Ötödik rész

Ha Hermione azt gondolta, hogy az iskola tanulói érett módon fognak viselkedni, és hamar túlteszik magukat a szenzációnak számító mardekáros büntetésen, nos, úgy tévedni látszott, és ezt a tévedést hamar be is látta, ahogy a Nagyterem felé vette az irányt, hogy magába erőltessen némi reggelit.
A mellette elhaladó diákok a szájuk elé elemelt kézzel pusmogtak, és ő pontosan tudta, hogy még mindig a szombati eseményről beszélnek. Egyre jobban bánta, hogy engedett Minerva uszításának, és szabadjára engedve bosszúszomjas érzelmeit, ezt a nem mindennapi büntetést szabta ki a tanulókra.

Nem mellesleg még mindig a fejében motoszkáltak Piton megjegyzései a levelekről, az újságíróról, na és persze az iskolai bizottságról. Nem tudta megfejteni az okát annak, hogy a férfi miért ilyen ellenséges vele. Több lehetőség is felmerült benne, de mivel erre a válaszokat csak Piton adhatta volna meg, inkább feladta a töprengést.

Neville szája a füléig ért, és a kezében ott szorongatta a barátaik válaszlevelét, amit Hermione azonnal a zsebébe gyűrt, miután átfutotta a sorokat. Soha nem szólt egy szót sem, ha Harry és Ron kórusban szidalmazták Pitont, de most dacára a férfi viselkedésének, úgy érezte, hogy kissé messzire mentek a három oldalas rímekbe szedett csúfolódó verssel. Neville persze nem bánta a dolgot, sőt, az első két versszakot már szinte meg is tanulta.

– Nem fejeznéd be? – kérdezte Hermione elfojtott hangon, és közben félve a tőlük három székkel arrébb ülő Piton felé sandított.
– Mi bajod van ma reggel? – tudakolta Neville, miközben igyekezett lekapargatni az elszenesedett részeket a pirítósáról. – Mióta leültél mellém, csak fortyogsz, mint egy forrásban lévő bájital. Történt valami tegnap este?

Hermione ártatlan ábrázattal fordult a férfi felé, mint akinek fogalma sincs róla, hogy miről beszélhet a másik. Szerencsére nem avatta be Neville-t a tervébe, így a férfi nem tudta, hogy meghívta magához Pitont vacsorázni. Különben sem akarta, hogy a férfi elkezdjen aggodalmaskodni, vagy megpróbálja lebeszélni a tervéről.

– Nincs semmi bajom, és nem igaz, hogy morgok – felelte Hermione. – De nem szeretném, ha mindenki megtudná az asztalnál, hogy Harry és Ron intelligencia-hányadosa vetekszik egy döglött békáéval… Ha már itt tartunk, te is moderálhatnád magad.
– Ugyan már, ne vedd ezt ilyen komolyan – vigyorgott Longbottom. – Szerintem nagyon jó lett a vers.
– Örülök, hogy tetszik, de akkor se mondogasd nyilvánosan. – Neville megvonta a vállát.

Megette a pirítósát, és elbúcsúzott Longbottomtól. Még a gyerekek érkezése előtt a tantermében akart lenni. Áldotta az eget, amiért ma csak egy órája volt a mardekárosokkal.
Tartott tőle, hogy a diákok nem lesznek túl jó hangulatban, amit csak tovább tetézett a griffendélesek csúfolódása. Hermione közömbösséget erőltetve magára ajtót nyitott a diákoknak, hogy beengedje őket a terembe. Kétszer meglökték, és egyszer valaki, remélhetőleg nem szánt-szándékkal, oldalba bökte a könyökével, de viszonylag épségben eljutott a katedrára. Piton jelenléte ismét elmaradhatatlan kelléke volt a tanóra megkezdésének. A férfi a szokott asztalhoz ült, és figyelmeztető pillantást küldött a lány felé, aki éppen azon töprengett, hogy kezdjen bele a bocsánatkérésbe.
Mikor már éppen megtalálta a megfelelő nyitómondatot, az egyik mardekáros lány felállt az asztalától, és engedélyt kért, hogy odaléphessen a tanári emelvényhez. Miss. Goldsmith egy barna borítékot helyezett Hermione asztalára, amihez pillanatokon belül társult még jó pár hasonló boríték a többi diák jóvoltából. Sejtette, hogy ebben is Piton keze van, hiszen beígérte a szülői leveleket, de nem értette, hogy miért nem bagolypostával kapta meg.

– Mr. Rodney, önnek nincs küldeménye a számomra? – szólította meg a második padban ülő vékony, gesztenyebarna hajú fiút.
– Nincs, Granger professzor… – motyogta lehorgasztott fejjel.
– Értem. –bólintott a lány. – Önnek sincs levele a szüleitől? – fordult egy tejföl szőke hajú, szemüveges lány felé. Az említett tanuló tagadón megrázta a fejét.

Hermione nem tudta mire vélni a dolgot, de Piton pillanatokon belül megértette vele a helyzetet.

