18.
A Szivárványhíd fényei erősen ragyogtak a kupolában, amely az Asgard körül hullámzó, és a végtelenbe aláhulló tenger szélére épült. Heimdall, a mindent látó Kapuőr a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül húzta ki kardját a szerkezetből, hogy lezárja a Hidat. A király, a hercegek és a harcosok pedig néma csendben léptek ki a város felé vezető útra.
A város felett hétágra sütött a nap, az ég alján pislákoltak a csillagok, és fújdogált a langyos szél. A tenger megállíthatatlan hullámai csapkodták mély dübörgéssel a parti sziklákat, és a távolban madarak repkedtek a Külső Liget fái felett. Első látásra semmi sem változott.
Ám még soha nem fordult elő, hogy az asgardi harcosok így tértek volna vissza egy másik világból. Odin mereven ült Sleipnir nyergében, és lépésben vezette nyolclábú lovát a menet élén. Thor és Sif egymás kezét fogva követték őt. Volstagg és Fandral komoran bámultak maguk elé, de nem néztek se jobbra, se balra. Mögöttük jócskán lemaradva Loki haladt vigasztalhatatlan gyásszal az arcán, karjában a halott lánnyal, aki Asgard dicsőségéért áldozta fel az életét. Mindenkit, még a sokat látott és tapasztalt Odint is megérintette ez a tény, és mindannyiuk fejében ott motoszkált a kérdés: mit kellett volna másképp tenniük.
Loki gépiesen rakosgatta egymás elé a lábait. Sif szavai visszhangoztak a fejében, és mardosó bűnbánatot keltettek benne. A szíve helyén mintha egy halott kődarab lett volna csupán, talán csak emiatt nem szakadt darabokra a fájdalomtól, amit érzett. Hibáztatni akart valakit, bárkit, csak hogy megmagyarázhassa magának, miért kellett így történnie.
Egy örökkévalóságnak tűnt a pillanat, amikor először járt a Hídon, és ugyanígy a karjában tartotta Rosie-t. Most azonban, amikor már biztos volt benne, hogy erre képtelen, mégis arra lett kényszerítve, hogy nélküle élje tovább az életét. Nézte a lány arcát, mely olyan békésnek tűnt. A lelkifurdalás még erősebben kezdte marcangolni, amikor rájött, hogy soha nem volt képes őszintén megmondani a lánynak, mit érez. Csupán azért, mert önmagának sem volt képes igazat mondani.
Loki gyászolt. A varázsereje még mindig nem tért vissza. De valószínűleg akkor sem repült volna a lánnyal egyenesen a palotába, ha megvan hozzá a képessége. Most élvezni akart minden egyes percet, ami még megadatott neki. Mert tudta, hogy utána már csak a nagy semmi következik.
A kis menet lassan beért a városba. Az asgardiak halk sugdolózással utat nyitottak nekik, és térdet hajtottak a király tiszteletére. Amikor beléptek a palota kapuján, Odin kiadta a parancsot, hogy mindenki viselkedjen úgy, mintha a saját harcosaik közül esett volna el valaki. Még a léptek koppanásai is zavaróan hatottak az elcsendesedő palota falai között. Loki megpróbálta kizárni a fejéből a szomorú hangokat, de képtelen volt rá.
Egyenesen a lány régi szobájába vitte a holttestet. Ahogy meghallotta a hírt, Frigga sírva rohant hozzá. Egyedül akart maradni, de anyja ragaszkodott hozzá, hogy várjon kint.
- Tudod, hogy apádnak vissza kellene küldenie őt a halandókhoz… - ölelte át könnyes szemmel az anyja, amikor az ajtóhoz kísérte. – Hadd búcsúzzunk el tőle tisztességgel.
A test az ágyon feküdt. A két nő megtisztította a vértől, majd Inke bekötözte a sebet. Azt a zöld ruhát adták rá, melyet Rosie az első vacsoráján viselt. Aztán Frigga utoljára befonta a szőke tincseket, és a párnára fektette a copfot. Meggyújtottak egy szál gyertyát, és behúzták a függönyöket. A szobára sötétség borult.
