Negyedik rész

A Nagyteremben a szokásos zsibongó hangok szálltak fel a házak asztalaitól. A diákélet mindig is mozgalmas volt a Roxfortban, és a pletykák elmaradhatatlan kellékei voltak az étkezéseknek. A szóbeszéd bizony a tanári asztalt sem hagyta hidegen, és ennek egyáltalán nem örült Hermione és Neville. Madame Hooch és Vector professzor szorosan egymáshoz hajolt, de még így is hallani lehetett, hogy éppen fogadást kötnek, ki adja fel előbb a tanári pályát. A mardekáros rémuralom híre büszkeséggel töltötte el Pitont.
Hermione úgy szurkálta bele a villáját a rántottájába, mintha meg akarta volna ölni.

A mardekáros asztalnál mindenki a hetedikesek beszámolóját hallgatta a bájitaltan órán véghezvitt hőstetteikről. Többen fuldokolva nevettek Sandra Goldsmith bemutatóján, ahogy tehetségesen utánozta Hermionét. Azonban az általános jókedv véget ért, mikor a tanári emelvénynél megjelent Granger professzor, és a lehető leghangosabban felszólította a hetedikes csoportot, hogy azonnal fejezzék be a reggelijüket.

– Az önök érdekében már nem enném meg azt, ami tányéromon van, mert elég megalázó lehet egy rókázás az egész iskola előtt. – Hermione egyenesen a legproblémásabb gyerekekre nézett. – Ezért a legjobb az lesz, ha mindenki lenyeli a falatot, ami a szájában van, és szedelődzködni kezd.
Hodgins szájából kiesett egy már félig megrágott kenyér, egyenesen a maradék rántottája közepére.

Piton összevont szemöldökkel figyelte a lányt, elképzelése sem volt, mire készül. De Minerva elégedett arca nem sok jót ígért. Tartott tőle, hogy a két nő szövetséget kötött egymással. A gondolatot azonban hamar elhessegette, mert úgy vélte, azután a beszámoló után, amit Grangerről írt, az igazgatónőnek biztosan nem jutott eszébe, hogy a lány pártját fogja.

– Körülbelül fél óra múlva megkezdik a büntetésüket az iskola kviddics-pályáján, és aki nem hajlandó megjelenni, annak még súlyosabb büntetést fogok kiszabni, mint a többieknek!
– De hétvége van! – szólalt meg az egyik diák a mardekáros asztaltól.
– Mr. Wellington, talán valami fontos elintéznivaló tartja vissza attól, hogy megjelenjen? – kérdezett vissza kihívóan Hermione. – Vegyenek fel valami kényelmeset, és fél óra múlva legyenek ott a pályán! Oh, és hozzanak maguknak vizet, szükségük lesz rá.

A mardekárosok továbbra is ledermedve ültek az asztalnál, és segélykérőn néztek a tanári asztal felé, ahol Piton éppen hátratolta a székét, hogy felálljon, és véget vessen ennek a bohócműsornak. Ám alighogy elemelkedett a széktől, megérezte a karján Minerva figyelmeztetésnek szánt érintését. Meglepődve fordította oldalra a fejét.

– Valami gondod támadt, Perselus? – kérdezte a nő kihívón.
– Pontosan jól tudod, hogy ezt nem fogom hagyni – sziszegte a férfi, és újabb kísérletet tett arra, hogy felálljon az asztaltól.
– Ha még egy mozdulatot teszel, szégyenszemre a székhez fogom ragasztani a hátsó feledet – szólalt meg Minerva a legkomolyabb ábrázattal.

McGalagony felállt az asztaltól, majd megvárta, míg mindenki elcsendesedik, és teljes figyelmet kap. Hermione nagyot nyelt. Most jött el a perc, hogy az igazgatónő kiálljon mellette, de egy kis hang a fejében azt súgta neki, hogy talán mégsem fog. Azonban az idős boszorkány teljes vállszélességgel kiállt Hermione intézkedései mellett.

– A mardekáros ház hetedik osztályát felszólítom, hogy kövessék Granger professzor utasításait! – szólalt meg szigorú hangon az igazgatónő. – A saját érdekükben ajánlom, hogy ne ellenkezzenek a professzor akaratával szemben!
– Mi a jó fenét művelsz? – hüledezett Piton a szokottnál is sápadtabb arccal.
Minerva királynői tartással elhelyezkedett a székén, kezébe vette a kávésbögréjét, és ivott egy kortyot, mielőtt válaszra méltatta a férfit.
– Befejezem a reggelimet, utána pedig kimegyek a kviddics-pályára, és elfoglalom a helyemet a tanári páholyban – felelte közömbös arccal. – Van ezzel valami gondod?
– Felháborító, hogy engeded neki ezt a rendbontást! – csapta le dühösen a szalvétáját az asztalra. – Ha Granger azt hiszi, szó nélkül tűröm, hogy megalázza a házam tanulóit, akkor nagyon téved. Mindjárt teszek róla, hogy…
– Nem, Perselus! – mondta mostoha arckifejezéssel az idős boszorkány. Piton úgy nézett a nőre, mintha most látná életében először. – Engedélyt adtam Granger professzornak, hogy kiszabja a szerinte méltányos büntetést. Nincs beleszólási jogod.
– Oh, hát persze, hogy engedélyezted neki. – Piton hangja veszélyesen kedvesre váltott. – Ne felejtsd el, hogy mit tettem az iskoláért. Ha nem akarod, hogy itt hagyjam ezt az egész cirkuszt, akkor állítsd le a kis kedvencedet – morogta halkan Minervának.
– Sajnálom, Perselus, de ezúttal ez nem használ. – McGalagony visszafordította a figyelmét a reggelije felé, mintegy jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.
– Szóval így állunk! – Piton kirontott a Nagyteremből a hátsó ajtón át, és a Mardekár klubhelyiségbe sietett, hogy bevárja a hetedéveseket.

