Kilencedik

Draco tanácsai mélyen megragadtak Hermione fejében. Küzdeni kell, mert megérdemli, hogy itt legyen a Roxfortban. Harcolni fog, játszani, ha Piton úgy akarja…
De a szíve mélyén tudta, hogy csak akkor tudja felvenni a versenyt a bájitalmesterrel, ha közben megszűnik önmaga lenni. Ha feladja az elveit. Nem volt benne biztos, hogy megéri-e ezt tennie. Tényleg fizetni akar ekkora árat?

Egész héten ezen gondolkozott, semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy megtegye-e, amit Draco mondott. Váljon-e ő is olyan aljassá, mint Piton?

Minerva intézkedései beváltak, egyetlen diák sem mert pletykálni az újságcikkről, és Hermione óráin rend és fegyelem uralkodott. Igaz, hogy a lány tömérdek levelet kapott a szülőktől, de – az igazgatónő határozott kérésének eleget téve –, egyikre sem válaszolt.

A nappalok egybefolytak az éjszakákkal, mióta megkezdte a diákok korrepetálását. Annyi munka szakadt a nyakába, hogy sokszor azt sem tudta, hol áll a feje. Azt hitte, könnyű dolga lesz, de már az első korrepetáláson rájött, hogy súlyos tévedésben élt. A tanulók többsége azért került be a csoportjába, mert a legcsekélyebb érzékkel sem rendelkeztek a bájitaltanhoz, de még nem voltak hozzá elég idősek, hogy leadják a tantárgyat. Pedig mit meg nem adott volna érte, ha csak egy valaki feláll az üst mellől, és közli, holnaptól nem akarok bájitalkészítést tanulni.
Három csoportra osztotta a diákokat. Az elsőéveseket magában csak „Longbottom"- csoportnak hívta, persze erről nem szólt Neville-nek, nem volt benne biztos, hogy a férfi is olyan viccesnek találná a dolgot, mint ő. Azon nem is lepődött meg, hogy egyetlen mardekáros sem jelentkezett a meghirdetett korrepetálásra. Biztos volt benne, hogy inkább ennének meszet, minthogy az ő segítségét kérjék.

A diákok örömmel tapasztalták, hogy Hermione stílusa merőben eltér Piton professzorétól. Képes volt órákig magyarázni, kijavította a mozdulataikat, és soha nem emelte fel a hangját. Hermione türelme sokszor elfogyott ugyan, de mindig erőt vett magán. A sértő megjegyzésekkel és a gúnyolódással semmit sem ért volna el. Attól senki nem fogja ügyesebben főzni a bájitalokat, hogy beletörli a lábát, akármit is gondolt erről Piton. A férfi régi bevett szokása volt, hogy a szerinte reménytelennek tűnő diákokat magára hagyta. Pedig ha annak idején Neville-re is szánt volna némi időt, lehet, hogy megérte volna az erőfeszítéseket.

Bár Granger minden tőle telhetőt megtett, a második korrepetáláson már tudta, hogy kik lesznek azok, akiket majd úgy kell átrugdosnia az év végi vizsgákon.

Ha éppen nem házi-dolgozatokat és tesztlapokat javított, akkor a korrepetálás kötötte le a szabad perceit. Ha mégis akadt egy üres órája, McGalagony professzor azonnal az irodájába rendelte, és folytatta a továbbképzését. Mire észbe kapott, már egy kisebb csoport elsőéves griffendéles gyereket vigasztalt az időnként feltámadó honvágyuk miatt. Ez volt az első dolog, amit Minerva készséggel áthárított a lányra. Hermione elég sokat morgott emiatt, de végül is belátta, hogy ez is hozzátartozik a házvezető tanárok életéhez. Bár azt nem igazán tudta elképzelni, hogy Piton is hasonló empátiával viseltetne a sírdogáló diákjai iránt.

Annyi szabályt és rendeletet kellett megtanulnia, hogy sokszor késő éjszakáig fent maradt, és könyvtári könyveket bújt a nappalijában. Fogalma sem volt, hogy az iskolái elvégzése után is magolásra fog kényszerülni. Be kellett látnia, hogy már nem ment neki olyan könnyen a dolog, mint diákkorában.

SS/HG

Csütörtök este, miután letudta az aznapi korrepetálást, holtfáradtan sétált Neville lakosztálya felé. A férfi nagy nehezen, de kicsikarta belőle az ígéretet, hogy benéz hozzá, mert állítása szerint olyasmit kell neki elmondania, amitől le fog esni az álla. Hermione nagyon remélte, hogy nem Harryék ostoba bocsánatkérését akarja neki tolmácsolni.