Loki kezet csókolt az anyjának, aztán becsukta mögöttük az ajtót, és lehajtott fejjel nekitámaszkodott. Maga elé emelte mindkét kezét, és egy hatalmas sóhajjal varázsolni kezdett. A rejtő mágia, ami egészen idáig megóvta és megőrizte a lány kardját, most elenyészett, és Loki kezében egyszer csak ott feküdt Maerdyl, a lány kardja egykedvűen. Most nem csillogott úgy, mint akkor, amikor még a lány kezében volt. Loki lehunyt szemmel megcsókolta a pengéjét. Aztán odaült az ágy szélére. A aranytölgy kard markolatára kulcsolta Rosie ujjait. Egy rövid ideig még a lány kezét fogta, de az agya üres volt, mint a végtelen semmi, amely a Kilenc Birodalmak között terült el. Végül lecsúszott a padlóra, hátát az ágy oldalának támasztotta, felhúzott térdeit átfogta a karjaival, és szabad folyást engedett a könnyeinek.
Hosszú órák teltek el, aztán Frigga visszatért. Addig kopogtatott az ajtón, amíg Loki hajlandó nem volt kinyitni.
- Most menned kell. – mondta halkan, és sajgó szívvel vette észre fia vörös szemeit. Loki tiltakozni akart, de ő finoman elhallgattatta. – Kérlek, de tedd még nehezebbé. Apád megígérte, hogy mindenre gondja lesz.
A herceg visszanézett a szobába, ahol az ágyon betakarva a halott lány feküdt, kezében a karddal. Megfordult, és szorosan átölelte az anyját. Frigga szeméből kicsordult egy könnycsepp. Loki végül elengedte, és úgy ment el, hogy vissza sem nézett.
Asgard új napra ébredt. Thor, Sif, Volstagg és Fandral együtt reggeliztek. Túlzás lett volna állítani, hogy nagy lakoma volt, mivel senkinek sem volt étvágya. Inkább csak ültek az étel fölött, turkálták a tányérjukat, és sört ittak. Csak Volstagg volt a kivétel, akit még egy ilyen megrázó eset sem tudott kizökkenteni az ételek utáni olthatatlan elkötelezettségéből.
- Amikor először megláttam, vézna volt és csak egy hálóruhát viselt. Soha nem gondoltam volna, hogy megver majd téged vívásban… - szólalt meg Thor váratlanul, és Fandralra nézett.
A többiek csodálkozva felemelték a fejüket. De jól tudták, Thor mit akart ezzel a megjegyzéssel. A herceg elkezdett valamit, amivel könnyíthetett a bánaton.
- Csak egy halandó lány volt. Nem érdemelte meg, hogy ez történjen vele. – folytatta Sif.
- Ő döntött így. – szólalt meg Fandral keserűen. – De az Ősökre, miért? Miért választotta a halált? Csak egy kicsit kellett volna még várnia, és odaértem volna…
- Ezen már késő rágódni, Fandral… - intette le Volstagg. – Most már vége. Úgy emlékezz rá inkább, ahogy azt ő is szeretné.
Fandral nem válaszolt, csak ült tovább összetörve, és a söröskorsóját bámulta. Aztán bizonytalanul megszólalt:
- Talán ha Loki nem…
De Thor félbeszakította, és mérgesen megrázta felé a kalapácsát:
- Erről nem akarok többé hallani. Mind tudjuk, hogy Loki sokszor követ el olyan dolgokat, melyek a nemtetszésünket váltják ki. És abban is mind egyetértünk, hogy most valóban túllőtt a célon. De látom, mi történik vele. Látom, hogy szenved, és azt hiszem, már épp elég büntetést kapott.
Fandral leszegte a fejét, de aztán felpattant az asztaltól, és egyetlen szó nélkül kirohant az ebédlőből.
Sif szomorúan nézett utána.