Goldsmith és a többiek tanácstalanul néztek egymásra. Egy dolog ellenkezni az újonc tanárral, de az igazgatónővel már egyáltalán nem tanácsos haragban lenni. Beletörődő sóhajok hagyták el a szájukat, és felálltak az asztaluktól. Amint a mardekárosok elhagyták a termet, a többi diák eszeveszett zsibongásba kezdett. Fogalmuk sem volt róla, mit tervezhet Granger professzor, de az már biztos, hogy szenzációs műsornak ígérkezett. Mindenki igyekezett hamar befejezni a reggelijét, mert senki sem akart lemaradni az évszázad botrányáról. Még az alsóbb éves mardekárosok is ahogy csak tudtak, a pályára siettek.

Hermione egy csapat harmadéves hollóhátas kíséretében hagyta el a termet, és csak akkor állt meg, amikor Neville végre lihegve utolérte őket. Elhessegette a körülötte csacsogó diákokat, és kérdőn meredt Neville-re

– Hermione – mondta a lány vállába kapaszkodva, kicsit begörnyedve a futástól. – Mi folyik itt, mit művelsz?
– Véget vetek a kis sátánfajzatok uralmának egyszer és mindenkorra! – felelte kihívóan a lány. – Te is erre biztattál, szóval nem értem, mi a bajod ezzel.
– Na és Piton? Szerinted ő ölbe tett kézzel nézi majd végig? – kérdezte aggodalmas arccal a férfi. – Ha most porig alázod a háza tanulóit, azt biztosan meg fogja bosszulni – bizonygatta Longbottom.
– Minerva gondoskodik róla, hogy ez ne fordulhasson elő – bökött a fejével a feléjük tartó igazgatónőre és a bájitalmesterre.

Egy perccel korábban Perselus még a Mardekár klubhelyiségének közepén állt, és arra próbálta rávenni a hetedéveseket, hogy emelt fővel viseljék el azt, ami rájuk vár. A gyerekek bátorsága már a múlté volt, és legszívesebben meg nem történté tették volna a korábbi bájitaltan-órákat.
– Tényleg azt várja tőlünk, hogy kimenjünk a pályára, és úgy táncoljunk, ahogy az a nő fütyül? – háborgott Amelia Lytton, az egyik aranyvérű boszorkány.
– Azt várom maguktól – Piton végighordozta a tekintetét az elé gyűlt társaságon –, hogy büszkén vonuljanak oda, és büszkén távozzanak.
– De ezt nem teheti velünk, nem büntethet meg! – harsogták egyetértően.
– Az igazgatónő az oldalára állt, így gyakorlatilag bármit megtehet. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem fogom megtorolni ezt a mai napot Grangeren. A pályán várom magukat. – Piton megfordult, és elhagyta a klubhelyiséget.

Neville számított rá, hogy a férfi megáll mellettük és kiosztja a lányt, ahogy az várható lett volna, de ehelyett felszegett fejjel, rezzenéstelen arccal továbbsétált. Még csak egy pillantásra sem méltatta Hermionét. A lány a markában érezte a győzelmet, és biztos volt benne, hogy mire végez a mardekáros csürhével, Piton arcáról is lehullik majd a közöny álarca.
– Hát ez… – csodálkozott Neville. – Hihetetlen!
– Bízz bennem, Neville! Ugye bízol bennem?
– Persze! – vágta rá Longbottom gondolkozás nélkül.
– Mindent alaposan végiggondoltam, tudom, mit csinálok. Ugye mellettem állsz? – kérdezte kissé bizonytalanul a lány.
– Ezt kérdezned sem kéne, tűzbe mennék érted – húzta ki magát a férfi.
– Akkor induljunk, az aréna már vár ránk, és ez az oroszlán – bökött a saját mellkasára – már nagyon éhes.

Mire a pályára értek, a nézőtér már majdnem teljesen megtelt. Longbottom eltátotta a száját meglepetésében. Jól emlékezett, milyen népszerűek voltak diákkorában az iskolai kviddics-meccsek, ahova rengeteg diák ment el annak idején, de véleménye szerint most még nagyobb tömeg verődött össze. Gyorsan elbúcsúzott a lánytól, és felszaladt a tanári páholyba, hogy egyetlen pillanatot se mulasszon el Piton bosszankodásából. Nem tudta, Hermione mit tervez, de biztos volt benne, hogy nagyot fog durranni a „bomba", amit a mardekárosokra fog dobni.

Granger párszor belekortyolt a kulacsába, amiben két adag erősítő-főzet volt feloldva némi vízzel. Tudta, hogy szüksége van erre a kis fortélyra, mert cseppet sem volt formában, és nem akart alulmaradni. Természetesen erről a kis csalásról mélyen hallgatni kívánt a későbbiekben is. A tanári emelvény felé fordult, látni akarta Piton arcát, aki az első sorban ült Minerva mellett, és csendben várt. Már előre élvezte a műsort, és olyan izgatottan várta áldozatai megérkezést, mint kislánykorában a cirkuszi előadás kezdetét.

Pár percen belül felsorakozott előtte az egész hetedikes évfolyam a Mardekár házból. A lány vett egy mély lélegzetet, majd pálcáját a nyakához nyomta, és elmormolta a varázsigét.
A következő szavait már mindenki jól hallhatta, és a tömeg rögtön el is csendesült, mert nem akart elmulasztani egyetlen pillanatot sem.

