Második rész

Hermione diákkorában nem bánta a földúton való döcögést, de most valahogy alig bírta kivárni, hogy végre a szobájában lehessen, és egy, a méreteivel azonos számú fehérneműbe bújhasson. Neville nem tudta megállni, hogy ne tegyen legalább fél tucat – szerinte igen vicces – megjegyzést Hermione pőre alsó felén mulatva. A lány megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor a Roxfort kapuja végre bezárult mögöttük, és így esélye volt arra, hogy végre lerázza vihorászó útitársát. A kocsiút miatti ingerültsége ellenére azért kicsit sajnálta, hogy senki nem várt rájuk, de tudta, hogy Hagrid az elsősöknek segít a csónakháznál, McGalagony professzor pedig az utolsó simításokat intézi a beavatási ceremóniával kapcsolatban.
Neville a folyosó végén ideiglenesen elbúcsúzott Hermionétól, aki a maga részéről már alig várta, hogy a szobájába érhessen, ami külön kérésére nem az alagsorban volt. Longbottom a szívére helyezett kézzel ünnepélyesen megesküdött, hogy soha senkinek nem fogja elmondani a vonaton történteket, illetve Hermione pucér fenekét sem említi meg többé. Hermione kénytelen volt hinni a férfinak, bár aggasztotta a komisz vigyor, ami még mindig ott ült Neville képén.
Egy röpke búcsúzkodás után Hermione szélsebesen elrohant a szobájába, ami nagy szó volt, mert a cipőjében még menni is alig tudott, de most a gravitáció és egyéb fizikai törvényeket meghazudtolva, egy maratoni versenyzőt is lehagyott volna. Gyorsan berontott a hálószobájába, majdhogynem letépve az ajtót a felfüggesztésről, útközben futó pillantást küldött a nappali berendezésére, ami első látásra nagyon otthonosnak tetszett, és az ágyára dobta a bőröndjét. Mielőbb szeretett volna egy használható fehérneműt érezni az alsó fertályán, sosem gondolta volna, hogy a gyapjúkosztümje ennyi kellemetlen percet szerez majd neki.
Miután sikeresen megoldotta az öltözködési kérdést, leült az íróasztalához, és elemelt egyet az odakészített pergamenlapok közül. Nem volt kérdés, kinek fog levelet írni, bár szíve szerint inkább rivallót küldött volna a barátainak. Mindenesetre miután vagy háromszor széttépte a már megkezdett levelet, és elvetette a különféle jelzőkkel teletűzdelt mondandóját, végül egy komolyságról és felelősségteljességről árulkodó levelet írt meg.

Kedves Fred és George!

Remélem, koporsót szeretnétek karácsonyra, mert én ki foglak titeket nyírni, ha újra a közelemben lesztek. Van róla fogalmatok, mennyire éretlen dolog fecsegő-szirupot tenni valakinek a kávéjába? Komolyan mondom, hogy ti nem vagytok normálisak! Lehet, hogy évek múlva majd jót nevetek azon, ami történt, de jelenleg még túlságosan mérges vagyok. El tudjátok képzelni, hogy milyen idiótán viselkedtem? Oh, remélem, soha többé nem találkozom azzal a szerencsétlen férfival, akivel egy kupéban utaztam. Nem elég, hogy egész úton folyamatosan beszéltem, és valószínűleg épületes baromságok hagyták el a számat, de a ti továbbfejlesztett főzetetek hatása miatt – egyébként elismerésem az újításhoz – olyan szinten feloldódott minden gátlásom, mint még soha azelőtt. Botrányosan viselkedtem, és szörnyen szégyellem magam. Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztam magamat és azt az ismeretlen férfit is. Imádkozzatok, hogy soha többé ne legyen részem ilyesmiben, mert egyáltalán nem élveztem. Most rohannom kell, de biztosak lehettek felőle, hogy nagy fejmosást fogtok még kapni tőlem!

Ölel: Hermione.
U.I.: Ideje lenne felnőni, srácok.

SS/HG

Granger vetett még egy utolsó pillantást a tükörképére, majd elégedetten elhagyta a lakosztályát, megszabadult a szúrós gyapjúruhától, és egy kellemes szürke pamutkosztümöt választott. Titkos vágya volt, hogy egykori tanárai rögtön tátott szájjal álmélkodnak majd, mikor meglátják, és elismerően megjegyzik, hogy mennyit változott. A realitás talaján maradva tudta, hogy ez a felemelő pillant nem fog bekövetkezni, vagy ha mégis, akkor majd Piton elrontja. Az igazgatónő nem volt rest pár szóban felkészíteni Hermionét a neki szánt levélben arra, hogy az SVK professzor mennyire nem örült annak, hogy viszontláthatja. Hermione a levél elolvasása után csak megvonta a vállát, amolyan „Kit érdekel?" módon, de már most tudta, hogy ahogy belép a terembe, és elfoglalja majd a helyét, úrrá lesz rajta örökös megfelelési kényszere, és az élete árán is megpróbálja majd elnyerni a férfi elismerését.

