Tizenkettedik

Négy lány és két fiú; ezeknek a tanulóknak a kezébe adta Hermione a Roxfort jövőjét. Készen volt a bájitalcsoport, megvolt a létszám, már csak a felkészülés volt hátra. Neville hétfő délutánra letette a bájitalterem tanári asztalára a gyógynövényeket, amiket rendeltek. Még Piton sem talált semmi kifogásolnivalót a hozzávalók minőségében, pedig percekig vizsgálgatta őket, hogy beleköthessen valamibe.

Hermione minden erejével azon volt, hogy a diákok teljesíteni tudják majd a feladatot. A hat diák mentesült a házi dolgozatok alól, és a házi feladataikat is csökkentették, hogy megkönnyítsék számukra a felkészülést. Granger csak olyan tanulót választott, aki nem volt tagja a kviddicscsapatnak, és más szakkörnek sem, de így eléggé leszűkült a lista. Piton eleinte morgott az összeállítás miatt, hiszen csak egy mardekáros tanuló vett részt a versenyben.

– Ha jól emlékszem, az igen kedves levelében a tudomásomra hozta, hogy nem kíván részt venni a tanulók kiválasztásában – közölte a férfival. – Ez esetben sajnos már nem hiszem, hogy joga van felülbírálni a döntésemet, mert én megadtam magának az esélyt arra, hogy segítsen.
– Azt gondoltam, hogy értelmes döntést fog hozni – vágott vissza Piton. – De tévedni emberi dolog, bármily kevésszer is forduljon velem elő, hogy valami nem úgy van, ahogy azt jó előre sejtem, olybá tűnik, hogy önt alábecsültem, és most nem dicsérni akartam… – gúnyolódott a férfi.

Hermione legszívesebben visszaszólt volna Pitonnak ezért a megjegyzésért, de nem tette, mert igyekezett felülkerekedni abbéli vágyán, hogy miszlikbe aprítsa. Így inkább a fogát összeszorítva elfordult, és úgy csinált, mintha nem éppen az előbbi másodpercekben sértették volna vérig.
A diákok izgatottan álltak a három első pad mögött, Hermione kettes csoportokba osztotta őket, és felállította eléjük az üstöket. Pitonnal együtt járkáltak a padok körül, és mindenkinek kijavították a mozdulatát, ha valamit nem csinált jól. A lány türelmesen magyarázott, a bájitalmester a szokott stíluságban oktatott ki mindenkit, ám eléggé visszafogta magát. Az igazi sértéseit Grangernek tartogatta.

A lány eleinte ügyet sem vetett a férfi megjegyzéseire, amikor a szaktudását becsmérelte, vagy a hosszadalmas magyarázatát titulálta feleslegesnek. Igyekezett higgadt maradni, míg a diákok a közelükben voltak, mert eltökélte, hogy nem lesz hajlandó felidegesíteni magát, bármennyire is irritálta a férfi viselkedése.
Az első héten három bájitalt főztek meg a listáról, de még hátra volt másik hét. A diákok vegyes eredménnyel dolgoztak, de mindent összevetve Pitonéknak egyelőre nem volt okuk különösebb panaszra. A versenyen is kettes csoportban kell majd dolgozniuk, és a bírák csakis a legjobb főzetet fogják pontozni. Ez megnyugtatta a lányt, hiszen így háromszor annyi esélyük volt a győzelemre.
Piton már nem volt ennyire derűlátó, mert ő azt akarta, hogy az összes főzet tökéletes legyen, hiszen a szabályokat minden évben megváltoztatták, és nem lehetett tudni, hogy ebben az évben mit találnak ki. Sajnos csak a verseny kezdetekor ismertették az aktuális szabályokat, így nagyjából a sötétben tapogatóztak.

– Szerintem egészen jól haladunk – mondta Hermione, miközben az utolsó vágódeszkát is elmosta. – Meg vagyok elégedve a diákokkal.
– Nyilvánvalóan így gondolja – morogta a férfi az orra alatt, és bepakolta a mintákat egy dobozba.
– Esetleg nem ért velem egyet? – lépett oda hozzá a lány.
– Nem is tudom, talán megbeszélhetnénk a szobámban – húzta titokzatos mosolyra a száját Piton.
– Felejtse el, inkább nem akarom tudni a véleményét – közölte Hermione, és elindult az ajtó felé.

