyetlenül a földbe tiporja őket.
Ostobák… Vagy tudnak valamit…
Thor vakon rohant visszafelé a sötétben. Megforgatta a harci kalapácsot a kezében, mire az felragyogott. Ezüstös fényében aztán megpillantotta az apját és az elf királyt, ahogy a katonáikkal együtt belovagolnak a barlangba. A hátuk mögött porfelhő terjengett.
- Jó látni téged, apám! – köszöntötte őket a herceg. – Látom, megoldottátok a problémát a bejáratnál.
- Egy igazi király nem botladozik holmi köveken és sziklákon. Meg aztán így legalább a varázslók sem unatkoztak.
- Köszöntelek, fenség. – hajtott fejet Thor az elf király előtt.
- Tudod, hol a lányom? – vetett véget Sylfain a családias hangulatnak.
- Igen, fenség. Odabent vannak mind, elfek és éj-elfek, és a hercegnő…
- És Loki? – kérdezte Odin, aki a másik fia miatt is aggódott.
- Életben van, és a halandó lány is. De Lokit megfosztották a varázserejétől, és fogságban van. Rá most nem számíthatunk.
- Elég katonát hoztam, hogy a porba tapossuk az összes éj-elfet. – fenyegetőzött Sylfain.
- És mi lesz az elfekkel, fenség? – nézett rá Thor. – Odabent mindenki egy rakáson van, mert a hercegnő éppen egyesíteni akarja a két népet.
- Ne féltsd az enyéimet, herceg. – mosolygott az elf király sejtelmesen. – Ha itt az ideje, tudják majd, mi a dolguk. Nekünk csak az éj-elfekkel kell törődnünk.
- Akkor akár támadhatunk is. – javasolta Odin.
- Nincs sok időnk. – tette hozzá Thor. – Láttam, hogy Rosie ott áll a hercegnő mellett. Ha igaz, amit Loki megtudott, Lynthael a lányt akarja felhasználni. Akár ellenünk is.
- Rendben. – bólintott Odin. – Menj előre, fiam. Add meg a jelet az elfeknek a támadásra.
A két király harciasan felnevetett, Thor pedig teljes erőből megpörgette Mjolnir-t. A kalapács felragyogott, és a segítségével a herceg szinte repült visszafelé a táborba.
A barlangi csarnok bejáratánál aztán megállt, és visszakézből leütötte az első két éj-elfet, akik a legközelebb álltak hozzá. Még kettőt ártalmatlanná tett, mire egyáltalán valaki észrevette, hogy mi történt. A közelben gubbasztó Sif és Volstagg megkönnyebbülten egyenesedtek fel a rejtekhelyükön, és az asgardi csatakiáltással az ajkukon belevetették magukat a harcba.
Rosie először a közeledő lovasok patái által keltett morajlást hallotta meg, aztán megpillantotta Thor kalapácsának fel-felvillanó fényét is a barlang kijárata közelében. A herceg egymás után söpörte félre a nekitámadó éj-elfeket, és közben egyáltalán nem törődött azzal, hogy mindezt csendben és feltűnés nélkül tegye. A közelükben levő elfek valószínűleg csupán egy ehhez hasonló jelre vártak, mert ahogy Thor sorban kiütötte az éj-elfeket, ők azonnal különváltak tőlük és előhúzták a fegyvereiket.
Nem a halandó lány volt az egyetlen, aki észrevette a kibontakozó harcot.
- Mi ez? – sikított fel Lynthael. – Mi történik? Mi ez az őrültség? Vissza! Hagyjátok abba!
Természetesen senki sem figyelt rá. Az elfek az apjának, a királynak az utasításait követték, ő többé nem parancsolt nekik.
- Tudtam! – kiáltott fel Khastyen mellette, és kárörvendően vigyorgott. – Megkaptad hát a harcot, szerelmem. Csak győzd kivárni a végét.