A Nagyterem felé sétálva érezte, hogy egyre jobban izgul. Nagy kihívás elé állította magát, de úgy gondolta, hogy mindenképpen megéri az erőfeszítéseket. A diákok egytől-egyig mind felé fordultak, ahogy belépett a kétszárnyú ajtón, és a lány magában beismerte, hogy kissé kevesebb kíváncsi pillantásnak jobban örülne. Már jó előre begyakorolt, látszólagos magabiztosságot sugárzó léptekkel haladt előre a tanári asztal irányába, egy futó pillantást küldve a mardekáros asztal felé, és rögtön meg is állapíthatta, hogy a felé bámuló gyerekek mennyire utálni fogják őt. Már előre sejtette, hogy velük lesz a legnehezebb megkedveltetnie magát, de elhatározta, történjen bármi, nem fogja feladni, illetve ha fel is adja, azt nem fogja nyilvánosság előtt elismerni. Ő itt most egy komoly felnőtt képét akarja mutatni, valaki olyan szeretne lenni, aki igenis megérdemelte ezt az állást, és ezért bármit meg fog tenni.
Minerva egy villanásnyi mosolyt küldött felé – amit valószínű senkinek nem volt ideje észrevenni rajta kívül –, mielőtt elfoglalta volna a helyét Neville mellett.
Valahogy olyan természetes volt számára az idős boszorkányt látni Dumbledore egykori székében. Nem örült neki, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy, de ideje volt továbblépni, az élet nem állhat meg. Ezt mondogatta Harrynek is mindig, aki egyszerűen nem akarta megünnepelni a háború évfordulóját.

Odakint a folyosón síri csend volt. Piton még utoljára hátranézett a libasorban várakozó elsősökre, szigorú pillantásával némaságra intette őket, majd megindult előre, és bevezette a diákokat a Nagyterembe. Neville egy pillanatra elhúzta a száját, ahogy a fekete taláros férfi feltűnt a sor elején. Hermione és Longbottom is egyre gondolt, ahogy végignéztek a rémült arcú gyerekeken: szegények. Hálát adtak Merlinnek, hogy annak idején őket nem Piton vezényelte fel.

Perselus felsétált az emelvényre, majd hátat fordított a tanári karnak, és a háromlábú székre helyezte a süveget, ami rögtön neki is kezdett szokásos dalolászásának. A férfi legszívesebben belerúgott volna egyet a süvegbe, már kívülről fújta azt az ócska dalt, és mindennél jobban utálta. Mivel Minerva immáron igazgató volt, érthető módon nem ő vezette le a ceremóniát, mégis furcsa volt nézni, ahogy valaki más kezdi el olvasni a diákok neveit. Bár az is lehet, hogy csak azért fogták el különös érzések Grangert, mert Pitonon egyértelműen látszott, mennyire nem fűlik a foga a dologhoz.

A diákok mocorogni kezdtek a sorban, nagyon izgatottak voltak, de a bájitalmesternek elég volt egyetlen helytelenítő pillantást küldenie feléjük, hogy újra visszaálljon a rend.
A férfi nem tűrte meg a fegyelmezetlenség semmilyen formáját sem, és nem érdekelte, hogy a tizenegy évesek nem bírnak magukkal izgalmukban. Lassan kitekerte a pergamentekercset, és mély hangon felolvasta az első nevet. Az első kislány majdnem orra bukott a talárjában, útközben kétszer is visszatolta a fejére a süvegét, ahogy az emelvény felé igyekezett, ezzel ki is érdemelt egy csípős megjegyzést a férfitól. Piton minden diák beosztása után tett valamilyen nem túl kedves megjegyzést, de Hermione ahelyett, hogy felháborodott volna, mint a többiek, nagyon jól szórakozott. A diákok egyre fogyatkoztak, de időközben kiderült, hogy a régi jó professzornak bizony gondja akad egy-két névvel.