A harmadik hétre kiderült, hogy a kezdeti gyors ütemben való haladás csak addig tartott, míg el nem érkeztek a nehezebb főzetekig. Egy héten át minden délután estébe nyúlóan főzették a bájitalokat a diákokkal, de az ötös számú főzet kifogott rajtuk. Piton és Hermione között már tapintható volt az egyre nagyobb feszültség.
Hermione a péntek esti gyakorlás végén elküldte a diákokat vacsorázni. Úgy gondolta, hogy már több mint elég időt töltöttek a fullasztóan meleg főzetek társaságában, ezért szombaton csak ebéd után rendelte őket vissza. A bájitalmester a raktárban pakolta vissza a polcokra az aznap már nem használatos hozzávalókat, mikor meghallotta a boszorkány utasításait. Megvárta, míg a tanulók elhagyják a termet, majd kilépett, és odasétált a lány mellé, aki a kő mosdónál szorgoskodott.

– Nem hiszem, hogy ennyire engedékenynek kéne lennünk, miután még mindig nem tudják tisztességesen elkészíteni az ötös számú főzetet – dohogta karba font kézzel.
– Ha korán reggel látnak neki a munkának, akkor talán eredményesebbek lesznek? – kérdezte Hermione anélkül, hogy ránézett volna a férfire.
– Lehet, hogy meglepi, de minél tovább próbálkoznak, annál több esély van rá, hogy sikerül! – élcelődött Piton. – Ha nekiáll pátyolgatni őket, akkor nem fogunk haladni.
– Fáradtak voltak, már három hete itt vannak minden délután, az előző két hétvégén pedig már reggel is iderendeltük őket – mondta a lány higgadtan.
– Nem érdekel, hogy ki mennyire fáradt, még csak az elején vagyunk az egésznek, ha nem bírják a tempót, akkor már most fel is adhatjuk! – Piton odatámaszkodott a mosogató szélére, szándékosan elállva a lány útját, kényszerítve ezzel, hogy ránézzen végre. – Szóljon, ha inkább mégsem akar részt venni a versenyen, mert akkor én sem fogom magukra pazarolni az értékes időmet!
– Én is fáradt vagyok, nem bánnám, ha legalább holnap kialudhatnám magam végre – szólalt meg a lány, és óvatosan odatette a vizes üstöt a férfi mellé.

A keze hozzáért Piton karjához. A férfi még nem tűrte vissza az inge ujját, amit akkor hajtott fel, amikor nekiálltak a munkának. Hermionét már az is meglehetősen zavarta, hogy a bájitalmester a megszokottól eltérően nem a nyakig begombolt zakójában, és a mindig utána lobogó talárjában tartotta a felkészítést, hanem egy sokkal egyszerűbb és rövidebb fekete munkakabátban, ami alatt csak az ingét viselte. De a mai napon még a munkakabátot is levette, és ráterítette a szék támlájára, így Hermione alaposan megszemlélhette a bájitalmester testfelépítését végre.

– Ezek szerint maga nem bírja a tempót? –kérdezte a férfi gúnyosan. – Ne a diákokra fogja a dolgot.
– Talán elkerülte a figyelmét, hogy a felkészítés mellett ugyanúgy megtartom az óráimat, mint eddig, és a versenyen résztvevő diákok kivételével mindenkinek adok házi dolgozati témát, amit ki kell javítanom – magyarázkodott Hermione. – Higgye el, hogy bírom a tempót, csak szeretném magam kicsit utolérni.
– Megnyugtatásul közlöm önnel, hogy nincs baja a memóriámnak. Tudom, hogy megtartja az óráit, de nem csak maga tanít az iskolában. Én is megtartom a tanóráimat, mégsem hall engem nyavalyogni. – Piton unottan nézett a lányra.
– Folyamatosan ki fog oktatni, míg tart a felkészülés? – tudakolta Granger karba font kézzel.
– Mégis mire számított, hogy valahonnan előkerül az elveszettnek hitt bűbájos modorom? – kérdezett vissza a bájitalmester szarkasztikusan. – Tudta, hogy mit vállalt, nemde bár?
– Csak szerettem volna azt hinni egy percre, hogy kicsit több profizmussal fogjuk csinálni ezt az egészet – morogta a lány az orra alatt.
– Több profizmussal? – vonta fel a szemöldökét Piton. – Égek a vágytól, hogy kifejtse, mit is ért ez alatt pontosan.