– Granger professzor származását tekintve nincs tisztában az aranyvérű szokásokkal és azok jelentőségével… – kezdett bele mélyről zengő hangján, mintha csak a diákoknak magyarázna. – A két diák, akiket megszólított, nem aranyvérű család sarja, ám ez nem jelenti azt, hogy az ő szüleik helyeselnék az ön szombati viselkedését.
– Aranyvérű szokások és jelentőségeik? – kérdezett vissza Hermione dühtől remegő hangon, az erősen becsmérlő anekdota végén.
– Nos, ha már ennyire tudni akarja, az aranyvérű arisztokrácia körében a legsúlyosabb úgymond tiszteletlenség, ha a levelet nem bagolyposta útján kapja meg az illető. Ennek eredetére és miértjére most nem szeretnék kitérni, mert így elvenném az ön értékes idejét, és ugye ön tanítani szándékozik…
– Minek is kérdeztem? – tette fel a költői kérdést a lány. – Köszönöm szépen, Piton professzor, hogy kiegészítette hiányos ismereteimet ezen a téren – sziszegte a férfi önelégült arcát nézve.
– Bármikor, kisasszony, igazán nem fáradság megalázni magát – felelte a férfi, halvány mosolygásra késztetve a háza tanulóit.

Hermione nyelt egy nagyot, és próbált úgy tenni, mintha az előbbi mondat el sem hangzott volna.

Az óra végeztével, a szünetben vércseként vetette rá magát a tucatnyi borítékra, és mire végzett a levelekkel, az arca már céklavörös színben pompázott. A szülők a legkacifántosabb mondatokban adták tudtára, hogy mennyire nincs ínyükre Hermione alternatív büntetési eljárása, és többen ígéretet tettek neki, hogy még hallatni fognak magukról a továbbiakban is. Granger erőt vett magán, és a tőle telhető legudvariasabb módon válaszolt mindenkinek, ejtve néhány szót a diákok tanulmányi előmeneteléről is, már ha esetleg érdekelné is bármelyik szülőt, amiben kezdett kételkedni. Ezek a mardekáros diákok, mind jó nevű, gazdag családokból kerültek ide az iskolába. Nem számított, hogy okosak, tehetségesek, tisztelettudóak-e. Már megvolt a helyük a varázsvilág ranglétráján, és a kisujjukat sem kellett érte mozdítaniuk.

Ebédnél elmesélte Neville-nek az órán történteket, aki teljesen ledöbbenve hallgatta. Hermione egy kézmozdulattal megelőzte a férfi vigasztaló szavait, és hozzálátott az ebédjéhez.
A hét folyamán viszonylag zavartalanul végezte a munkáját, a mardekárosok nem próbálkoztak meg semmiféle rendbontással, de a tekintetükből csak úgy sütött a gyűlölet. Hermione érezte, hogy Piton még tartogat valamit a számára, de igyekezett elnyomni magában az efféle gondolatokat. Nem akart semmi másra sem gondolni, csak a szombati kirándulásra.
A diákok és a tanárok egyaránt izgatottan várták a napot, mert végre lehetőségük volt kiszabadulni az iskola falai közül.
Neville elújságolta Hermionénak, hogy a barátaik, szabaddá téve magukat, ott lesznek majd Roxmortsban. Ez volt az első jó hír a héten. Draco továbbra sem jelentkezett, és Hermione már kezdte feladni a reményt, mikor szombat reggel az indulás előtti étkezésen egy bagoly szállt felé a Nagyteremben.
Mivel már megkapta az összes rosszalló levelet a diákok szüleitől, így számított rá, hogy ez az egy Dracótól jött. A bagoly továbbra is felé repült, majd tett egy éles kanyart a terem végében, és leszállt az asztalra. Hermione mohón kapott a lábára kötözött levél után, de miután elolvasta a címzést, borongós hangulatban továbbította a mellette ülő barna hajú férfinak.

Neville gyorsan végigfutotta a sorokat, majd nehéz sóhajjal visszatuszkolta a pergamenlapot a borítékba.

– Valami hírt kaptál a nagymamádtól? – kérdezte Hermione unottan. – Talán még valaki belépett a nyolcvan feletti boszorkányok olvasóklubjába?
– Bertran bácsikám írt – mondta Neville némi bosszúsággal a hangjában.
– Az, amelyik kiskorodban egyszer kiejtett az ablakon? – vonta össze a szemöldökét Hermione.
– Nem – felelte szűkszavúan a férfi, majd mélyet sóhajtva folytatta. – Ez a bácsikám egy tó közepére dobott be, hogy meglássa ki tudok-e úszni.
– Merlinre, nem mondhatod komolyan! – kapta a szája elé a kezét Granger. – Neked minden rokonodnak elment az esze?
– Nem tudtam kiúszni… – ismerte be Neville fintorogva. – És igen valószínűleg senki nem normális.
– És mit írt? Vagy magánügy? – erőltette tovább a beszélgetést a lány.
– Pénzt akar.
– Tőled? – hüledezett Granger.
– A nagyitól már nem mer kérni – válaszolta Neville, és félretolta a tányérját. Elment az étvágya.
– De miért akar tőled pénzt?
– Mert tartozásai vannak, nagyjából az egész országban, pontosabban minden mulatóban, ahol megfordult. Bertran bácsikám nagy kártyás hírében áll, de sajnos csak a híre van, tehetsége nincs.
– Akkor inkább hírhedt, mint híres – kuncogott a lány.
– Na, igen – vakarta meg a tarkóját a férfi. – Sajnos folyton veszít a kártyán, még akkor is, mikor csal.
– Segíteni fogsz neki? – tudakolta a lány.