– Nyúzott vagy, szörnyen karikás a szemed – mondta Neville homlokráncolva, mikor Hermione lehuppant a kanapéjára.
– Köszönöm, pont ilyesmit szeretnék hallani – fintorgott a lány. – Szóval, mi az a nagy hír, amit mindenképpen hallanom kell? – Neville borral kínálta, de nemet intett a fejével, ha csak egy kortyot is iszik, biztos, hogy perceken belül itt ülve elalszik.
– Mint azt te is tudod, a hétvégén találkoztam Harryékkel…
– Nem akarom hallani, hogy milyen mentségeket hoztak fel a viselkedésükre! – szakította félbe a lány. – Abszolút nem érdekel, ha ezt akarod mondai.
Longbottom egyetértően bólintott. Ő is úgy gondolta, hogy ezúttal túl messzire mentek, nem volt joguk így belegázolni a lány lelkébe, és ezt meg is mondta nekik.
– Igazad van, nincs jó mentségük, de nem is erről akartam veled beszélni – szólalt meg a férfi. – Azután, hogy alapos fejmosásban részesítettem őket, történt valami egészen rendkívüli.

Harry és Ron szégyenkezve néztek a barátjukra, aki nem átallotta legalább háromszor eszetlen hülyének titulálni mindkettőjüket, miközben arról papolt neki, hogy mennyire megalázó helyzetet teremtettek a Nagyteremben. Ámbár közölte velük, hogy McGalagony professzor azóta már kézbe vette az ügyet, ettől még nem haragudott rájuk kevésbé.

Luna, aki mellette ült a kanapén, álmatag mosollyal figyelte a szónokló férfit, és úgy nézett fel rá, mint egy csatát nyert hősre. Ginny is egyetértett minden szavával, ámbár volt némi lelkiismeret-furdalása, amiért hagyta, hogy ez az egész megtörténjen. Közbe kellett volna avatkoznia, de aznap mindkét fiú olyan eltökéltnek látszott, mint akiket semmi sem állíthat meg.

– Tényleg nagyon elbántatok Hermionéval – kotyogott bele Luna. – Ha velem tettétek volna ezt, már rátok uszítottam volna a furmászokat, hogy beszőjék az agyatokat. – Neville elnézően mosolygott a lányra.
– Sajnáljuk, nem kellett volna – motyogta Harry zsebre dugott kézzel, a sarkain hintázva, amitől olyan volt, mint egy büntetésben lévő kisfiú. – Egy pillanatra elborult az agyunk. Igaz, Ron? Nem akartuk megbántani Hermionét – fordult a barátja felé.

A vörös hajú fiú szokatlanul sápadt volt, és csak lassan fogta fel, hogy megszólították. Egyre csak azok a mondatok ismétlődtek a fejében, amiket Neville mondott. Hermione olyan rendes volt hozzá, éveken keresztül megtartotta a titkát, és ő így hálálta meg neki. Valahogy jóvá kell tennie. Színt kell vallania, eljött a perc.

– Ron, jól vagy? – kérdezte Ginny. – Falfehér az arcod.
– Én… Nekem el kell mondanom valamit, srácok, és nagyon félek tőle – mondta zavartan pislogva. A többiek értetlenkedve néztek rá. – Az a helyzet, hogy van valami, amit már évek óta tudnotok kéne, de eddig csak Hermionét avattam a bizalmamba.
– Szép, ő megtartja a titkodat, te meg hátba támadod! – puffogott Neville. Luna a férfi kezére tette az övét, hogy elhallgattassa.
– Tudom, hogy elszúrtam, nem kell ismételgetned egyfolytában! – fakadt ki Weasley. – Ha visszacsinálhatnám az egészet, megtenném.

Harry leült a fotelba, és kérdőn nézett a barátjára, aki jól láthatóan zavarban volt. A homlokán gyöngyözött az izzadság, és a kezeit ökölbe szorította. Elképzelése sem volt, mit akarhat mondani.

– Kibököd végre, vagy megvárjuk a nyugdíjas éveinket? – kérdezte Fred vigyorogva. – Csak nem leakasztottál valahonnan egy barátnőt?
– Roncinak csaja van, de bányarém, és szégyelli – vihogta George.
– Roncinak csaja van, Roncinak csaja van – kántálták az ikrek.
– Pofa be! – kiáltotta Ron ingerülten. – Nincs barátnőm, és nem is lesz soha!
– Na, öcsi, azért nem kéne feladnod a reményt, elég sok kétségbeesett boszorkány szaladgál a nagyvilágban, te is találhatsz valakit, akinek megesik rajtad a szíve – közölte Fred, a bátyjuk, Percy fontoskodó stílusában. Harry nem tehetett róla, de ezen mosolyognia kellett.

Ron mérgesen megrázta a fejét. Most vagy soha, túl kell esnie ezen.

– Nekem azért nincs barátnőm, mert nem akarok… Én inkább barátot szeretnék, ugyanis meleg vagyok. – A kijelentését döbbent csend fogadta.

Percekig senki nem tudott megszólalni. Fred és ikerbátyja George már készül valami vicces megjegyzéssel, mikor az öccsük beszélni kezdett, de mire a mondata végére ért, már egyáltalán nem tartották fontosnak, hogy megszólaljanak.

