Tizedik rész

Halloween az az ünnep, amit a gyerekek szeretnek, a felnőttek pedig a hátuk közepére sem kívánnak. Minerva végül elvetette a bál ötletét, így legalább az egyik gondtól megkímélte a Roxfort tanárait. Mert egy ilyen bálon, általában nem jelenhet meg az egész iskola, de ha csak a felsőbb évfolyam élvezheti, akkor jogos a sértődés a többiek részéről.
Így megtartották a szokásos ünnepi lakomát, ahol a diákok a kelleténél jóval több édességet tömtek a hasukba. Ezért aztán nem lehetett egy olyan tanulót sem találni a kastélyban, aki éjfélnél előbb ágyba került. A roxmortsi kirándulás ugyan kifárasztotta a gyerekek java részét, de ezt az energiaveszteséget behozták a vacsora alatt. Neville és Hermione ezúttal nem tartottak a kirándulókkal, igyekeztek kimaradni a bajból.
Piton – a diákok nagy bánatára, ám Hermione örömére – újfent a kísérő tanárok között szerepelt. A lány abban a hitben élt, hogy a férfi magába száll végre, és egy kis időre békén hagyja. Azonban az a nem elhanyagolható tény elkerülte a figyelmét, hogy az úgynevezett randevújuk alkalmával, még a korábbinál is jobban megsértette a férfi büszkeségét.
Piton szinte minden alkalmat megragadott, hogy a lányt bosszantva „udvaroljon" neki. Legalábbis ő így nevezte a Hermione által igencsak tolakodónak vélt magatartást. A férfi nem ismert lehetetlent. A semmitmondó bókoktól egészen a pajzán megjegyzésekig mindent bevetett.
Hermione lassan már úgy járt-kelt az iskolában, mint egy apáca, de még így is kapott valamilyen nem odaillő megjegyzést a ruházatára. Akárhogyan is küszködött, Perselus mindig megtalálta a módját, hogy zavarba hozza. Éppen ezért örült neki, hogy a halloweeni bál meghiúsult, mert tudta jól, hogy a férfi valamilyen úton-módon kizsarolt volna belőle egy táncot, és ő nagyon utálta volna magát ezért a gyengeségért. Így is volt oka, amiért főhetett a feje.

Neville számára is kezdett egyre világosabb lenni a tény, hogy valami nincs rendben Hermione és az oly' rettegett bájitalmester között. Bárhogyan is próbálta kideríteni az igazságot, a lány ártatlan, ámbár átlátszó hazugságok mögé rejtette azt. Ugyanakkor Minerva pontosan tudta, mit forgat Perselus a fejében, de tudta, hogy nem szólhat bele ilyen téren az életébe. Nem volt joga hozzá, hogy a szemére vesse azt, amit éppen művelt. Bár némileg mulattató volt látni, ahogyan Hermione szoknyája után futott, azt biztosan tudta, hogy mit kapna a férfitól, ha letorkolná a viselkedéséért. Grangernek meg kellett tanulnia megvédenie magát, és az a perc, amikor végleg leállította a bájitalmestert, már nem is volt olyan messze.

Ámbár Hermione visszavágási esélyeit jelentősen rontotta az a bizonyos csók. Olyan hirtelen történt, és egyáltalán nem számított rá. Az egyik éjjeli folyosóügyelet alatt Pitonnal volt párban. Ez egyike volt Minerva megkérdőjelezhető utasításainak… A bájitalmester egész éjjel a képtelen bókjaival ostromolta, és mikor Hermione dühösen megpördült, hogy végre jól megmondja a magáét a férfinak, akkor Piton elkapta a derekát, és magához rántotta. Mire feleszmélt volna, a férfi keskeny ajkai már az övével játszottak, és ő ahelyett, hogy ellökte volna, belekapaszkodott a bájitalmester talárjába, és még jobban elmélyítette a csókot.
Mikor szétváltak, azonnal közölte, hogy ez hiba volt, és soha többé nem fog megismétlődni, de Piton mindent tudó mosolya azt sugallta, hogy ő ebben nem olyan biztos.
Miért csókolta vissza a férfit? Pontosan tudta erre a választ, de nem tetszett neki. Perselus a maga nemében igen vonzó volt. Minden megvolt benne, amit Hermione egy férfiben kereshetett. Intelligens volt, időnként szórakoztató és veszélyesen vonzó. Másrészről viszont az is megvolt benne, ami a leginkább taszította a férfiaktól. Öntelt volt, erőszakos és roppant büszke.
Granger nem kimondottan volt szerencsés a randevúzás terén, így inkább hanyagolta a férfiak által úgy gyűlölt romantikát, és az egyéjszakás, felszínes kalandokra specializálódott. Nagyon vágyott egy társra, valakire, aki intellektuálisan fel tudta volna vele venni a versenyt, de a korabeli férfiak mind olyan éretlenek voltak, mint Harry és Ron. Az idősebbek java része pedig nős volt, ami tabunak számított.
Mióta megkezdődött az iskolaév, senkivel sem találkozott, és ennek egyre jobban megérezte a hiányát.