Neville-nek nem volt ideje válaszolni, mert McGalagony professzor felállt az asztaltól, és felszólította a faluba készülő diákokat, hogy kezdjenek gyülekezni az aulában. A kísérő tanárok is szedelődzködni kezdtek, és mikor Hermione a jobbján kivonult Neville-el, Piton is elindult.
A sor legvégén haladt, ő volt a sereghajtó, és folyamatosan kritizálta az előtte haladó diákokat. Hermione legelöl menetelt Longbottommal, és fel sem tűnt nekik, hogy a férfi is velük tart a kirándulásra, míg meg nem érkeztek a faluba.

Flitwick professzor elrendezte a hollóhátasok és mardekárosok közötti aprócska vitát, majd mindenkit eligazított az iskolába való visszaindulással kapcsoltban. A harmadikosok türelmetlenül várták, hogy végre ők is a társaik után indulhassanak, de nekik nem volt olyan szerencséjük, mint a hatod- és hetedéveseknek, mert Piton és még két másik tanár folyamatosan kísérte őket mindenfelé. A jókedvüket azonban még ez sem ronthatta el, csapatostul vonultak be Zonkó csodabazárjába és a Mézesfalásba.

Hermione és Neville még egyszer utoljára visszafordult a Három Seprű ajtajából, és még látták, ahogy egy kisebb csapat hugrabugos elindul a Szárnyas Vadkan irányába, de mivel nem látták őket bemenni, nem gondoltak semmi rosszra.

– Végre itt vannak! – kiáltott fel Luna, és átverekedve magát a mellette ülő fiúkon, Neville karjába vetette magát.
– Szia – nyögte ki Longbottom két csók között.
– Jó napot, Granger professzor – vigyorgott Fred és George. – Ugye már nem tetszik olyan mérgesnek lenni ránk?
– Azt még majd eldöntöm, miután megittam az első italomat. – Majd a pincér felé fordult, és mézbort rendelt magának.
– Csak egy pohárral igyál, nem akarunk bajt magunknak – szólt rá Neville, miközben leült az asztalhoz.
– Igenis, értettem – szalutált a lány, majd lehuppant Ginny mellé, aki azonnal a nyaka köré fonta karjait, és vagy ezer cuppanós puszit nyomott az arcára.
– Ha ez vigasztal, tőlem már megkapták a magukét az ikrek, mikor megtudtam, mi történt – mosolygott a vörös hajú boszorkány. – De tudod, hogy ők mindig is idióták maradnak. – Hermione egyetértőn bólogatott.

Granger jókedvűen nézett végig a társaságon. Egy pillanatra sikerült elfelejtenie az első néhány hét borzalmait. Mindenki eljött, hogy találkozhassanak, kivéve Charlie-t, akit egy kis sárkány születése időlegesen visszaszólított Romániába. Na és persze Dracót, aki a mostani találkozón sem jelent meg.

– Mondd csak, Harry, mi újság az auror-parancsnokságon? – kérdezte Hermione azon igyekezve, hogy mielőbb Malfoyra terelhesse a szót, de mégse legyen olyan feltűnő.
– Még mindig ugyanaz – felelte kissé ingerülten a férfi. – Továbbra is piti ügyeket kapunk, és jobbára csak az adminisztrációval bíznak meg minket. Woods szerint fontos, hogy azt is megtanuljuk – forgatta meg a szemét.
– Még mindig hosszasan szónokol? – kérdezték az ikrek vigyorogva.
– Minden munkanap elején – felelte Harry letörten. – Rosszabb, mint Percy bátyátok!
– Gondolom, Draco sincs elragadtatva tőle – mondta Hermione semleges hangon.
– Szerintem ő észre sem veszi, hogy milyen munkát osztanak ki neki, jószerével ábrándosan bámul maga elé, és akárhányszor meglököm a vállammal, mindig elnézést kér, és megjegyzi, hogy Emilyre gondolt. – Az ikrek azonnal ökörködni kezdtek, amint meghallották, hogy Draco hogy viselkedik. – Már egy sörre sem ül be velem munka után, mert mindig hozzá rohan.

Hermione torka elszorult. Tudta, hogy Draco és Emily közt kezd egyre komolyabbá válni a viszony, de nem örült neki, hogy ennyire elhanyagol minden mást. Vagyis, hogy őt elhanyagolja, az volt a legrosszabb. Felrémlett előtte az este, mikor Draco megismerkedett Emilyvel. A kampusz közelében, egy, az egyetemisták körében népszerű szórakozóhelyen voltak. Emily a barátnőivel ült egy asztalnál, és sikertelenül próbálta elhárítani egy eléggé rámenős férfi udvarlását.
Draco szinte nem is pislogott, miközben a lányt bámulta. Hermione nevetve veregette meg a férfi hátát, és arra biztatta, hogy menjen oda hozzá.