– Te, mióta… – Ez volt az egyetlen, amit Neville ki tudott nyögni.
– Már az iskolában is tudtam – felelte halkan a férfi. – Nézzétek, tudom, hogy ez így sokkoló, de én attól még ugyanaz vagyok. Az öcsétek – fordult a testvérei felé – és a barátotok. Csak éppen nem vonzódom a lányokhoz.
Lunának volt egyedül bátorsága, hogy megkérdezze azt, ami mindenkit érdekelt.
– Hermionénak azelőtt, vagy azután mondtad el, hogy ti…
– Soha nem feküdtünk le! – tartotta fel a kezét Ron. A többiekből felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. – Mikor randizni kezdtünk, akkor már tudtam, hogy meleg vagyok, és nem sokra rá neki is elmondtam. Megeskettem, hogy hallgat róla, és ő úgy döntött, eljátssza a barátnőm szerepét.
– De hát miért? – kérdezte Ginny remegő hangon.
– Féltem, hogy mit fogtok szólni, attól tartottam, hogy úgy fogtok kezelni, mint egy leprást, vagy valami még rosszabbat. Évekig titkolóztam előttetek, és higgyétek el, nem volt könnyű hazudni nektek.
– Tényleg…
– Igen, Neville, tényleg az vagyok, teljesen – morogta türelmetlenül Ron.

Fred és George még mindig úgy ültek, mint két sült hal. Fogalmuk sem volt róla, hogy az öcsikéjük már évek óta ilyen terhet cipel, és így visszagondolva már bánták, hogy annyit ugratták a lányokkal.
– Ez most valami hülye vicc akar lenni? – kérdezte Fred megrendülten. – Mert én nem igazán tudok rajta nevetni.
– Én sem tudok, és soha nem is tudtam – felelte Ronald. – Higgyétek el, én mindent megtettem…
– Ron! – szólalt meg Luna komoly hangon, ami merőben szokatlan volt tőle. – Ez ellen semmit nem tehetsz, és ne is akarj. Különbözőnek születünk, és ettől lesz színes a világunk. Szerintem csodálatos, hogy te más vagy – mosolygott, de a szobában ő volt az egyetlen, akinek jókedve lett a hír hallatán.

A többiek gondosan kerülték Ron pillantását. Annyira kínos volt ez az egész. Évekig abban a hitben voltak, hogy Ron csak szerencsétlen a nőkkel, de most kiderült, hogy egyáltalán nem is keresett magának barátnőt. Fred és George teljesen megrendültek. Ki ez a férfi, aki velük szemben áll? Ismerik őt egyáltalán?

– Harry, te nem mondasz semmit? – kérdezte Ron vékony hangon.
Potter úgy kapta fel a fejét, mintha eddig aludt volna. Összehúzott szemmel méregette Ront.
– Mit akarsz hallani? Gratuláljak, hogy végre befejezted a hazudozást? Évekig közös szobában laktál velem, együtt csináltunk mindent. Együtt harcoltunk, vállvetve küzdöttünk Voldemort ellen. De te mégsem tartottál elég jónak ahhoz, hogy a bizalmadba avass? – kérdezte dühösen.
– Rettegtem tőle, hogy meggyűlölnél – vallotta be Ron. – Meg aztán… Hogy mondjon el ilyesmit az ember?
– Úgy, ahogy most tetted, bíznod kellett volna bennem – morogta Harry.
– De hát nem érted? Pont neked nem tudtam elmondani – torzult fájdalmas fintorba Weasley arca.
– Uram Jézus, ugye nem azt akarod mondani, hogy belém voltál zúgva? – pattant fel a helyéről Harry.
– Dehogy, szó sincs róla! – vágta rá a vörös hajú férfi. – Nézd, te voltál a szenzáció az iskolában, hogy nézett volna ki, hogy a legjobb barátod meleg? Nem akartam, hogy ezzel szívassanak a többiek
– Ki nem szarja le, mit gondolnak mások? – fakadt ki Harry. – Soha nem érdekelt, és ezután sem fog!

Neville várt néhány percet, mielőtt újra megszólalt. Hermione elgondolkozva meredt maga elé. Ron végre színt vallott…

– Izgalmas hétvége lehetett – jegyezte meg végül könnyed hangon.
– Ennyi? Ennyit tudsz mondani? – hökkent meg Neville.
– Én már évek óta tudom… De nem akartam visszaélni Ron bizalmával. – Már attól borzalmasan érezte magát, hogy ezt kimondta. Nem tudta, miket fecsegett összevissza a vonaton, de a zsigereiben érezte, hogy elárulta Pitonnak Ron titkát. – Mi lett a beszélgetés vége?
– Harry és Ron összeölelkeztek, persze az ikrek rögtön marháskodtak ezen, de végül is mindenki tudomásul vette a dolgot.
– Na és mi lesz Ron szüleivel? – kérdezte Hermione óvatosan.
– Még nem tudják, de Ginny megígérte, hogy ő Ronnal lesz, mikor elmondja – felelte Neville. – Ez nagyon szép tőle, nem?
– De az… Igazi testvér – jegyezte meg Hermione halványan elmosolyodva.