– Arabella Owens – olvasta fel hangosan Piton.
A szőke hajú kislány remegve lépett oda mellé, és vékonyka hangján, akadozva bár, de kijavította a bájitalmestert.
– Annabella Owens vagyok, uram – cincogta.
– Nem érdekel – morogta Piton, és cseppet sem finoman lenyomta a kislányt a székre.
A süveg félpercnyi töprengés után felkiáltott: Hugrabug! A kislány boldogan pattant fel, és a házába tartozó éljenző diákok felé intett, ám Perselus nem tudta szó nélkül hagyni az iménti helyreigazítást.
– Karácsonyra kérjen rendes nevet a szüleitől, mert a mostani idióta!
Minerva keze ökölbe szorult, ahogy a férfi mondata visszhangzott a teremben. Az utóbbi három évben Piton minden alkalommal rosszabbnál rosszabb színben tüntette fel az iskolát a kisdiákok előtt. Tudta, hogy a férfinak nem ez a legkedvesebb szórakozása, de a viselkedése már kezdett túlmenni minden határon.
– Patrick Dorm…Dorma… Akit Patricknak hívnak, az azonnal jöjjön ide!
A sorban következő kisfiú félénken pislogva közelítette meg a férfit, aki rögtön a fejébe nyomta a süveget, eltakarva ezzel előle a kilátást, és a karján dobolva várta, hogy végre megszólaljon a süveg.
– Tedd már le a hátsó feledet – szólt rá a tétován álldogáló gyerekre.
A gyerek feneke még le sem ért a székre, mikor a süveg felkiáltott: Griffendél!
– Jellemző – dohogta az orra alatt a férfi.

Hermione és Neville egy percig sem titkolták, mennyire nevetségesnek tartják a férfi viselkedését, és nevetésüket még a gyerekek boldog kiáltozása sem tudta elnyomni. Piton hangosan kifújta a levegőt az orrán, és hátrafordulva egy megsemmisítő pillantást küldött a két újdonsült professzor felé, akik ettől csak még jobban nevettek. Granger azon reménye, hogy a férfi elismerően fog rátekintetni, eloszlott egy szempillantás alatt, de már nem bánta annyira.

– Sara Jane Elena Margaret… – Piton leengedte a szeme elől a pergament, és a soron következő kislányra pillantott. – Idefáradna végre, vagy elvárja, hogy az összes nyomorult keresztnevét felolvassam?
– Hollóhát! – kiáltotta a süveg.
– Nos, remélem, magának több esze van, mint a szüleinek. Ennyi idióta nevet egy gyereknek…
– Or… Or…Orphillia Orphillia Bows – nyögte ki végül Piton. A teremben mindenki némán nézte a nevekkel küzdő férfit, egy diák sem engedte meg magának a bátorságot, hogy kuncogni merjen, ám Neville már odáig merészkedett, hogy az asztalt csapkodta, miközben Hermione a kibuggyanó könnyeit törölgette.
– A maga szülei sem voltak normálisak.
Minerva dühösen csapott az asztalra, és hátratolta a székét. Az egész terem lélegzetvisszafojtva figyelte, mi következik ezután. Bármi is lesz, biztosan évekig fogja emlegetni az egész iskola. Az igazgatónő meglehetősen kimért léptekkel odavonult Piton mellé, és némi feszült párbeszéd után visszaindult a helyére. Piton végig gyilkos pillantást lövellt felé, majd mindenki meglepetésére az orrára tolta az igazgatónő szemüvegét. Az már biztos volt, hogy Minerva McGalagony bevonult a Roxfort történelmébe, mármint abba a részébe, amire azok a diákok is emlékezni fognak, akik nem olvasták el az azonos című könyvet vagy hatszor, mint Hermione.

Innentől nem volt megállás, Longbottom és Granger számára ez volt az a pont, ahol már komoly hasi fájdalommal járt a nevetés, és bár Minerva igyekezett őket csitítani, hiszen tudta, hogy ezzel gyakorlatilag rákerültek Piton halállistájára, semmi sem változott. A későbbiekben a tanári kar több tagján is úrrá lett a nevetés, dacára annak, hogy tudták, ezért bosszút fognak állni rajtuk.

SS/HG

Neville még mindig nem bírt vigyorgás nélkül beszélni, pedig a vacsora már legalább fél órája véget ért. Ahogy a diákok elfoglalták a helyüket az asztaloknál, ahova tartoztak, Granger karon ragadta Longbottomot, és kimasírozott vele a teremből.

– Azt hiszem, ez volt a világtörténelem legjobban sikerült beosztási ceremóniája – közölte Neville vigyorogva. – Ennyit még akkor sem nevettem, mikor az ikrek nőnek öltözött férfiakat vittek Charlie legénybúcsújára.
– Igen, szerintem Piton kifejezetten erre termett… Esküvőket is kéne vállalnia. – Elképzelve egy lehetséges esküvőt, újra nevetni kezdtek.
– Jaj, anyám, ez már nagyon fáj – tapogatta a hasát a férfi. – Ha a nevetéstől hízni lehet, ahogy mondják, akkor ma legalább négy fontot szedtem fel.
Hermione egyetértően bólintott, majd nagy nehezen erőt vett magán, és abbahagyta a vigyorgást.
– Lassan indulnunk kéne az igazgatónő irodájába – jegyezte meg a lány kissé kedvetlenül.
– Nekem előbb meg kell keresnem Bimba professzort, illett volna ott lennem a klubházban, most, hogy hamarosan házvezető leszek, de hidd el, képtelen lettem volna komoly maradni.
– Jó, akkor McGalagonynál találkozunk, és utána irány a konyha. – A lány gyomra szemrehányóan megkordult, jelezve, hogy az elmulasztott vacsora bizony nem volt jó ötlet.