– Időben érkeztek, ez dicséretes – mondta Hermione. – A seprűket tegyék le a pálya szélére, nem lesz rá szükségük – utasított két fiút.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Miss. Lytton.
– Húsz pont a Mardekártól, amiért nem használta a megfelelő megszólítást – harsogta Granger, és felnézett a páholyba. – A kérdés helyesen úgy hangzik, hogy mit fogunk csinálni, Granger professzor!
A diákok némán meredtek rá, egyesek arcán piros folt jelent meg, nem titkolták az ellenszenvünket. Hermione sejtette, hogy többen is szívesen a nyakának estek volna, hogy átharapják, mint egy igazi kígyó.
– A mai napon leckét kapnak, és garantálom, hogy meg is fogják tanulni – közölte a diákokkal. – A mugli iskolákban széles körben elterjedt az a nézet, hogy a tanulóknak szükségük van a testmozgásra. Mivel önök közül nem mindenki tagja a kvidics-csapatnak, úgy vélem, itt az ideje egy kis edzésnek. Mindenkinek jót fog tenni, és leckének sem lesz utolsó.
– Tessék? – kérdezett vissza Miss. Goldsmith.
– Húsz pont a Mardekártól a nem megfelelő megszólításért – közölte Hermione mosolyogva. – Minden alkalommal használniuk kell a nevemet a titulusommal együtt, az engem megillető tisztelet miatt. Amennyiben ezt elmulasztják, úgy húsz ponttal rövidítik meg a házukat.

Az előtte álló mardekárosok összezavarodva nézegettek egymásra. Senki sem mert ellenkezni, de megdöbbentő volt számukra Hermione viselkedése. Azt hitték, hogy csak egy gyenge újonc, akit majd betörhetnek, de most fordulni látszott a helyzet. A közönség tapsolásából a lány arra következtetett, hogy a többi diákot egyáltalán nem zavarja a pontlevonás, kivéve a mardekárosokat, aki teljesen elkülönülve álltak a többiektől, és némán meredtek a pályára. Piton igyekezett elrejteni ökölbe szorított kezét McGalagony kíváncsi pillantása elől. Az igazgatónő és a többi tanárkollégája egy cseppet sem titkolták, hogy már most mennyire jól szórakoznak. Piton rekordot döntött a diákok megalázásából, és a házvezető-tanárok örültek, hogy valaki végre büntetlenül revánsot vesz a férfi házának tanulóin is.

– Mivel én szeretek tisztán játszani, elmondom a szabályokat – szólalt meg Hermione. – Minden feladatot be fogok mutatni, és önök végre fogják hajtani. Aki nem azt csinálja, amit kell, az fut tíz kört a pálya körül. Aki idő előtt abbahagyja, az fut tíz kört a pálya körül. És aki venné magának a bátorságot, hogy megtagadja az utasítás végrehajtását, annak alaposan szétátkozom a hátsó fertályát, és aztán fut tíz kört a pálya körül. – Miután Hermione felsorolta a szabályokat, újra a tanárok felé pillantott, Neville felemelte a hüvelyujját, jelezve, hogy a lány jól beszélt.

Piton előre dőlve kapaszkodott a korlátba. Száját vékony vonallá préselte, és gyilkos pillantásokat lövellt a lány felé. Hermione merészen elmosolyodott, majd figyelmét visszafordította a diákokra.
Felszólította őket, hogy utánozzák le a mozdulatait. Nyújtó gyakorlatokat csinált, hogy elkerüljék a sérüléseket, nem akart plusz munkát adni az iskola javasasszonyának. Mikor ezzel végeztek, ivott egy kortyot az erősítő-főzetéből, majd folytatta a „kiképzést".

– Az első gyakorlatot négyütemű fekvőtámasznak nevezik. Rögtön megmutatom. – Letette maga mellé a kulacsát, és két tökéletes példát is bemutatott a feladatból.
– Meddig csináljuk ezt? – kérdezte csípőre tett kézzel egy hosszú szőke hajú lány.
– Húsz pont a Mardekártól a nem megfelelő megszólításért. – Piton halkan felszisszent, már hatvan pontjuk bánta a lány keménykedését. Hermione egyre jobban élvezte a dolgot. – Egyébként pedig addig csinálják, míg azt nem mondom, elég! Kezdjék, számolok! Egy, kettő, három…
A mardekárosok kelletlenül nekiálltak a gyakorlatnak, miközben azért imádkoztak Merlinhez, hogy megaláztatásuk története nehogy kikerüljön az iskola falain túlra. Granger úgy tervezte, hogy húsz tökéletesen végrehajtott gyakorlat elég lesz belőle. Mikor végeztek, páros lábbal történő ugrálásra utasította őket, amit a váltott lábon történő szökdelés követett.
Az egyik kövérkés fiú elvesztette az egyensúlyát. Hermione megacélozta akaraterejét, és azonnal utasította a büntetőkörök lefutására. Az ugrálást felváltotta a fekvőtámasz, amit a lányok könnyített módon végezhettek.
– Én ezt már nem bírom – nyöszörögte Goldsmith. – Mikor hagyhatom abba?
– Húsz pont a Mardekártól a nem megfelelő megszólításért! – Perselus körmei félhold alakú mélyedéséket vájtak a tenyerébe.
– Claudia, fogd már be a szádat! – kiáltott rá az egyik diáktársa.
– Fogd be te, én nem bírom tovább! – kiáltott vissza a lány, és leült a fűre.
– Goldsmith, álljon fel, és kezdje meg a tíz büntetőkört – utasította Hermione kemény hangon.
A lány megszeppenve feltápászkodott, de nem mozdult a helyéről.
– Esetleg nem hallotta, amit mondtam? – vonta fel a szemöldökét Granger.
– De fáradt vagyok – nyafogott Claudia.
– Ahhoz mindig van ereje, hogy rendbontást csináljon az órámon. Induljon, vagy az egész osztályt megbüntetem!
– Vonszold már a csontos hátsódat! – kiáltottak rá a társai. A tömeg tombolt, szinte mindenki állva tapsolt, egyedül a tanári páholyban uralkodott fegyelem.