– Hello – szólította meg a szőke hajú a lányt. – Hiszel a szerelemben első látásra, vagy szeretnéd, hogy megforduljak, és újra elmenjek előtted? – Egy megnyerő mosolyt küldött Emilynek, aki kissé meghökkent a merész ismerkedő szöveg hallatán.
A lány barátnői a szájuk elé kapott kezük takarása mögött vihogtak.
– Draco vagyok – nyújtotta a kezét a férfi. – Neked mi a neved, szépségem?
– Emily – felelte a lány somolyogva.
– Milyen csodálatos név, egyszerű, bájos és végtelenül kedves, akárcsak a gazdája.

Így visszagondolva, Hermione el sem hitte, hogy a lánynak tetszett ez az előadás, de miután már egy jó fél éve egy pár voltak, azt kellett hinnie, hogy hatásos volt.

– Na, meséljetek. Hogy telnek a dolgos hétköznapok? – kérdezte Ginny, miközben próbálta megállítani Harryt, aki a poháralátétet használva elszántan kardozott Ronnal.
– Ahogy a leveleimben is írtam, megvagyunk – felelt Neville a lány nevében is.
– Semmi említésre méltó? – kérdezte furcsa hangon a vörös hajú lány. Hermione mélyen hallgatott. – Na, mi lesz már, nem meséltek a nagy balhéról?
– Milyen balhéról? – kérdezett vissza Hermione.
– Arra gondolok, amikor szégyenszemre megdolgoztattad a kis szemét mardekárosokat.
– Ja, hogy arra… Áh, nem volt az olyan érdekes – legyintett Hermione.
– Ne szerénykedj már, az ikrek alig várták, hogy megérkezzetek, és elmeséljétek a sztorit – szólt közbe Harry, aki végre legyőzte Ront.
Neville átvette a szót, mert látta, hogy Hermione nem nagyon akar beszélni az esetről. A társaság hamarosan hangos nevetéssel vonta magára a figyelmet. Ron és Harry időnként elszavalt egy-egy sort a gúnyversükből, és az ikrek az asztalt csapkodva röhögtek rajtuk.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Piton szó nélkül végignézte az egészet. Bármi is lehet, amivel McGalagony sakkban tartja, tudni akarok róla – vigyorgott Ron.
– Nem hiszem, hogy sok közünk lenne hozzá, ez az ő magánügye – jegyezte meg Hermione, és rögtön el is rontotta a társaság örömködését.
– Ne már, Hermione, te biztosan ki tudod szedni a vén boszorkányból – unszolta a vörös hajú férfi.
– Nem fogom kiteregetni Piton szennyesét, mert senki nem örül annak, ha mások akaratán kívül kiadják. – Ron értette a célzást, és visszavonulót fújt. – Már éppen eleget tudunk, és Harry jóvoltából elég sokáig beszéltek róla az emberek.
– Hé, most miért is vagyok hibás már megint? – kérdezett rá Potter, de Hermione már nem tudott válaszolni, mert a Három Seprű ajtaja úgy vágódott ki, mint annak idején a bájitaltan teremé.

A kocsmában egyszeriben megszűnt minden zaj, és az ott ülő vendégek mind az ajtó felé fordították tekintetüket. Hermione nem mert hátrafordulni, nagyon rossz előérzete támadt, látva Neville elsápadt arcát.

– Longbottom, Granger, kifelé, most! – harsant fel Piton jól ismert hangja.

Hermione úgy érezte, nem uralja a testét. Minden ellenkezés nélkül kivonult a fogadóból, az oldalán Neville-el. Az utcán hat hugrabugos diák toporgott egymás mellett. Piton úgy állt eléjük, mintha a halálos ítéletüket akarná kimondani.

– Ez a hat tanuló még jóval az alkoholfogyasztási határ alatt van, mégis vették maguknak a bátorságot, és beszivárogtak a Szárnyas Vadkanba. – Hosszú ujjaival egyenesen a gyerekekre mutatott.
Neville érezte, hogy mindjárt szívrohamot fog kapni. Szépen induló karrierje most azonnal véget ért, és ő visszaköltözhet a nagyanyjához, aki majd napjában ötvenszer olvassa a fejére az ostobaságát.
– Nemcsak hogy megszegték az idén hozott új szabályt, miszerint kiskorúként nem tartózkodhatnak alkoholt felszolgáló helyen, de a tetejébe még rendelni is mertek.
– Miért van az az érzésem, hogy nem vajsört ittak? – súgta oda Hermione Neville-nek.
Piton hirtelen eléjük lépett, a két tanár pedig önkéntelenül hátrált egy lépést.
– A kis diákjai – egyenesen Neville-hez intézte a szavait – ír kávét iszogattak, míg meg nem zavartam önfeledt szórakozásukat. Mégis milyen tanár az olyan, akinek fogalma sincs róla, hogy mit csinálnak a tanulói? – lenézőn végigmérte a férfit.
– Biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan erős az a kávé – kotyogott bele Hermione.
– Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Majd meglátjuk, hogy az igazgatónő is így gondolja-e. – Piton győzedelmesen elvigyorodott.