SS/HG

– Szia! – köszönt rá Neville-re, aki az üvegházak felé tartott. – Nincs kedved lejönni Hagridhoz?
– Most nem lehet. Várnak rám a mályvarózsák. És a fügebokrokat is meg kell metszenem – mentegetőzött a férfi. Hermione mosolyogva felvonta a szemöldökét.
– Értem, az biztosan nem várhat…
– Történetesen nem, mert ha nem időben csinálom, akkor elburjánzik, és… Szentséges Merlin, hogy lehet nekem barátnőm? Hallod, hogy beszélek? – rázta a fejét Neville. – Kérlek, Hermione, segíts megkeresni a férfiasságom utolsó morzsáit. Biztosan itt van valahol a kastélyparkban.
Granger jóízűen kacagott a férfi szarkasztikus megjegyzésén. Elbúcsúztak egymástól, és ki-ki haladt tovább a maga útján. Alighogy elért a lépcsőhöz, furcsa érzése támadt, mintha valaki követné, és mikor megfordult, megpillantotta a nyomában lépkedő Pitont.
– Mit akar már megint? – förmedt rá a lány.
– Micsoda bűbájos hangulatban van, kedves Hermione – jegyezte meg a férfi, mikor beérte.
– Hányszor mondjam még, hogy ne szólítson így? – toppantott a lábával.
– Rendben van, kedvesem – búgta a férfi. Hermione felhorkantott, ez a megszólítás még kevésbé volt az ínyére. – Hova ilyen sietősen?
– A Tiltott Rengetegbe tartok, hogy keressek valami veszedelmes vadállatot, amit magára uszíthatok! – replikázott Granger, majd a férfi kétkedő pillantása miatt megrázta a fejét. – Hagridhoz megyek, már vár rám.
– Micsoda szerencsés véletlen, én is oda tartok – vigyorgott a férfi gonoszan. – Mehetünk együtt. Szabad a karját, kisasszony?
– Felejtse el, nem jöhet Hagridhoz!
– Csak nem megtiltja? – színlelt megdöbbenést a férfi. – Akár tetszik, akár nem, én is oda tartok.
Hermione fejében megfordult, hogy ő most szépen hátraarcot csinál, és visszamasírozik a kastélyba, de tudta, hogy a félóriás csalódott lenne, ha nem menne el hozzá. A fogát összeszorítva menetelt jobbján a férfival, és végig azért fohászkodott, hogy Piton moderálja magát, ha a kunyhóban lesznek.
Hagrid szívélyesen üdvözölte őket, arcán nem tükröződött csodálkozás, így Hermione kitalálta, hogy valóban számított Piton látogatására is. Ez a gondolat egyáltalán nem töltötte el örömmel.
Az asztalon már ott sorakoztak a hatalmas bögrék, mellettük egy tál keménynek tűnő sütemény. Alighogy az asztalhoz ültek, Hagrid vadkanfogó kutyája nyüszíteni kezdett.
– Ki kell engednem, azt hiszem, szagot fogott, mindjárt visszajövök – állt fel az asztaltól a félóriás.
Piton kihasználta az alkalmat, és átült a lánnyal szomszédos székre. Hermione megpróbált arrébb mozdulni, de a férfi már átvetette a kezét a széke támláján. Bizalmasan közelebb hajolt, és beleszimatolt Hermione nyakába.
– Mi a fenét művel? – kérdezte felháborodottan a lány.
– Nem tudok betelni az illatával – felelte szenvtelen arccal a férfi.
– Fejezze már be az ostobaságait! – szólt rá parancsolón a lány. – Úgy viselkedik, mint egy idióta.
Perselus elengedte a füle mellett a sértést, és szórakozottan végigsimított a lány nyakán a mutatóujjával. Tudta, hogy kell zavarba hozni egy nőt, és Hermione igazán könnyű préda volt számára.
– Árulja el, nagyon zavarja, hogy ilyen intenzíven foglalkozom magával, vagy csak kéreti magát? – tudakolta szemtelenül Piton.
– Hogy micsoda? – hökkent meg Hermione. – Nagyon is zavar!
– Igazán szórakoztató a viselkedése – jegyezte meg a férfi. – Kicsit közelebb enged, aztán ellök, elpirul, majd szinte vágyakozva tekint rám…
– Nem csinálok ilyeneket – dohogott a lány. – Soha nem néztem még magára vágyakozva, mert maga egy alattomos mardekáros gazfickó!
– Pedig azt hittem, kedveli a mardekárosokat, hiszen már odaadta magát egynek…
– Ezt meg honnan tudja? – Hermione bosszúsan elfordította a fejét, mikor rájött a válaszra. – Állítsa le magát, és ne hánytorgassa fel, amiket a vonaton mondtam! Az az én magánügyem.
– Ezt szeretné? Örülne, ha nem hoznám zavarba a saját szavaival? – incselkedett a férfi, egészen közel hajolva. – Miért ellenkezik ennyire? Higgye el, jót tenne magának, ha ágyba bújna velem – mormolta a fülébe.
– Szálljon le rólam! – tolta el a férfi fejét. – Hol van már Hagrid? – lesett az ajtó felé.
– Én nem bánom, hogy kettesben vagyunk – mondta sejtelmesen Piton. – Tudja, egészen lázba hoz a gondolat, ahogy elképzelem, hogy meztelenül fekszik az ágyamban, és én végigsimogatom a finom kis bőrét, megízlelem a piros ajkát...
– Elég! – csapott az asztalra a lány. – Ez már túlmegy minden határon. Maga zaklat engem!
Piton visszahúzódott, és gúnyos pillantást vetett a lányra.
– Akkor miért nem rohan Minervához, és panaszol be neki? – kérdezte ridegen. – Talán fél tőle, hogy nem hinne magának, minekután rajtakapott minket a seprűtárolóban?
– Maga egy aljas hazug disznó! – Hermione mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt az idegességtől. – Elhitette vele, hogy…
– Mit, hogy hagyta, hogy megkóstoljam magát? – vonta fel a szemöldökét Piton kihívóan. – Ugyan mi rossz lenne abban? Draco ellen sem volt kifogása. – A kezét a lány combjára tette.
– Ahhoz magának, semmi köze! – söpörte le a férfi kezét a lábáról, és felpattant az asztal mellől. – Maga nem tud semmit.
– Éppen eleget tudok – vágta oda Piton. – Az ifjú Malfoy elcsábította, most meg megjátssza az ártatlan szűzkislányt, mikor igazából egy kis céda.
Hagrid pont akkor toppant be, amikor Hermione felemelte a kezét, és egy jó nagy csattanós pofont kevert le a bájitalmesternek. Piton megugrott a széken, nem számított rá, hogy a lány ilyen szélsőségesen reagál a provokációjára.
– Hermione, beléd meg mi ütött? – kérdezte lesápadva Hagrid.
– Te meg hol a jó fenében voltál? – kérdezte mérgesen a lány. – Itt hagytál ezzel a… Ezzel…
– Felképelted Piton professzort? – hápogott a férfi.
– Ő pontosan tudja, hogy miért tettem! – Ezzel elnyargalt a bozontos hajú férfi mellett, és kiszaladt a parkba.
Piton egy másodpercnyi tétovázás után követte. Hagrid megzavarodva nézett utánuk.
– Hagyjon békén! – kiáltotta hátra a válla felett a lány, ahogy kettesével szedte a lépcsőket a domboldalban.
Piton könnyűszerrel beérte, és elkapta a karját, majd maga felé pördítette.
– Vegye le rólam, a mocskos kezét! – üvöltötte Hermione az arcába.
– Ne kiabáljon velem, vagy kénytelen leszek elhallgattatni. – Figyelmeztetően megpaskolta a talárja zsebében megbújó varázspálcáját.
– Mit akar tőlem? Nem fogok bocsánatot kérni!
– Kértem én erre? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Provokáltam, kíváncsi voltam meddig mehetek el, és meg is tudtam. Nem gondolhatja komolyan, hogy ha akarnék magától valamit, akkor így próbálnám elcsábítani… Higgye el, ha lenne bármilyen romantikus szándékom önnel, azt már jeleztem volna.
– Ha az alávaló viselkedése, nem a szándékai valódiságát palástolták, akkor meg mit művel egész pontosan? – kérdezte Granger résnyire összehúzott szemmel.
– Bosszantom, elég eredményesen, ahogy látom – vonta meg a vállát Piton.
– Remélem, jól szórakozik!
– Néha kicsit unatkozom, maga túl könnyű nekem – vallotta meg a férfi.
– Akkor meg hagyjon békén végre! – morogta dacos elszántsággal a lány, majd kitépte a karját a szorításból, és újra nekiiramodott.
– Még nem fejeztük be a beszélgetést, Granger! – kiáltott utána Piton, de Hermione nem volt hajlandó lassítani.