Hermione elégedetten bólintott, mikor a lány végre elindult. A fekvőtámasz után a felülés következett, aminek a végére visszaért az első megbüntetett tanuló is. Hermione hagyta, hogy kicsit kifújja magát, mielőtt nekiálltak a következő gyakorlatnak. Közben időnként odasandított Goldsmithre, akit a tömeg tapsolva biztatott vagy éppen csúfolt, ezen nem akart sokat gondolkozni.
– Claudia, ne csak sétáljon, hanem szedje a lábát, magára várunk! – kiáltott oda Hermione.
A többi diák addig pihenőt kapott, amíg a társuk a köreit futotta. Mikor a lány lihegve Hermione mellé ért, a kulacsát nyújtotta felé. – Igyon pár kortyot, jobban lesz.
– A magáéból? Úgy értem, az önéből, Granger professzor? – javította ki magát gyorsan.
– Nem kap el tőlem semmit.

A diákok felsorakoztak a pálya szélén kettes oszlopban, és Hermione a sor elejére ment. Először csak kocogtak, aztán térd- majd sarokemeléssel haladtak tovább. Utána guggolva, majd szökkenve mentek szépen körbe. Az utolsó tíz kört erőltetett tempóban futotta velük végig. A tömeg még hangosabban őrjöngött, mindenki nagyon élvezte a műsort, kivéve Pitont. Az egyik hollóhátas diák remek fotográfiákat készített az iskolaújság számára, miközben a barátja lejegyezte Hermione minden szavát egy pergamenlapra. Már látták is maguk előtt a szalagcímet, csodálatos lesz!

Miután a mardekárosok lefutották az előírt köröket, és már az összeesés határán álltak, Hermione megkegyelmezett nekik, de még egyszer felvezényelte őket maga elé, hogy elmondja a záró sorokat.

– Azt hiszem, a mai alkalom elégséges bizonyítékul szolgált arra nézve, hogy mire számíthatnak, ha továbbra is minősíthetetlenül viselkednek a tanórámon vagy Longbottom professzorén. Amennyiben nem változtatnak a magatartásukon, úgy könnyen itt találhatják magukat a következő szombati napon is, és addig fogják csinálni, míg meg nem tanulják a leckét. Természetesen nem vehetnek részt a következő roxmortsi kiránduláson, és két láb hosszú esszét fognak nekem írni a helyes órai viselkedésről.

Hermione felpillantott a tanári emelvényre. Minerva egyetértően bólintott, Neville önfeledten tapsolt Flitwick professzorral egyetemben, Piton pedig még mindig dühösen meredt rá.

– Remélem, minden világos volt, és megértették, amit mondtam – vetette oda Hermione a tanulóknak.
– Igen, Granger professzor! – kiáltották kórusban.
– Most mehetnek, pihenjék ki magukat.

SS/HG

Hermione feltett egy lemezt, és leült az étkezőasztalhoz. Egy halomnyi akta sorakozott előtte, el kellett készítenie a diákjai havi értékelését. A Griffendél és Hugrabug már készen volt. A Hollóháttal gyorsan haladt, de a Mardekár kemény dió volt. Sok diák volt köztük, aki jó képességekkel rendelkezett, de Piton hatására majdnem mindenki teljesítménye rosszabb volt a vártnál. Az alsóbb évfolyamokkal még nem is volt igazán gondja, de a többiek nem voltak túl kimagaslóak, mert rájuk sokkal nagyobb hatással voltak a férfi szavai.

Időnként abbahagyta az írást, elvándoroltak a gondolatai. Tudta, hogy a pályán kissé elszaladt vele a kentaur, de már nem volt mit tenni. Sejtette, hogy Draco nem örülne, ha tudná, mit tett. Mindig is próbálta bebizonyítani neki, hogy a mardekárosok sem rosszabbak másnál, de a lány csak igen nehezen küldötte le az előítéleteit. Mert Dracón kívül jóformán egyetlen mardekárost sem tudott mondani, aki előnyére változott volna az évek során.

Jó lett volna beszélni a szőke varázslóval, de tudta, hogy elfoglalt. A kapcsolata a barátnőjével komolyra fordult, és nem akarta zavarni a gondjaival. Pedig nagyon hiányzott neki.
Éjfélre lett kész a jelentésekkel, és elment aludni. Bármennyire fáradt volt, csak nehezen jött álom a szemére. Valami nyomasztotta, és bár próbált úgy tenni, mintha nem ismerné fel az érzést, elalvás előtt belátta, hogy bizony van egy kis bűntudata.

SS/HG

Vasárnap reggel a diákok többsége az iskolai Hírverő lapjaiba volt temetkezve a Nagyteremben. Hermione is kapott egy példányt, ahogy helyet foglalt Neville mellett. Az első oldalon, vastagon szedett betűkkel, ott díszelgett a neve. Piton nem vett részt a reggelin, de Granger nem is számított rá, hogy ott lesz. Ahogy a férfit ismerte, bizonyára a lakosztályában gubbasztott, és a „sebeit" nyalogatta.
A vezércikk beszámolt a pályán történtekről, néhány fotót is mellékeltek, és Hermione az öröm helyet leginkább szégyent érzett. Nem akarta teljesen megalázni a gyerekeket, nem ez volt a célja, most mégis az egész iskola rajtuk nevetett. Lopva a legutolsó asztal felé nézett. Egyetlen gyerek kezében sem látott újságot, mindannyian a tányérjuk fölé görnyedtek, és szótlanul falatoztak.

Minerva nem fűzött megjegyzést a tegnapi előadáshoz, és ez nagyon meglepte a lányt. Azt várta, hogy az igazgatónő rosszallóan megszidja, de semmi sem történt. Neville említette neki, hogy megírta az egészet a barátainak, de Hermione nem osztozott a jókedvében.

Reggeli után felkereste a házvezető tanárokat, és összeült velük megbeszélni a jelentéseit. Már tegnap este baglyozott a kollégáinak, így mindenki tudta, hogy meg fogja őket látogatni. Piton kivételével az összes tanár válaszolt neki, és biztosították róla, hogy szabaddá teszik magukat a kérdéses időpontban. Bimba professzor és Flitwick is egyetértett vele, figyelmesen végighallgatták, és biztosították afelől, hogy gondjuk lesz a problémás diákokra. Hermione felajánlotta a korrepetálás lehetőségét, hogy felzárkózzanak a többi tanulóhoz. Tanult Neville példájából, mikor ő küszködött a bájitaltannal. Tudta, milyen nehéz valamit úgy elsajátítani, hogy egyáltalán nem is érti. Nem szerette volna, ha diákjai úgy érzik, nem számíthatnak rá, mindenkit szeretettel várt, még a mardekárosokat is hajlandó lett volna felzárkóztatni.