- Rosie nagyszerű teremtés volt. Néha irigykedem is rá, amiért két asgardi férfit is magába bolondított. – Mosolyogni próbált, de elsírta magát. – Fandralnak igaza van. A mi hibánk, hogy meghalt.
Thor közelebb húzódott hozzá, és átölelte a vállát.
- Ez nem igaz. Hagyjátok ezt abba, kérlek… Lehet, hogy a körülményeket mi alakítottuk, de ő hozta meg a végső döntést. Nem gyötörhetjük magunkat ezen örökké, változtatni már nem tudunk rajta úgy sem.
Az ajtóra nézett, melyet Fandral nem sokkal azelőtt becsapott maga után.
- És ha ezért az öcsémet meg Fandralt a saját két kezemmel kell helyreráznom, ám legyen! – kiáltott és az asztalra csapott. Volstagg szemrehányóan nézett rá, amikor a korsójából a fele sör kifolyt.
Loki számára a hajnallal egy új élet kezdődött. Felkelt, felöltözött, evett, és kilovagolt, mint mindig. De nem tudta, milyen színű volt a ruha, melyet viselt, milyen ízű volt a bor, melyet megivott. A ló a maga által keresett ösvényeket követte, és magától tért vissza a palotába, amikor megszomjazott.
Az istállóban Thor és a harcosok köszöntötték, de ő csak bólintott, aztán ment tovább. Amikor apja üzenetet küldött neki, hogy mindenképpen számít rá a vacsoránál, fejet hajtott és megjelent az ebédlőben. És amikor Sylfain követei megérkeztek, hogy beszámoljanak Odin királynak a megmaradt maroknyi éj-elf legyőzéséről és hazakergetéséről, ő is ott állt Thor mellett apja oldalán a trónteremben, ahogy az Asgard hercegéhez illik.
Még egy szellembe is több élet szorult volna, de az asgardi palotában soha nem voltak szellemek. Egy sem, Lokit kivéve.
Amikor az elf vendégek elmentek, újra kevesebben ültek Odin asztalánál. A vacsorákon folyt a sör és szólt a muzsika, de az asztal végében, ahol Loki herceg az apja szavának engedelmeskedve minden este helyet foglalt, megfagyni látszott a levegő. Loki varázsereje napról napra erősebb lett, bár még mindig nem nyerte vissza egészen mindazt a tudást, melynek egykor a birtokában volt. Ahhoz elég ügyes volt, hogy a folyosó végéből félresöpörje a hatalmas függönyöket, melyek az útjába akartak tekeregni, vagy lehűtse Volstagg sörét, amikor panaszkodni kezdett, hogy túl melegen kapta meg. A harcos tágra nyílt szemekkel nézett a herceg után, mert az kérés nélkül, önszántából segített neki, ráadásul nem is várt köszönetet, hanem felállt az asztaltól, és szó nélkül távozott.
Odin és Frigga sokszor váltottak aggódó pillantásokat ilyenkor, de a király a végén mindig megrázta a fejét.
Egyik nap Loki úgy érkezett a közös ebédre, hogy egy aranyfénnyel ragyogó rózsát forgatott az ujjai között. A gondolatai valahol nagyon messze jártak, és oda sem pillantott, amikor a rózsa felemelkedett a tenyeréből, és a levegőben kezdett el táncolni. Ő csak kortyolgatta csendben a sört a kupájából, és egyáltalán nem figyelt a többiekre.
Az asztalnál ott ült Thor, Sif, a harcosok, és Godrud, akit Odin azért hívott fel a Gyógyulás Házából, hogy meghallgassa szokásos beszámolóját.
- Ami pedig Inke dolgát illeti, Rosie üzeni fenségednek, hogy végre sikerült megbeszélniük a dolgot, és a lány bármikor odamehet, amikor csak fenséged elengedi.
Loki lassan felemelte a fejét, mint aki egy álomból ébred. A fülének nem mert hinni, ezért inkább fel akart állni, hogy odamenjen az öreg Gyógyítóhoz és szemtől szembe elismételtesse vele, amit mondott. De ahogy felemelkedett az asztaltól, Frigga is felállt, és felemelte a kezét, hogy nyugalomra intse. Loki ránézett, a szemében könyörgéssel.
