19.
Távol az aranyvárostól, távol a Szivárványhídtól és az örökké dübörgő tengertől, és a lehető legtávolabb a Valhalla zajos csarnokától rendezte be Freya Úrnő az otthonát. Tágas, zöld selyemfűvel borított mezők és gazdag kertek közepén állt a kastélya, mely befogadott mindenkit, akiről Freya úgy gondolta, inkább való oda, mint a sörszagú Valhallába. Sokan éltek az Úrnő mezőin és kertjeiben, ám itt nem volt zsúfoltság, és itt bárki egyedül maradhatott, ha úgy tartotta a kedve. A mezők illatosak voltak a szénától, melyet a lovak számára gyűjtöttek. A kertekben ezernyi virág pompázott, és apró szökőkutakból csordogált a kristálytiszta víz.
Freya semmit sem szeretett jobban, mint a nyugodt, háborítatlan boldogságot.
Sok mindent látott, sok mindent hallott már az idők folyamán, ám még ő maga is meglepődött, amikor Odin elmesélte neki egy halandó lány történetét. Azonnal kíváncsi lett erre a lányra. A három Norna, a múlt lánya, a jelen asszonya és a jövő vénasszonya először ragaszkodott hozzá, hogy a halandó lánynak el kell tűnnie a semmiben. Hallani sem akartak arról, hogy újrafonják a lány végzetének fonalát. Csak akkor adták be a derekukat, amikor Freya felhívta rá a figyelmüket, hogy a lány Odin kedvence, egyébként pedig Asgard érdekében áldozta fel magát, és a király bizonyára nagyon szomorú lenne, ha meghallaná, hogy nem tettek meg mindent a lány boldogságáért.
A vénasszony Urd, az asszony Verdand és a fiatal lány Skuld végül leültek egy forráshoz, elvágták, majd újrafonták a sorsfonalat. Freyának nem is volt más dolga, mint türelmesen várni. Ami ebben az esetben igencsak nehezére esett.
Rosie számára megszűnt az idő és a tér abban a pillanatban, ahogy maga ellen fordította a szűz kardját. A világ színek és homályos érzések kavalkádjává változott. Sűrű, áthatolhatatlan massza borította el, melyben meg sem tudott moccanni. Csupán megtapasztalhatta mindazt, mely túl távoli volt ahhoz, hogy egyáltalán valódi gondolatként megszülessen a fejében.
Súlytalanul lebegett, a kardja, a ruhái és a teste nélkül. Sötétség vette körül, melyet néha áttörtek a gyenge fénysugarak, melyek azonban a szivárvány színeinek csak tompa utánzatai voltak.
Hófehér volt a fájdalom, amely mintha vissza akarta volna húzni a mélységbe, oda, ahonnan elindult felfelé. Hamarosan eltűnt, és nem is jelent meg újra. Aztán jött a vörös, mely a dühöt kísérte, de lilába fordult, ahogy az aggodalom lett az erősebb. Mivel a tér nem létezett, felesleges lett volna azt firtatni, honnan jönnek ezek az érzések, vagy hogy kinek az érzései egyáltalán. Az aggodalom szürke szomorúsággá tompult, végül minden újra összekeveredett a feketeségben, mely puha volt és meleg.
A létezés megsemmisült, de ezt a lány csak onnan tudta, hogy aztán egyszerre csak újra elkezdődött. Újra volt már a fent és a lent, értelmet nyert a most, és a valóság szinte felrobbant körülötte. A takaró ránehezedett a lábaira, az orrát megtöltötte a virágok illata, szemét elvakította az ablakon betűző napfény, és felkavarodott a gyomra az ágya melletti kisasztalon gőzölgő húsleves émelyítő szagától.
Oldalra fordult, és kezét a gyomrára szorítva öklendezni kezdett, ami persze hiábavaló próbálkozás volt, mivel az idejére sem emlékezett már, mikor evett utoljára valamit. Ahogy köhögve visszafeküdt a párnára, rájött, hogy igazából arra sem emlékezik tisztán, mikor csinált utoljára valamit. Amikor újra kinyitotta a szemét, az ágya végében egy élénk fűzöld ruhás, égővörös hajú fiatal nő állt feszes tartásban, karjait összefonva maga előtt. A szeme és a szája nevetett, őszintén és boldogan, és Rosie azt gondolta, hogy most neki sem lesz más dolga, mint nevetni és boldognak lenni.
A nő vizet adott neki, és néhány kanál levest. De nem erőltette az evést, és Rosie hirtelen nagy kedvet kapott az alváshoz.
- Pihenj csak. – mondta a nő halkan. – Aludj, és utána majd beszélgetünk.
Rosie pedig szépen szót fogadott.