A diákok rémülten néztek egymásra. Hermione teljesen leblokkolt. Ha Minerva tudomást szerez erről, akkor végleg leszerepelnek nála, mert biztos volt benne, hogy Piton olyan nagy feneket fog keríteni a dolognak, hogy az egész iskola beleremeg majd az igazgatónő kitörésébe.

– Most azonnal visszamennek az iskolába, a kirándulás a maguk számára véget ért! – szólt oda a diákoknak, majd újra Longbottom felé fordult.

Harry és a többiek az ajtóban állva nézték végig, hogy alázza porig Piton a barátait. Mikor közbe akart avatkozni, Ginny figyelmeztetőn megszorította a karját. A vörös hajú lány úgy vélte, csak rontanának a helyzeten, ha kötözködni kezdenének.

– Maguk pedig visszakísérik őket! – mutatott Granger és Longbottom felé.

Hermione agya villámgyorsan forgott, keresni akart valami kifogást, amivel megfoghatja Pitont, de semmi nem jutott az eszébe. Neville elhaladt a fekete taláros férfi mellett, és elkezdte a faluból kifelé vezető utcára terelni a hat halálra rémült delikvenst. Hermione a barátai felé fordult, és szomorúan intett nekik, majd csatlakozott Neville-hez.

SS/HG

Longbottom és Granger szorosan hozzányomta hátát az igazgatónő asztalával szemben felállított székek háttámlájának. Olyan kicsinek érezték magukat, mint egy borsószem. Piton az asztal mellett állt, és bőszen ecsetelte Minervának a történteket. Ha volt valami, amihez érett, hát az a bűntettek információ-dús ecsetelése.

– Van valami hozzáfűznivalójuk az esethez? – kérdezte Minerva megkeményedett vonásokkal.
– Igazgatónő, mi nem tudtuk…
– Persze, hogy nem tudták! – vágott bele Piton Neville szavába, és ezzel megsemmisítette gyengécske próbálkozását, hogy tisztázza magukat. – Kérdezze csak meg tőlük, hogy hol voltak ez idő alatt.
– A Három Seprűben voltunk – közölte Hermione McGalagony kérdő pillantására.
– Remek példát mutattak, már csak az lett volna a szép, ha maguk rendelnek a diákoknak – szónokolt a férfi. – Ezt a minősíthetetlen viselkedést már igazán nem tűrhetjük szó nélkül, mint igazgatóhelyettes, javaslom az azonnali eltanácsolást.
– Elég volt, Perselus! – szólalt meg Minerva metsző hangon. – Figyelembe veszem a javaslatodat, de nem értek vele egyet.
Hermione eleresztett egy halk sóhajt.
– A diákokat a te gondjaidra fogom bízni, kiszabhatod azt a büntetést, amit jónak tartasz, nem kötöm meg a kezed… De Miss. Granger és Mr. Longbottom az én hatásköröm alá tartozik.
– Mit akar ez jelenteni? – Piton szeme mérgesen csillogott.
– Nem fogok felmondani a tanáraimnak, még akkor sem, ha ekkorát hibáztak.
– Igazgatónő… – Minerva egy kézmozdulattal elhallgattatta Hermionét.
– Nem mehetek el szó nélkül a dolog mellett, de úgy vélem, az, ha elbocsátom magukat, nem fog megoldani semmit. Azt hiszem, az éjjeli folyosóügyelet kérdése meg is oldódott erre a hónapra.

Hermione és Neville egy szó nélkül elfogadták a büntetésüket, tudták, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattak volna. Mivel az igazgatónő már nem kívánt több szót intézni hozzájuk, felálltak, és elhagyták az irodát.
Piton a folyosón érte őket utol.
– Nehogy azt higgyék, hogy a folyosóügyelet olyan enyhe büntetés! – sziszegte az arcukba. – Gondoskodni fogok róla, hogy eseménydús hónapjuk legyen.
– Csináljon, amit akar – feleselt a lány.
– Megjött a hangja, Granger kisasszony? – nézett rá a férfi becsmérlően. – A maga számára külön kis ínyencséget fogok kitalálni.
– Ha csak egy szalmaszálat is keresztbe tesz nekem, máris McGalagony irodájában fogja magát találni, és akkor majd megint megszégyenülhet, mint most.
– Mit mondott? – Piton olyan közel lépett a lányhoz, hogy jóformán összeért az orruk.
Neville közéjük fúrta a kezét, és hátrébb tolta a lányt.
– Szerintem ne essünk egymás torkának, elvégre tanárok vagyunk – mondta a férfinak, de kerülte a pillantását.
– El fogom kapni magát, Granger, újra hibázni fog, és én ott leszek, hogy lefüleljem. – Megpördült a sarkán, és otthagyta a másik kettőt.

