Prológus
A klánom rendkívül erőszakos, kegyetlen és vérszomjas fajta. Nagyon hamar megtanultam ezt, ahogyan azt is, hogy valamiért én nem tartozom közéjük. Ugyan név szerint Ginkaze vagyok, ráadásul a falkavezér elsőszülött lánya, de én negyedannyira sem vagyok olyan, mint ők. Nem szeretek vért látni, nem szeretek gyilkolni, minden elejtett prédánkat sajnálom… én nem vagyok farkas. Nem vagyok semmi. Selejt vagyok, és ezt a tudtomra is adta a klánom, elég korán.
A mieink tizenhat évesen váltanak először alakot. Ez jelenti lényegében a felnőtté válásunkat is. Nos, nekem ez nem sikerült. Semmi sem történt velem tizenhat évesen. Mindenki körülöttem boldogan újságolta a farkasa színét, hogy milyen érzés átváltozni, hogy mekkora élmény az a rengeteg szag, a vadászat extázisa, repülni a széllel és a falkával... tartozni valahová.
Én nem tudtam milyen ez. Nem voltam más, csak egy egyszerű emberlány a farkasok között.
A klán territóriumának szívében jártam, az Alfa rezidenciájának közelében. Ez kellett volna, hogy az otthonom legyen, de sohasem volt az. Az édesanyám volt az otthonom, aki most a fájdalomtól már csak halkan nyöszörgött és szép lassan elszállt belőle az élet.
- Ne bántsd Yunot… kérlek szépen… csak őt ne. Még csak… egy kislány. - zokogta az előtte tornyosuló hatalmas, tekintélyt parancsoló férfira emelve esdeklő szemeit.
- Csendet, szuka! - dörrent rá az Alfa, majd fél kézzel elkapta anyám törékeny nyakát és annál fogva felemelte, aki ettől fulladozni kezdett.
Apám közel hajolt az arcához, és miközben lassan kiszorította az életet a nőből, akit egykor állítólag szeretett, így szólt:
- Nem vagy jó semmire. Nem voltál képes világra hozni egy normális méretű almot sem, csak ezt a kis vörös korcsot! Itt helyben, a szemed láttára kellene szétszednem!
Erre összehúztam magam a búvóhelyemen, rettegtem, hogy észrevesznek, de rettegtem elmenni is innen. Ha most elmegyek, soha többé nem látom az anyukámat. Annál még az is jobb volt, hogy végig kell néznem ahogy halálra kínozzák.
- Adj… időt neki… - kapkodott anyám levegőért. - Gyönyörű… erős farkas lesz belőle… Meglátod…
- Győzzem kivárni. - zárta le apám a beszélgetést, majd émelyítő reccsenés hangzott és az édesanyám holtan zuhant a távolabbi sarokba.
Szemeim tágra nyíltak, könny futotta el őket, képtelen voltam levenni a szememet az élettelen, elkínzott testről, ami egykor a nő volt, aki a világot jelentette számomra. Csak ő volt nekem, senki más a falkából. Csakis ő. Mi lesz most velem nélküle? Menekülnöm kellene…
- Minden fiatal, ivarérett szukát hozzatok elém! - ordította az Alfa, mire három kan elindult teljesíteni a parancsot.
Nem sokkal később tizenkét huszonéves fiatal nőt hoztak a klán feje elé, mindegyikük megszeppenve nézett a másikra, egyikük sem tudta miért kerülhettek ide.
- Hölgyeim! - vakkantotta a vezér. - Harcolni fogtok egymással. Addig küzdötök ameddig harcképtelenné nem teszitek az ellenfeleteket. A győztes fogja kihordani a kölykeimet, akik közt ott lesz az örökösöm is.
A lányok egyöntetűen zúdultak fel, nem volt ínyükre, hogy tenyészkancaként szerepelnek a falkavezér terveiben, de apám hajthatatlan volt. Sebhelyes bal kezével a sarokra mutatott, ahol szánalmas kis kupacként néhai édesanyám feküdt.
- Akinek ellenvetése van, mehet oda.
A lányok elhallgattak.
- Helyes! Kezdjük. Te és te. - mutatott az Alfa a két jobb szélső lányra. - Ti lesztek az elsők. A győztes küzd a sorban következővel ameddig már csak egy marad. Gyerünk!
A harcok nagyjából fél órán át tartottak, legtöbbjük farkas alakban igyekezett nem szenvedni vereséget, de végül egy erőteljes testalkatú, izmos, ruganyos léptű, huszonhárom éves lány nyert. Apám odalépett elé.
- Tetszel nekem. - közölte. - Hogy hívnak?
- Akane…uram. - lehelte a lány. A hangjából ítélve nagyon félt.
A falkavezér megfordította maga előtt a lányt, belemarkolt éjfekete copfjába, a csuklójára csavarta majd hátrahúzta vele a fejét. Lassan végig szimatolta a lány nyakát, aki moccanni sem mert.
- Tudod e mi következik most... Akane chan. - Morogta a fülébe a férfi, nadrágja szemmel is jól láthatóan dudorodni kezdett.
Hirtelen elkapott a hányinger, igyekeztem nem öklendezni mert akkor tutira észrevettek volna. Nem is értettem mit keresek még itt. Letaglózott, amit láttam, képtelen voltam levenni a szememet arról, ami odabent történt. A vezér pont annyira kegyetlenül tette magáévá azt a szegény lányt ahogyan az anyámmal is végzett. Nem volt benne semmi gyengédség, és a fiatal farkas sem az élvezettől kiabált. Úgy döntöttem ideje lelépni.
Óvatosan lehuppantam a gerendáról, amin addig meghúztam magam, majd lassan a területünk pereme felé kezdtem araszolni.
- Hé, korcs! - harsant a kiáltás mögöttem.
Franc! Futásnak eredtem, remélve, hogy nem kapnak el.
Felriadtam. Ez meg miféle álom volt? Évekkel ezelőtt történt ez az eset, Akane már nem is él, a saját fia végzett vele. A fia, aki kiköpött apám, csak még a szemei is farkasszemek...
Megdörgöltem a szememet is felálltam. Hűvös, hajnali szellő libbent be az elhagyatott barlang száján, amit elfoglaltam magamnak éjszakára. Kiléptem a nyíláson és óvatosan megnyújtóztattam alvásban elzsibbadt testemet vigyázva, hogy ne erőltessem meg túlságosan. A sérüléseim még túl frissek voltak és ahogy elnéztem az oldalamon lévő nyílt sebből újra szivárogni kezdett a vér. Keresnem kellett egy patakot vagy forrást, hogy ki tudjam tisztítani.
Magamra kaptam elnyűtt köpenyemet, felkaptam a tőrt, ami inkább csak egy életlen konyhakésre hasonlított és bevetettem magam az erdő sűrűjébe. Úgy döntöttem ellenőrzöm fogok e ma reggelizni valamit, vagy újra éhgyomorra kell tovább vándorolnom.
Néhány száz méterrel később megtaláltam, amit kerestem. A hurokcsapdában, amit tegnap este állítottam fel, jól megtermett nyúl feküdt, jobb lába természetellenes szögben tekeredett hátra. Felsóhajtottam. Részben örültem, hogy végre sikerült valami ehetőt és kiadósat elejtenem, részben viszont émelyegtem a gondolattól, hogy mit kellett átélnie ennek a szerencsétlen kis állatnak mielőtt végleg feladta.
"Nem gondolkozhatsz így!" Korholtam magam. Farkastörvény. Ezt jelenti túlélni. Nem sajnálhatom az áldozatomat, különben egész nyugodtan elvághatom akár a saját torkomat is. Lehajoltam, hogy kiszedjem a halott nyulat a hurokból, de amint hozzáértem az rúgott egyet és eszeveszetten kapálózni kezdett. Elkerekedtek a szemeim a meglepettségtől, aztán összeráncoltam a homlokomat.
- Most komolyan? - kérdeztem a pórul járt kis teremtménytől. - Nem tudtál volna csak simán meghalni mire ideérek?
Felnyögtem a gondolatra mit kell most tennem. Vonakodva felálltam és a nyúl fejéhez léptem. Ott leguggolva így szóltam hozzá:
- Bocsáss meg.
Elkaptam a füleit és oda sem nézve egy gyors, mély vágással felnyitottam a nyakát, hagyva, hogy a maradék élet vörösen szivárogjon el belőle a talajba.
- Sajnálom... - mondtam újra, holott már biztosan nem hallotta.
Egy darabig csak néztem mit tettem, aztán a gyomrom korgása jobb belátásra térített.
Feltápászkodtam, majd a nyulat felhúztam egy közeli fára, hogy megnyúzzam és kibelezzem. Az ölés nem volt ínyemre, de a dolog ezen része már nem okozott gondot. Szerettem a késemmel dolgozni, nézni ahogy precízen lefejti a bőrt a húsról, ahogy elválasztja a zsigereket a helyükről, a mozdulatok monotonitása és a nyers hús látványa megnyugtatott...
... talán lélekben mégiscsak farkas vagyok.
Ahogy végeztem, a zsigereket visszavittem oda, ahol kivéreztettem a nyulat, majd egy kupacba helyezve az egészet elrejtettem, hogy ne vonzzon ide senki illetéktelent ameddig el nem tűntem a környékről.
Visszafelé sétálva útba ejtettem a patakot, amit idefelé jövet észrevettem és kimostam a sebet az oldalamon. Nem voltak illúzióim, ha rövidesen nem kapok szakszerű, orvosi segítséget, valószínűleg belehalok egy fertőzésbe, de nem akartam ezen gondolkozni. Ráérek majd, ha már mozogni sem tudok tőle és csak a halált várom. Újratöltöttem a vizestömlőimet aztán igyekeztem tovább.
Visszaérve a táboromba tüzet gyújtottam a barlang szájánál, karókat vágtam a közeli bokrokról, amik segítségével fel tudtam tenni a nyulat sülni, majd beljebb húzódtam a búvóhelyemen és vártam, hogy eléggé átsüljön a hús.
Miközben néztem a skarlátszínű lángokat azon gondolkodtam mégis mihez kellene kezdenem. Nem volt úticélom, ötletem sem hova mehetnék... két napja csak tengettem az életemet itt az erdőben remélve, hogy rejtve maradhatok mindenki elől.
Lélekszakadva, halálra rémülten rohantam a klán táborának útvesztőiben. Nem voltam elég gyors, már szinte a sarkamban voltak. Néhány évvel fiatalabbak voltak nálam, még nem kapták meg a farkasukat, de ez nálunk nem jelentett semmit. Fiúk voltak és a Ginkaze klánban a kanok minden korban magasabb tiszteletnek örvendtek, mint a szukák. A nők csak azért kellettek, hogy megszüljék a következő almot, lehetőleg minél több fiúval, aki majd erősíti a klán haderejét.
Na nem mintha olyan sokat háborúztunk volna, nem. De egy erős falka mindennél többet jelentett a farkasok számára, és mivel a kanok sokkal erősebbek nálunk, egyértelmű, hogy a kölykök közt is őket preferálták.
Engem most három ilyen fiatal fiú üldözött, ocsmányságokat ordítva. Ez volt az életem. Rejtőzködés, menekülés, ha véletlenül rajtakaptak, majd a kegyetlen és kétségtelenül kreatív verések elszenvedése.
- Állj meg te rohadt kis korcs! - kiabált a mini falka vezére. - Állj meg, akkor TALÁN nem tesszük rád a nyakörvet!
Rohanvást is összerándultam a nyakörv említésére. Még be sem gyógyult a sérülés, amit az előző alkalommal szereztem amikor sikerült elkapniuk és rám erőszakolták azt a förtelmet. Az ellenségeimnek sem kívánom a szoros bőrszíjat, aminek a belsejére vékony kis szögeket vertek... éppen akkorák, hogy ne okozzanak halálos sebet, de könnyedén belefúródjanak annak a bőrébe, aki van annyira peches, hogy rátegyék.
Az engem üldöző kis szemétládák kipótolták a dolgot azzal, hogy a szíjra ráerősítettek egy erős láncot, és miután istenesen helybenhagytak, azzal rángattak végig a klán utcáin. Ha volt erőm és a lábamon mentem valamivel könnyebb dolgom volt mert nem vágott a nyakamba, de ha a kimerültségtől és a fájdalomtól nem tudtam felállni, és ez volt a gyakoribb, könyörtelenül megszenvedem az árát.
A falka tagjai nem tettek ez ellen semmit. Büszkék voltak a vérszomjas kis ivadékokra ráadásul a szemükben én csak a klán szégyene voltam. Az elsőszülött lánygyermek, akinek a láthatáron sincsen a farkas alakja, minden bizonnyal soha nem is lesz, egy darab Ginkazékra jellemző tulajdonsága sincs és még az ölést sem élvezi. Omega. Egy ember a farkasok közt, és nem értették egyáltalán mit keresek még a falkában. Én tudtam, hogy csak idő kérdése és apám kitagad, akkor pedig végem.
A gondolatra megbotlottam. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a hozzám legközelebb lévő kölyök elgáncsoljon majd ahogy elestem azonnal a hátamba is taposott. Kiszorult a tüdőmből a levegő, hanyatt fordultam, de ezzel is hibát követtem el. Ahogy megérkezett a maradék két fiú is, az ütések záporozni kezdtek rám, míg végül már kiáltani sem volt erőm.
"Csak legye vége..." Fohászkodtam magamban összegömbölyödve és reméltem, hogy valamelyik rúgás vagy ütés halálos lesz.
Hirtelen kiabálást hallottam, kinyitottam a szemeimet. A vérfüggönyön át láttam, ahogy egy nálam néhány évvel idősebbnek látszó, fehér hajú fiú egy rövid karddal éppen leszúrja az egyik támadómat, majd esélyt sem adva a többinek a menekülésre velük is végez.
Elakadt a szavam, sokkolt a látvány. A fiú felém fordult. Maszkot viselt így az arcát nem láttam, de a szemét igen. Az egyik fekete volt, a másik pedig vörös és egy sebhely szelte át hosszában.
"Vörös... létezik egyáltalán ilyen szemszín?" Ezen morfondíroztam mielőtt minden elsötétült előttem.
Ismét felriadtam. Annyira az álom hatása alatt voltam, hogy hirtelen azt sem tudtam hol vagyok és mindenem fájt, mintha épp csak most szenvedtem volna el azt a verést. Ahogy tisztulni kezdtek az érzékeim, megcsapott valami szúrós, kellemetlen szag. Néhányszor a levegőbe szimatoltam majd a szag irányába fordítottam a fejemet.
- Picsába! - ugrottam fel és a nyúlhoz rohantam, aminek a háta lassan feketére égett a tűzön.
Gyorsan lekaptam igyekezve nem megégetni még magamat is. A hús egyik oldala ugyan eléggé megpörkölődött, de a másik fele ennek köszönhetően majdnem pont megfelelő lett. Úgy döntöttem jó lesz így is, a gyomrom már nem tűrt további várakoztatást. Fogtam hát a késemet és hozzáláttam végre a jól megérdemelt reggelihez, ami már inkább ebéd volt a nap állását elnézve.
Evés közben magamban mosolyogtam mert megálmodtam az úticélomat és nem is értettem miért nem jutott ez eddig eszembe. A fiú szavai csengtek a fülemben, aki annak idején megmentette az életemet és akit Hatake Kakashinak hívnak.
"Ha bármikor szükséged van segítségre, gyere hozzám."
Így lesz. Konohába megyek.