Parancsokat kiabált a hozzá legközelebb álló éj-elf harcosoknak, és azok elrohantak az asgardiak felé. Aztán visszafordult a hercegnőhöz.
- Remélem, hogy az apád is itt van. Jó lenne itt és most gyorsan lerendezni vele a dolgot. Akkor legalább nem kellene annyit menetelnünk visszafelé, hogy kiugrasszuk a kényelmes palotájából.
Lynthael körbenézett. Megdöbbenve látta, hogy azok az elfek, akik korábban hűséget fogadtak neki, most az éj-elfekkel küzdenek. Kezdett ráébredni arra, mit is tett. Elbizonytalanodott, amit az éj-elf azonnal ki is használt.
Khastyen megragadta a karjánál fogva, és Rosie felé fordította.
- Parancsolj rá a kis kedvencedre, hogy kezdjen neki. Nem akarok egy asgardi varázslót a hátam mögé, amikor fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom.
Lynthael sápadtan bólintott, de nem bírt megszólalni. Rosie látta rajta, hogy a lány hiába játszotta eddig a magabiztos leendő királynőt, valójában retteg az éj-elftől. Khastyen azonban nem tudott tovább várni. Megszorította a hercegnő karját, mire ő gyenge, remegő hangon megszólalt:
- Teljesítsd a kötelességedet, harcosom. Szabadulj meg a gyalázatos férfitól, aki mindkettőnket tönkretett.
Rosie elszántan bólintott, és felkészült, hogy megtegye a végső lépést. Elindult a fénykörben álló Loki felé, ám ebben a pillanatban hatalmas robaj rázta meg a barlangot. Egy pillanatra megingott, mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát.
- Asgard-ért! – kiáltotta Thor, és egy villámot küldött arra a helyre, ahol a legsűrűbben álltak az éj-elf harcosok. Azok most egytől egyig a földön hevertek, eszméletlen állapotban. Az ő csatakiáltását egy újabb követte, amikor Volstagg és Sif hátulról nekirontott egy másik csapatnak.
Loki csak most vette észre a bátyját és a barátait. Megkönnyebbülten sóhajtott, és Rosie-ra nézett, de a lány komoran viszonozta a pillantását. Azonnal rossz érzés fogta el a herceget. A lány bizonyára nem mondott el neki mindent. Abban biztos volt, hogy a lány nem akarja megölni őt. De mégis valami szörnyűséget tervez.
Khastyen elveszítette a türelmét.
- Ebből elég volt! – kiáltotta, hogy túlharsogja az egyre növekvő csatazajt. Előrántotta a kését, és félrelökve az elf hercegnőt odaugrott a halandó lányhoz. Hátulról fél kézzel elkapta, és a lány torkához szorította a kését. – Emlékszel még, kicsi halandó? Játsszuk el talán újra a játékunkat?
Rosie megrémült, de összeszorította a száját, és megrázta a fejét, amikor látta, hogy Loki dühösen nekifeszül a varázslat fénykörének. Az éj-elf gúnyosan felnevetett.
- Jó… Nagyon helyes… És most szépen odamész, és elvágod annak a nyavalyás asgardinak a nyakát, különben nagyon megbánod.
A lány mély levegőt vett. Valóban eljött az idő.
Hagyta, hogy a világ elhomályosuljon és lelassuljon körülötte. Csak egyvalamire akart figyelni. Lassan megindult előre, hogy az éj-elf elértse a szándékát. Khastyen úgy is tett, ahogy várta. Vicsorogva élvezte ki a diadal minden pillanatát, és semmiről sem akart lemaradni. Leengedte a kését, és eleresztette a lány derekát is. Rosie mélyen Loki szemébe nézett, és felemelte a kardot.