Legközelebb már csak a kastély folyosóján érte utol, és mikor újra maga felé fordította, észrevette, hogy a lány arcát könnycsíkok maszatolták be. Egy pillanatra elfogta a bűntudat. Valóban túl messzire ment, de ő nem az a fajta volt, aki csak úgy bocsánatot kér. Főleg nem azok után, hogy a lány megpofozta. Nem is értette miért nem torkolta le ezért Hermionét, másokat már régen megátkozott volna.

– Eresszen el! – morogta Hermione. – Sikítani fogok, ha nem ereszt el!
– Dehogy fog. – Piton azért nem volt benne egészen biztos. – Mi ez az egész Malfoyjal, miért ilyen fontos magának? Mit jelentett önnek?
– Hogy meri megint felhánytorgatni nekem Dracót? – fakadt ki a lány könnyes arccal. – Semmit nem tud arról, ami köztünk volt, nem tudja, mennyire szenvedtünk, mennyire féltünk. Magának kellett volna vigyáznia rá, de nem tette. Egyedül volt, és rettegett.
– Nem vetheti a szememre, hogy nem tettem érte semmit – sziszegte a férfi az arcába. – A legnagyobb árat fizettem azért, hogy őt megmentsem.
– Igazán? Hát nem csak magának kellett fizetnie, hanem nekünk is! – vágta oda a lány. – Dumbledore professzor nélkül mi most… – Hirtelen elhallgatott, a folyosó másik vége felől érkező léptek zaja belefojtotta a további mondandóját.
Piton a hang irányába fordult, és Hermione ezalatt kereket oldott. Minerva közeledett a férfi felé, és az arcán jól látszott, hogy valami feldúlta.

– Már mindenütt kerestelek – dohogta az orra alatt. – Azonnal beszélnem kell veled.
– Állok rendelkezésedre – morogta a férfi karba font kézzel, jól leplezve a bosszúságát, amiért félbeszakították.
– Nem Miss Grangert láttam veled az imént? – tudakolta Minerva homlokráncolva. – Miért szaladt el?
– Edzést tart, már láttad a kivdiccspályán is, hogy mennyire fitt – emlékeztette a nőt arra a bizonyos szombati büntetésre. – Minerva csak legyintett.
– Gyere az irodámba, valamit sürgősen meg kell veled beszélnem – mondta szigorú arccal a nő, majd sarkon fordult, és sietősen elindult arra, amerről jött.
Piton hátranézett, de Hermionénak már nyoma sem volt. A beszélgetésük pont a legizgalmasabb résznél ért véget, és ő tudni akarta, mit mondott volna még a lány, ha nem szakítják őket félbe.
– Perselus, szükségem van rád – szólt rá a nő.