Hermione nem akart belemenni egy vitába, inkább ráhagyta a dolgot a férfira, és nem szólt egy szót sem. Nem volt hajlandó megadni neki az örömet, hogy láthassa, milyen könnyedén felhúzza magát, ha a férfi így rátámad. Ameddig csak tudja, meg fogja játszani, hogy ő bizony halálosan nyugodt, mondjon bármit is Piton. De az álcája hamarabb darabjaira hullott, mint várta…

SS/HG

– Hova tűnt a fekete nadálytő*? – fordult kérdőn a diákok felé Hermione. – Ma a sebforrasztó főzetet kell elkészítenünk, és tudom, hogy Longbottom professzor lehozta a terembe tegnap. Ebben a kosárban volt – mutatott az asztalon árválkodó üres kosárra.
A tanulók csak a vállukat vonogatták. Alig tíz perce érkeztek meg a különórára, és ez idáig még csak odáig jutottak, hogy felállították az üstöket, maguk elé vették a receptet, és elkezdték odahordani a hozzávalókat, de a fekete nadálytőhöz senki nem nyúlt egy ujjal sem.

Piton aznap késett a felkészítő óráról, de mint mindig, most sem árulta el Hermionénak, hogy merre járt. Lendületesen bevágta maga mögött az ajtót, majd szokásához híven ráförmedt a diákokra, hogy lássanak hozzá a munkához.

– Nem tudják megcsinálni a főzetet, mert hiányzik az egyik hozzávaló – közölte Hermione, még mindig értetlenül meredve az üres kosárra.
Piton megvetően felhorkantott, majd teátrális mozdulatokkal körberajzolta a levegőben a raktár bejáratát.
– Ha hiszi, ha nem, de az ott egy raktár, és azért hívják így, mert ott szoktuk elraktározni a hozzávalókat… – oktatta ki a lányt. – Egyébként tegnap este már felaprítottam, és beletettem sós páclébe, hogy jobban kifejtse a hatását. Megjegyzem, ez a maga feladata lett volna, mint hozzáértő bájitaltan professzor...
– Örül, hogy lejárathat a diákok előtt? – kérdezte fojtott hangon a lány.
– Nincs szüksége a segítségemre, saját magát is le tudja járatni! – felelte a férfi kihívóan.

Hermione morgott valamit az orra alatt, ami kísértetiesen hasonlított a „szemét gazember"-re, de a bájitalmester nem foglalkozott vele. Már jó ideje nem tudta, hogyan is kéne kezelni a lányt. Mindannak ellenére, amit régebben gondolt róla, Hermione rendre bebizonyította neki, hogy nincs igaza. Azt hitte, a lány nem ért a bájitalfőzéshez olyan magas szinten, de ebben is tévedett. Nagyon hasznos tanácsokkal látta el a diákokat, és ő csak azért kötött bele mindenbe, mert nem bírta elviselni, hogy a lány ennyire jó. Hermione intelligens nő és kár volt tagadnia, hogy igazán csinos lett. Néha már azon kapta magát, hogy ha nem Grangerről lenne szó, akkor még kedvelné is a lányt. Ez pedig meglehetősen zavarta.

SS/HG

Az elkövetkező délutánok alkalmával még mindig az első feladatlap bájitalaival bajlódtak a diákok, és Piton ezt már nem tudta szó nélkül tűrni. Olyan sértéseket vágott a diákok fejéhez, amitől nem egy tanuló sírva menekült volna ki a tanteremből. Az egyik hollóhátas lánynál el is tört a mécses, és a bájitalmester ettől csak még dühösebb lett. