Harmadik rész

A Roxfort csendes volt, az iskola lakói még az igazak álmát aludták, de Hermione már régóta ébren volt. Ahogy a hajnali napfény első sugarai megcsiklandozták a hálószobaablakát, azonnal kiment a szeméből az álmosság. Lassan kimászott az ágyából, majd visszafordult, és elrendezte az ágyneműt. A lakosztályában mindig pedáns rend uralkodott, nem szerette, ha szerteszét vannak a dolgai. A rendmániáját soha senki sem tolerálta, míg együtt lakott Harryvel és Ginnyvel. Szerintük képtelenség volt megfelelni Hermione elvárásainak, amit a lány egyszerűen nevetségesnek tartott. Ő soha nem állította olyan magasra a mércét, hogy azt még ne lehessen átugrani.
Második hete tanított az iskolában, és úgy érezte, hogy többé-kevésbé helyt állt eddig. Bár naiv elképzelése már szertefoszlott, és a továbbiakban nem hitte el azt a képtelen híresztelést, hogy a tanárok élete könnyű, korántsem látta olyan borúsan a helyzetet, mint Neville.
Ugyan a hetedéves mardekárosok továbbra sem voltak hajlandóak együttműködni vele, de elhatározta, hogy ennek ma véget fog vetni. Most, hogy már több dupla-órát is elszenvedett velük, megálljt akart parancsolni a tarthatatlan viselkedésüknek. Noha sejtette, hogy mindenről Piton tehet, egyelőre nem óhajtott konfrontálódni a férfival. Tudta jól, hogy a férfi csak arra vár, hogy kiboruljon az órán, és akkor megszégyenítheti majd a tanulók előtt. Hiába is vágott vissza a férfinak, az esélyek egyenlőtlenek voltak, és Piton nyert volna. Azt az élvezetet, amit vélhetően az ő megaláztatása nyújtott volna a férfi számára, nem akarta megadni.

Újra átnézte az óravázlatát, és meg kellett állapítani, hogy van olyan precíz és szépen kidolgozott, mint amilyen Pitoné lehetett annak idején. Számba vette az összes létező lehetőséget, amit a diákok kihasználhatnak az ő bosszantása végett. El kellett ismernie, hogy leleményességben nincs hiány, talán még a Weasley ikrek is irigykedhettek volna rájuk. Ha a sejtése igaznak bizonyult, Piton csupán a felbujtó volt, de az ötletgazdák a gyerekek voltak. Ha értékelnie kellett volna a teljesítményüket ezen a téren, feltehetőleg kiváló osztályzatot adott volna. De bármennyire is elismerésre méltó volt a rendbontás terén mutatott tehetségük, ő véget akart vetni ennek.

SS/HG

Izgatottan várta a reggeli órái végét, alig tudta kivárni az ebéd utáni „összecsapást". Már előre örült Piton fancsali arckifejezésének, mikor a férfi rájön, hogy ő bizony a továbbiakban nem lesz partner semmiféle játékban.

Az első héten, mikor szembesült a mardekárosok hozzáállásával, igencsak szégyenben maradt, és ezt még mindig fájlalta. Sajnos azonban minden igyekezetet ellenére, a következő hét sem sikerült sokkal jobban, de érezte, hogy a mostani minden szempontból kifogástalan lesz.

– Szia! – roggyant le mellé Neville a tanári asztalnál. – Mi a jókedv tárgya?
Hermione letette a kanalát, és lassan megtörölte a száját a szalvéta sarkában.
– Véget vetek a Mardekár uralmának – jelentette ki diadalmasan. – Ha Piton azt hiszi, hogy egész évben itt fog velem szórakozni, akkor nagyon téved.
– Jó, akármit is csinálsz, én támogatlak, és ha beválik, akkor én is kipróbálom – bólogatott Longbottom. – Ha meg mégsem jön össze, akkor szívesen kiadhatod a mérged a lakosztályomban. A bárszekrényem tartalma kifogyhatatlan – kacsintott cinkosan.
– Ne lesz szükség arra, hogy alkoholba fojtsam a mérgemet, de az ünneplésre bőven lesz okunk. – Hermione szeme csak úgy csillogott. – Ma én fogok győzni.

Sietve elfogyasztotta ebédje maradékát, és még jóval a diákok érkezése előtt megjelent a teremben. Gyorsan szétosztotta az asztalokra az aznapi receptet, és minden hozzávalót kihelyezett a diákoknak, hogy megelőzze a tülekedést a raktárban. A receptet ideiglenesen ráragasztotta az asztalra, nehogy nyoma vesszen, mint legutóbb, és bevonta egy vízhatlan réteggel is. Sőt még arra is gondolt, hogy az „olvasási nehézséggel" küszködő mardekáros gyerekek is gond nélkül követni tudják az instrukciókat. Így, ha valaki a recepthez érintette a pálcáját, akkor az a diák saját kézírására váltott, amit aligha nem minden nehézség nélkül kibetűzhettek.

Komoly ábrázattal nyitott ajtót a tanulóknak, és kimért mozdulatokkal a helyükre parancsolta őket, majd megvárta, míg az ajtón Piton is méltóztatik végre befáradni.

– Üdvözlöm, Piton professzor – biccentett a férfinak.