- Ne! – kiáltotta Fandral, aki épp akkor ért oda hozzájuk. A harcos akadálytalanul jutott el egészen idáig, mert a táborban mindenki az ellenséges fajhoz tartozók likvidálásával volt elfoglalva, az asgardiakkal nem értek rá foglalkozni. De bármit is érzett vagy mondott korábban, nem akarta hagyni, hogy a lány hibát kövessen el azzal, hogy megöli a herceget.
Rosie azonban már nem hallotta őt. Olyan erősen koncentrált arra, amit meg akart tenni, hogy nem engedett semmiféle zavaró tényezőt közelebb jutni magához. Amikor a kard markolata a homloka közelébe ért, feltűnés nélkül fogást váltott rajta.
Lokinak elakadt a lélegzete, amikor ezt meglátta, mert pontosan tudta, hogy mit jelent, amikor valaki így fogja meg a kardot. Nekiugrott a varázslat fénykörének, hogy kiszabaduljon és megállítsa a lányt, de a mágia túl erős volt, megbénította, és térdre kényszerítette. Esélye sem volt kiszabadulni, és a lány tudta ezt, mert nyugodt arccal mosolygott.
Rosie nagy levegőt vett. Néhány ujjnyival feljebb emelte a kardot, megszorította a markolatot, aztán teljes erőből lecsapott vele.
A kard pengéje megvillant, aztán belemart a gyomrába. A gyönyörű kék ruha, melyet Lynthael oly nagy gonddal válogatott ki a nagy eseményre, bíborvörössé vált a kard pengéje körül. A lány keze erőtlenül hullt le az oldala mellé, ahogy térdre esett. Hagyta, hogy a fájdalom gyorsan közeledő hófehér hullámai maguk alá temessék, aztán megkönnyebbülten a földre zuhant. Most, hogy már vége volt, elégedettség töltötte el, amiért megtett mindent, ami tőle telt. Sötétség vette körül újra, mint régen, és ő boldogan bújt vissza a legmélyére, ahol már senki és semmi sem bánthatta.
Lynthael újra sikított, mire az éj-elf lekevert neki egy hatalmas pofont. Erre az elf hercegnő minden méltóságától megszabadítva remegő kislányként kucorodott a földre, és rettegve nézett szét maga körül.
Fandral nem engedte, hogy a döbbenet megbénítsa a tagjait. Egy utolsó ugrással ott termett a magaslaton és gyorsan felmérte a helyzetet. Első dolga volt a kardját a két éj-elf varázsló gyomrába mélyeszteni. Aztán rohant tovább. A kardja vértől csöpögött, amikor elállta Khastyen útját. Bosszút szomjazott, és nem akarta megadni a lehetőséget az éj-elfnek, hogy számára kedvezőbb helyszínt válasszon a harchoz. Azonnal támadott.
Khastyen keze ügyében csupán az a tőr volt, amivel Rosie-t fenyegette az előbb. És bár az oldalán ott lógott a saját kardja, Fandral olyan gyorsan vagdalkozott feléje, hogy egyáltalán nem tudta előhúzni. Máskor talán kisegítették volna az íjászai, de most senki sem állt mögötte, hiszen mindenkit elküldött az odalent harcoló asgardiak ellen. Egy pillanatra Lynthael-re nézett, de a hercegnő csak gubbasztott a földön, és előre-hátra hintázott a sarkán, mint egy eszelős.
Az éj-elf nem bírt el az asgardi harcossal. A tőrrel megsebezte ugyan az arcán és a vállán is, de nem tudott hatékonyan védekezni a kardja ellen. Fandral az első adandó alkalommal kiverte a kezéből a tőrt, és egy döféssel leszúrta az éj-elfet. A biztonság kedvéért beleszúrt még egyet, közelebb a szívéhez.