Az igazgatónőnél tett látogatása alatt nem esett szó a pályán történtekről. Minerva tüzetesen átolvasta Hermione összesített értékelését az évfolyamokról, és biztosította róla, hogy beszélni fog a pergameneken megjelölt diákokkal a továbbiakról. Különös figyelmet fordított a végzősökre, de szerencsére velük nem igazán volt gond.
Hermione egész végig azon tépelődött, hogy kérje újfent az igazgatónő segítségét Pitonnal kapcsolatban. Miután a mardekárosok leckéztetése nem éppen úgy sült el, ahogy számított rá, tartott tőle, hogy Minerva nem akar részt venni a további szövetkezésben.
– Akkor, ha nincs más…
Hermione elindult az ajtó felé, de mielőtt lenyomta volna a kilincset, visszafordult, és összeszedve griffendéles bátorságát, beavatta Minervát egy újabb tervébe.
– Jól meggondolta, Miss. Granger? – McGalagony oldalra billentette a fejét, és úgy méregette a lányt. – Nem hiszem, hogy baráti beszélgetésre számíthat.
– Ne aggódjon, McGalagony professzor, tudom kezelni Pitont – mondta Hermione, elszántságot tükröző tekintettel. – Nem lesz semmi gond.
– Ha ön ennyire biztos benne, akkor én áldásomat adom rá.

Késő délután a lány Piton dolgozószobája felé vette az irányt. Sejtette, hogy a férfi tenni fog néhány sértő megjegyzést, ezért igyekezett már előre felvértezni magát. Tudta, hogy okosabb, ha higgadt marad. Minden mardekáros diákot megfelelően értékelt, és nem volt elfogult senkivel sem. Ha Piton mégis bele fog kötni valamibe, az csak azért lesz, mert még mindig dühös rá a büntetés miatt.

A férfi a második kopogtatás után ajtót nyitott neki, majd amint tekintete találkozott a lányéval, egy szó nélkül visszaindult az asztala mögé. Hermione nem várt ugyan szívélyes fogadtatást, de azért erre nem számított. Letette a férfi elé az aktákat, és észrevette az asztalon pihenő Hírverőt, mellette a felbontott borítékot, amit ő küldött a férfinak. Nagyot nyelt, mikor Perselus rátette a kezét az újságra. Titkon remélte, hogy a varázsló nem fogja olvasni a cikket, de belátta, hogy ez csak hiú ábránd volt.

– Jól szórakozott tegnap? – kérdezte Piton rideg hangon. – Remélem, élvezte, hogy megalázhatta a diákjaimat.
– A legjobbtól tanultam – replikázott a lány, de hamar megbánta a csípős választ.
– Én soha nem aláztam meg senkit az egész iskola előtt. – Hermione prüszkölve nevetni kezdett.
– A két kezemen lévő ujjaim sem lennének elegendőek, hogy megszámoljam, hányszor törölte a lábát Harrybe, Ronba, Neville-be, na és persze ne felejtsünk el engem. – Az a reménye, hogy higgadt tud maradni, tovaszállt.
– Szóval így állunk – sziszegte a férfi félelmetes hangon. – Azért jött vissza az iskolába, hogy megtorolja a kis sérelmeit? Nem gondoltam volna, hogy éppen maga fog lealacsonyodni erre a szintre.
– Szó sincs róla, hogy ez történt – védekezett a lány, és egy lépéssel elhátrált Piton asztalától. – A diákjai kierőszakolták belőlem, hogy kemény legyek, ennek semmi köze magához.
Piton hallgatásba burkolózott. Hermione vett néhány mély levegőt, elszámolt tízig, és valamivel nyugodtabb hangon folytatta a „beszélgetést".
– Mindazonáltal, úgy vélem, igaza van, nem kellett volna így bánnom a gyerekekkel. Tartozom egy bocsánatkéréssel, ahogy maga is – mondta a férfi szemébe nézve.
– Hogy mondja? Azt várja tőlem, hogy elnézést kérjek? Mégis miért? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Tudja azt nagyon jól!
– Mit akar, mit mondjak?
– A sajnálom megteszi…Ez egy gyakran használt szó ilyen helyzetekben – mosolygott félszegen a lány. – Úgy hallottam, be szokott válni, ha valamit megbán az ember.
– Én semmit nem bánok, maga viszont annál többet, ahogy látom – jegyezte meg gúnyosan.
– Ezt meg hogy kéne értenem? – kérdezett rá Granger.
– Nem kellett volna a nagyok játékát játszania, ha egyszer nem tudja elviselni a bűnei súlyát. Tisztán látszik magán, hogy bűntudata van… Amatőr – gúnyolódott a férfi.
– Lehet, hogy van némi lelkiismeret-furdalásom – ismerte be a lány. – Talán hajlandó vagyok nyilvánosan megkövetni a diákjait… De csak azzal a feltétellel, ha hajlandó fegyverszünetet kötni velem.
Piton hátradőlt a székén, és elgondolkozva kutatta pillantásával a lány arcát.

– Mit szólna hozzá, ha együtt vacsoráznánk a lakosztályomban? Hét óra megfelelne? Valamivel kellemesebb lenne a légkör, mint itt – mutatott körbe a szobában.
– Ne is álmodjon róla, Granger! – vágta rá Piton.
– Fogadjunk, hogy eljön – vigyorgott a lány, majd megfordult, és az ajtó felé sétált. – Hétkor várom – fordult vissza, majd távozott.

Alighogy a lány kitette a lábát, a kandalló lángjai fellobbantak, és egy barna boríték landolt Piton asztalán. A férfi felkapta, és egy pillanat alatt végigolvasta az üzenetet.