A férfi nem viszonozta a gesztust, csupán elfoglalta a szokásos helyét a középső sor legutolsó padjában, és máris elővette a pergamenlapját, amire jegyzetelni kívánt.
Hermione a háta mögött összekulcsolta a kezét, majd megindult a padsorok között a tanári emelvényre, és azonnal belefogott az aznapi óra levezetésébe. Kaján kárörömmel vette észre a tanácstalanságot a mardekárosok tekintetében, mikor szembesültek vele, hogy a receptjeik oda lettek ragasztva a padokra.

– Amint látják, a bájital-recept mostantól nem fog nyomtalanul eltűnni, felgyulladni vagy elázni. A hozzávalókat sem tudják hibásan összekeverni vagy elfelejteni. Az utasítások világosak és egyértelműek, amit mindenki el fog tudni olvasni. Jó munkát kívánok mindenkinek! Ha valakinek kérdése adódna, nyugodtan emelje fel a kezét… – Két mardekáros tanuló keze azonnal a levegőbe lendült. – Ámbár meg kell jegyeznem, ha a kérdés értelmetlen, és csak arra való, hogy zavarja az óra menetét, akkor pontot fogok levonni érte.
– De honnan veszi, hogy értelmetlen a kérdésünk? – kérdezte kissé sértődötten az egyik lány.
– Nos, azért vagyok én a tanár, hogy ezt eldöntsem… Biztosak benne, hogy még mindig fontos az, amit kérdezni akarnak? – Mindkét tanuló visszavonulót fújt, és leengedte a kezét a magasból. – Helyes! – mondta Hermione, majd helyet foglalt az asztalánál, és maga elé húzta a másodévesek beszámolóit, ám fél szemét végig az osztályon tartotta.

Azonban hamar rájött, hogy a gyerekek leleményessége valóban nem ismer határokat. Még éppen idejében szaladt oda a két mardekáros lány asztalához, mielőtt valami balesetet eredményezett volna a hanyag órai munkájuk. Eloszlatta az üstjükből felszálló gyanúsan feketén gomolygó füstöt, és ingerülten vette észre, hogy a bájitaluk színe még csak megközelítőleg sem olyan, mint lennie kéne.

– Kíváncsian várom a magyarázatukat erre – mutatott az üst felé. – Azt gondolom, az instrukciók egyértelműek voltak, és mivel még mindig csak az elmúlt években tanultak ismétlésénél járunk, így már illett volna gond nélkül elkészíteniük ezt a bájitalt. Tekintve, milyen nagyszerű szaktekintély volt a tanáruk az elmúlt hat évben. – Piton orrcimpái egy pillanatra megremegtek, de mikor Hermione felé fordult, a lány már újra csak az unott közönyt tudta leolvasni az arcáról. – Biztosra veszem, hogy idén már nem tanulnák ezt a tantárgyat, ha tavaly is ilyen gyalázatos eredményt produkáltak volna.
– Mi követtük az utasításokat, csak…
– Igen, Miss. Goldsmith, igyekszem elhinni önnek, amit mond, de valami mégsem volt egyértelmű önöknek, és mivel egyáltalán nem gondolom, hogy kétbalkezesek lennének, így jobban tenné, ha mindenféle körítés helyett kinyögné végre, miért kozmált oda a bájitaluk! – Hermione szigorúsága mindenkit meglepett a teremben.
– Az volt a receptben, hogy egy ujjnyi Droserát* tegyünk a főzetbe, de az sajnos nem volt tisztázott, hogy kinek az ujja a mérték, az öné, vagy az enyém. – A mardekáros lány padtársa a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse pimasz vigyorgását. – Mert hát így nehéz volt eligazodni, és úgy látszik, rosszul mértük ki a hozzávalókat.

Hermione már éppen válaszolni akart erre az arcátlanságra, amikor észrevette, hogy egy másik üstből is fekete füst kezdett el gomolyogni. Egy párducot megszégyenítő gyorsasággal ugrott oda, és azonnal rendezte a helyzetet. A két diák ártatlan arccal nézte, amíg a tanárnőjük igyekszik semlegesíteni a füstöt és a rémes szagot, ami lassan betöltötte az egész termet.

– Nem a mi hibánk, Granger professzor! – emelték fel a kezüket védekezőn. – Az volt a receptben, hogy egy csipetnyi őrölt fekete mocsári gumót adjunk hozzá, de úgy látszik, az a csipet, amit mi tettünk hozzá, nem ugyanakkora, mint amit ön gondolt.
– De hát ezek a mértékegységek már ki lettek találva évszázadokkal ezelőtt, mégis miért gondolják azt, hogy én mást várok el önöktől, mint ami a szabvány előírás? – Hermione legszívesebben levont volna vagy ezer pontot az egész osztálytól, de tudta, hogy azzal csak a lovat adná Piton alá.

Jól ismerte már a férfi játékait, tudta, hogy amint levonná a pontokat, ő egy mondvacsinált ürüggyel azonnal visszaadná a dupláját. Nem kívánt még ennél is kellemetlenebb helyzetbe kerülni, így nagy nehezen, de lenyelte a keserű pirulát.