SS/HG

Hermione éjféltájt indult vissza a szobájába, nem akart a férfi kanapéján elaludni, pedig úgy érezte, bármelyik pillanatban lecsukódhatnak a szemei a ránehezedő ólmos fáradtságtól. Végig az járt a fejében, hogy Ron végre színt vallott, igazán büszke volt a férfira, bár még mindig nagyon haragudott rá. Szinte úgy vonszolta magát a folyosókon, és már alig várta, hogy elérje a szobáját. Pár méternyire a lakosztályától meghallotta valakinek a lépteit a háta mögött, és mikor megfordult, kedvetlenül vette tudomásul, hogy Piton vonult mögötte.

– Mit akar tőlem? – szegezte a kérdést a férfinak, mikor Piton beérte a szobája előtt.
– Igazán, Granger kisasszony, miből gondolja, hogy én akarok magától valamit? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Nem akar? – pislogott Hermione. – Helyes, mert én sem akarok magától semmit – közölte, és kinyitotta az ajtót, majd visszafordult. – Tudja, igazán sunyi húzás volt az az újságcikk, bár ha úgy vesszük, magát is nevetségessé tette.
– Valóban így lenne? – Piton ravaszul elmosolyodott.
– Senki nem hihette el, hogy van közöttünk valami.
– A barátai más véleményen voltak – mondta gúnyos felhanggal a férfi. – Ha jól emlékszem, egészen érzékenyen érintette őket a dolog.
– Már belátták, hogy teljes képtelenség volt az egész. Hiszen hogy is akarhatnék összeállni magával? – Becsmérlően végigmérte a férfit. – Semmi vonzó nincs magában, és én soha nem lennék olyan ostoba, hogy bedőljek a kis trükkjeinek.
– Szóval nem lennék elég jó magának? – kérdezte ingerülten Piton. – Miss Granger jobbat érdemel?
– Ahogy mondja! – vágta oda Hermione. – Jó éjt! – Belépett a szobába, és bevágta az ajtót Piton előtt.

Perselus Piton nem volt hiú ember, tisztában volt a saját korlátaival, de még ő sem tűrte szó nélkül, hogy valaki belegázoljon a büszkeségébe. Minden férfi büszke, és ő kimagaslott mind közül. Nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Majd ő bebizonyítja ennek a kis fruskának, hogy igenis bedőlne minden ócska trükknek, ha megfelelően tálalják neki.

Péntek délután Hermione a korrepetálás előtt a tanári szobában ült egy halom pergamen fölé görnyedve. Egyáltalán nem örült neki, hogy Piton ott pöffeszkedett vele szemben az asztalnál, és végig őt figyelte az újságja fölött. Egy ideig szótlanul tűrte a dolgot, aztán elvesztette a türelmét.

– Van rajtam valami érdekes, Piton professzor? – kérdezte az asztalon dobolva az ujjaival. – Mert ha már eléggé kibámészkodta magát, talán kereshetne jobb elfoglaltságot is.
– Én nem szoktam bámészkodni – sziszegte a férfi, összehajtogatva az újságját. – Megfigyelni szoktam az embereket, és ez nagy különbség.
– Akkor hagyja abba a megfigyelésem! – dohogott a lány.
– Milyen kis ingerült, remélem, estére már nem lesz ilyen harapós kedvében…

Hermione visszatért a munkájához, de nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá a dologra.

– Miért, mi lesz este? – Piton elégedetten vigyorgott.
– A kíváncsi Miss Granger – gúnyolódott. – Ma este vacsorázni viszem, és majd meglátjuk, mennyire tud ellenállni nekem – közölte a férfi.
– Hogy micsoda? – kapkodott levegő után a lány. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Eszem ágában sincs magával vacsorázni.

Hermione mögött kinyílt az ajtó, és Bathsheba Babbling, a rúnaismeret professzor lépett be rajta. Piton arca gonosz vigyorba torzult, és megszólította a nőt.

– Mit tehetek önért, Piton professzor? – kérdezte meglepődötten a nő, soha nem szoktak egymással társalogni.
– Csak érdekelne, mennyire volt erős Potter rúnaismeretből.
– Harry Potter? – kérdezett vissza a nő. – Soha nem tanult az osztályomban, ellentétben Miss Grangerrel, aki kimagasló diákom volt.
Hermione kissé elpirult a nyílt dicséret hallatán.
– Na igen, akkor bizonyára csak az auror-képzőben vette fel a tantárgyat, azt hiszem, kötelező volt számára…
Hermione kezéből kiesett a pennája. Hirtelen beugrott neki a vonatút, és már hallotta is a fülében a saját szavait.
– Van egy nagyon jó barátom, az auror-képzőn vizsgáznia kellett rúnaismeretből… Annyira tökéletlen volt, sehogy sem tudott átvergődni rajta. A mai napig nem értem, hogy vett rá, de végül is megtettem – vihogott a lány. – Elkészítettem a Százfülé-főzetet. Tudom, most azt gondolja, az nagyon nehéz lehetett, de már másodéves koromban is meg tudtam csinálni… Végül letettem Harry vizsgáit, de ezt hétpecsétes titok…
– Úgy hallottam, jelesre vizsgázott. Bár mondhatnám, hogy az én érdemem, de mint említettem, nem járt az osztályomba – közölte a nő.
– Ez érdekes. Mi történne, ha kiderülne, hogy…
– Elmegyek magával! – vágott a szavába a lány kétségbeesetten.
– Hétre legyen kész – mondta Piton, és hátratolta a székét.
– De ma korrepetálást kell tartanom – hadakozott Hermione.
– Mondja le! – szólt szárazon a férfi, és kisétált a teremből.