A fénykör, mely Loki börtöne volt eddig, a varázslók halálával elenyészett, és a herceg kiszabadult. Még csillogtak körülötte az utolsó mágiacseppek, de ő már rohant, egyenesen Rosie fekvő alakjához. Elborzadva látta, hogy a barlang talaját már átáztatta a növekvő vértócsa. Remegő kézzel megérintette a kardot, ami még mindig kiállt a lány mellkasából. Képtelen módon attól félt, még több fájdalmat okoz a lánynak, ha hozzáér a fegyverhez. De Rosie meg sem moccant. Szorosan lehunyt szempillái közül egy utolsó könnycsepp igyekezett megszökni.
Loki levegő után kapkodott. Úgy érezte, menten megáll a szíve. Magához akarta ölelni, szorosan, hogy biztonságban legyen, de ehhez előbb valamit meg kellett tennie. Összeszorította a fogát, egyik kezét finoman a lány oldalához nyomta, a másikkal megragadta a kard markolatát. Lehunyta a szemét, de így is könnyek áztatták az arcát, amikor kirántotta a kardot a borzalmas sebből.
Fandral is azzal küzdött, hogy megpróbáljon józan maradni, amikor látta, mi történt a lánnyal. Kétségbeesetten próbálta megtalálni rajta az életnek bármiféle jelét, de a lány bőre jéghideg volt, és ruhájának elejét teljesen átáztatta a vér. Lokihoz fordult és megrázta a herceget, még a vállába is beleöklözött, hogy felhívja magára a figyelmét.
Loki könnyáztatta arcát feléje fordította, és azt suttogta:
- Nem tudok varázsolni… Nem tudom megmenteni… Haldoklik…
Fandral halálra rémült. Körbenézett, hogy merre találja Odint. Hamarosan megpillantotta a királyt, amint a közelben fekete nyolclábú csődörével utat vágott magának az éj-elfek között. Eléje rohant.
- Fenség! – kapkodott levegő után. – A halandó lány megsebesült. Azonnal haza kell vinnünk őt… Amíg nem késő…
Az utolsó szavakat már csak suttogta, de Odin a hangzavar ellenére is jól értette őt. Bólintott, és felemelte a lándzsáját.
Odalovagolt az elf királyhoz.
- Sylfain…! El kell vinnünk a sebesülteket. Boldogulsz a maradékkal?
- Hát persze, örömmel. Majd hazaküldöm a harcosaidat.
Odin megszorította a másik karját, aztán elküldte Fandralt, hogy hívja össze Thor-t, meg a barátait a magaslatra.
Sif és Volstagg semmit sem láttak abból, ami odafent történt. Harci tűzben égve, véres karddal, de nevetve futottak fel egymás mellett a többiekhez.
Volstagg megtorpant. Kapkodva szedte a levegőt, mert nagy pocakjával nehezen tudta csak tartani Sif feszes tempóját. Némán és elborzadva nézte a jelenetet. Sif odarohant Loki mellé.
- Csinálj valamit! Gyerünk! – kiabált könnyes szemmel a hercegnek, ő azonban csak rázta a fejét.
- Nem tudok, Sif…
- Ezt nem teheted! Mindent feladott érted! – sírt a lány. – Nem engedheted elmenni!
Odin és Thor egyszerre értek oda. A király hamar átlátta a helyzetet.
- Indulunk, azonnal! – kiáltotta, és Sleipnir nyergében ülve magasba emelte a lándzsáját. - Készüljetek!
Loki a karjaiba vette Rosie mozdulatlan testét, a lány szinte súlytalan volt. Nézte az arcát, és minden erejével igyekezett tagadni azt, amit az esze tudott: hogy már késő…
Thor és a harcosok szorosan egymás mellé álltak, és mind a királyra néztek.
- Heimdall… ! Nyisd ki a Hidat! – kiáltott fel Odin mennydörgő hangon. Ahogy az ezerszínű fénysugarak felragyogtak körülöttük, az asgardiak felemelkedtek a levegőbe, és a következő pillanatban eltűntek a barlangból, ahol Sylfain és az elfek végül legyőzték a vezető nélkül maradt éj-elf harcosokat.