SS/HG

A vasárnap este gyorsan eljött, Hermione pálcája fényénél rótta az osztálytermek előtti folyosót. Megbeszélték Neville-lel, hogy a férfi a fenti folyosókat ellenőrzi, majd félidőnél cserélnek. A reggelinél hallották, hogy a hat hugrabugos diákot Piton Frics mellé osztotta be, és egész nap padokat fognak sikálni a termekben. Bimba professzor mélységesen csalódott Neville-ben. A férfi eléggé a szívére vette a boszorkány szavait. Bimba addig akart maradni az iskolában, míg Longbottom bele nem tanul a Hugrabug-ház vezetésébe, de most, hogy az első kirándulás ilyen botrányosan végződött, a boszorkány úgy látta, még jó ideig nem mehet nyugdíjba.

Hermione elfordult a sarkon, a kastély csendes volt, a portrékon mindenki szunyókált, a kísértetek nem mutatkoztak. Kissé tartott tőle, hogy az a nagy békesség nem fog sokáig tartani, hiszen Piton megígérte neki, hogy pokollá fogja tenni az őrjáratozását. Az utolsó teremnél járt, és már éppen vissza akart fordulni, amikor kuncogásra lett figyelmes. Kelletlenül benyitott a szobába, nem szívesen büntetett volna meg egyetlen tilosban járkáló diákot sem, de tennie kellett a kötelességét.

Hóborc a kopogószellem a tábla előtt röpködött egyik végétől a másikig, és a legkacifántosabb káromkodásokat írta fel. Hermione halkan mögé osont, majd a legszigorúbb hangján rákiáltott. A kopogószellem ijedtében eldobta a kezében tartott krétát, és a lány felé fordult.

– Hát itt van végre a kis iskolaelső – duruzsolta Hóborc. – Micsoda szégyen, hogy büntetésben van.
Hermione egy szót sem szólt, néhány pálcamozdulattal eltüntette az ocsmány firkát a tábláról, és elégedetten fordult az ajtó felé, hogy távozzon.
– Na, ezt meg miért csináltad? – nyafogott a kísértet. – Most kezdhetem elölről.
– Ne merészelj még egyszer a táblához érni! – szólt rá a lány. – Menj innen, és ne gyere vissza.
– Különben mi lesz? – kérdezte Hóborc gonosz vigyorral a képén. – Meg leszek büntetve? – Prüszkölve nevetni kezdett, és félig belecsúszott a tanári asztalba.
– Jelenteni fogom az igazgatónőnek, hogy rendetlenkedsz.
– Jaj, csak azt ne! – nevetett tovább a szellem.
– Áh, nincs időm itt szórakozni veled, tűnj innen! – Hermione ezúttal tényleg elindult kifelé, de mielőtt kijuthatott volna a teremből, a szellem becsapta az orra előtt az ajtót. A lány meglepődve fordult hátra, de nem látta Hóborcot. Egy pillanat múlva valami kemény koppant a fején, majd még egy, és újra. Hermione felnézett, és meglátta a szellemet a feje felett, aki egy nagy krétás dobozt tartott a hóna alatt, és egyesével a fejére dobálta a tartalmát.

– Ezt meg hogy merészeled? Roxforti tanár vagyok, tisztelettel tartozol! – dobbantott Granger a lábával.

A szellem egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy ezután tiszteletteljesebb kívánna lenni, sőt, ettől kezdve már némi erőt is vitt a dobálózásba. Hermione feltépte az ajtót, és villámgyorsan elhagyta a termet. Sietős léptekkel haladt a lépcsők felé, nyomában a kopogószellemmel, aki boldog kurjantásokkal kísérve hajigálta a krétát. Granger még gyorsabbra vette a tempót, időnként megfordult, és próbálta jobb belátásra bírni a szellemet, de Hóborc csak azt hajtogatta, hogy neki engedélye van a rendbontásra.

– Mégis ki volt az az eszetlen idióta, aki engedélyt adott neked? – kérdezte a lány dühösen megpördülve.
– Hát Piton professzor. – Hermione arca vörösre váltott mérgében. Kitért egy felé hajított krétadarab elől, de a kísértet nem adta fel.

Granger szégyenszemre a végén már úgy rohant, hogy csak úgy lobogott utána a talárja. Átvágott egy titkos átjárón, de Hóborc kitartóan suhant utána. A harmadik emeleten jártak, amikor a szellem kifogyott a munícióból, és eltűnt. Hermione befordult a sarkon, és egyenesen nekirohant Neville-nek.
A férfi a hátára zuhant, magával rántva a lányt is.
– Auu… Máris cserélnünk kell? – kérdezte Neville a fejét tapogatva. – Azt hittem, még csak egy óra telt el.
– Hóborc kergetett fel ide, krétával dobált. – Hermione hangja olyan panaszos volt, hogy a férfi önkéntelenül is elmosolyodott.
– Szóval akkor ez az a furcsa fehér valami a hajadban. – Longbottom kiszedegette a krétadarabokat a lány hajából. – Azt hittem, hogy tart a tanároktól.
– Bizonyára így van, de ő külön engedélyt kapott Pitontól – dohogott a lány. – Gondolom, hogy holnap este is bepróbálkozik valamivel, de az is lehet, hogy még ma visszajön.

Neville megcsóválta a fejét, és oldalán a lánnyal, elindult a folyosón. Hermionét nem érdekelte, hogy őrizetlenül hagyta a lenti részt, nem akart egyedül mászkálni, olyan ijesztő volt az a nagy csend.
– Szólunk kéne a véres bárónak…– mondta tétován a férfi.
– Jó, menj le te a pincébe éjnek évadján, és keresd meg – felelte a lány, viszolyogva, még a gondolattól is, hogy Piton territóriumába merészkedjen.

Napokon belül belátták, hogy Minerva enyhének tűnő büntetése bizony nem is olyan könnyű, mint azt hinni vélték. Az éjjeli járőrözés miatt csak nagyon későn kerültek ágyba, és az első óráikat minden alkalommal végigásították. Neville egy ízben még a széken is elaludt az üvegházban, ami nem is lett volna gond, ha nem éppen a másodéves hollóhátasokkal van órája. Hermione szeme alatt sötét karikák jelentek meg, és Piton nem volt rest rávilágítani, milyen nyúzott a lány.

Éjjelenként Hóborc megátalkodott tréfái keserítették meg a folyosóügyeletet. Neville biztos volt benne, hogy a szellem egyedül találja ki őket, de Hermione váltig állította, hogy Piton a ludas a dologban. A kísértet egyértelműen örömét lelte a két tanár bosszankodásában, mikor orra buktak a szőnyeg ráncaiban, amit Hóborc hagyott úgy, vagy mikor ellepte őket az orrfacsaró bűz, ahogy kipukkadtak a fejük fölött lógó bűzbombák.
Frics macskája, Mrs. Norris is mindenhova követte őket, és ettől mindig a hideg futkosott a hátukon.

– Szerintem folyamatosan kihallgat minket – suttogta Neville egy ízben, és lopva hátranézett a válla fölött.

Diákot sosem találtak a folyosókon, de annál több elhagyott könyvtári könyvet, iskolai süveget, és egyszer még egy hatalmas üveggömböt is, ami valószínűleg a jóslástan professzorhoz tartozott. Hermione minden reggel visszavitte a gazdátlan könyveket, amit Madam Cvikker bosszankodva cipelt vissza a helyére.

A hónap végére Granger és Longbottom már térden állva könyörgött volna egyetlen nyamvadt éjszakáért, amit nem kell az iskola folyosóit róva tölteniük. Hermione minden szabadidő híján egy halomnyi leosztályozatlan házi-dolgozatot tornyozott az asztalára, Neville pedig annyira elvesztette az időérzékét a végeláthatatlan napok miatt, hogy jószerével fogalma sem volt, melyik csoporttal van órája.

Megesküdtek az összes létező szentre, hogy még egyszer nem lesznek olyan ostobák, hogy magukra haragítják Pitont, de Hermione tudta, hogy ő úgysem fogja ezt betartani. Nem sok mindent kellett azért tennie, hogy felbosszantsa a férfit, úgy tűnt, már pusztán a létezése is irritálja. Most érezte csak át igazán Harry diákéveinek súlyát. A hónap utolsó reggelén, amikor már mindketten majdnem beleájultak a zabkásás táljukba, Minerva mögéjük lépett, és felmentette őket a további szolgálat alól.

– Remélem, ez jó lecke volt mindkettőjüknek, és ezután sokkal felelősségteljesebben fognak hozzáállni a magukra bízott feladatokhoz. – Hermione és Neville erőtlenül bólogatott.

SS/HG

Az ősz egyre csípősebb szelet hozott, de ez nem tartotta vissza a diákokat attól, hogy szombat délután a kilátóban üljenek, és vidáman várakozzanak a csapatok bevonulására. Elérkezett a kviddics-szezon.
Madam Hooch sürgős ügyre hivatkozva kihagyta az első mérkőzést, ezért Pitonnak kellett levezetnie a Mardekár-Hollóhát küzdelmet. A férfi csak sejtette, hogy Minerva keze van a dologban, de biztosat nem tudott. Hermione emlékezett elsőéves korából, hogy egyszer látta a férfit bíróként, és tudta, hogy mindent megtesz, hogy az övéi nyerjenek. A fekete hajú férfi nem viselte szokásos lebegő iskolai talárját. Helyette magas nyakú, vastag, kötött fekete pulóvert, ujjatlan kesztyűt és fekete szövetnadrágot viselt. A szél folyamatosan az arcába fújta a haját, de Hermione még így is észrevette, hogy Piton arca enyhe zöld színben pompázik. Ki nem mondott kérdésére McGalagony professzor adott választ, mihelyt lehuppant a lány mellé.