SS/HG

Hermione dühösen ugrott ki a kádból, még negyven perce volt elkészülni, de olyan ideges volt, hogy az előbb megvágta a lábát. Gyorsan beforrasztotta a sebet, és öltözködni kezdett. Három pár harisnyája bánta az ingerültségét, mire végre sikerült úgy felhúznia egyet, hogy nem szakította el. Tanácstalanul állt a szekrénye előtt.
Először egy visszafogott, szürke ruha után nyúlt, de meggondolta magát. Felrémlettek előtte Draco tanácsai. Játssza a férfi játékát! Egy testre simuló, fekete ruha mellett döntött, amit egy szembetűnő kivágás ékesített elölről. A haját feltűzte, felvett egy szintén fekete magassarkút, és behintette a nyakát a legjobb parfümjével. Mikor belenézett a tükörbe, azt állapította meg, hogy nagyon vonzón fest, bár a legkevésbé sem óhajtott tetszeni a férfinak. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ezt csinálja. Hogy zsarolhatta meg a férfi?

Piton pontban hétkor bekopogott a lány szobájába. Hermione gyorsan magára kanyarította a kabátját, majd kilépett a folyosóra. Odamorgott valami köszönésfélét a férfinak, majd elindult vele a lépcső irányába. Magában végig azért fohászkodott, hogy senkivel ne találkozzanak össze.

A bájitalmester igazán különleges helyre akarta vinni a lányt, ahol majd bebizonyíthatja neki, hogy könnyűszerrel az ujja köré tudja csavarni, ha akarja.
A nagy vaskapun kilépve egy szó nélkül karon ragadta Hermionét, és elhoppanált vele London egyik részére. A lány elég suta módon lépkedett a férfi mellett a macskaköves úton. Az orrát megcsapta a folyó illata és a rothadó hal szaga. Fogalma sem volt, hol lehetnek, még sosem járt errefelé.

Piton bekormányozta egy sikátorba, ahol egy férfi állt egy barna ajtó előtt. Úgy látszott, régi ismerősök lehetnek, mert még oda sem értek, de a nagydarab, fekete bőrű férfi már mosolyogva nyitott nekik ajtót. Perselus egy arany galleont dugott a markába. Legalább azt már Hermione is tudta, hogy varázslók közé vitte.

– Jó estét, kedves Piton úr, kívánja a szokásos asztalát? – kérdezte hajlongva egy meglett korú férfi.
– Igen, Mr. Boneth, a szokásos asztalhoz szeretnénk ülni – felelte Piton.
– Szabad a kabátját, kisasszony? – kérdezte Mr. Boneth, mikor odaértek az asztalhoz, ami nem messze volt a színpad sarkától.

Hermione kibújt a kabátból, és helyet foglalt, mielőtt még Piton odaléphetett volna, hogy kihúzza neki a széket. Még csak esélyt sem akart adni a férfinak, hogy eljátssza az udvarias lovagot. Piton kihúzta a saját székét, és leült. Halványan elmosolyodva konstatálta, hogy a lány milyen csinos. Úgy érezte, igazán könnyű dolga lesz. Hermione nem igazán örült neki, hogy a székek egymás mellé vannak tolva, arrébb akart menni, de a férfi lustán átvetette a karját a támlán.

Egy szőke hajú pincérnő mosolyogva odalépett az asztalukhoz, és elvette a hamutálat. Jól ismerte a férfit, tudta, hogy nem dohányzik.

– Mit hozhatok önnek, Mr. Piton? – kérdezte csilingelő hangon, még szélesebb mosollyal.
– Egy pohár brandyt kérek, a hölgynek pedig – bökött a fejével Hermione felé – egy pohár pezsgőt, meg egy pohárka sehrryt legyen szíves.
A pincérnő elsétált, hogy leadja a rendelést, Piton hosszasan nézett utána, aztán a lány felé fordult. Hermione szeme elkerekedett.
– Igen, Granger, ezt is elmondta… Mindig iszik egy pohár sherryt, ha randevúzni megy – mondta a férfi egy félreérthetetlen mosoly kíséretében.
– Ez nem randevú – közölte Hermione ingerülten. – Maga megzsarolt, és nem volt más választásom.
– Hogyne lett volna – ellenkezett Piton. – Végighallgathatta volna, ahogy ecsetelem a kolleginánknak Potter különös esetét.
– Persze, és minden közbeavatkozás nélkül hagynom kellett volna, hogy tönkretegye Harry karrierjét? – dohogott a lány. – Tudta, hogy nem fogom hagyni.
– Valóban, tisztában voltam vele.
– Maga egy megátalkodott szemét – sziszegte a lány fojtott hangon.
– Mindig is gazember voltam, és az is maradok – felelte szórakozottan a férfi, és megvonta a vállát.

Megérkeztek az italaik, és Piton belekortyolt a sajátjába. Hermione tüntetően karba fonta a kezét, és nem volt hajlandó megfogni a poharát. A színpadon mozgolódás támadt, és néhány férfi magához vette a hangszerét. Egy pár perc múlva már mindenki a helyén volt, és megszólaltak az első lágy dallamok. Hermione döbbenten vette észre, hogy Jazzt játszanak. Mindig is el akart jutni egy ilyen klubba, de soha nem volt hozzá megfelelő társasága.

Hermione lehunyta a szemét egy másodpercre, és csak a zenére összpontosított. A szaxofon kellemes hangja lágyan megborzongatta.

– Fázik? – kérdezte Piton közelebb hajolva.
– Nem! – húzódott el Hermione.
– Csak úgy tűnt… Kissé alulöltözött ma este. – Szemérmetlenül mustrálta a lány dekoltázsát. Hermione maga elé kapta a kezét. – Azért vette fel ezt a ruhát, mert arra számított, hogy valami buja kis lebujba cipelem? – kérdezte kihívóan.
– Mi baja a ruhámnak? – csattant fel Hermione, és akaratlanul is a pohara után nyúlt, majd belekortyolt az italába.
– Nem kell a sértődöttet játszania, nem áll jól magának.
– Akkor meg… Tudja, mit? Nem is érdekel – morgott a lány az orra alatt.
– Csak bátorkodtam megjegyezni, hogy kissé merész az öltözéke, már a megszokotthoz képest, amiben naponta látom. El akar csábítani?
– Csak szeretné – nevetett gúnyosan a lány. – Ez a ruha nem magának szól, jól érzem magam benne, és kész.
– Én meg már azt hittem, hogy máris a hálószobámba akar bejutni, és azért öltözött így, hogy megkönnyítse a dolgomat, ha esetleg hezitálnék lefeküdni magával. – Piton szélesen elvigyorodott, látva a lány felháborodását.
Hermione legszívesebben már most felállt volna az asztaltól, és faképnél hagyta volna a férfit, de tudta, hogy később még nagyon megjárná, ha így tenne.
– Miért, nem hezitálna? – Már abban a pillanatban vissza akarta szívni ezt a mondatot, hogy kiejtette a száján. Láthatóan csak a lovat adta a férfi alá.
– Ez költői kérdésnek szánta? – vonta fel a szemöldökét Piton.
– Maga egy disznó!
– Most mindjárt a fejemhez vágja, hogy a férfiak csak azt akarják? Ne fárassza magát vele, mert elárulhatom, nem kívánok bejutni a bugyijába… Egyelőre. – Hermione ijedten nézett a férfira. – Egyébként lehet, hogy disznó vagyok, de emellett meglehetősen válogatós is, szóval ne legyenek tévképzetei velem kapcsoltban. – A sértés talált.
– Szóval nincs gusztusa hozzám, mégis kitartóan tekintget a ruhám kivágásába.
– Mivel a ruhája kivágása elég hangsúlyos, lehetetlen nem oda nézni – közölte a férfi, és újfent odapillantott. – Árulja el, drága volt a ruhája? Lehet, hogyha lenne eleje, ki sem tudta volna fizetni.

A kialakulófélben lévő vitát megint az asztalukhoz lépő pincérnő akadályozta meg. Lerakott két étlapot, és hagyott nekik néhány percnyi magányt, hogy kiválaszthassák a kívánt ételt. Hermione hozzá sem ért az övéhez. Hátratolta a székét, és pillantásával a női mosdót kereste, majd mikor felfedezte az ajtót, megindult.
– Maga nem óhajt rendelni? – szólt utána Piton érdeklődve, kissé oldalra billentett fejjel.
– Rendeljen nekem is, amit akar – vágta oda, majd elmasírozott.

Odabent szerencsére egyedül volt. Megtámaszkodott az egyik fényes mosdóban, és lehorgasztotta a fejét. Uralkodnia kell magán, különben a férfi annyira ki fogja hozni a sodrából, hogy jelenetet fog rendezni. Az lett volna a célja ma este, hogy megmutassa a férfinak, őt nem kaphatja meg, bármit is gondol.

Mire visszament, a bájitalmester már rendelt, és egy újabb pohár brandyt hoztak ki neki. Hermione gúnyosan elmosolyodott. Ha Piton leissza magát, akkor sehogy sem fogja tudni bebizonyítani neki, amit annyira akar. De a férfi pontosan tudta, hogy mennyit szabad innia.

– Mondtam már, hogy nagyon csinos ma este, Miss Granger? – váltott hangnemet Piton, és a kevesek által ismert legbársonyosabb hangján szólt a lányhoz.
– Fulladjon meg! – fakadt ki a lány, figyelmen kívül hagyva a hátán végigfutott borzongást, amit a férfi kellemes hangja váltott ki. – Az előbb még túl kurvás voltam, de most már így is tetszem?
– Ha figyelembe veszem a ruhája igencsak félreérthetetlenül sugalmazó mivoltát, azt kell, hogy mondjam, szerintem kényszeresen be akarja bizonyítani, hogy le akar velem feküdni. – Hermione félrenyelte az italát, és most tátott szájjal nézett a varázslóra. – Ámbár el kell, hogy áruljam, a kényszeres megfelelni akarásának ezen formája igazán kedvemre való.