Az alvás pihentető volt és visszaadta az erejét. Az álmoktól azonban fejfájást kapott. A látomások felsorakoztak előtte, szépen sorrendben, és megmutatták magukat éppen úgy, ahogy a dolgok megtörténtek. Rosie meglepődött saját magán, mert korábban el sem tudta volna képzelni, hogy eldobja magától az életet. Tulajdonképpen büszke volt magára. De sajnos fogalma sem volt, mi lett az alfheim-i csata vége, érdemes volt-e egyáltalán az áldozat? Kétségek gyötörték, és egyre csak rosszabb lett. Szerencsére a zöld ruhás nő visszatért még azelőtt, hogy eluralkodott volna rajta a depresszió.
- Hogy érzed magad? – kérdezte mosolyogva, amint az ágya szélére ült.
- Mi történt az asgardiakkal? – kérdezte Rosie válasz helyett, és ülő helyzetbe tornászta magát az ágyban. A nő felnevetett.
- Azt hittem, a halottak tanulnak némi türelmet.
- Halott vagyok?
- Már nem. Hacsak meg nem öl téged ez a fene nagy kíváncsiság.
Rosie elgondolkodva a nőre nézett. Igaza lehet. Végül is azt sem tudja, hol van. Lehet, hogy ez a nő nem is ismeri Asgard-ot.
Ő azonban csak visszanézett rá, aztán megadóan felemelte a kezeit.
- Jól van, legyen, ahogy akarod. Meghaltál, méghozzá önkezed által. De most újra élsz, mert ez az élet jutalom a régi helyett, amit önzetlenül eldobtál magadtól. Asgardban vagy… De most vannak szabályok…
Rosie türelmetlenül legyintett. A nő bólintott, és folytatta.
- Odin és Sylfain megjelenése eldöntötte a harcot az éj-elfek és az asgardiak között.
- És mi lett a szűz kardjával?
- Azzá lett, ami volt. Egy nagyszerű fegyver, mely nem felelős a gazdája tetteiért.
Rosie hallgatott. Nem merte megkérdezni azt, ami a legjobban idegesítette. A nő azonban valószínűleg gondolatolvasó lehetett, mert felelt neki kérdés nélkül is.
- Az asgardi harcosok dicsőségben tértek haza. Bár az ünneplés elmaradt…
- Miattam? – kérdezte a lány halkan.
- Minden elismerésem a tied. Halandó létedre sok barátot szereztél. Bár nem igazán értem, miért tetted…
Rosie zavartan megrázta a fejét.
- Hát azért, mert… Azt hittem, ha én…
- Gondoltam. – nézett rá lemondóan a zöld ruhás nő. – Ha nem tudnám, amit tudok, azt mondanám, beképzelt vagy. Tényleg azt gondoltad, hogy egy halandó döntésén múlik a világ sorsa? Jobban kellene bíznod azokban, akik fontosak neked…
Rosie nagyot sóhajtott.
- Hazudtam nekik.
- Ők is neked. Szóval egálban vagytok. Ideje tovább lépni.
Felállt az ágyról, és egy könnyed mozdulattal megigazította hosszú szoknyáját. A lányra nézett, és kinyújtotta felé a karját.
- Gyerünk. Kelj fel! Nem lophatod ágyban töltve a napot. Az enyém vagy, és mostantól azt teszed, amit mondok.
Rosie hirtelen megrémült. Még arra sem volt ideje, hogy örüljön annak, hogy él, erre közlik vele, hogy az élete nem is az övé. Elhúzódott az ágy másik végébe.
- Azt sem tudom, ki vagy. Te bezzeg mindent tudsz rólam. Majdnem mindent… - tette hozzá bizalmatlanul. – És most közlöd, hogy az élet, amit kaptam, nem az enyém?
- Nem értem, miért vagy ideges. A szíved sem a tiéd…
- Boszorkány vagy? – kérdezte Rosie döbbenten, mert más megoldás már nem jutott eszébe.
- Nem. Freya vagyok. Midgard-on egykor azzal hízelegtek nekem a halandók, hogy áldásért könyörögtek hozzám.
Rosie morcosan kikászálódott az ágyból, és az orra alatt megjegyezte, remélve, hogy Freya nem hallja meg:
- Képzelem, milyen áldásért…
Ő persze hallotta. Elindult kifelé a szobából, és magában mosolygott.
- Egy kis szerelem nem árt senkinek, te lány… - suttogta.
A kastély, ahol Freya lakott, kicsi volt a király palotájához képest, de fele annyira sem nyomasztó. A kert csendes volt körülötte, a távoli mezők pedig tágasak, szinte végtelenek.
Rosie úgy érezte, az egészet megtölthetné a rengeteg gondolat, ami nem hagyta őt nyugodni. Freya persze nem könnyítette meg a dolgát. Megadott neki mindent, otthont, ételt, ruhákat, de arról nem volt hajlandó beszélni, mi lesz azután. A lány azt vette észre, hogy hosszú napok teltek el, és ő viszket a tétlenségtől.
A kertek és a mezők lakói nem közeledtek hozzá. Sejtették, hogy a lány más, mint ők. Mesze elkerülték, ő pedig még rosszabbul érezte magát emiatt.
Odaállt Freya elé, aki épp a kertben szedte a sárga harangvirágokat.