– Mind a négyen tegyenek fel a munkapadjukra egy másik üstöt, és kezdjék el a munkát elölről – adta ki az utasítást Hermione. A szeme sarkából látta, hogy Piton szorgosan jegyzetel valamit.

Sajnos minden igyekezete ellenére, ez a bájitaltan-óra sem sikerült jobban, mint az előzőek. Bár a griffendéles csoportra nem igazán lehetett panasza, a másik csoport továbbra is keményen ellenállt, és láthatólag egy cseppet sem tisztelték őt. Az dühítette a legjobban, hogy Piton továbbra sem fogja őket leállítani, pedig beláthatná már, hogy a diákjai viselkedése az ő kárukra is megy. Ha ő nem tudja levezetni az órát, az egész csoport le fog maradni a többiektől, pedig az utolsó éves tanagyag igen fontos lenne a vizsgák szempontjából.

Óra végén mindenki elhelyezte a mintáját a tanári asztalra, és Hermione végtelenül hálás volt, amiért Piton most egyetlen szó nélkül elhagyta a termet. Ki nem bírt volna egy kiselőadást arról, hogy miként kell levezényelni egy tanórát balesetmentesen. Bosszúsan végignézett a romokban heverő termén.
– Jobb lesz, ha éjszakára is nyitva hagyom az ablakot, különben ez az irtózatos bűz sosem tűnik el – morogta.

Képtelen volt leellenőrizni az utolsó osztály munkáját, egyszerűen még a gondolattól is borsódzott a háta, ha belegondolt, hogy még egy percet a teremben kell töltenie. De tudta, hogy az átkozott rendmániája miatt nem fog tudni csak úgy kisétálni innen. Miután egy jó órával később végre feltakarította a teremben hagyott mocskot, elindult a tanári felé, hogy megkeresse Longbottomot. Ráfért egy baráti beszélgetés, még akkor is, ha kénytelen-kelletlen be kellett ismernie a férfinak, hogy a briliáns terve ezúttal is dugába dőlt. De Neville nem volt sem a tanáriban, sem a Nagyteremben.

A barna hajú férfi egy üveg bordeaux-it tartott a kezében, mikor ajtót nyitott neki. Az arca kicsit kipirult, vélhetően már nem az első pohárnál tartott.
– Egy pohár bort vacsora előtt? – kérdezte a lányt, miközben udvariasan betessékelte.
– Egy egész üveggel – motyogta Hermione, és lehuppant a kandalló előtti kanapéra.

Neville lakosztálya sajnálatos módon a nagymamája ízlését tükrözte. Hermionénak olyan érzése volt, mintha egy meglett korú boszorkány nappalijába sétált volna be. A bútorok sötét fából készültek, itt-ott csipketerítő rontotta az amúgy is komor szoba hangulatát. A kandallópárkányon ezüstkeretes fényképek sorakoztak, többségükön Neville és a nagymamája volt. Úgy tűnt, a férfit nem zavarja a lakosztálya berendezése. Mióta a szülei tavaly meghaltak, még közelebb került az egyetlen rokonához. Mindannyian ott voltak a temetésen. Neville egyszerre tűnt szomorúnak és megkönnyebbültnek. Azt mondogatta, nekik sokkal jobb így, de Hermione sejtette, hogy igazából nem fogadja el ezt ilyen könnyen, bár szinte sosem beszéltek erről.

– Valami azt súgja, nem vetettél véget a Mardekár rémuralmának – somolygott a férfi.
– Ezt a sértést, dehogynem vetettem véget! – Hermione színpadiasan a mellkasához kapott. – Mindig ilyen levert vagyok, amikor ünnepelek.
– Ha ez vigasztal, nekem is pocsék napom volt – jegyezte meg Neville fanyar mosollyal, majd feltette a lábait a kávézóasztalra. – Azt hiszem, egész hétvégén csak inni fogok, hogy felvértezzem magam a hétfőre, persze csak ha túlélem a mai estét.
– Mi történt? – kérdezte Hermione, elnyomva egy ásítást.
Neville a lány kezébe adott egy pohár bort, mielőtt belekezdett volna.
– Ma volt egy délutáni órám a hetedikes Mardekár-Hugrabug csoporttal. Vélhetően utána hozzád mentek, hogy a te napodat is tönkretegyék. Pedig mikor ma felkeltem, még örültem, hogy csak rövid napom lesz.
– Szegény hugrabugosok – vigyorgott a lány, annak ellenére, hogy még midig feldúlt volt.
– A kis szemetek – bocsánat nem tudok rájuk jobb szót momentán – felforgatták az egész üvegházat. Dobálóztak a földdel, megcsonkítottak két igen ritka növényt, és minden szigorúságom ellenére is tojnak a fejemre.
– Igazad van, Neville, tényleg szemetek, nem kell szabadkoznod – paskolta meg a férfi kezét szeretetteljesen.
– Olyan ideges voltam, hogy egész nap remegett a kezem, sőt, még most is – mutatta meg a lánynak a kézfejét, ami valóban remegett kissé.
– Szóval ezért nem láttalak a tanáriban, nem akartál senkivel sem találkozni? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Neville, nekünk össze kell tartanunk, bármi történik, nekem elmondhatod, megtartom a titkod. – Egy kicsit elpirult a végére, de a férfi nem vette észre. – Mit csináltál óra után?
A férfi hosszasan kifújta a levegőt, majd idegesen beletúrt a hajába.
– Szégyen, hogy ezt mondom, de a tanári mosdóban bujdostam, és a toaletten kuporogva próbáltam visszanyelni a szitkaimat, bár nem voltam túl sikeres. Azt hiszem, Filius bent volt, de nem mert egy szót sem szólni.