A két professzor egy ideig egymás mellett haladt, majd Neville elkanyarodott a folyosó végén a lépcsők felé. Hermione számított rá, hogy az igazgatónő meg fogja őket dorgálni a botrányos viselkedésük miatt, de tudta, hogy nem különösebben veszi majd a szívére. Az dobja rá az első követ, aki nem nevetett volna az ő helyében.
Alig várta, hogy megírja a barátainak a történteket, tudta, hogy osztatlan sikert fog aratni vele. A kőszörnyek elé érve éppen, hogy kimondta a jelszót, amikor Piton megjelent előtte.
Valószínűleg ő is fejmosásban részesült a mai kiváló előadása miatt. Nem is sejtette, mennyire igaza van. Bár Minerva egyszer sem emelte meg a hangját, végig úrinő maradt, de ez nem jelentette azt, hogy nem tette helyre a férfit, amit Piton nagyon nehezen nyelt le.

Hermione egy lépéssel arrébb állt, hogy a férfi leszállhasson a csigalépcsőről, ám úgy tűnt, a bájitalmesternek nem áll szándékában távozni. Hermione összehúzott szemöldökkel, kérdőn nézett a férfira.

– Ne siessen annyira, Miss. Granger! – szólalt meg Piton azon a bizonyos szigorú, diákoknak tartogatott hangnemben, amelyhez párosított egy jót nem ígérő pillantást is. – Mielőtt Minerva továbbképzést tart önnek, és a kedves barátjának a tanárokhoz méltó viselkedésről, még én is váltanék önnel egy pár szót.
– Kíváncsian hallgatom, Piton professzor, vagy hívjam kollégának, mert tudja az én megfelelő megszólításom is professzor. – Hermione bátran kihúzta magát, és egy mosolyt villantott a férfira.
– Törölje le a vigyorát, és jól nyissa ki a fülét! – A férfi könnyűszerrel a lány fölé tornyosult, ahogy a lépcsőfokon állt. Hermione egészen félelmetesnek találta volna a jelenetet, ha még mindig diák lett volna, de már nem volt az. – Ha azt szeretné, hogy ne nehezítsem meg a dolgát, amíg itt tanít, akkor a későbbiekben soha többé ne merészeljen nyilvánosan megszégyeníteni a viselkedésével.
– Nem kellene annyira mellre szívnia, be kell látnia, hogy elég vicces volt. – Hermione félvállról vette a férfi fenyegető magatartását.
– Figyelmeztetem, Granger…
– Én is figyelmeztetem, Piton professzor – vágott a szavába a lány –, hogy nem tűröm jól, ha figyelmeztetnek. – Piton egy röpke pillanatra egészen elképedt, de hamar rendezte az arcvonásait.
– Látom, nem akarja megkönnyíteni a dolgom. Ám legyen, kellemes ittlétet kívánok, élvezze ki, amíg lehet! – Durván félrelökte a lányt a vállával, és két lépéssel mögé került. – De én a helyében nem haragítanám magamra azt, aki annyi mindent tud rólam – suttogta a fülébe, majd Hermione valami selymes anyagot érzett a tenyerében, és lenézve látta, hogy a férfi egy csipkés bugyit nyomott a markába.
Azonnal megpördült, és elnyílt ajkakkal nézett a férfira, aki karba font kézzel, ördögien vigyorgott, és nem titkoltan rettentően élvezte a lány értetlenkedő reakcióját.
– Nagyon érdekes volt az előadása a szüzessége elvesztéséről, bár részemről szégyenletes az a mardekáros, aki magával összefeküdt.
– Mondja, hogy nem…
– De igen, Granger, én ültem magával ott a kupéban, és így visszagondolva, nem érhetett volna nagyobb szerencse.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte remegő hangon a lány. Kezdeti bátorsága nyom nélkül elpárolgott.
– Végig azon gondolkoztam, mióta tudom, hogy magát ide fogja enni a fene, hogy mivel tudnám sakkban tartani, mert higgye el, nem szívesen látom a Roxfortban… Erre tessék, a sors egy ajándékot adott a kezembe. – Piton egyre jobban élvezte a beszélgetést.
– A sors? – ismételte Hermione elhűlve. – Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam.
– Sors, karma, merlini akarat, hívja, ahogy akarja, a lényeg, hogy én tudom magáról azt, amit senki más, és nem fogom megtartani a titkát, hacsak… – Hermione visszatartotta a levegőt, nem is tudta, mire számítson. – Ezt inkább még nem árulom el, majd időközben megtudja. – Piton megpördült a sarkán, majd hullámzó talárjában elvonult.
– A francba, ez nem jó, ez így nagyon nem jó!