– Ahogy látom, a mi jó Perselusunk továbbra sincs oda a repülésért – mondta somolyogva, miközben eligazgatta maga körül skót kockás kabátját. – Remélhetőleg most nem ismétlődik meg a múltkori kínos incidens.
Hermione és Neville összenéztek.
– Meg merjük kérdezni, hogy mire gondol? – kérdezte Hermione a nőtől.
– Semmi érdekfeszítő, csupán az történt, hogy a sok szabálytalanság miatt Perselusnak elég sokat kellett ide-oda repkednie, és a meccs végére már erős hányingerrel küzdött, viszont sajnos nem jutott el időben a mellékhelyiségbe, így amikor végre földet ért a lába, azonnal elrondította a gyepet.
– Azt hiszem, ez az eset csorbíthatta a híres büszkeségét – jegyezte meg rosszmájúan Hermione.
– Minden férfi büszke, kedvesem, és Perselus a legrosszabb azok közül, akiket ismerek – kuncogott az idős boszorkány.
– De, ha ön tudja, hogy nem bírja a repülést, akkor miért…
– Egyszerűen szórakoztat a dolog – vonta meg a vállát McGalagony mosolyogva. – Az a rátarti természete, nem engedi, hogy nemet mondjon nekem.

Több szó nem esett közöttük, elkezdődött a mérkőzés, és mindenki feszült figyelemmel meredt a pályára. Hermione és Neville inkább Pitont figyelték semmint a játékot. Ahogy várható volt, a férfi egymás után ítélte meg az indokolatlan büntetőket a mardekárosoknak. A lelátón többen hangot adtak nemtetszésűnek, de a férfit ez a legkevésbé sem zavarta. A hollóhátas csapat derekasan küzdött a durván játszó ellenféllel, és a SVK professzor igazságtalanságával szemben is.
A férfi nem mindig volt hajlandó észrevenni, ha a saját háza szabálytalankodott, és Minerva hamar megelégelte a dolgot. Magához intette a férfit egy pár szóra.

– A tiszta játék fogalma mondd neked valamit? – vonta össze szemöldökét rosszallóan.
– Nem értem, miről beszélsz, Minerva – vonta meg a vállát a férfi, és visszarepült a játékosok közé.

Az igazgatónő mérgesen összeszorította az ajkát, de alig egy perc múlva már szélesen mosolygott. Az egyik hollóhátas terelő „véletlenül" úgy ütötte a gurkót, hogy az eltalálta Piton seprűjének nyelét, és a férfi legalább ötször megpördült a levegőben. Igaz, hogy Piton emiatt további büntetődobást ítélt meg a házának, de a hollóhátasok egyöntetűen azt mondták társuknak, hogy megérte, miközben vidáman hátba veregették őt.

A Mardekár eléggé elbizakodott lett a magas pontkülönbség miatt, és nem számítottak rá, hogy a játék vége felé a másik csapat is bekeményít. Durva ütközések és lökdösődések tarkították az amúgy sem könnyed sport perceit. Ahogy a férfi ide-oda repkedett, hogy elejét vegye az ökölharcoknak, érezte, hogy egyre jobban kavarog a gyomra. Imádkozott, hogy valamelyik fogó kapja már el azt az átkozott cikeszt. Sajnos még jó fél órát kellett a levegőben tartózkodnia, mire végre a mardekáros Rodney sikerrel megkaparintotta a szárnyas arany labdát. Piton éppen csak kinyögte a győztes csapat nevét, és már ereszkedett is le a pálya füvére.

– A talárjában hatásosabb lenne a futás – súgta Neville Hermione fülébe.
– Szerintem ez így is elég megalázó – kuncogott a lány.

Minerva nem engedett azon vágyának, hogy a férfi után kiáltson, ehelyett korát meghazudtolva lesietett a lelátóról, és sietős léptekkel berontott a mellékhelyiségbe, ahol Piton is volt.
Perselus az öltözőben lévő leghátsó vécécsésze fölé görnyedve öklendezett.

– Perselus, ugye most időben ideértél…? – Nem érkezett válasz. – Miss. Grangerrel nagyon aggódtunk miattad.
– El tudom képzelni – morogta a férfi megtörölve a száját.
– Miért nem vettél be valami bájitalt? – kérdezte a nő bájosan társalogva.
– Mert az utolsó pillanatban szóltál, mint azt te is nagyon jól tudod! – dohogta a férfi résnyire összehúzott szemmel. – Nem volt időm bevenni.
– Oh, hát remélem, nem feltételezed rólam azt, hogy olyan rosszindulatú vagyok, hogy szándékosan iktattam ki a bírót – mondta a nő mézes-mázos hangon, majd hátrébb lépett, mikor a férfi kilökte a fülke ajtaját.
– Eddig csak sejtettem, de most már tudom is – sziszegte a férfi, ahogy elhaladt mellette.
– Aki hatalmi játszmába kezd, viselje a következményeit! – mondta szigorú hangon a nő, majd távozott.
Piton megnyitotta a vízcsapot, és miközben az arcát mosta, egyfolytában azon járt az agya, hogyan fogja megtorolni azt, hogy Minerva nevetségessé tette az egész iskola előtt.