- Elmegyek.
- Hová? – kérdezte Freya a késsel a kezében, de fel sem pillantott. Levágott egy virágot a tövéről, és egy kosárba fektette, amit maga mellé tett le a földre.
- Vissza a palotába.
- Miből gondolod, hogy visszamehetsz?
Rosie kétségbeesetten felkiáltott.
- Nem bírom tovább! Csinálnom kell valamit, mert beleőrülök a semmittevésbe!
- Nem vagy egyedül. Vannak itt mások is, hasonlóak hozzád. Ismerkedj. Beszélgess.
- Hasonlóak hozzám?- kérdezett vissza a lány megrökönyödve. – Azt mondtad, nem vagyok halott. Akkor meg miért kellene itt megzápulnom azokkal, akik rég belenyugodtak már, hogy egy örökkévalóságot fognak itt eltölteni?
- Miért akarsz elmenni? – pillantott fel rá Freya a virágok mellől.
- Szükségem van az élőkre. Hiányoznak…
- Nem mehetsz el. – jelentette ki Freya ellentmondást nem tűrő hangon.
Rosie füstölögve elrohant. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy egy mezőkkel és kertekkel körülvett kastélyban töltse el az idejét úgy, hogy tudja, soha nem fog véget érni ez a cukorszirupos, tökéletes unalom.
Freya nem ment utána. Helyette inkább üzenetet küldött Odinnak. Utána megkereste a lányt.
Rosie a legtágasabb mező kellős közepén feküdt a fűben, hanyatt, és az eget bámulta. Szándékosan nézett arrafelé, ahol csak a puszta kékséget látta. Akárhányszor csak megpillantotta a csillagokat a látóhatár szélén, és a szivárványszínű ragyogást a távolban, emlékeznie kellett rá, hogy Asgardban van. És minden egyes alkalommal, amikor a messzeségbe révedt a tekintete, belesajdult a szíve. Inkább nem nézett semerre sem.
Freya ráérősen sétált oda hozzá, és mellé feküdt a fűben. A kezében egy almát tartott, amit most elkezdett feldobálni a levegőbe. Rosie kinyitotta a szemét a hangra, ahogy Freya elkapta az almát, majd odafordult hozzá.
- Egyedül akarok lenni. – közölte durcásan.
- Azt hittem, hiányzik a társaság.
- Így van. De nem mindegy, hogy milyen. Nem szívesen tartózkodom egy helyen azzal, aki fogságban tart.
Freya nevetett.
- Olyan türelmetlenek vagytok ti, halandók. Rettegtek attól, hogy véget ér az életetek, mielőtt még valami különlegesnek lettetek volna a részesei. De képtelenek vagytok meghallgatni egyetlen kis mondatnak a végét, legyen az bármilyen fontos.
Rosie tüntetően elfordult.
- Éhes vagy? – nyújtotta felé Freya az almát.
- Attól jobb lesz nekem? – kérdezett vissza a lány.
- Odin csalódott lenne, ha hallana téged. Meg akart jutalmazni vele.
- Egy almával?
- Életet az életért. – válaszolta Freya sejtelmesen.
- Ez nem élet. – sóhajtott a lány.
- Nem is erre gondoltam. De csak így engedhetlek vissza a palotába.
Rosie felugrott. Freya felnézett rá, de egy pillanatra elvakította a nap. Inkább ő is felállt.
- Nézd… Tudom jól, hogy szenvedsz. Soha nem állt szándékomban itt tartani téged… De meg kellett bizonyosodnom róla, hogy hová húz a szíved.
A lány némán bámult rá, miközben tágra nyíltak a szemei.
- Nem mehetsz vissza Midgard-ba. Halandó életed véget ért ott a barlangban. De itt Asgard-ban új otthonra lelhetsz. Sok dolgod van még, és úgy sejtem, nem bírnád ki, ha nem járhatnál mindennek a végére. Most már közénk tartozol, de hátra van még ez az apróság. Az Yggdrasill gyümölcse nem közönséges alma. Ha ezt most megeszed, egy leszel közülünk… Visszavonhatatlanul…
Rosie megnémult. Tudta, hogy mondania kellene valamit, de képtelen volt. Csak bámult, miközben Freya hanyagul megdörzsölte a ruhájában az almát, és odanyújtotta neki.
- Harapj csak bele.
Ő ránézett a nőre, kinyújtotta a kezét, és óvatosan elvette az almát. Az pirosan ragyogott, ahogy rásütött a nap. Az illata, az íze éppen olyan volt, mint bármelyik földi almáé. És ahogy beleharapott, nem is érzett semmi különöset.
Egy ideig legalábbis.
Freya azt javasolta, sétáljanak vissza a kastélyába. Engedelmeskedett, és még arra is hajlandó volt, hogy ünnepélyesen bocsánatot kérjen. Aztán a dolgok lassacskán kezdek megváltozni. Nem volt ez a változás olyan feltűnő, de a világ körülötte mégis más lett.