Hermione mélyen együtt érzett a barátjával, de most, hogy elképzelte ezt a jelenetet, nem bírta megállni nevetés nélkül. Neville is látta a helyzet abszurditásában rejlő humort, és ő is nevetni kezdett.
– Senki nem mondta az egyetemen, hogy ez ilyen nehéz lesz. A tanárok élete maga a mennyország – mondta ábrándos tekintettel. – Ha te tudod, hogy a gyerekek élve felfalnak, akkor is idejössz? – kérdezte a lánytól.
– Valószínű – felelte Hermione némi gondolkozás után.
– Igen, én is, de csak mert mindketten griffendélesek voltunk, és mi fejjel megyünk a falnak.
– Valahogy úgy – somolygott a lány. – Azt hiszem, amikor annak idején a mennyországot emlegették nekünk, arra gondoltak, milyen örömteli az a pillanat, amikor a diákok végre elmennek az iskolából, mert megkezdődik a nyári szünet. – Neville helyeslőn bólogatott.
– Ma eszembe jutott, hogy Harry mennyiszer próbált meggyőzni, hogy inkább az auror-képzőbe jelentkezzek. – Longbottom vallomása nem lepte meg Hermionét. Ma ő is érezte párszor, hogy fel fogja adni, de a pillanat hamar elszállt.
– Nem csak nekünk nehéz. Harry már az auror-képzőn is szenvedett a neve miatt, akárcsak Draco. Most, hogy munkába álltak, nem lett sokkal jobb a helyzet.
– Tényleg, már akartam is kérdezni, hogy Draco miért nem volt ott a bulin? – tudakolta Neville.
– Nem tudom, azt mondta, nem tud jönni – vonta meg a vállát a lány.
– Még mindig olyan furcsa, hogy jóban vagyunk vele – tűnődött a férfi, majd ivott egy kortyot. – Persze más lenne a helyzet, ha Harry nem akad vele össze az iskolában. Ő mondta mindenkinek, hogy megváltozott, amit bevallom, nehéz volt elhinni.
– A háborúnak vége van, Neville – sóhajtott Hermione. – Minden megváltozott azóta.
– Jó lenne, ha ezt valaki tudatosítaná a mardekárosokban is. – Neville a lány felé fordult. – De térjünk vissza rád. Még nem is mondtad, hogy alakult az órád.
– Katasztrofális volt, káosz és felfordulás. A kis szemetek majdnem felrobbantották az üstjeiket, méghozzá szándékosan – dohogott. – Mekkora az az ujjnyi tanárnő, az én ujjam vagy a magáé? Legszívesebben leátkoztam volna a fejét a helyéről! Pedig én mindent megpróbáltam, Neville. Odaragasztottam a recepteket a padra, előkészítettem a hozzávalókat, nekik csak meg kellett volna főzni a bájitalt.
– Felrobbant üstök? – Longbottom tűnődve megvakarta az állát. – Azt hiszem, te nyertél. – Újratöltötte az időközben kiürült poharaikat.
– De örülök neki. A tetejébe még Piton is ott volt az órán megint, és jelentést írt rólam, valószínű, még karácsony előtt összegyűlik annyi panasz rólam, hogy kitapétázhatjuk vele a Roxfort falait.
– Nem semmi. Akkor duplán nyertél! – vigyorgott Neville.
– Máris sokkal jobban érzem magam tőle – ironizált a lány.

Egy óra múlva elindultak a Nagyterembe, hogy megvacsorázzanak, muszáj volt valamit enniük, különben teljesen lerészegedtek volna. Neville kelletlenül hagyta magára a már majdnem üres borospalackot, de végül beleegyezett, hogy megvacsorázzanak. Hermione megkönnyebbülve vette észre, hogy Piton nincs jelen az asztalnál. Az a tudat, hogy a férfi nincs a közelben, valahogy nyugtatóan hagyott rá, így legalább még volt étvágya.
Evés után ki-ki ment a maga dolgára. Neville házi-dolgozatokat volt kénytelen javítani, bár nem sok esélyt látott rá, hogy ma meg is fogja csinálni, mert azt tervezte, hogy felbont még egy palack bort. Hermionéra is ott vártak az utolsó óra termései, és bár szívesebben portyázott volna Longbottom kanapéján a kandalló meleg tüze előtt, a munka előbbre való volt. Sejtette, hogy szinte minden minta kivétel nélkül használhatatlan lesz, mert hiába a griffendélesek igyekezete, a rendbontás miatt végül nekik sem volt idejük rendesen elkészíteni a főzetet. Mégis remélte, hogy nem lesz kénytelen rossz osztályzatokat beírni a naplóba.