– Szia, te még itt vagy? Kedves, hogy megvártál – mosolygott Neville a talárját igazgatva. – Remélem, McGalagony nem veszi zokon, hogy megvárakoztatjuk.
– Nem rád vártam, te idióta – morgott a lány, majd bocsánatkérőn nézett a férfira. – Jaj, Neville, én nem így értettem.
– Akarom én tudni, miért lettél ilyen harapós? – vonta fel a szemöldökét Neville.
– Tudod, ki volt velem a kupéban? – tette fel a millió galleonos kérdést Hermione. – Mert igazán érdekes módon derült ki.
– Egy ismeretlen férfi? – kérdezett vissza a férfi. – Azt mondtad, még soha nem láttad azelőtt.
– Vagy talán mégis? Piton, aki két perccel ezelőtt zsarolt meg, és én tutira kinyírom, ha beváltja az ígéretét.
– Piton? – Neville hangja egy oktávval feljebb emelkedett, és idegesen tekingetett körbe. – Biztos vagy benne, hogy ő volt? – Hermione előhúzta a zsebéből a csipkés bizonyítékot, és meglengette a férfi arca előtt. – Hát, Hermione öröm volt veled lenni, úgy egy napig élvezhetted, hogy tanár lehettél, de most…
– Jaj, fogd már be! – A lány belebokszolt a férfi vállába. – Nem fogom hagyni magam.
– Rendben, én támogatlak, amennyiben soha, de soha nem kell konfrontálódnom Pitonnal. – Neville fellépett a csigalépcsőre.
– Beszari – motyogta az orra alatt mosolyogva Hermione.

SS/HG

Minerva McGalagony szigorú nő hírében állt, de azon kevesek, akik igazán ismerték őt, megcáfolták volna ezt a híresztelést. Miután hosszasan ecsetelte a két professzornak a tanárokhoz méltó viselkedés ismérveit, igyekezett végig komoly maradni. A világért sem ismerte volna be nekik, hogy a maga részéről ő is meglehetősen jól szórakozott Piton kárára. A látszat kedvéért megszellőztette az állandó éjszakai folyosó-ügyelet lehetőségét, ha a jövőben hasonló kínos incidens történik, de természetesen nem vetemedett volna ilyen égbekiáltó igazságtalanságra.

Habár Perselus nem kezelte a helyzetet olyan könnyedén, mint ő, korántsem gondolta azt, hogy az eltanácsolás lenne az egyetlen helyénvaló dolog, ahogy azt a férfi javasolta.

– Rettentően sajnáljuk, igazgatónő, nem fog többé előfordulni – jegyezte meg Neville, és egy egészen hihető bűnbánó ábrázatot is sikerült mellékelnie a megnyilvánulásához.
– Valóban nagyon sértő volt a magatartásunk – szólalt meg egyetértőn Hermione. – Alkalomadtán majd Piton professzortól is elnézést fogunk kérni.

Neville felé küldött pillantása egyértelműen jelezte, hogy ő a sohanapján lévő időpontot találná a legideálisabbnak. Hermione elnyomott egy mosolyt.

– Azt hiszem, hamarabb lesz alkalma elnézést kérni, mint gondolná, kedves Granger professzor – mondta McGalagony, és egy pillanatra úgy tett, mint akinek azonnal meg kell találnia valamit az asztalán lévő pergamen-halomban.
– Ezt hogy kéne értenem? – kérdezte rosszat sejtve Granger.
– Nos, mint azt tudják, Perselus az idei évtől nem oktatja a bájitaltant, ez az elmúlt évek tendenciája miatt alakult így. Úgy vélem, túl megerőltető összeegyeztetnie az igazgatóhelyettesi, a házvezetői és az SVK professzori teendőivel.
– Igen, ez világos, ezért is fogom én tanítani a bájitaltant – mondta Hermione magabiztosan.
– Nos, igen… Perselus nem értett egyet a döntésemmel, miszerint önt kérjem fel a posztra, de végül beleegyezett, ámbár volt pár feltétele…
– Hogy micsodája volt? – kérdezte Hermione a gyomrából induló ideges remegéssel. – Ezt egy szóval sem említette a levélben, csak azt, hogy nem örült az én jövetelem hírének.
– A legjobb az lesz, ha ezt majd ő mondja el… – Minerva szeretett volna véget vetni ennek a beszélgetésnek. – Azt hiszem, valami óratervről, és óralátogatásról lesz szó, de persze én semmiben sem vagyok biztos.
– Most le akar rázni? – kérdezte felpaprikázott hangulatban a lány.
– Értse meg, hogy még én sem tudom, mi jár Perselus fejében. Várnunk kell…
– Amíg megesz reggelire – fejezte be Hermione az igazgatónő mondatát.

Neville beleharapott az öklébe, hogy nehogy hangosan vihogni kezdjen, mert Hermione arckifejezése megért volna egy díjat. A lány először elsápadt, majd a nyakától a füléig elvörösödött, végül a méreg hatására padlizsán-lila lett. Bár átérezte a lány helyzetét, ő azért úgy vélte, kicsit túldramatizálja a dolgot.

– Ha ezzel azt akarja mondani, hogy Piton bele fog szólni a munkába, akkor most azonnal követelem, hogy tiltsa meg neki! – Minerva eléggé meglepődött a lány heves vérmérsékletétől, ami merőben szokatlan volt tőle. – Nem hagyhatja, hogy állandóan nálam üljön, és darabokra szedjen.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a célja – csitította a boszorkány a lányt minden meggyőző erő nélkül.
– Oh, igaz is, elfelejtettem, hogy őt tisztán a jó szándék vezérli – jegyezte meg szarkasztikusan. – Tiltsa meg neki!
– Sajnálom, Granger professzor, de ez nem áll módomban, az ő hatásköre mellett joga van megtenni, amit tervez – tárta szét bocsánatkérőn a kezeit. – Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, ideje lenne visszavonulnunk a lakosztályainkba.

Hermione valósággal füstölgött még akkor is, amikor már a folyosókat rótták a szobáik felé tartva. Neville abban a pillanatban pukkadozva nevetni kezdett, ahogy kiléptek az igazgatónő irodájából. Ez egyáltalán nem javított a lány hangulatán.

– Akkor itt is vagyunk…– támaszkodott meg a lány ajtaja mellett Neville. – Aludd ki magad, holnap nagyon nehéz napod lesz.
– Sehova sem mész, szépen bejössz, és segítesz kitalálni valami használható tervet Piton ellen! – dobbantott a lány mérgesen, miután visszafordult az ajtóból.
– De én… – A lány nem volt hajlandó meghallani a férfi tiltakozását, ellentmondást nem tűrőn berántotta az ajtón, és a kanapéhoz lökdöste.

SS/HG

Neville és Hermione egy órán át azon agyaltak, hogyan tudnák lefegyverezni Pitont, illetve rábírni, hogy hallgasson a sírig. A férfi ötlete az volt, hogy nekik is ki kéne deríteniük valami botrányos dolgot a bájitalmesterről, de ezt később elvetették, mert Hermione kategorikusan elzárkózott az elől, hogy Piton után kémkedjen. Azok után, amit Harry a csata hevében tett, már nem mert semmilyen magánjellegű dolgot kideríteni a férfiről. Végül abban maradtak, hogy Granger a tőle telhető legprofibb módon fogja levezetni az óráit, és ezzel talán kivívja majd Piton elismerését.

– Ha beléd köt, te majd levegőnek nézed! – mondta Neville és megveregette a lány kezét.
– Te el is hiszed, amit mondasz? – kérdezte ironikusan a lány.
– Nem nagyon…
– Remek! – „lelkendezett" Hermione.

Hermione reggel azzal a biztos tudattal lépett be a Nagyterembe, hogy ez a nap nem végződhet rosszul. De természetesen, amit ő elméleti síkon tökéletesen eltervezett, azt a gyakorlatban már korántsem volt könnyű kivitelezni. Piton szemlátomást még arra sem vette a fáradságot, hogy felé pillantson, mikor helyet foglalt a tanári asztalnál, és ez némileg megnyugtatta. Talán McGalagony tévedett, és a fekete hajú férfi mégsem fogja beváltani az ígéretét. Úgy szerette volna, ha igaza van, csak még az egyszer az életben.

Az első órája a harmadéves Hollóhát és Griffednél csoporttal volt, és legnagyobb örömére minden gond nélkül lezajlott. Nem volt oka panaszra, a diákok jól felkészültek voltak, és mivel Piton mindig is megkövetelte a pontos munkát, alig kellett bármilyen instrukciót adni az ismétlendő tanagyaggal kapcsolatban. Az elsős Mardekár-Hugrabug összeállítást már kissé nehezebb volt kordában tartani, de végül csak sikerült megfegyelmeznie a csacsogó diákokat. Nagy megkönnyebbülésére Pitonnak híre-hamva sem volt, és ez meglehetős elégedettséggel töltötte el.

Ebéd közben megvitatták Longbottommal az első nap történéseit, és meglepődve hallgatta, hogy Neville milyen sokat panaszkodott a felsőbb éves mardekároskra.

– Én mondom neked, azok a kölykök állatok – morogta Neville, és dühének jeleként egyre kisebb cafatokra vagdalta a borjúhúst a tányérján. – Azt hiszik, viccesek, de bármi rosszul sülhetett volna el.
– Fel nem foghatom, hogy honnan veszik a bátorságot. Nem is gondolják, hogy eltanácsolhatjuk őket?
– Piton biztosan nem hagyná…
– Igen, ez igaz lehet – fintorgott a lány.
– Neked még van órád ebéd után? – váltott témát Neville. – Szerencsére én már csak két harmadéves csoportot kapok.
– Nekem még hátra van egy dupla-óra a hetedikes Mardekár-Griffendél kettőssel…
– Sok szerencsét – veregette meg a vállát Neville biztatóan.

Hermione az ebéd utáni lyukasórájában még egyszer utoljára átnézte a hetedéveseinek készített aznapi feladatsort, majd megnyugodva dőlt hátra a székén. Nem is olyan nehéz tanárnak lenni, azt hitte, ennél valamivel keményebb dió lesz. De szinte gyerekjátéknak bizonyult. Nem is értette a sok idegeskedő tanár-kollégáját, mert szerinte ez nem volt olyan vészes. De a következő óráján már tudta, hogy miért mondják mások egy-egy nap után, hogy most inni kell, de sokat.

A hetedikes mardekárosok ugyanúgy szemétkedtek a terem előtt várakozó griffendélesekkel, mint az ő idejében. Szinte várta, hogy mikor fog kialakulni egy komoly verekedés, de szerencsére a diákok rendbe szedték magukat, ahogy egészen közel ért hozzájuk. Hermione kinyitotta a bájitaltan-terem ajtaját, és beengedte a diákokat. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, ijedten vette észre, hogy Piton ott ül az egyik hátsó padban.

– Piton professzor, miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte Hermione a férfi mellé lépve.
– Az órát fogom figyelemmel kísérni, ha nincs ellenére. – Hermione szívesen rávágta volna, hogy de nagyon is ellenére van. – Ugyan nem kértem öntől engedélyt, de mint igazgatóhelyettes, nincs is szükségem rá, akármikor megragadhatom az alkalmat, hogy figyelemmel kísérjem az iskolában folyó színvonalas oktatás menetét. – Piton régi jól ismert gunyorossága mit sem veszített az erejéből az évek alatt.
– Pompás! – bólintott a lány. – Nem meglepő módon a saját házát kíséri figyelemmel.
– Nincs miért izgulni, Miss. Granger, hiszen ön profi. – Piton gúnyosan elmosolyodott.
– Ahogy mondja!
– Csak ügyesen, nehogy elizgulja, mint a betűző-versenyt… – szólt utána Piton, mikor Hermione megindult a sorok között.

A lány hirtelen ledermedt. Nyolc éves volt, amikor bekerült a kerületi betűző-verseny harmadik fordulójába, és már csak egy hajszál választotta el tőle, hogy megnyerje a versenyt, amikor a kapott szónál az agya hirtelen leblokkolt. Az édesanyja büszke mosollyal figyelte a színpadon álló göndör hajú lánykát, aki érezte, hogy ez most nem fog sikerülni. Kínjában többször is elismételtette a szót, mondatot kért vele, megkérdezte az eredetét, de több percnyi kínos csend után sem tudott belekezdeni a betűzésbe.

Végül Hermione feladta a harcot, és egy kövér könnycsepp kíséretében valami meleg és sárga is távozott belőle. Nem tehetett róla, de a nyomás hatására összerondította magát egy csapatnyi gyerek és szülő szeme láttára. Amíg él, nem felejti el azt a megalázó pillanatot.

Granger hátrafordult, és egy fanyar mosollyal értésére adta Pitonnak, hogy emlékszik, hogy ezt is elmesélte neki. Csak félve mert belegondolni, hogy mi minden mást mondhatott még aznap a kupéban.

A diákok csendben figyelték őt, ahogy felállva a katedrára összeszedte a gondolatait, majd bejelentette az aznapi órán készítendő bájitalt. A hozzávalók listája és a főzési instrukciók megjelentek a táblán, és a diákok azon része, akik nem Piton házához tartoztak, gond nélkül el is olvasták, ám a mardekárosok sugdolózva vigyorogni kezdtek.