Felpillantott az égre, és a csillagokat nem csupán messze a látóhatáron, hanem sokkal közelebb is észrevette, a ragyogó napsütés ellenére. Bár innen nem láthatta, mégis pontosan meg tudta volna mutatni, merre van a Szivárványhíd. A csatában elesett hősöket, akik Freya örökös vendégei voltak, most mintha valami vékony ködfátyol vette volna körül, amitől kissé színtelenebbek voltak a környezetüknél. Most már ő is látta, hogy különbözik tőlük. Rosie erősnek érezte magát, és amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megtapogatta a gyomrát, semmit sem érzett. A seb, melyet a szűz kardja okozott, eltűnt.
Nagyon éhes lett. De nem egyszerűen ételre volt szüksége. Felébredt benne a vágy a meleg kandallótűz, a sült hús illata, a zene és az édes bor után. És csupasznak érezte az oldalát ott, ahol a kardját szokta viselni.
- Kapsz majd egy lovat. – mondta Freya, amikor a szobájába ment, hogy összeszedje a holmikat, melyeket a nő ajándékozott neki. – Messze van a palota, gyalog egy nap alatt érnél csak oda.
- Köszönöm, úrnő. – nézett rá hálásan a lány, akibe visszatért a jó modor most, hogy rendeződni látszottak a dolgai.
- Boldogulsz majd vele?
- Remélem. – nevetett Rosie, aztán eszébe jutott Fandral, aki lovagló leckéket adott neki, és hirtelen elkomolyodott.
- Mi a baj? – kérdezte Freya, bár pontosan tudta, miről van szó.
- Fogalmam sincs, hogy fogadnak majd. – vallotta be a lány, és leült az ágy szélére. – Úgy érzem, őket is megtagadtam azzal, ahogy döntöttem.
- És ők hogy gondolkodnak erről?
- Nem tudom…
Freya odalépett hozzá, és a szemébe nézett. Lassan és vontatottan beszélt.
- Akkor legfőbb ideje, hogy befejezd a siránkozást, összepakolj és felülj a ló hátára. Örülhetsz, ha vacsorára hazaérsz.
Rosie megadóan sóhajtott, és követte a nőt az istállóba.
A ló, amit kapott, rikító napsárga volt, némi arany csillogással a farkán és a sörényében. Úgy tűnt, az állat békével viseli ezt a furcsa színt. Freya azt mondta, találkoznak még, Rosie pedig zavartan újra köszönetet mondott. Az esze már sokkal messzebb járt.
Kantáron vezette ki a lovat Freya kastélyának kertjéből. Azt mondta, szeretne még egy kicsit sétálni, mielőtt felül rá. Ebből a kicsiből azonban egészen sok lett. A nap a feje fölé ért, aztán elindult lefelé az égbolton. És ő ég mindig sétált, a lova kantárja az egyik kezében, a ló pedig a kantár végén a nyomában. Élvezte az új érzéseket, melyek eltöltötték, ahogy másképpen látta maga körül a világot. Még az ismerős dolgok is különlegessé váltak, mintha olyasmit látott volna meg bennük, amit eddig nem vett észre.
Keresztülsétált a mezőkön, a Szivárványhíd és a palota irányába, és igyekezett minél hosszabbra nyújtani az utazást, mert félt attól, ami vár majd rá.
Loki előbb a méregtől, utóbb az idegességtől remegett. Sejtette, hogy most ő volt az, aki elől eltitkoltak valamit, méghozzá valószínűleg már hosszabb ideje. Csakis meggyengült varázserejét okolhatta, amiért nem jött rá előbb. És most ez a gyengeség akadályozta meg abban, hogy csupán néhány pillanat alatt eljusson Freya kastélyába. Bármennyire is szerette volna, mégis visszatartotta a bizonytalanság. Kénytelen-kelletlen felnyergeltette a lovát, és hátat fordított a palotának.
Az almásderes csődör vidáman kocogott a tágas mezőn, szinte szárnyai nőttek a szabadságtól. Loki rettentően irigyelte tőle ezt a gondtalanságot. Neki most nem volt ideje a céltalan sétára. A ló oldalába vágta a csizmája sarkát, és gyors vágtába kezdett. Ez persze nem rontotta el a ló kedvét. Lábai alig érintették a fűszálak tetejét, és Loki azt vette észre, hogy előrehajol a nyeregben, és mosolyogva kapaszkodik a ló sörényébe. Lehunyta a szemét, és megengedte magának, hogy egy rövid pillanatra elfelejtse, hová tart, és élvezze a rég nem tapasztalt csendet meg nap melegét az arcán. Az volt a szerencséje, hogy az állat nemcsak erős szívvel, de jó reflexekkel is rendelkezett. Így már akkor lefékezett, hatalmas fűcsomókat rúgva fel a földről, amikor a sikoly épphogy eljutott a herceg füléig. Loki tágra nyílt szemmel bámult maga elé. A ló fejétől alig fél méterre ott fújtatott egy másik, borzasztóan sárga ló, melynek kötőfékjét karcsú ujjak tartották remegve.