Perselus!

Este hétkor legyél Miss. Granger lakosztályában, hogy elrendezzétek a dolgaitokat. Ez nem kérés, hanem utasítás! Nem érdekel, hogy mennyire nem fűlik hozzá a fogad, el fogsz menni, és kész! Különben be fogom vetni az adu ászt, és azt te sem akarhatod.

Minerva

U.I: A saját érdekedben ajánlom, hogy legyél udvarias az este folyamán!

Piton ingerülten gyűrte össze a levelet, és behajította a szemetes kosarába.

– Hogy, Merlin rohasztaná rá az eget erre a két megátalkodott boszorkányra! – morgott hangosan az asztalra csapva.

SS/HG

Ahogy Hermione jó előre számított rá, a bájitalmester pontosan hétkor kopogtatott a lakosztálya ajtaján. Sejtette, hogy az igazgatónő rá fogja venni a férfit, hogy megjelenjen a vacsorán. El is tervezte, hogy később még kideríti, mivel tudta megzsarolni a férfit.
Még vetett magára egy utolsó pillantást a kandalló feletti tükörben, elégedetten bólintott, és elindult ajtót nyitni.

Piton mogorván odaszólt egy „Jó estét", majd besétált a szobába a lány mellett. Megállt a dívány mögött, és szembefordult Hermionéval. Leplezetlenül végigmérte az előtte álló boszorkányt, és magában megállapította, hogy a lila kötött ruha remekül kihangsúlyozza a tarkóján kontyban összefogott barna haját, és a derekát körbefogó fekete öv kiemelte karcsú alakját. Hermione enyhén elpirult a férfi kutató pillantásától. Jelezte Pitonnak, hogy helyezze kényelembe magát, amíg megrendeli a vacsorát.

– Óhajtja kiválasztani a menüt, vagy megbízik az ízlésemben? – kérdezte a férfi felé fordulva.
– Nekem mindegy, mit eszünk, amíg nem maga főz – felelte a férfi. – Úgy hallottam, botrányosan ügyetlen a konyhában.

Míg Hermione megrendelte a két adag bárányragut és a hozzá illő bort, a férfi kicsit jobban szemügyre vette a nappali berendezését.
A díványok skarlátpiros színűek voltak, színes díszpárnákkal díszítve. A dohányzóasztal közepén egy gyümölcskosár volt tele szőlővel. A falakon könyvespolcok futottak végig, roskadozva a temérdek könyvtől. A kandallópárkányon a lány barátainak képei sorakoztak, no meg a díszes keretben tetszelgő diplomája. Pitont némileg meglepte, hogy néhány fényképen kívül semmi más személyes holmit nem lát, bár sejtése szerint az ilyesmiket a lány a hálószobájában őrizhette. A nappali egyik oldalán az étkezőasztal állt hat székkel, a másik irányból két ajtó vezetett feltehetően a hálófülkébe és a dolgozószobába. A lány lakosztálya egyszerű volt és otthonos. Mégis volt valami a szoba légkörében, ami zavarta Pitont, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az.

Mire a lány visszafordult, már meg is jelentek a tányérok az étkezőasztalon, a két boros kehellyel együtt. A férfi elindult az asztalhoz, és elfoglalta a szoba másik felének háttal eső széket. Semmi kedve nem volt Potter és társai vigyorgó képét bámulni evés közben. Hermione kitöltötte a bort – előzékenyen két palackkal is rendelt –, gondolta, az alkohol majd ellazítja mindkettőjüket, és talán megszűnik a közöttük vibráló feszültség.

Szótlanul fogyasztották a vacsorájukat, mindketten a gondolataikba merültek. Hermione próbálta összerendezni a fejében a dolgokat, amiket mondani akart, Piton pedig azon merengett, hogy vajon mit akarhat tőle a lány. Úgy gondolta, hogy jelentőségteljes mondandója lesz számára, ha már az igazgatónő is latba vetette a befolyását, hogy ő megjelenjen ma este. Természetesen sosem fogja megbocsátani Minervának, hogy megint ilyen erőszakos volt vele. Néha az volt az érzése, hogy külön Dumbledore portréjától kér tanácsot, hogy mivel tudná őt az őrületbe kergetni. Ha elérkezett az ideje, kamatostól vissza fogja fizetni a dolgot Minervának. De a bosszút hidegen a legjobb tálalni. Piton egyik nagy erénye volt, hogy minden megerőltetés nélkül képes volt kivárni a megfelelő pillanatot, és soha nem árulta el magát, így sosem tudták, mire készül.

Vacsora után Hermione javasolta, hogy telepedjenek át a kanapéra, és magával vitte a vörösbort is, valamint a poharakat. A lány bekucorodott a fotelbe, kibújt a magas sarkú cipőjéből, és maga alá húzta a lábait. Piton a borospohara pereme fölött figyelte, hogy tépelődik. Tetszett neki, hogy a lány zavarban van, így könnyebb lesz elbánni vele.

– Elmondja végre, hogy miért citált ide, vagy megvárjuk a napfelkeltét is? – mordult rá türelmét vesztve. – Talán meglepi, de nem szívesen időzöm a maga társaságában.

Piton kellemetlen megnyilvánulása kissé felpaprikázta Hermione hangulatát.