A tízedik minta átvizsgálása és osztályozása után már igen csak fáradtan dörzsölte meg a homlokát. A mardekáros csürhét hagyta a végére, nem óhajtott már az elején káromkodva csapkodni. De ahogy a kezébe vette az első fiolát, rögtön elöntötte az arcát a pír. A következő, az azutáni és sorban az összes felcímkézetlen volt.
– Mi a… Ezt nem hiszem el! – kiáltotta, majd nagy vehemenciával hátratolta a székét, a mintákat beledobálta egy dobozba, és azzal a szándékkal indult el kifelé a teremből, hogy megfojtja Pitont és a kis kedvenceit is. Először a férfi terméhez ment, de mikor az ott eltöltött tíz perc után sem nyitott neki senki ajtót, Piton lakosztálya felé vette az irányt.

A bájitalmester szokásos péntek esti késői vacsoráját fogyasztotta az étkezőasztalánál ülve, egy pohár finom bor mellett, mikor kopogtatás zavarta meg a nyugalmát. Az ajtaja melletti kis réztáblán megjelent Hermione Granger neve. A férfi várt egy kicsit, hátha a lány feladja, de továbbra is megállás nélkül kopogott, végül már ököllel püfölte az ajtót.

Piton ingerülten lecsapta a villáját és a kését a tányér szélére, majd kitépte az öléből a szalvétát, és azt is az asztalra dobta. Meg fogja fojtani a lányt, ha valami idiótasággal meri zavarni.

– Mit akar tőlem? – förmedt rá a lányra a résnyire nyitott ajtó mögül. – Nincs más ajtó a Roxfortban, amit rátörhetne a tulajdonosára?
– Beszélni akarok magával! – söpörte ki a szeméből az odahullott hajtincset. – Nem tűr halasztást!
Piton felvonta a szemöldökét. Kárörvendve vette észre, hogy Grangernek egyre inkább fogytán van a türelme. Élvezettel bosszantotta fel a környezetét a feléjük sugárzott közönnyel, és mindig elérte, hogy mások felidegesítsék magukat.
– Nem hiszem, hogy van kedvem hozzá – közölte egyszerűen.
– Jó, akkor nem kell beszélnie, csak hallgasson meg – erősködött a lány.
– Abban sem vagyok biztos, hogy ezt akarom – felelte a férfi, és készült becsukni az ajtót, mikor Hermione hirtelen odatette a kezét, és minden erejét beleadva elkezdte befelé nyomni az ajtót.
– Vagy végighallgat odabent, vagy itt az ajtaja előtt a folyosón fogom elmondani, amit akarok, és higgye el, irtó hangosan tudok ám kiabálni! – Piton felvonta a szemöldökét. Nem semmi ez a kis boszorkány.
– Na, mi lesz, beenged végre? – dobbantott türelmetlenül a lány. – Vagy tényleg az ajtón keresztül akarja végighallgatni, amit mondani akarok?
– Ha ilyen szépen kéri, felőlem akár be is fáradhat. – A férfi ellépett az ajtótól, és átszelve a nappalit visszaült az asztalhoz.
– Maga itt vacsorázik? – hökkent meg a lány.
– Nem, a földön szoktam enni, mint a bolhás ebek – méltatlankodott Piton. – Micsoda ostoba kérdés ez, pont magától?
– Arra céloztam, hogy nem a Nagyteremben étkezik a többiekkel. Nem mintha hiányolnám…
– Nem igazán tartozik önre, de a későbbi találgatások elkerülése végett közlöm magával, Granger, hogy időnként szeretek a lakosztályom magányában elkölteni egy vacsorát. – Piton alaposan megnyomta a magány szót, de Hermione figyelmen kívül hagyta. – Remélem, most már boldog, mert megtudta a nagy titkomat.
Hermione zavartan elfordította tekintetét a férfiról. A titok szó említése kényelmetlenül érintette, főleg, ha a férfi szájából hangzott el. Piton szótlanul tanulmányozta a lányt. Hermione futó pillantással körbenézett a szobának abban a felében, ahol éppen állt, és csodálkozva vette észre, hogy egészen kulturáltnak mondható a berendezés.
– Keres valamit, Miss. Granger? – Piton egy szempillantás alatt visszazökkentette a lány a mélázásból.
– Nem, semmit, csak eltűnődtem, mennyire nem tükrözi a személyiségét az otthona – jegyezte meg Hermione szemtelenül.
– Röstellem, hogy kiábrándítottam, de ha formalinban úszkáló állati tetemeket várt egy polcon sorakozva, akkor azt az otthonom más részeiben sem fog találni.
– Hoztam magának valamit – terelte el a témát Granger és az asztalra csapta a dobozt, amiben csak úgy csörömpöltek a fiolák.
– Ha jól sejtem, nem dekoráció. – Piton gunyoros mosolyra húzta a száját.
– Nagyon vicces. Ez itt mind a magáé.
– Ide hordja a munkáját? Azt hittem, van dolgozószobája, mint mindenki másnak – gúnyolódott a férfi.

A férfi kérdőn nézett a lányra, míg a borospohara peremén körözött a középső ujjával.