A kéz egy halálsápadt, aranyszőke hajú, égkékszemű lányhoz tartozott. Loki képtelen volt megszólalni, megmoccanni, vagy egyáltalán levegőt venni, amikor Rosie szemébe nézett. A szíve viszont úgy ugrált a mellkasában, hogy azt hitte, szétrobbannak a bordái. Rosie felnézett rá a lova feje mellől, és bár szorosan a kantárba kellett kapaszkodnia, hogy ne remegjen a keze, és sűrűn pislogott, hogy visszakényszerítse a könnyeit, sokkal hamarabb megtalálta a hangját.
- Megőrültél? Majdnem elütöttél bennünket! – vágta a férfi fejéhez szemrehányóan, aztán elhallgatott, és csak bámulta a herceget, aki még mindig fent ült a nyeregben.
- Szép ló… - nyögte Loki, hogy mondjon végre valamit, és rákényszerítse magát a lélegzésre.
- Hazudsz. – vágta rá a lány, aztán odébb húzta a lovat a város felé. Legszívesebben persze Loki nyakába ugrott volna, de közben dühös is volt, és egyelőre könnyebb volt veszekedés közben megőriznie a méltóságát. Nem állt meg, miközben visszaszólt a válla fölött. – Mindig hazudsz.
- Te is hazudtál nekem. – húzta meg a herceg az almásderes kantárját, aztán leugrott a nyeregből, és megfordulva a lány után indult. – Azt mondtad, minden rendben lesz. Csak épp azt felejtetted el közölni, hogy mire készülsz.
Rosie rá sem pillantott, csak húzta tovább a lovat maga után.
- Tévedsz. Azt mondtam, minden másképp lesz. És különben is… Azt tettem, amiről azt gondoltam, hogy a legjobb.
- A legjobb? Mégis kinek? – vitatkozott Loki dühösen, és odébb hessegette a lovát, mert az össze akarta borzolni a haját az orrával.
- Asgard-nak, természetesen.
- Na persze… A hős halandó, aki feláldozza magát, és megmenti Asgard-ot! – gúnyolódott a férfi. – Arra nem gondoltál, mi lesz velem?
Rosie nem válaszolt, csak ment tovább lehajtott fejjel, a nyomában Freya lovával.
- Önző vagy. – mondta Loki szemrehányóan. Rosie megpördült, hogy csak úgy röpködtek a hajfürjeit, aztán elengedte a lova kantárját, és csípőre tett kézzel elállta a herceg útját.
- Én vagyok önző? – dühöngött, a mutatóujjával a herceg mellkasára bökve. – Te voltál az, aki elrabolt az otthonomból, hogy a saját titkos céljaira használjon fel. Jól tudtad, mi lesz a történet vége. Akkor meg miért vagy úgy meglepve, amiért végül tényleg megtörtént?
Loki a mellkasának szegezett mutatóujjra meredt.
- Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszed… - suttogta.
- Alábecsültél engem. Nem törődtél velem, csak azzal, hogy mire vagyok jó.
- Te meg az érzéseimmel nem törődtél! – kiáltotta Loki jó adag kétségbeeséssel a hangjában.
Rosie elfordította a tekintetét. Maga sem tudta, minek próbálkozott azzal, hogy bemesélje magának, semmi közük nincs egymáshoz.
- Csak egy halandó vagyok. Ne mondd, hogy tényleg komolyan…
Loki megfogta a lány karját és maga felé fordította.
- De igen. Azt gondoltam. És már nem vagy halandó, elfelejtetted?
- Most már mindegy. – morogta a lány, és félrenézett. Hirtelen elbizonytalanodott, és nem volt kedve az érzéseiről vitatkozni.
- Az ősökre, dehogy mindegy! – rázta meg Loki. – Napokon át ültem az ágyad szélén, és vártam, hogy kigyógyulj a sebből, amit az elf nyílvessző ütött. Aztán feláldoztam minden varázserőmet csak azért, hogy megmentsem a lelkedet. Utána tehetetlenül végignéztem, hogy meghalsz, és mindezek után még azt is meg kellett emésztenem, hogy újra élsz. Erre közlöd velem, hogy mindegy?
Rosie hitetlenkedve nézett rá, de a férfi szemében látnia kellett, hogy igazat mond.
- Nem tudtam… - motyogta zavartan. – Azt hittem, Godrud vigyázott rám…
- Én nem engedtem neki, hogy elmondja. – felelte Loki békülékenyebb hangon.
- Folyton csak hazudsz és titkolózol. – Ismételte meg saját magát a lány, mert hirtelen nagy szükségét érezte annak, hogy mondjon valamit, akármilyen ostobaságnak is hangzik.
- Megszokás… - mosolyodott el halványan a herceg, és a kezét lecsúsztatta a lány karjáról a derekára. – Rosie… Figyelj csak… Megígérem, hogy most egészen őszinte leszek hozzád.
Egyre közelebb húzta magához a lányt, és fejét egyre közelebb hajtotta hozzá. Rosie az illendőség kedvéért várt egy kicsit, és csak azután fonta a herceg dereka köré a karjait.
- Hallgatlak.
- Az a helyzet… Szóval… A lovad színe undorító.
- Hé…! – Rosie azonnal elhúzódott, és összeszorított öklével a férfi mellkasára ütött. Loki megpróbálta újra elkapni a karját, de ő odébb szaladt. – Te aljas gazember. Hozzám ne érj!
Loki felnevetett, de nem futott utána. Egyetlen aprócska kézmozdulat elég volt, és máris a lány útjába került. Széttárta a karjait és a lányra mosolygott.
- Fogócskázni akarsz?
Rosie tettetett bosszúsággal a helyén maradt, összefonta a mellkasa előtt a karjait, de az ellen nem tiltakozott, hogy a férfi újra átölelje.
- Te meg a kis trükkjeid… - morogta, miközben Loki nagy sóhajjal a lány hajába túrt.
- Szeretlek. – suttogta a fülébe, Rosie pedig megborzongott a hangjától. – És nem csak akkor, amikor dühös vagy.
- Ki mondta, hogy dühös vagyok? – kapta fel a fejét a lány, de belement a játékba. – Csak nem hiszem el, hogy komolyabb dolgokra is képes vagy.
- Például?
- Tudnál szerezni egy takarót?
Loki kuncogott egyet, és miközben a karjába kapta a lányt, már csak annyit kérdezett, hogy kockás vagy csíkos takaró legyen.
Freya mezőin dús és magas volt a fű, az asgardi nap pedig melegen sütött rájuk a csillagokkal szegélyezett kék égből. A lány egy ilyen gyönyörű napon csakis azt mondhatta, hogy neki igazából mindegy is.
Kis idő múlva Rosie lustán sóhajtott egyet, és halkan így szólt:
- Loki…
- Hm?
- A lovak… Azt hiszem, eltűntek…
- Nem érdekel… - motyogta a herceg némi rosszallással a hangjában, mivel megzavarták. Újra lehunyta a szemét, és ellentmondást nem tűrve folytatta ott, ahol abbahagyta.
- Én is szeretlek. – jegyezte meg Rosie két csók között teljesen feleslegesen, hiszen Loki tudta jól, hogy mi a helyzet.
Néhány takarón eltöltött óra múltán Loki elég varázserőt érzett már magában, hogy ne kelljen a lovak miatt aggódniuk. A sajátjáról tudta, hogy vissza fog találni a palotához, Rosie sárga lova miatt viszont egy pillanatig sem szomorkodott. A karjába kapta a lányt, aki szorosan hozzá bújt, és az arcát a nyakába fúrta.
Loki megrándult, aztán kuncogott egyet.
- Csiklandós vagy? – emelte fel Rosie a fejét csodálkozva, hogy ránézhessen.
- Igen… - vigyorgott a herceg, aztán ahogy a lány láthatóan törni kezdte valamin a fejét, hozzátette: - Ezt a részt az előbb kifelejtetted.
- Akkor sürgősen be kell pótolnom.
Rosie komoly képpel ránézett, aztán a karjait újra Loki nyaka köré fonta, és csókolgatni kezdte a nyakát, épp ott, ahol az előbb olyan furcsa reakciókat váltott ki az érintése.
- Hé… Hagyd abba! – ellenkezett a férfi, és megpróbált elhúzódni. Ami elég nem igazán sikerült, mivel nem volt szabad keze, Rosie pedig halkan dudorászva süketnek tettette magát.
Loki a talpára állította a lányt, aki csalódott morgással nézett vissza rá.
- Rosie… Nézd, ha nem viselkedsz, a palota helyett esetleg valahol egészen máshol kötünk ki. Nem valami okos ötlet varázslás közben megzavarni valakit.
- Nekem bárhol jó, ha te is ott vagy… - mosolygott a lány, de a herceg csak a fejét rázta.
- Komolyan mondom. Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha a Szivárványhíd kapuja melletti sziklákon találnád magad, néhány centire a nagy semmitől.
Rosie nagyot sóhajtott.
- Jól van, ne mérgelődj. Menjünk.
Loki átölelte, és a fülébe súgva olyan ígéretet tett, amitől Rosie azonnal elpirult. Mielőtt azonban a lány egyetlen megjegyzést is tehetett volna, a puha fű helyett kemény márványt érzett a lába alatt. Felemelte a fejét, és ott találta magukat Odin palotájának ebédlőjében. A látóhatár felé igyekvő nap megvilágította a termet, ahol már égett a tűz, megterítettek a lakomához, és az asztalok mellett teli pohárral a kézben beszélgettek a vendégek.
Hirtelen néma csend lett. Odin egyik hollója rikoltott fel az ablakban, és közben tisztán lehetett hallani, ahogy Loki megkönnyebbülten felsóhajt. Kihúzta magát, és a lányra nézve elmosolyodott. Rosie viszonozta a mosolyt, és kezével a férfi keze után tapogatózott. Amikor rátalált, megszorította.
Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Thor és Sif olyan gyorsan ugrottak fel az asztaltól, hogy mire a székük hangosan eldőlt, ők már ott álltak Loki és a lány mellett, és kérdésekkel kezdték el bombázni őket. Volstagg öblös hangon a szolgáknak kezdett el kiabálni, hogy hozzanak még sört. Odin sem tudta elrejteni a vidám mosolyt, és odahajolt a királynőhöz, hogy gyengéden letörölje Frigga örömkönnyeit az arcáról. Aztán megelégelte a zsivajt, felállt és lándzsájával nagyot koppantott a padlóra. A mennydörgő hang nyomán újra csend lett a teremben.
Odin odasétált a fiához. Thor és a többiek elhátráltak, és utat adtak a királynak. Loki szélesen mosolygott, ahogy az apjára nézett, de aztán meglátott valamit a szemében, amitől elkomolyodott. Rosie érezte a kezén, hogy egy pillanatra megremeg.
- Fiam… Emlékszel, mit mondtál, amikor először álltál elém a hírrel, hogy Midgard-ban valami érdekeset találtál? Azt mondtad, ez a lány nem közönséges halandó.
Loki felsóhajtott, és megszorította Rosie kezét, de közben nem rá, hanem az apjára nézett. Odin úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
- Csodálkoztam volna, ha akkor teljesen őszinte vagy velünk, és azt sem mondhatnám, hogy örülök mindannak, ami történt.
A király hangja sötét volt és hideg a szigorúságtól. Loki lehajtotta a fejét.
- Mégis… Biztos vagyok benne, hogy nem bántad meg, amit tettél, és végig Asgard megmentése lebegett a szemed előtt. Úgy vélem, a büntetést, amit megérdemelnél, már rég elszenvedted valaki másnak a kezétől. Most már csak az van hátra, hogy elviseld: nem te leszel az, akit Asgard megmentőjeként ma ünnepelni fogunk.
Loki szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és megszólalni sem bírt. Thor viszont hangosan felnevetett a hátuk mögött, és ahogy óvatosan a királyra pillantott, Rosie látta a szemében a mosolyt, ami most olyan nagyon emlékeztette a hercegre. Odin a lány kezéért nyúlt, könnyed csókot lehelt rá, és kissé meghajtotta magát. Rosie hallotta, hogy Loki hangosan kifújta a levegőt.
- Üdvözöllek itthon. – mondta végül Odin, és mutatóujját fenyegetően a herceg felé emelte. Aztán tapsolt egyet, és otthagyta őket, hogy visszatérjen az asztalához.
Thor és Sif csak erre vártak. A herceg vállon veregette az öccsét, Sif pedig a tőle megszokott hevességgel nyilvánította ki az örömét, amiért viszontláthatja a lányt. Még arról sem feledkezett meg, hogy megdicsérje a haját. Közben Volstagg már közeledett feléjük két kupával.
Rosie körbenézett. A tekintetével a másik harcost kereste, de közben érezte, ahogy a félelem hidegen szorongatni kezdi a torkát. Fandral egészen idáig mozdulatlanul figyelte őket a háttérből. Amikor tekintete találkozott a lányéval, láthatóan elsápadt. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de amikor Rosie feléje indult, ő sarkon fordult, és hosszú, gyors léptekkel elhagyta a termet. A lány mély levegőt vett, és megpróbált tudomást sem venni arról, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
Miközben elindultak, hogy asztalhoz üljenek, ő a harcos után bámult. Nem hagyhatta így elmenni. Nagyot kortyolt a borba, amit Volstagg kínált neki, de ahogy az asztalhoz indultak, ő megtorpant, és elengedte Loki kezét. A herceg megállt, és visszanézett rá.
- Mi a baj? – kérdezte, és aggodalom villant meg a szemében.
- Fandral… - Rosie csak ennyit mondott, mert elszorult a torka. De Loki mindent értett. Elkomolyodva összehúzta a szemét, aztán bólintott, és homlokon csókolta a lányt.
- Menj csak… Várni foglak.
Rosie kirohant az ebédlőből.
Számtalan hely lehetett, ahol kereshette volna Fandralt, nem csupán a palotában, de még azon kívül is. Mégis, a megérzései azt súgták, menjen az istálló felé. Máris szörnyen érezte magát, ahogy megrohanták az emlékek, de még ennél is rosszabb lett volna, ha megtagadja azokat. Ami megtörtént, megtörtént, ostobaság lett volna bebeszélni magának, hogy nem hibás. Tudta, hogy nem kerülheti el ezt a beszélgetést, és hogy bármilyen nehéz is lesz bocsánatot kérnie, annál is nehezebb lesz azt kiérdemelnie.
Fandral nem volt az istállóban. Rosie igazából nem is volt meglepve, hogy a harcost az egyik fa alatt találta a fűben ücsörögve, éppen ott, ahol annak idején megvívtak egymással. A fülében csengtek az üres ígéretek, amiket akkor tett a férfinak. Nagyot sóhajtott, és csendben közelebb sétált.