– Valami gond van… – Rápillantott az osztálynaplóra, ami mindig aszerint változtatta a nevek listáját, hogy hol ül az adott diák. – Mr. Flint, valami gondja van?
– Nem igazán vagyok benne biztos, hogy hallottam már porított béka-lábszarról… – A társai hangosan nyeríteni kezdtek.
Hermione szeme elkerekedett, majd gyorsan a táblára pillantott, ahol tökéletes kerek betűvel az alábbi állt: Kétmaréknyi porított béka-lábszár.
– A gyengén látók kedvéért szólnék, hogy az béka-lábszár – szólalt meg Hermione, és ezzel elcsendesítette a társaságot.
– Mi a helyzet az ökörnyájjal? – kiabálta be valaki hátulról.
– Az ökörnyál – felelte Hermione ingerülten, és elejét véve a többi vicces megnyilvánulásnak, hangosan felolvasta a táblán szereplő sorokat.

Időnként Pitonra sandított, de a férfi lehajtott fejjel szorgosan körmölt valamit egy pergamentekercsre. Hermione biztos volt benne, hogy az értékelésében sehol sem fogja azt olvasni, hogy kiváló, szakszerű magyarázat, valamint magas szintű óravezetés.

Miután a tábla felolvasásával végzett, felszólította a mardekáros társaságot, hogy csatlakozzanak a társaikhoz, és vegyék magukhoz a hozzávalókat, majd kezdjenek neki a főzésnek. Arra viszont nem számított, hogy a tanulók ezt úgy értelmezik, hogy lökjék félre már ott lévő társaikat, majd erőszakosan furakodjanak mindenki elé.
Az első óra végére Hermione csak annyit ért el, hogy végre megszűnt a tumultus a raktárban, és mindenki épségben visszajutott az asztalához. Mivel a bájital elég hosszadalmas főzési időt igényelt, az óra második felében senki sem tudott időre elkészülni, így az első munkája mindenkinek értékelhetetlen maradt.

Piton arcára kiült a győztesek utánozhatatlan lesajnáló mosolya, amit Hermione erőnek-erejével igyekezett figyelmen kívül hagyni. Profin akart viselkedni, ahogy Neville-lel megbeszélték, és ebbe nem fért bele semmilyen tanárhoz méltatlan viselkedés, még akkor sem, ha láthatóan Piton nem osztotta a nézeteit. Miután öt különböző becsmérlő kifejezéssel illette a griffendéles csapat munkáját, útjára bocsátotta az osztály azon felét, akik nem az ő házához tartoztak. A mardekárosok ekkor már valószínűleg a klubszobájukban vihogtak az aznapi bájitaltan-órán.
– Lenyűgöző teljesítmény, Granger professzor – lépett oda Piton a lány mellé.
Hermione vicsorogva fordult felé, és magában azt kívánta, hogy hulljon ki a férfi minden szál haja, vagy lepjék el a testét a legundorítóbb gennyes hólyagok.
– Remélem, hogy nem csalódott bennem, Piton professzor – monda nyájasan. – A következő óra még ennél is izgalmasabb lesz, mert akkor majd egy egykerekű biciklin fogok egyensúlyozni, miközben olvasásórát tartok az ön túlképzett diákjainak.
– Egykerekű biciklin? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Csak a hatás kedvéért, az óra végén meg is tapsolhat. – A férfi leplezetlenül szórakozott a lány ironikus megjegyzésén, de legfőképpen az mulattatta, hogy tudta, Hermione a pulykamérgét próbálja álcázni ezzel. – Ha megbocsát, még sok dolgom van. – Visszafordult a katasztrófaövezetnek nyilvánított terme felé, és magában üvölteni kezdett.
– Jó munkát, Granger! – Piton becsukta a lány mögött az ajtót, és kárörvendő mosolya egész este az arcán maradt.

Mi is lehetne nagyobb öröm számára, mint látni, hogy igaza van. Tudta, hogy Minerva nem akar majd olyan nagy jelentőséget tulajdonítani a beszámolójának, de nem hagyhatja figyelmen kívül a véleményét a végtelenségig. Hermione nem tud elbánni a felsős évfolyammal, az pedig beláthatatlan következményekkel járhat, ha nem tudja nekik megtanítani a hetedikes tananyagot. A vizsgabiztosokat nem fogja érdekelni, hogy a diákok azért nem tudnak rendes munkát produkálni a R.A.V..-on, mert a bájitaltan professzoruk alkalmatlan volt a tanításra.
Ezzel az adu ásszal a kezében már a zsebén érezte a győzelmet. Hamarosan el fogja innen távolítani ezt a lányt, mert a mardekárosok a jövőben sem fognak egy szemernyivel sem együttműködőbbnek mutatkozni. Gondoskodott róla, hogy ez így legyen…