– Az osztályának a munkája – mutatott a dobozra a lány. – Ez itt feltehetően Mr. Fieldsé. – Lerakta az első fiolát a férfi elé. – Ez pedig minden valószínűség szerint Mr. Hodginsé lesz, de az is lehet, hogy Miss. Goldsmith keze munkája.
Piton rásandított az elé pakolt fiolákra, majd a kezébe vette az egyik üveget.
– Az órán a csiperkehimlő ellenszerét kellett volna elkészíteni, ami aranysárga színű, nem pedig olyan, mint az iszap – közölte a lány kioktató hangnemben.
– Mit nem mond! – horkantott Piton. – Régebb óta forgolódok bájitalok közelében, mint hogy maga megszületett egyáltalán. Vagy talán elfelejtette, hogy magát is én tanítottam?
Hermione gúnyosan elhúzta a száját.
– Akkor bizonyára emlékszik rá, hogy milyen fontos felcímkézni a mintákat, ha jól emlékszem, ezt is megtanította, de ezek szerint csak az én évfolyamomnak.

Piton rápillantott a kezében lévő üvegre, majd a többire is az asztalon.

– Alighanem csak valami véletlen, nem gondolja? – Piton hangjából csak úgy áradt a gúny.
– Nem, ez nem az! Tudja, mit gondolok? – tette csípőre a kezét a lány.
– Maga szerint érdekel? – kérdezte sötéten Piton. – Komolyan azt hiszi, hogy meg fogok hatódni a próbálkozásai miatt, amiket az órán művel?
– Tessék? – hápogott Hermione. – Miről beszél?
– Ugyan már, Granger, elbánik magával néhány tinédzser? Cccc… Miért nem adja fel? Mikor látja be végre, nem való magának a tanári pálya? Maga nem elég erős, nem elég szívós ehhez. A griffendéles attitűdje sem sokat segít magán.
– Maga most szórakozik velem? – kérdezte a lány döbbenten.
– Előre szóltam, hogy nem könnyítem meg a munkáját, csinálhatom szépen, de nagyon csúnyán is! – Piton visszadobta a fiolákat a dobozba, majd felállt, és a lány kezébe adta a csomagját.

Hermione minden tiltakozása ellenére elkezdte az ajtó felé terelgetni.

– Nem érdekelnek a gondjai, oldja meg, vagy tűnjön az iskolából! – Kitoloncolta a lányt a folyosóra, és rávágta az ajtót.
– Barom – morogta az orra alatt a lány.

SS/HG

A hétfői nap viszonylag zökkenőmentesen telt mind Neville, mind pedig Hermione számára, de kedden mindkettőjüknek újfent meg kellett küzdeniük a hetedévesekkel. Hermione túlélte az újabb katasztrofális bájitaltanórát, de legszívesebben azonnal sírva fakadt volna, ahogy egyedül maradt a teremben. Nevillel megbeszélték, hogy csak akkor fognak az igazgatónőhöz fordulni, ha már tényleg nem tudják kezelni a helyzetet. Most elérkezett az a pillanat, ahol már úgy érezte, szükséges a vezetői közbeavatkozás.
Lüktetett a feje, és a fájdalomcsillapító sem használt, ráadásul fél óra múlva a tanári szobában lesz jelenése, hogy végigülje az év első értekezletét. Fáradtan temette arcát a kezeibe, és azért könyörgött, hogy valaki mentse meg végre.

Igyekezett összeszedni magát, mielőtt belépett a tanári szobába, de mikor leült Neville mellé a székre, a férfi némán méregetni kezdte. Hiába a gyenge mosoly, amit magára erőltetett, a lányon látszott, hogy igencsak feldúlta valami.
– Mi történt már megint? – súgta neki oda.
– Kikészítettek a kis dögök.
– Akkor mi lesz, szólunk McGalagonynak? – kérdezte Neville, de a lány már nem tudott válaszolni, mert Minerva megköszörülte a torkát, és figyelmet kért.

– Örömmel üdvözlök mindenkit az év első iskolai ülésén – állt fel az asztal végén az igazgatónő. – Remélem, az új professzoraink lassan megszokják az ittlétet, és azt is remélem, hogy továbbra is számíthatnak régi kollégáim segítségére. – Sokatmondóan Piton felé fordult, aki egy vaskos paksamétát lapozgatott maga előtt.

Hermione sejtette, hogy a dossziéban a róla készült, nem túl sok pozitívumot tartalmazó jelentések sorakoznak. Kedve lett volna átnyúlni az asztalon, és darabokra tépni, de ahogy Pitont ismerte, biztosra vette, hogy legalább három másik példányba lemásolta. Lassan már azon sem csodálkozott volna, ha egyenesen a minisztérium tanulmányi osztályára küldi el a jegyzeteit.

– A mai napirendi pontjaink között szerepel az év első roxmortsi kirándulása, amire várom az önkéntes kísérőtanárokat, valamint a Halloween-i estély megszervezéséről is ejtenék pár szót, illetve a jövő havi esti folyosó-ügyeletre is várom a javaslatokat. – Miután Minerva végzett a napirendi pontok felolvasásával, helyet foglalt az asztalnál.

Hermione akárhogy fészkelődött, nem tudott kényelmesen elhelyezkedni a széken, mert valami folyamatosan szúrta az alsó felét. Végül sikerült kitapogatnia azt a három darab, méretes csillagánizst, ami a széke ülésén volt, de nem vehette észre őket, mert a férfi elváltoztatta a színüket. Szemöldökét összehúzva méregette őket a tenyerében tartva, mígnem torokköszörülésre nem lett figyelmes. Felnézett, és meglátta Piton gúnyos arcát, majd a férfi nem volt rest rá kacsintani.
– Ilyen nincs – suttogta maga elé.
Neville figyelmét lekötötte az igazgatónő beszélgetése Bimba professzorral, mert a tanárnő a férfit jelölte meg a hugrabugos csoport kíséretével, így nem vette észre a kis közjátékot Granger és Piton között.

– Ez megfelel önnek is, Longbottom professzor? – fordult felé az igazgatónő. Neville bólintott. – Nos, ez esetben megkérném, hogy válasszon magának egy kísérő tanártársat, mert a hozzám beérkezett kérelmek alapján idén a hugrabugos csoport létszáma lesz a legnagyobb.
– Remélem, hogy Granger professzor örömmel csatlakozik hozzám – mosolygott szerényen a férfi. – Ugye, Hermione? – kérdezte meg a lányt.

Neville Hermione felé fordult, aki még mindig a tenyerében tartott ánizsokat bámulta, és fel sem fogta, hogy megszólították. Longbottom megrúgta az asztal alatt, mire a lány ugrott egyet ültében, és ügyetlenségében az asztal közepére dobta az ánizsokat, kicsalva egy újabb gúnyos mosolyt Pitonból.
– Hermione, nem is figyelsz ránk? – kérdezte Neville a kelleténél kissé hangosabban.
– Mi is volt a kérdés? – tudakolta a lány egészen a nyakáig elpirulva.
– A kísérőtanárt szeretnénk kijelölni Longbottom professzor mellé. Elvállalja? Mint említettem, idén a hugrabugosok lesznek a legtöbben – magyarázta az igazgatónő kissé türelmetlenül.
– Igen, természetesen semmi akadálya. – Neville hálás mosoly küldött a lány felé. – Megkérdezhetem, hogy a másik három házból miért jelentkezett kevesebb diák?
– Szó sincs róla, hogy kevesebben jelentkeztek… De idén szigorúbban bírálom el a kérelmeket, és aki már most évkezdéskor begyűjtött magának valamilyen büntetést, az nem mehet a kirándulásra.
– Oh, értem, ezek szerint a Mardekár ház egyáltalán nem is képviselteti magát – jegyezte meg Hermione, általános derültséget okozva a teremben.
– Ha Miss. Granger arra gondol, hogy a mardekáros tanulók mind büntetésben vannak, ki kell ábrándítanom – szólalt meg Piton, és sötét pillantását végighordozta kuncogó kollégáin.
– Pedig úgy vélem, a legtöbbjükre ráférne egy kis leckéztetés! – vágott vissza a lány.

Minerva megpróbálta elejét venni egy kialakulófélben lévő parázs vitának, de Piton megelőzte.
– Az, hogy ön hogy vélekedik a diákjairól, teljesen irreleváns a kirándulás szempontjából – jegyezte meg Piton egy gúnyosnak szánt mosoly kíséretében. – Az ön hozzá nem értése miatt kialakult káosz teljesen haszontalanná teszi a bájitaltan-órákon való részvételt, nincs joga a tanulókat hibáztatni ezért. – A férfi Minerva elé tolta a vaskos dossziét. – Azt hiszem, jobb volna beleolvasnod a feljegyzéseimbe, mielőtt nem lesz túl késő.

Az igazgatónő helytelenítő pillantást küldött Piton felé szögletes lencséjű szemüvege fölött, és átvette a paksamétát, ám nem volt hajlandó foglalkozni vele, és a többi iratra helyezte.

– Ha a kollégák is úgy látják, akkor folytatnám a megbeszélést – jegyezte meg folyamatosan a férfin tartva a szemét.

Az értekezlet végére többé-kevésbé mindenki elégedetten állt fel az asztaltól. Bimba professzor nagyon büszke volt háza tanulóira, mivel jó magaviseletük miatt külön szóbeli dicséretben részesítette őket az igazgatónő, amit Pomona és Neville tolmácsolására bízott. Minerva mindenkit távozásra kért, kivéve Hermionét, aki elsőként akart távozni a teremből Kezét a dosszién pihentette, és várta, hogy kiürüljön a szoba. Piton magában elkönyvelte a győzelmet, és alig várta, hogy az igazgatónő leteremtse Grangert.

– Négyszemközt óhajtok beszélni Granger professzorral – fordult a férfi felé, aki láthatólag nem akart távozni a szobából.
– Ahogy gondolod, Minerva, bár úgy vélem, jogom lenne itt maradni, elvégre én írtam a jelentést – tolta hátra a székét a férfi.
– Igen, bár soha nem kértelek rá, hogy írd meg – emlékeztette az igazgatónő. – De megnyugtatásul közlöm, át fogom beszélni a dolgot Miss. Grangerrel.
– Azt jól teszed, Minerva! – Hermione dühtől fortyogva nézte, ahogy Piton távozik.

Miután becsukódott az ajtó, a lány visszafordult az igazgatónő felé. El sem tudta mondani, mennyire kínosan érezte magát. Életében nem kellet még részt vennie ilyen beszélgetésen, azt sem tudta hogyan kezdjen bele. Mennyire mutatna jól, ha máris mentegetőzésbe fogna?