– Azért bátorkodtam kimozdítani a lakosztálya magányából, mert fontos dolgokról szeretnék beszélni önnel – kezdett bele magabiztosságot sugározva. Piton szája megrándult a magány szó említésekor, de a lány igyekezett figyelmen kívül hagyni.
– Ezt már eddig is sejtettem, mivel még azt a minden lében kanál Minerva McGalagonyt is rám uszította – szúrt oda egy kicsit a férfi.
– Elnézést kell kérnem ezért a kis rásegítésért, de tudtam, hogy nem fog eleget tenni a meghívásomnak, ha nincs úgymond rákényszerítve – mondta Hermione. – Mindenesetre örülök, hogy itt van.
– Mondhatnám, hogy részemről az öröm, de ugye nem illendő a másik ember arcába hazudni – gúnyolódott Piton.
Hermione elengedett egy mélyről jövő sóhajt. Gondolta, hogy nem lesz egyszerű a férfival, de akkor is megkísérelte a lehetetlent, hogy egy viszonylag barátságos beszélgetésbe fogjon.
– A diákjairól szerettem volna beszélni önnel… Néhányan közülük igazán ígéretes tehetségek.
– Azért hívott meg, hogy ezt elmondja? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Mint a Mardekár ház feje, tisztában vagyok a tanulóim képességeivel, nincs szükségem rá, hogy maga mondja meg, ki az, akivel érdemes többet foglalkozni. – Egy hajtásra kiitta a poharát, és újratöltötte. – Ezt az irodámban is közölhette volna velem. Ha jól sejtem, a többi házvezetőt sem invitálta meg magához.
A lány pohara szintén üres volt, de Perselus szándékosan nem töltött neki.
– Maga más, mint a többiek…
– Inkább nem kérem meg rá, hogy ezt részletezze – fintorgott Piton.
– Nézze, tudom, hogy nagyon komolyan veszi a házvezetéssel járó teendőit, éppen ezért sehogy sem fér a fejembe, hogy miért biztatta a diákjait arra, hogy ellenszegüljenek az órámon. – Piton arca semmilyen érzelmet nem árult el, miközben a lányt hallgatta. – Sejthette, hogy hosszú távon nem lesz kifizetődő ez a fajta magatartás, és hogy ennek csakis egyedül ők látják majd kárát.
– A tegnapi kis mutatványára céloz? – kérdezte Piton csipkelődve. – El kell ismernem, hogy nem néztem ki magából, hogy bekeményít.

Hermione sikernek könyvelte el a férfi „bókját".

– A legjobbaktól tanultam meg, hogyan kell bánni az engedetlen diákokkal – mondta a lány egy szerény mosoly kíséretében. – De visszatérve az előbbiekre… Mondja, miért fordította ellenem a diákokat?
– Maga egy igazi naiva, nemde bár? – kérdezte Piton a lánytól. – Nem olyannak ismertem, mint aki felesleges kérdésekkel untatja az embereket. Pontosan tudja, miért csináltam.
– Rendben van, akkor inkább úgy kérdezném, hogy miért akar erőnek-erejével eltávolítani az iskolából?

Piton egy pillanatra elfordította a tekintetét, és belebámult a kandallóban vidáman táncoló lángokba.

– Ennek az oknak ismeretesnek kéne lennie maga előtt, és ha mégsem tudja, az nem az én bajom – felelte sejtelmesen.
– Hát képzelje el, egyáltalán nem tudom, miért haragszik rám ennyire – mondta Hermione, és elragadta az üveget az asztalról, majd teletöltötte a poharát.

Piton ivott egy korty bort mielőtt újra megszólalt.

– Kicsit erőltesse meg a memóriáját, és rá fog jönni…
– Ennek az egész beszélgetésnek így semmi értelme! – fakadt ki a lány. – Miért nem hajlandó velem normálisan beszélgetni?
– Mert nem akarok itt lenni magával, azt sem akarom, hogy a közelemben legyen! – vágta oda a férfi.

Hermione magában elszámolt tízig, hogy lehiggadjon, nem volt szükség egy újabb vitatkozásra, mert, ahogy sejtette, megint alul maradna a férfival szemben.

– Mindkettőnknek az lenne az érdeke, hogy fegyverszünetet kössünk – törte meg a csendet a lány, és békülékenyen elmosolyodott. – Hajlandó vagyok szemet hunyni a történtek felett.
– Azt még értem, hogy magának milyen előnye származna ebből… De én egész pontosan mit is nyerek ezzel? – A férfi egyáltalán nem akarta megkönnyíteni Granger dolgát.
– Önnek is az kéne, hogy a szeme előtt lebegjen, hogy a végzős diákjai sikeres vizsgát tegyenek – felelte Hermione. – Eltökélt szándékom, hogy mindenkit legalább közepes szinten átjuttatok a R.A.V..-on.
– Csakugyan? Ez igazán nagyvonalú öntől – közölte szarkasztikusan Piton. – Ámbár a maga törekvései kevésnek bizonyulnak, azért értékelnem kell az igyekezetét. Azt hiszem, bele is fogom írni a jövő havi jelentésbe pozitívumként. – Perselus tűnődést színlelve megvakarta az állát. – De valószínűleg nem fogom. Minek zavarjam össze Minervát azzal, hogy beszúrok valami jót is magáról a sok, órán elkövetett hibája közé?
– Miért mondja, hogy feleslegesen töröm magam? – Hermione tudatosan nem reagált a férfi piszkálódásának többi részére.
– Abból, ahogy a diákjaimat kezelte, egyértelműen látszott, hogy milyen előítéletes velük szemben. Mégis hogy gondolta, hogy ezek után elfogadják, mint tanárt, és tiszteletteljesebben fognak magával viselkedni? – kérdezte Piton, és ezzel Hermione elevenébe talált.
– A hétfői órán elnézést fogok kérni a tanulóitól, mert úgy érzem, kissé elszabadultak a dolgok tegnap – mondta halkan a lány, a poharával babrálva. – Nem állítom, hogy indokolatlan volt a büntetésük, de nem kellett volna belevonnom az egész iskolát is.
– Hogy maga mennyire griffendéles. A bűnbánat az egyik pont a házirendjükben? – kérdezte szarkasztikusan a férfi. – Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a maga szaktudása elegendő a tanításhoz. Részemről úgy vélem, hogy a bájitalokhoz való szakértelem édeskevés ahhoz, hogy jó tanárrá váljon.
– Milyen kedves, hogy így emlékszik arra, amiket mondtam – szólt negédes hangsúllyal a lány.
– Gyakran megragad bennem néhány abból a sok sületlenségből, ami kiesik az emberek száján – replikázott a férfi, és elégedetten vette tudomásul, hogy a lány mozgolódni kezd a székben, ezzel próbálva meg leplezni a zavarát. – Netán kényelmetlen a beszélgetés? Abba is hagyhatjuk – dőlt előre a férfi, hogy letegye a poharát, és távozzon.
– Nem, igazán nem állíthatom – felelte a lány. – Ön szerint nem vagyok jó tanár, de ha jól emlékszem, egyszer azt mondta nekünk az óráján, hogy nem azért állunk a katedrán, mert jók akarunk lenni a diákokhoz, hanem mert át kell adnunk a tudásunkat, hogy boldoguljanak az életben.
– Kissé arcátlan, hogy az én szavaimmal példálózik – jegyezte meg a férfi ellenségesen.
– Ezt ismételje el magában még egyszer, és talán kiérzi belőle az iróniát.
– Mondja csak, Granger kisasszony, maga tényleg nem hiszi el, hogy pokollá tehetem az életét?
– Nincs magának ahhoz elég hatalma – felelte a lány nyugalmat erőltetve magára.
– Gondolja? – húzta el a száját a férfi. – Tegyen próbára, és meglátjuk.
– Most fenyeget? – kérdezte döbbenten a lány.
– Igen jól látja – felelte a férfi ijesztően mély hangon.
– Ez igazán kedves, de kár törnie magát.
– Hogy mondja? – kérdezett vissza Piton meglepődötten.
– Egy kicsit sem tud rám ijeszteni, már nem vagyok gyerek – közölte Hermione harciasan.
– Dehogynem, még nagyon is az. Nehogy azt higgye, kislány, hogy állandóan Minerva szoknyájához futkoshat, ha bajba kerül. – Piton szándékosan megnyomta a lekicsinylő kislány szót. – Van, ahová már az igazgatónő keze sem ér el.