A férfi tüntetően nem nézett rá, még akkor sem, amikor már ott állt közvetlenül mellette. Rosie letérdelt mellé és reszkető hangon kimondta a nevét.
- Fandral…
A férfi önkéntelenül is megremegett a lány könyörgő hangját hallva, pedig keménynek akarta mutatni magát. Összeszorította a száját, és elfordult.
- Kérlek… Beszélnünk kell… - suttogta Rosie.
- Tudom! – csattant fel a férfi hangosabban, mint azt szerette volna, és a lány felé kapta a fejét. – Tudom… - mondta újra halkabban.
Rosie nagyot sóhajtott, és mély levegőt vett.
- Nem kérhetem, hogy elhidd, amit mondok… És ahhoz sincs jogom, hogy megbocsátást várjak… Hazudtam neked és elárultalak…
Nem bírta folytatni. A lelkifurdalás és a bűnbánat, amit igyekezett eltemetni magában, most elborította, és a sírás kerülgette. Fandral nem szólt semmit. A hallgatása pedig rosszabb volt, mintha dühösen ordibált volna. Rosie tudta, hogy mondania kellene valamit, de nem talált olyan szavakat, melyek semmissé tették volna a vétkeit.
A harcos nézte a lányt, akinek az arcán csendesen folytak végig a könnyek. Gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékezett rá, és sugárzott belőle az élet. Fandral összerezzent, ahogy eszébe jutott a barlang, és a pillanat, amikor ráébredt, hogy a lány halott. Akkor biztos volt benne, hogy a szíve kővé válik a fájdalomtól, és összeroppan az ürességtől, amit a lány hiánya okoz. Majd kénytelen volt meglepetten tudomásul venni, hogy semmi ilyesmi nem történt. Ott állt a lány mozdulatlan teste fölött, és végignézte, ahogy Loki elsiratja őt. A fájdalom pedig, amit érzett, szomorúsággal vegyült, szánalommal, és sajnálattal, amit a herceg iránt érzett.
- Nem emlékszem, hogy Loki mikor volt szerelmes utoljára. – mondta hirtelen, még mielőtt meggondolta volna, mi csúszik ki a száján. Rosie felkapta a fejét.
- Tessék? – kérdezte és letörölte a könnyeit. Azt hitte, rosszul hall.
- Tudod, hogy mennyire szeretlek. Soha, egy pillanatig sem kellett kételkedned ebben. De Loki… Neki te vagy az egyetlen. Sokáig ő maga sem hitte el, ami történt vele. Nem csoda, hogy félt bevallani bárkinek is.
- És én ugyanúgy elárultalak, ahogy ő. Hazudtam, pedig hogy gyűlölöm a hazugságot…
Fandral nagyot sóhajtott. A seb, melyet a lány ütött a szívén, már csak sajgott, nem fáj olyan észveszejtően, mint akkor, amikor Sif elmondta neki az igazságot. Nem ez volt az első eset, hogy ez történt vele. És a fájdalom sem fog sokáig tartani…
Felnézett a lányra, akinek nedves volt az arca a könnyektől. Mély levegőt vett, és hagyta, hogy a boldogság, amely Rosie szomorúsága mögött úgy ragyogott, mint a felhők mögött megbújó nap, őt is felmelegítse. Ki tudott volna nála jobban megbocsátani? Fandral, a harcos, a mindig lovagias és mindig elbűvölő… A hölgyek kedvence… Megbocsátott, és tudta, hogy nem fog sokáig egyedül maradni…
Közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta az arcát. Rosie nagy, kerek szemekkel bámult rá, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált, és fél a következményektől.
- Láttalak meghalni… - suttogta Fandral. – És láttalak visszatérni, mint egy rég nem látott csillagot. Ki vagyok én, hogy megtagadjam tőled a boldogságot?
Rosie sírt és nevetett egyszerre. A harcos nyakába vetette magát, aki biztosan hanyatt esett volna, ha nincs a fa a háta mögött. Egy pillanatnyi gondolkodás után ő is átölelte a lányt.
Hosszú pillanatokig kuporogtak a fa tövében, míg Fandral egyszer csak furcsa hangot hallott.
- Rosie… - szólt a lánynak, aki elhúzódott tőle, és zavartan mosolygott.
- Igen, Fandral?
- Mikor ettél utoljára?
A lány összeráncolt szemöldökkel gondolkodni kezdett.
- Nem tudom. – vallotta be végül komoly képpel, aztán kipukkadt belőle a nevetés. – Te mikor ettél utoljára?
- Nem tudom. – nevetett vissza Fandral, aztán feltápászkodott, és magával húzta a lányt is. – Menjünk. Inni akarok veled. És nem mondd, hogy rosszul leszel tőle, mert tudom, hogy nem így van.
Rosie a szája elé tette a kezét, és megrázta a fejét. Egymás mellett sétáltak vissza a palotába. De Fandral többé nem fogta meg a lány kezét.