SS/HG

– Úgy tűnik, hogy Augustus Merrygoldnak sincsen több esze, mint Caramelnek volt – jegyezte meg cinikusan a férfi, ahogy visszanyújtotta a levelet az igazgatónőnek.
– Tény, hogy a miniszter egy fikarcnyit sem tanult az elődei hibáiból, és valamilyen úton-módon megint alkalmazásba vette Dolores Umbridge-t. – Minerva most meglehetősen öregnek tűnt, ahogy gondterhelten ráncolta a homlokát. – Az a nő olyan, akár egy csótány, elpusztíthatatlan!
Minerva ritkán fejtette ki a véleményét másokról, de ezt a nőt ki nem állhatta, és fel nem tudta fogni, hogyan tudja elérni, hogy mindig visszakerüljön a minisztériumba.
– Tény, hogy megint jelentős hatalmat szerzett magának, mint a mágusoktatás osztályvezetője, de nem engedhetjük, hogy még egyszer ránk telepedjen – morogta a férfi. – Viszont alábecsülnünk sem szabad, hiszen már bebizonyította, mire képes.
Minerva sajnos tudta, hogy segítség nélkül nem sokat tehet. Ez a levél már a harmadik felszólítás volt, de az első kettőről mélyen hallgatott ez idáig. Az első levelet még jóval évkezdés előtt kapta kézhez. Akkor még azt hitte, elkerülhető a baj, de amikor újraszámolta a roxforti diákok létszámát, rájött, hogy nagyobb bajban vannak, mint gondolta. Az elmúlt években sokkal kevesebb gyerek született, mint a háborút megelőző években. Ez még mindig annak a sokknak volt betudható, ami az emberekben élt. Még mindig bizonytalanok voltak a jövőt illetően, holott tudták, hogy Voldemort már nem térhet vissza többé. De az is igaz volt, hogy még tucatnyi vagy több halálfaló mászkált szabadon, akiket mindezidáig nem sikerült kézre kerítenie az aruroroknak.
A kevesebb diák kevesebb pénzt jelentett. Az iskola kincstára vészesen megcsappant, és félő volt, hogy a következő évben már nem fognak tudni ennyi tanárt foglalkoztatni, pedig McGalagony senkitől sem akart megválni. Minden kollégáját nélkülözhetetlennek tartotta. Csakhogy Umbridge másként gondolta, mint minisztériumi osztályvezető, újfent élt a kezében lévő hatalommal, és szerinte szükséges változtatásokra utasította az igazgatónőt.
A Roxfort sokat veszített a hírnevéből, és sok varázsló, boszorkány már nem feltétlenül oda íratta be a gyermekét. A mágusképzők gombamód szaporodtak az elmúlt időben, de úgy tűnt, Dolores alaposan meg akarja ritkítani a létesítmények számát. Feltett szándéka volt bezártatni az olyan iskolákat, ahol a tanulmányi eredmény nem érte el az általa megadott szintet. Ez a mérce túlságosan is magas volt, és a roxforti diákok többsége jóval alatta szerepelt.
– Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Piton a nő arcát fürkészve. – Remélhetőleg már kiterveltél valamit, és nem tőlem várod a megoldást.
– Sajnos nem látok rá semmi esélyt, hogy az év végre elérjük a kívánt tanulmányi szintet… De ha nem teljesítünk jobban, az iskolát be fogják zárni. Azt sem fogadom el, hogy ritkítsam a tanári kart. Mindenkire szükségünk van. – Minerva nagyon erős nő volt, szinte soha nem esett kétségbe, most mégis a sírás fojtogatta a torkát.
A Roxfort volt az élete, az otthona, a múltja. Nélküle semmi lenne, mihez kezdjen most?
– Holnap tanári értekezletet hívok össze, és közlöm a többiekkel a hírt. Addig megkérlek, hogy senkinek se szólj, nem akarom, hogy pánik legyen. – Piton egyetértőn bólintott. – Az értekezleten majd kiderül, van-e valakinek valamilyen mentő ötlete. Nem adhatjuk meg annak a rémes nőszemélynek az örömet, hogy feladjuk.
– Ha pedig nincs, akkor a diákokkal is közölnöd kell a tényeket – vetette fel a férfi. – Joguk van tudni, hogy esetleg nem folytathatják a tanulmányaikat az iskolában.
– De csakis a karácsonyi szünet után, addig semmiképpen sem fogok nekik mondani semmit – szögezte le Minerva. – Nem akarom, hogy aggódjanak, hiszen még semmi sincs veszve.
– Azért nem lesz ez olyan könnyű menet – felelte szkeptikusan Perselus.
– Arthur Weasley már elkezdett utánajárni a dolgoknak a minisztériumban, de eddig csak zárt ajtókba ütközött…
Piton elgondolkozott rajta, mihez kezdjen, ha többé már nem lesz a Roxfort fogja. A hirtelen támadt remény, hogy szabad lehet, egyszerre töltötte el boldogsággal, ugyanakkor meg is rémítette. Ő maga is bizonyos fokig az otthonának érezte az iskolát, túl sok minden kötötte ide. Bár Minervával igyekezett elhitetni, hogy csupán az alkujuk miatt hajlandó itt maradni, ez nem teljesen volt igaz.
– Azt hiszem, te csak nyersz az ügyön, ha belebukunk – mondta Minerva, mintha olvasott volna a férfi gondolatai között.
Piton összevonta a szemöldökét.
– Meglehet, hogy én látom az előnyös oldalát is, ha megszűnik a munkahelyem, de a megjegyzéseddel ellentétben, nem örülnék neki, ha a Roxfort örökre bezárná a kapuit.
– Pedig akkor végre azt csinálhatnál, amit akarnál. Persze tudom, hogy fontos neked az iskola, elvégre ez itt a te felségterületed, ezért is próbálod meg olyan elszántan kijjebb rugdalni Miss Grangert. – Perselus hamiskásan elmosolyodott.
– A királyok nem szeretnek osztozkodni a trónon.
– A királynők pedig nem adják meg magukat harc nélkül – mondta Minerva rettenthetetlenül. – Ha Dolores azt hiszi, hogy ölbe tett kézzel nézem végig, hogy tönkretegye mindenki életét, hát nagyon téved.