Hermione idegesen nyelt egyet, a beszélgetés kezdett egyre kellemetlenebbé válni. Megpróbált valahogy kitérni Piton támadása elől, de a férfi nem hagyott neki egérutat.

– A szülők véleményét még ő sem tudja befolyásolni, és miután a Mardekár egyöntetűen mellettem áll, el kell ismernie, hogy nincs sok esélye, ha én úgy akarom.
– Csak azért, mert ellenem hangolja a háza tanulóinak szüleit, még nem fogok felmondani – mondta Hermione kissé ingerülten.
– A hollóhátasoknál is igen nagy a befolyásom, és elhiheti, hogy a hugrabugosok is úgy táncolnak majd, ahogy én fütyülök, az pedig már az iskola többségét jelenti. Az erős szülői ráhatással akár egy iskolabizottsági ülést is összehozathatok, aminek véletlenül én is tagja vagyok. Gondolom, tudja, hogy az nem tenne jót az ön karrierjének. – Piton elégedett mosolyra húzta a száját. A lány kezdeti magabiztossága kezdett darabjaira hullani.
– Ha már az erőfitogtatásnál tartunk, kétlem, hogy minden előzmény nélkül elbocsátanának egy Merlin Becsületrenddel kitüntetett személyt – vágott vissza Granger. – Nem különben olyan támogatókkal a háta mögött, mint Harry Potter.
– Mindig az volt a baja, hogy túlságosan magabiztos volt. Kár lesz magáért, de hát, ahogy mondani szokás, a kényszer nagy úr…
– Ezt meg mégis hogy kéne értenem? – vonta össze a szemöldökét a lány.
– Tudja, az a szerencsés véletlen ért, hogy akaratom ellenére egy kegyetlenül hosszú vonat utat töltöttem magával egy kupéban összezárva. – Piton elhallgatott, és kiélvezte szavai hatását.

Hermione a ruhája kivágásáig elvörösödött, és akárhogy törte magát, nem tudta leküzdeni a az arcára kiülő rémületet. A legrosszabbra számított, de merte remélni, hogy téved.

– El akarja mondani a barátaimnak, hogy…
– Ugyan, minek néz engem? – vágott a szavába a férfi. – Ugye nem gondolta komolyan, hogy nekiállok leveleket gyártani az idióta ismerőseinek? Majd szépen értesülnek a maga mocskos kis titkairól az újságból, mint mindenki más. A Hírverőt elnézve igazán fotogén, biztosan találnak majd a cikk mellé egy csinos kis portrét magáról.
– Ne merészelje! – állt fel Hermione, és fenyegetőn a férfi elé állt, ám amikor Piton is felemelkedett a díványról, és szembetűnővé vált a kettejük közötti magasságkülönbség, a lány hatásosnak indult kísérlete értelmét vesztette.
– Nézze el nekem, hogy zsarolni merészelem – mondta Piton a megbánás legkisebb jele nélkül –, de eszem ágában sincs kivárni a tanév végét a távozásáig. Jobb túlesni rajta minél előbb, hogy még idejében megfelelő tanárt találjunk a helyére.
– Nem fogom ezt a játékot játszani – lépett hátrébb a lány. – Nincs joga kiteregetni a magánéletemet mások előtt.
– Magának meg ahhoz nem volt joga, hogy engem untasson vele, de késő bánat. – Piton elindult a bejárati ajtó felé.
– Nem tudtam, hogy maga az! – kiáltotta kétségbeesetten a lány. – Soha nem mondtam volna el, ha az ikrek nem tesznek fecsegőszirupot a kávémba. Nem voltam önmagam.
– Jobban meg kéne válogatnia, kikkel barátkozik – jegyezte meg epésen a férfi. – Mindaz, ami történt, a maga problémája, nem az enyém.

Ez volt Piton utolsó mondata, mielőtt távozott. Hermione még órákig bosszankodott a férfi barátságtalan hozzáállása miatt, majd azzal a mantraként ismételt gondolattal bújt ágyba, hogy a férfi nem lesz vele olyan szívtelen.