– Miss. Granger…
– Igazgatónő, én tudom, hogy… – Minerva szigorú tekintete az ajkára forrasztotta a továbbiakat.
– Miss. Granger, nem tudom, mivel vívta ki Perselus haragját, de meg kell mondanom, engem egyáltalán nem érdekel az önről alkotott véleménye. – Egy pálcasuhintással eltüntette a dossziét az asztalról. – Megbízom az ön tudásában, és hiszem, hogy képes rá, hogy kiváló tanár váljon magából.
– Akkor nem értem az egészet. – Hermione összezavarodva nézett a nőre. – Azt hittem, erről akar velem beszélni.
– Valamit mondanom kellett, hogy Perselus úgy érezhesse, győzött – mosolyodott el halványan az idős boszorkány. – Sajnos nem állhatok nyíltan ön mellé, még nem tehetem meg.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezett rá a lány.
– Piton professzor pótolhatatlan az iskola számára, és sajnos mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy még sokáig a sorainkban tudhassam. Tudja, kedvesem, nagyon szeret azzal fenyegetőzni, hogy felmond, és ezt nem hagyhatom.
– Önből pompás politikus válna – vigyorgott Hermione. – Add meg a népnek, amit a nép akar.
– Látom, értjük egymást – mosolygott Minerva cinkosan a lányra. – Mint mondtam, még nem jött el az ideje, hogy nyíltan ön mellé álljak, de ez nem is jelenti azt, hogy nem segíthetek megoldani a problémáját Perselus házával kapcsolatban.
– Szóval tud róla?
– Én vagyok a Roxfort igazgatónője, nekem mindenről tudnom kell. – Minerva büszkén kihúzta magát ültében.
– Akkor miért nem avatkozott közbe? A hetedéves mardekárosok egyszerűen kezelhetetlenek, és nem csak az én órámon – morgott Hermione.
– Tudok róla, hogy Mr. Longbottom is hasonló gondokkal küzd, mint ön. – McGalagony odalebegtette a teáskannát és két bögrét. – De miután ön megteszi, amit kell, már nem lesz többé gondja neki sem.

Hermione nézte, ahogy Minerva megízesíti a teáját, majd ő is töltött magának. Mindig is tudta, hogy McGalagony professzor diplomáciai képességei egyedülállóak, de soha nem feltételezte róla, hogy ennyire professzionista.

– Mivel úgy tudom, fegyelmezési gondjai adódtak, így nincs más hátra, mint a leckéztetés, ahogy volt szíves megemlíteni korábban. – Hermione álla szinte a padlón koppant meglepetésében. – Nem hivatalosan ugyan, de engedélyezem a büntetést, amit kiszab rájuk, bármi legyen is az.
– Hogy érti, hogy nem hivatalosan?
– Az ilyesmiről értesítenem kéne a házvezető tanárt, de úgy vélem, ez esetben eltekinthetünk a dologtól.
– Úgy érti, szabad kezet kapok? – kérdezte Granger döbbenten.
Minerva jókedvűen bólintott.
– Az üstsikálás idejét múlt módszer, én arra biztatnám, hogy legyen sokkal kreatívabb, használja a képzelőerejét.
– Nos, ezzel talán nem lesz gond – mosolygott a lány. – Nem is olyan rég még én is diák voltam ebben az iskolában, tudom, hogy mi fájna nekik a leginkább. Oda fogok ütni, ahol a legjobban megérzik.
– Oh, pompás, úgy érzem, csodásan fogunk szórakozni.
– A páholyból nézheti végig, ezt garantálom – mondta Hermione sejtelmesen.
– Jól van, kedvesem, lepjen meg – paskolta meg Minerva a lány kezét.
– De mi lesz Pitonnal? Kétlem, hogy szó nélkül tűrné a dolgot.
– Őt hagyja csak rám, legyen az én gondom – legyintett McGalagony. – Azt hiszem, mára végeztünk is – bocsátotta útjára a lányt.

Hermione keze már a kilincsen volt, mikor még egyszer visszafordult.

– Igazgatónő… – Minerva ránézett a lányra. – Nem tudom, hogy Dumbledore professzor mit tett volna, ha Piton elé tol egy dossziét a rólam írt jegyzetekkel, de köszönöm, hogy ön nem pazarolta az időt, hogy elolvassa őket.
– Jobb szeretem magam kialakítani a véleményem másokról. Egyébként, Miss. Granger, meggyőződésem, hogy Albus még Perselus orra előtt szénné égette volna a pergameneket, csak hogy bosszantsa. Ne becsüljön túl engem, nekem is megvannak a magam gyengeségei.
– Dumbledore professzornak is voltak?
– Oh, igen, a citrompor – fintorgott McGalagony.

* A kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) egy húsevő növényfaj, amely rendszerint mocsarakban, tőzeglápokon él. A harmatfűfélék (Droseraceae) legelterjedtebb faja, szinte az egész északi féltekén megtalálható. Észak-Európában, Szibéria nagy részén, Észak-Amerika nagyobb területein, Japánban és Új-Guineában is.