SS/HG

Hermione az összes tanárral egyetemben kapott egy értesítőt Minervától a hétfői utolsó órák után. Az igazgatónő haladéktalanul összerendelt mindenkit, és a részvételt kötelezővé tette. A lány kiragasztott egy cetlit az ajtóra, hogy az aznapi korrepetálás elmarad, és a tanári felé vette az irányt.
Útközben belefutott Neville-be, de a férfi sem tudott neki semmit sem mondani az értekezlettel kapcsolatban. A teremben megkeresték a két legtávolabb eső széket Pitontól, aki már ott ült az asztalfőn Minerva mellett. Izgatott sustorgás vette kezdetét, míg a többieket várták.
Minerva szétosztotta Umbridge levelének másolatát az asztal körül ülők között. Hermione a homlokát ráncolva fogott neki az olvasásnak, és mikor végzett, és körülnézett a teremben, ugyanolyan tanácstalan pillantásokkal találta szembe magát, mint az övé is volt.
– Dolores Umbridge újfent hadat üzent a Roxfortnak – emelkedett szólásra az igazgatónő. – Ám ezúttal ez eddigieknél sokkal keményebben szándékozik lecsapni ránk.
Sybil Trelawney hangosan felnyögött. Jól emlékezett még arra az időszakra, amikor Umbridge átvette az iskola vezetését. Őt érintette a legérzékenyebben a dolog akkoriban.
– Az iskolai kincstár hamarosan kiürül, a tandíjakból befolyt összegből jó, ha az év végéig kihúzzuk. Umbridge arra akar rávenni, hogy csökkentsem a tanárok létszámát.
– Ezek szerint el kell bocsátanod valakit? – tudakolta vékonyka hangon Flitwick professzor.
– Mielőtt még mindenki másik állás után nézne, el kell mondanom, hogy senkit nem fogok elküldeni, mindannyian nélkülözhetetlenek vagytok – bizonygatta Minerva. Sybil láthatóan megkönnyebbült. – Már értesítettem Arthur Weasleyt a dologról, és körbekérdezősködik a minisztériumban, hogy mit tehetünk. Bizonyára van megoldás a problémánkra, amivel nem csak egyedül mi küzdünk, hanem több mágus iskola is.
– Miért nem rendezünk jótékonysági bált? Azzal megnövelhetnénk a költségvetésünket, nem? – kérdezte Vector professzor. – Adományok kellenek…
Ez a lehetőség már McGalagony agyán is átfutott, de az utolsó bál alkalmával is csak nagyon csekély adományokat tudtak összegyűjteni, és annak is jó részét Harry Potter fizette ki. Az emberek vagyonát felemésztette a háború, és még nem mindenki rázódott helyre.
– Ez is egy lehetőség, de bál helyett valami olyasmit kéne kitalálnunk, amiért az emberek valóban fizetnek – felelte Minerva. – Bált mindenki tud rendezni, és biztosra veszem, hogy most mások fejében is megfordult már az ötlet.
– Adjunk el valamit? – dörmögte Hagrid, aki két ember helyét is elfoglalta az asztalnál. – De hát nincsen semmink se.
– Semmit nem fogunk eladni! – közölte ellentmondást nem tűrően a nő. – Nem fogom áruba bocsátani a Roxfortot, de azt sem fogom hagyni, hogy bezárják az iskolát. Ha Umbridge azt hiszi, megadjuk magunkat, nagyon téved.
– Dicséretes a harciasságod, Minerva – szólt közbe Bimba professzor –, de a levélben feketén-fehéren leírták, hogy a legnagyobb gond a tanulmányi átlagunk.
– Felháborító, hogy becsmérelni merészelik a munkánkat, az oktatás továbbra is kifogástalan! – csapott az asztalra hevesen Vector professzor, és Flitwick is csatlakozott a tiltakozáshoz, bár a hevességétől majdnem lesett a székről.
Neville és Hermione szótlanul ültek az asztal másik végén, teljesen letaglózta őket a hír. Piton időnként a lányra emelte tekintetét, de Hermione mindig elfordult.
– Az oktatási színvonal megfelelő, Umbridge szándékosan húzott meg olyan határvonalat, amit senki sem tud teljesíteni, lévén minden iskolában vannak gyengébb teljesítményű diákok. Világos, hogy mi a célja, a minisztérium irányítása alá akarja vonni az összes iskolát.

A tanárok újra zúgolódni kezdtek. Dolorest általános utálat övezte, a rendeleteivel, és az ostoba maradiságával mindenki ellenszenvét kiváltotta annak idején, mikor egy egész évig el kellett őt viselniük a kastélyban.

– Ha valóban fel akarjuk javítani a diákok teljesítményét, akkor mindenkinek korrepetálásba kéne kezdenie – javasolta Hermione. – Én már hozzákezdtem, de a mardekáros diákok továbbra sem hajlandóak részt venni a különórán.
– Ne aggódjon, Miss Granger, én magam fogok róla gondoskodni, hogy ezentúl megjelenjenek a kívánt időpontban. – Minerva jelentőségteljesen Pitonra nézett.
A férfi arcvonásai megkeményedtek, és összeszorította a száját.
– Mindenkit megkérek, hogy gondolkozzon valamilyen megoldáson, és azonnal szóljon, ha valamilyen ötlete támadt. A diákoknak pedig nem szólunk, egyelőre várunk.
Hermione Neville-el együtt gyorsan megcélozta az ajtót. Mindenképpen át akarták beszélni a lehetőségeiket. Sajnos nem voltak elég gyorsak, mert Piton már a folyosón beérte őket.
– Szabadna egy szóra, Miss Granger? – kérdezte Piton ridegen.
Longbottom udvariasan arrébb lépett, de nem ment túl messzire, hogy rajta tudja tartani a szemét a másik férfin.
– Bökje ki, mit akar, aztán hagyjon a dolgomra menni – felelte ellenségesen a lány.
– Talán vesztegetem az idejét? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Ha kicsit kevesebb energiát fektetne az én megalázásomba, és többet abba, hogy rávegye a háza tanulóit az együttműködésre, akkor máris sokkal kevésbé tartanám feleslegesnek, hogy szóba álljak magával. – Hermione elégedetten kihúzta magát, mert a szavai láthatóan felingerelték a férfit.
– Ha majd tud olyasmit tanítani a mardekárosoknak, amiért érdemes a szabadidejüket magával tölteniük, akkor ott lesznek a korrepetálásán – vágott vissza a férfi.
– Értem – bólintott a lány. – Ezt akarta velem közölni?
– Sokkal inkább azt akartam megtudni, hogy mit kívánt még velem megosztani vasárnap délután. – Piton gúnyosan elmosolyodott, látva, hogy a lány kínosan feszengeni kezd.
– Már így is túl sok mindent tud…
– Sokat, de nem eleget, hiányosak az ismereteim, és én nem szeretek sötétben tapogatózni. – Egy lépéssel közelebb ment Hermionéhoz, és így csak centiméterek választották el őket egymástól.
Neville figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Piton résnyire összehúzott szemmel fordult felé.
– Nagy itt a por – legyezgetett maga előtt a férfi. – Hermione, nekünk most már igazán indulnunk kéne.

A lány kihasználta az alkalmat, és gyorsan elindult a folyosón, nyomában Longbottommal.
– Még nem végeztünk, meg fogom tudni, amit akarok! – kiáltotta utánuk Piton.
Hermione csak akkor nyugodott meg ismét, mikor becsukódott mögötte a barna hajú férfi lakosztályának ajtaja. Neville nem volt az a faggatózós fajta, de most már igazán szerette volna tudni, mi folyik Piton és Hermione között, mert ez már több volt annál, minthogy a férfi csak simán acsarkodik vele. De Hermione nem akarta beavatni a részletekbe, mert akkor el kellett volna mondani a randevút és a múltkori csókot is, ami miatt rémesen szégyellte magát. Neville a szemére vetette, hogy nem őszinte vele, holott ő mindig a védelmébe veszi, és legalább annyit megérdemelne cserébe.
– Teljesen igazad van – roskadt le a kanapéra a lány. – De egyszerűen nem tudok erről beszélni.
Neville odaült mellé, és komoran nézett maga elé. Hermione kicsit közelebb araszolt, és a karjait ráfonta a férfi nyakára, és megpuszilta az arcát.
– Kérlek, ne legyél rám mérges.
– Ne nézz rám ilyen részvétkeltően – morogta a férfi már nem is olyan mérgesen, majd viszonozta az ölelést. – Ti nők a sírba fogtok engem vinni – sopánkodott.
– Olyan rossz dolgod van Lunával? – kérdezte vigyorogva Hermione.
– Nem is tudom, hogy lehet-e ezt bajnak nevezni… Tudod, őt nagyon nehéz kielégíteni…
– Nimfomániás? – nevetett Hermione, és Neville is csatlakozott hozzá.
– Nem, de nem áll tőle nagyon messze – szögezte le. – De ez persze titok, ha bárkinek elmondod, megfojtalak.
Hermione jókedve azonnal leszállt, és ehhez elég volt egyetlen szó. Titok… Olyan bűntudata volt, hiszen Neville megint megosztott vele valami számára fontosat, ő pedig cserbenhagyja azzal, hogy titkolózik.
– Lunáról jut eszembe, írnunk kéne neki. Nem mintha nem bíznék Ron apjában, de szerintem ő több mindent el tudna érni – mondta Hermione, és a férfi átment a másik szobába, hogy pergament és pennát hozzon neki.
A biztonság kedvéért Harrynek is baglyozott, hogy összetrombitálja a társaságot a hétvégére. A fejében már meg is fogalmazódott egy terv.
– Nem tudom, honnan tudnánk összeszedni egy kisebb vagyont, ha a jótékonysági bálok nem válnak be. A minisztériumi támogatásra meg végképp nem számíthatunk. – Neville a fejét vakarta gondolkozás közben. – Valami olyan kéne, amit az emberek szeretnek…
– Kviddics – adta meg a választ a lány. – Azt mindenki szereti. Ha jól tudom, az iskolai kviddicspálya legalább ötszáz férőhelyes.
– Pompás ötlet! – csapott a homlokára a férfi. – Tényleg te vagy a legokosabb boszorkány, akit ismerek!
– Ugyan – legyintett szerényen Hermione. – De fel kéne mérnünk milyen állapotban van, jobb lenne, ha nem esne folt a becsületünkön, mert valakinek szálka megy a fenekébe a meccs alatt.