Granger inkább nem is mondott semmit erre az arcátlanságra.

– Egész este szótlanságba fog burkolózni? – kérdezte a férfi egy idő után. Így nem volt valami szórakoztató társaság.
– Nem akarok lefeküdni magával – sziszegte a lány, de sajnos nem elég halkan ahhoz, hogy a szomszéd asztalnál ülők ne hallják. Kapott pár kérdő tekintetet, mire a füléig elvörösödött.
– Pedig akkor testközelből csodálhatná a hátsó felemet – nézett rá kihívóan Perselus.
– Ezt is elmondtam? – kérdezte Hermione megsemmisülten, a kezébe temetve az arcát.
– Maga szerint honnan tudom? – replikázott Piton. – A romlott diáklány – nevetett. – Ha Minerva tudná, hogy magának mi minden járt a fejében a tanuláson kívül…
– Ne merészelje elmondani neki! – parancsolt rá a férfira.

Kihozták az ételüket, és így megint félbemaradt a beszélgetés. Piton remekül választott, bár Hermione a világ minden kincséért sem mondta volna meg neki. Próbált evés közben elvonatkoztatni attól, hogyha nem a bájitalmesterrel lenne itt, akkor egészen kellemesen érezné magát. A vacsorája nagyon ízletes volt, a zene fülbemászó és a kiszolgálás kifogástalan. Már csak az asztalszomszédját kellett volna lecserélnie, hogy tökéletes legyen az estéje. Szótlanul fogyasztották el az ételeiket, de Hermione végig magán érezte a férfi kutató pillantását.

Piton hallgatagon figyelte a lányt, ahogy felvágja a húst, és ahogy a villája hozzáért a puha ajkaihoz. Hermione nem kifejezetten az a fajta nő volt, aki után megfordulnak az utcán, de ha az ember hajlandó volt egy második pillantást is áldozni rá, meg kellett állapítania, hogy egy igazán vonzó fiatal nő, aki nem mellesleg nagyon intelligens is.

A desszert után Piton újfent hanyagul átvetette a karját Hermione székének támláján, aminek a lány egyáltalán nem örült.

– Miért jött vissza? – kérdezte a férfi a színpad felé nézve.
– Mármint a Roxfortba? – ráncolta a homlokát Granger. – Mindig is visszavágytam, nagyon szerettem ott tanulni, és régi vágyam volt, hogy ott tanítsak. – Piton értőn bólintott, miközben komótosan belekortyolt az italába. – Maga miért ment vissza?
– Minerva megzsarolt – felelte könnyed vállvonogatással. Hermione halványan elmosolyodott, nem igazán hitte el, amit a férfi mondott, de ráhagyta.
– Sosem értettem, miért kezdett el újra tanítani, hiszen mindig is utálta.
– Ez ilyen nyilvánvaló volt? – vonta fel a szemöldökét. – Bár az is igaz, hogy nem csináltam belőle titkot. Ki nem állhatom az ostoba embereket magam körül, és a diákok többsége kimeríti ezt a fogalmat. Kimerítő egész nap úgy állni a katedrán, hogy az ember tudja, semmi értelme annak, amit csinál.
– Én élvezem a tanítást – húzta ki magát a lány.
– Főleg a dupla órát a mardekárosokkal – jegyezte meg Piton epésen. – Ha jól sejtem, az a fénypontja az egész hetének – ironizált.
– Semmi sem lehet tökéletes, de a büntetés óta már nem kezelhetetlenek. Ezt gondolom, nem magának köszönhetem.
– Akkor kinek tulajdonítaná a változást? – fordult felé a bájitalmester. – Félre ne értse, bizonyára eredményes lett volna a kis bosszúja, ha nem ellenem irányul. De tudjuk, hogy így mit sem ért. Viszont én meguntam a játékot…
– Ez tisztán látszott az újságcikkből – puffogott a lány.
– Hermione, ha nagyon meg akarnám keseríteni az életét, már megtettem volna. – Granger egy pillanatra sokkolta, hogy a férfi a szokásostól eltérően a keresztnevén szólította, de ezt azonnal feledtette vele, mikor megérezte, hogy Piton gyengéden végigcirógatta a vállát.

Elkerekedett szemmel fordult oda, de a férfi addigra már visszavonulót fújt, és elvette onnan a kezét.

– Tudja, Perselus – egy másodpercig ízlelgette a nevet –, még mindig nem tudom, mivel vívtam ki az ellenszenvét. De roppant mód hálás lennék érte, ha megosztaná velem.
Piton szája sarka felfelé kunkorodott, mikor a lány kimondta a nevét. Ügyes próbálkozás volt.
– Azon kívül, hogy hét évig kellett elviselnem az okoskodását és a lehetetlen bizonyítási vágyát? – kérdezte egy leheletnyi gúnnyal. – A válasz ugyanaz, amiért még nem tettem tönkre magát.
Hermionénak öt egész másodpercébe telt, hogy rájöjjön a válaszra.
– Szóval az a gond, hogy megmentettem az életét – mondta.
– Na igen, ezt egyrészt illene megköszönnöm, de sajnos nem tehetem. Az, hogy maga volt ott velem, egyáltalán nincs ínyemre. Nem volt joga megmenteni engem.
– Elnézést, hogy nem akartam, hogy meghaljon!
– Elnézem magának – szólt nagylelkűen a férfi. – De nem bocsátom meg.
– Tényleg azért utál ennyire, mert nem néztem tétlenül, míg meghal? – kérdezte Hermione ingerülten. – Soha senkinek nem beszéltem róla, tiszteletben tartottam az érzéseit.

A beszélgetés kezdett olyan irányba terelődni, amit nem akart. Piton egyáltalán nem volt hajlandó az érzéseiről beszélni, és nem akarta elismerni, hogy a lány szavaiban nem kevés igazság van.

– Egyszerűen nem hagyhattam ott magát… Miért nem érti meg, hogy nem volt választásom? – kérdezte elvékonyodó hangon.

Perselus kihúzta a szalvétát az itala alól, és a lehető leggyengédebben érintette meg vele Hermione arcát. A lány egészen elképedt a férfi figyelmességét látva.

– Ne sírjon, Hermione, miattam nem érdemes egy könnycseppet sem ejtenie – szólt bársonyos hangon. – Soha ne bánkódjon miattam, mint mondta, egy gazember vagyok.
– Néha azt kívántam, bár ne lenne az – felelte Hermione.
– Az igazán nem tenne jót magának – mormolta szórakozottan a férfi.
– Ugyan miért nem? – bukott ki a kérdés Grangerből.
– Belém szeretne, úgy szeretne, mint még soha senkit.
– Maga egy egocentrikus, öntelt méregkeverő – prüszkölte Hermione nevetve.
– Micsoda bók, még a végén elpirulok – kapott a mellkasához Piton színpadiasan.

Piton olyan mélyen nézett a szemébe, hogy Hermione úgy érezte, szinte hipnotizálja. Finoman megfogta a lány asztalon pihenő kezét, és olyan leheletfinom csókot nyomott a tenyerébe, hogy Hermione levegője bennrekedt a tüdejében.

– Ideje táncba vinnem magát – suttogta sejtelmesen.

Perselus felállt az asztaltól, és magával húzta a lányt is. A táncparkettre vezette, és magához húzta. Olyan természetességgel vették fel egymás ritmusát, mintha már egy régi, összeszokott pár lennének. Hermione élvezte, hogy a férfi erős keze a derekén pihen, míg a másikkal finoman tartja az ő kezét.
A férfi lágyan ringatózott vele a zene ritmusára*, és egy kis idő múlva már teljesen magához vonta. Hermione vette magának a bátorságot, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Nem értette, mi ütött belé, de valahogy szomjazott a testi közelségre. A bájitalmester finoman simogatni kezdte a lány hátát, mélyen beszívta a parfümje illatát.

– Magnólia, egy csipetnyi vanília és egy leheletnyi narancsvirág… – mormolt a lány fülébe.
– Ez a legcsábítóbb illat, amit csak nő viselhet.
– Menjen már, tud maga ennél jobbat is mondani – mosolygott Hermione.
– Magát nem könnyű elcsábítani – bosszankodott játékosan a férfi.
– Az az igazság, hogy maga nagyon charme-os, intelligens és még a humora is szórakoztató…
– Valami azt súgja, itt jön a „de" rész – vonta fel a szemöldökét.
– Már régen bedőltem volna magának, ha nem ismerném úgy igazából – vallotta be Hermione.

A férfi kétszer megfogatta a boszorkányt, majd úgy húzta magához, hogy Hermione háta a mellkasának simuljon. A lány egy másodpercre lehunyta a szemét, mikor a férfi orra hozzáért a nyakához.

– De ismerem, és ezért nem lehetek olyan ostoba, hogy elhiggyem, amiket mond – fejezte be a mondatát, és ellépett a férfitól.
– Ideje, hogy visszavigyem az iskolába – közölte ridegen Piton, és az arcára kiült a szokott, kiismerhetetlen kifejezés.

A tölgyfakaput átlépve odavetett egy „Jó éjszakát!" mondatot a lánynak, majd elindult a pince irányába. Nem éppen úgy végződött az este, ahogy számított rá. Piton kevés dolgot mondhatott magáénak az életben. Mindig nélkülöznie kellett, küzdenie saját magért, mert senki nem kínált neki tálcán semmit. A legjobban azt gyűlölte, ha valami nem lehetett az övé. Hermione Granger kategorikusan kijelentette, hogy ő soha nem fog bedőlni a férfinak. Pontosan ezért hozta meg azt az ésszerűtlen döntést a férfi, hogy ha törik, ha szakad, ő márpedig meg fogja kapni a lányt. És ebben semmi és senki nem állhat az útjába…