- Ő… itt van…? – kérdezte olyan halkan, hogy a királynő inkább csak képzelte, mint hallotta, amit mondott.
Frigga mosolyogva Odinra nézett, aztán fennhangon megszólalt, hogy ne csak a fia, hanem a többiek is hallhassák őt.
- Ahogy múlik az idő, egyre ritkábban fordul elő, hogy a halandók közül valaki dicső halált haljon egy tisztességes harcban. Az pedig szinte példa nélküli, hogy egy halandó Asgard-ért és értünk áldozza fel magát. Az ilyen ember dicsőséget és elismerést érdemel.
Loki nem bírta magát türtőztetni tovább. Felugrott, a széke nagy döndüléssel hátraesett. Az anyjához hajolt, és nevetve arcon csókolta.
- Itt van! – kiáltotta újra, és úgy érezte, majd szétveti a boldogság. Az ebédlő ajtaja felé kezdett rohanni, de valahol félúton megtorpant.
Visszafordult az asztalnál ülőkhöz, akik tágra nyílt szemekkel és leesett állal bámultak rá, aztán az arcán megjelent az a jellegzetes félmosoly, melyet már kezdtek elfeledni a palotában.
Frigga kétségbeesetten integetett neki:
- Loki, várj! Ne rohanj! A Valhallában nem….
De a herceg már nem hallotta. Felemelte a kezét, és halkan csettintett. Elvigyorodott, amikor megérezte a varázslat szelét, és eltűnt a többiek szeme elől.
Asgard birodalmában van néhány különleges hely, melyekről maguk az asgardiak is csodálkozással szoktak beszélni. Ezeket a helyeket még a szokásosnál is mélyebben hatja át a mágia.
A Valhalla egyike ezeknek a helyeknek. A kastély, melyet gyakran Odin csarnokának neveztek annak ellenére, hogy a király ritkán látogatta, a városon és a Külső Ligeten túl, közel a tengerhez épült. Falai arany színben ragyogtak, és tetejét díszes pajzsok borították. Selyemciprusokat ültettek az épület köré, melyek elfedték annak bejáratait. Annak, akit nem hívtak, ezért szinte lehetetlen volt bejutni.
Lokinak persze nem voltak ilyen gondjai. A szíve a torkában dobogott, kapkodott minden egyes lélegzetvétel után, és rettegett, mert nem tudta, mivel is fog szembesülni. Az egyik selyemciprus ágai alatt szűntette meg a varázslatot, amely ide repítette. Lehunyta a szemét, és előrenyújtotta az egyik karját. Szinte azonnal rá is talált az egyik bejáratra. Határozottan előrelépett, és érezte, hogy a háta mögött visszazárul az ajtó.
A Valhalla termei még asgardi mércével mérve is hatalmasak voltak. A pajzsos mennyezet valahol a magasban rejtőzött a számos fáklya és a tüzek füstje mögött. A harcosok, akik itt töltötték létezésük minden idejét, most harci játékokban vettek részt, és könnyed eleganciával csépelték egymást, amíg csak állni bírtak a lábukon. Aki súlyosan megsebesült, csupán az vonult félre, amíg sebei lassan behegedtek és ereje visszatért. Aztán helyet foglalt a sok-sok asztal egyikénél, hogy egyen a sültekből, és vedelje a mézsört.
Kétségkívül az egyik legvidámabb és legzsúfoltabb hely volt a Birodalomban.
Loki lelkesedése kissé alábbhagyott, amikor meglátta a több száz harcossal teletömött helyet. Üdvrivalgás köszöntötte, amivel nem igazán törődött, és a mézsör számlájára írta. Először azt gondolta, addig kiabálja majd a lány nevét, míg az oda nem fut hozzá mosolyogva, és a karjába nem veti magát. Aztán megrázta a fejét. Hiú ábránd volt ez, és ő már nem hitt többé az álmoknak.
Lemondóan sóhajtott egyet, és mással próbálkozott. Felemelte a tenyerét, melyen ott feküdt az aranytölgy rózsa. Lehunyt szemmel egy varázslat szavait suttogta, mire a rózsában felizzott az arany ragyogás, és álló helyzetbe emelkedett a kezében. Loki várt. Semmi sem történt. Dühösen újabb varázsszavakat kiáltott, de a rózsa meg sem moccant. Mérgében majdnem földhöz vágta, de aztán mégis inkább elrejtette a ruhájában. Még egyszer körbenézett a harcosok vidám társaságán, akik most már ügyet sem vetettek rá.
Loki újra csettintett egyet, és visszatért a palotába.
Az ebédlőben Odin, Frigga és a többiek egymás mellett álltak a kandallónál és beszélgettek. Amikor azonban Loki megjelent a teremben, egyszerre elhallgattak. A herceget rég látták ilyen dühösnek. Arca sápadt volt, szája egyetlen keskeny vonallá szűkült, és a mágia erejének türkiz fénye úgy kavargott körülötte, mint egy kitörni készülő vihar. Közelebb sétált hozzájuk. Az ebédlőben hideg lett, mint hajnalban, és a kandallóban égő tűz összezsugorodott, mintha maga is fázott volna.
- Azt hittétek, ezzel a bosszúval fájdalmat tudtok okozni nekem? Hát nagyon tévedtek…
- Fiam… - lépett oda hozzá Frigga felemelt kézzel. – Ha engedted volna befejezni a mondatot, elmondtam volna, mi történt… Leülnél? Kérlek…
Loki megadóan bólintott, és anyját az egyik pamlaghoz kísérte.
- Rosie nincs a Valhallában. Felesleges volt odamenned… - magyarázta Frigga csendesen. - Apád felajánlotta neki a helyet az elesett hősök között. Ám ő még a gondolatától is irtózott, hogy harccal és ivással töltse a napjait. És mivel hőstettét úgy vitte véghez, hogy más vérét nem ontotta, Odin választást engedett neki.
Loki a tenyerébe hajtotta a fejét.
- Nem hiszem el, hogy itt van. És ti nem szóltatok nekem! – tette hozzá újra felébredő dühvel a hangjában.
- Apád úgy határozott, kell egy kis idő. Mindkettőtöknek. Ne felejtsd el, hogy ő halandó volt. Hozzá kellett szoknia a gondolathoz, hogy minden megváltozott.
A herceg fejében rémes gondolatok támadtak. Ha a lány meghalt, ám most újra itt van, akkor valami tényleg nagyon megváltozott. És lehet, hogy neki ez nem fog tetszeni.
- Akkor most mi lett belőle? – kérdezte elszoruló torokkal. – Egy szellem? Testetlen árny, aki arra jár, amerre a szél fúj?
Frigga mosolygott.
- Az nem lett volna megfelelő jutalom, nem igaz? Ne aggódj, fiam… Apádtól egy almát kapott ajándékba, mielőtt Freya elvitte.
- Almát? Azt az almát? – lepődött meg Loki, és az apjára nézett. – De az tilos a halandók számára, nem?
- Az Yggdrasill arany gyümölcse nagy kincs a számunkra, de nem láttam semmi akadályát, hogy egy asgardi kapjon belőle. – mosolygott a király, fia döbbent arcát látva.
- Egy asgardi? – Loki semmit sem értett.
- Freya meggyőzte a Nornákat, hogy hozzanak kedvező döntést a lány ügyében. Lyukat beszélt a hasukba a beteljesületlen szerelem kínjairól. Inkább engedtek, csak hagyja már őket békén.
Loki eleget hallott. Eltűnt egy újabb szélviharban.
- Szervezhetem a lakomát, felség? – kérdezte Volstagg nevetve, de a király leintette.
- Ráérünk még. Szeretnék néhány csendes napot, amikor nem kell lázadó elfek, viszkető tenyerű harcosok és a bolond fiaim miatt aggódnom… - mondta Odin, és egy kézlegyintéssel elbocsátotta a harcosokat.