SS/HG

– Harry, az ingujjad belelóg a levesedbe – szólt figyelmeztetően Draco.
– Uh, Ginny ki fog nyírni…
Draco szeretett Harryvel ebédelni a szünetükben. Általában a kviddicsről beszélgettek, vagy azt tervezgették, milyen veszélyes küldetésekre fognak menni, ha végre nem csak irodakukacok lesznek. A barátságuk nagyon jót tett a szőke férfinak, mert végre úgy érezte, hogy igazán tartozik valahova.
Korábban azt hitte, a mardekárhoz tartozik, de a háború után rájött, hogy az addig barátainak hitt emberek csupán érdekből álltak vele szóba, és mind faképnél hagyták őt. Harry az első évben még nagyon is távolságtartó volt az akadémián, ám rendre Dracóval osztották egy párba a gyakorlatoknál, így előbb-utóbb kénytelenek voltak szóba állni egymással. Ők lettek a legjobbak a negyedik év végére. A parancsnokuk mindvégig úgy tervezte, hogy ők egymás társai lesznek, és arra biztatta őket, hogy ismerjék meg egymást, hiszen ha az életed múlik azon, hogy a társad mit csinál, nem árt, ha tudsz a szokásairól.
A négyhetes külön kiképző tábor alatt közös szobát kaptak, és éjjel nappal együtt kellett lenniük. Ugyan Hermione nagyon sokszor próbálta megértetni Harryvel, hogy Draco megváltozott, a szemüveges férfi nem hajlott rá, hogy vele barátkozzon. Ám a kényszerű összezártság megtörte a jeget, és ők azóta is nagyon jól megvoltak.
– Egyfolytában Hermionéra gondolok – motyogta a férfi az orra alatt.
– És Ginny tud erről? – vonta fel a szemöldökét Draco.
– Nem úgy gondolok rá, te barom – vigyorgott Harry. – Holnap lesz a találkozó, és én nem tudom, mit mondjak neki, ha előttem áll.
– Azt hiszem, tanácsos lenne térdere esned, és könyörögnöd, hogy bocsásson meg neked. A biztonság kedvéért azért védd a golyóidat, sosem lehet tudni – vigyorgott.
– Gondolod, hogy bántódásuk eshet? – fintorgott Harry.
– Hermionét ismerve nem fog neked esni, de hosszadalmas kioktatásra számíthatsz, ami – ha engem kérdezel – százszorta rosszabb, mintha simán pofon vágna – felelte Draco, majd akkurátusan megtörölte a szája sarkát a szalvétájában.
Fejcsóválva végignézett a vele szemben ülő borzas hajú varázslón. Míg Draco fehér inge kifogástalanul tiszta volt és ráncmentes, a tányérjában látni lehetett a tükörképét, addig Harry ingén az étlap összes választékából volt már ételmaradék, ahogy az asztalon is.
– Rohadt gusztustalan, ahogy eszel – tolta hátra a székét Malfoy. – Mindenütt kenyérmorzsa, meg ételmaradék…
– Nem tehetek róla, gyerekkoromban sosem kaptam enni rendesen, ez rossz beidegződés, hogy kapkodva eszem.
Harry múltjáról szinte sosem beszéltek, mióta egyszer egy iszogatással töltött este után ki nem tárgyalták az egészet. Akkor Draco is elmesélte, hogy nőtt fel, és Potter alaposan meg is lepődött. Mindig azt képzelte, hogy a szőke férfit, mivel állandó pompa vette körül, sosem volt oka panaszra. Csakhogy a luxusélet nélkülözte a szülői szeretetet, és Malfoy inkább élt volna szerényebben, csak hogy érezze, hogy fontos a családjának.
– Ideje indulni, a Lovegood lány nagyon beszélni akart velünk, mielőtt kijöttünk ebédelni.
– Igen, ő is Hermionénak segít – mondta Harry. – Nagyon izgatott volt, hogy ilyen szupertitkos feladattal lett megbízva.
– Remélem, talált valami használhatót, nem pedig a minisztériumi levéltárban megbújó Tüskésfogú pergamenfaló pörgencsek*, vagy a láthatatlan Csenő-manók* ügyében akar újabb nyomozást kieszközölni.
Harry jóízűen nevetett. Ő az évek során megszokta Luna különcségét, de Dracót még mindig meg tudta lepni valamivel, amit csak ő lát, és senki más még csak nem is hallott róla. A szőke férfi döbbenetet tükröző arca, amikor először kérte fel őket, hogy tartóztassák le a Csenő-manókat, mert mindig ellopják a fontos iratokat, felért egy karácsonnyal. Malfoy nem tudta eldönteni, hogy a lány komolyan beszél vagy sem, de Luna biztosította róla, hogy a manók igenis léteznek.

SS/HG

Luna már türelmetlenül várt rájuk a levéltár bejáratánál.
– Szia, Luna, valami fontosról akartál velünk beszélni? – üdvözölte a lányt Potter.
– Ugye nem a láthatatlan lények miatt hívtál ide minket? – kérdezte Draco karba font kézzel.
– Megtaláltam, ami segíthet Hermionénak.
– Szuper, hol van? – lelkesedett fel Harry
– Hát, igazából nem találtam még meg ténylegesen, de tudom, hogy valahol megvan – mosolygott álmatagon a lány, ahogy egyik lábáról a másikra állt.
Draco elnézően mosolygott, majd megragadta Harry karját, és kicsit messzebb vezette a férfit.
– Harry, hagyjuk ezt a lányt, bolond, összevissza beszél – morogta fojtott hangon. Potter Lunára sandított, aki éppen a haját csavargatta egy fekete pennával.
– Várj, lehet, hogy tényleg talált valamit – felelte Potter.
Visszamentek a lányhoz, de Draco arcán tükröződött a nemtetszése.
– Figyelj csak, Luna, találtál valamit vagy sem?
– Hát igen is, meg nem is – válaszolta a lány, mire Draco felhorkantott. – A barátod feje körül túl sok a furmász, ezért ilyen morcos…
– Tessék? – hökkent meg Malfoy, de Harry intett, hogy nem érdekes, és inkább beszédre biztatta a lányt.
– Ma végignéztem az összes törvényt és rendeletet az oktatással kapcsolatban, de semmi olyat nem találtam benne, ami segíthetne… De képzeljétek el, egy kötet hiányzik.
– Biztosan a Csenő-manók voltak – jegyezte meg undokul a szőke férfi.
Luna egyetértően bólintott.
– Bizonyára Umbridge adta ki nekik a parancsot, mert a kötetet a zárolt részlegbe vitték, és most ott áll őrt egy férfi az ő osztályáról. Általában szabad bejárásom van oda, de most külön engedélyt kérnek.
Harry és Draco gyorsan összerakták a képet. Umbridge eltávolította az egyetlen kötetet, ami segíthetne nekik, hiszen biztosra vette, hogy a Roxfortból értesíteni fogja őket valaki. Ez nagyon is Doloresre vallott.
– Barnaby nem enged be, de én véletlenül tudom, hogy a múlt hónapban jelentkezett az auror-programba, de elutasították, mert nem felelt meg a vizsgán. A kérelmét mi is iktattuk. Esetleg ti adhatnátok neki pár tanácsot, és míg elterelitek a figyelmét, én beosonhatok…
Mindkét férfinak tátva maradt a szája a döbbenettől.
– Te ravasz vagy – nyögte csodálkozva Malfoy.
Luna kissé elpirulva pislogott.
– Készen álltok? – kérdezte, és megindult előre.
Barnabyt könnyebb volt lépre csalni, mint egy kisgyereket egy zacskó cukorkával. Luna villámgyorsan megtalálta a kötetet, és azonnal másolni kezdte. Semmi esetre sem akarta magával vinni, hiszen a hiánya árulkodó lett volna. Higgye csak azt Umbridge, hogy kifogott rajtuk, így legalább nem fog gyanakodni.

SS/HG

Hermione és Neville csalódottan álltak a kviddicspálya lelátóin. A java részükre ráfért a felújítás Az ülőpárnák elrojtosodtak, a faszerkezetnek sem kedvezett az időjárás, sok helyen korhadásnak indult. Látszott, hogy galleonok ezrei kellenének hozzá, hogy felújítsák az egész pályát. De az is lehet, hogy az egészet át kéne építeni, hogy még több embert tudjon befogadni.
Hermione tudta, hogy ki kell „használnia" a barátait, ha meg akarja valósítani a tervét, és már tudta is, hogy kik tudnának pénzt adományozni neki. A Weasley Varázsvicc nagyon jól ment…
– Így nem használhatjuk az iskolai pályát – mondta Neville, ahogy arrébb rúgott néhány követ, mikor már visszafelé tartottak a kastélyba.
– Valóban elég ramaty állapotban van, nekünk pedig az a célunk, hogy sokan megnézzék a meccset. – Hermione lelkesedése kissé lelombozódott. – Nem tudom mikor volt utoljára felújítva a kviddicspálya, de az biztos, hogy jó sok évvel ezelőtt.
– Nem tudom, te hogy állsz anyagilag, de kétlem, hogy ezt fel tudjuk újítani saját erőből.
– Nem is mi fogjuk…
– Neked már erre is van egy ötleted? – hüledezett a férfi.
– Elgondolkoztam már rajta, miközben idefelé jöttünk, bár nem számítottam rá, hogy ennyire rossz a helyzet. Igazából nem is értem Minervát hogy engedheti játszani a diákokat. – Egy-két gerenda már életveszélyes állapotban volt.
– Akárki is fekteti bele a pénzét a dologba, nem kevés aranytól kell megszabadulnia.

* A két lény csak a fantáziám szüleménye. A JKR által megírt könyvekben nem szerepelnek.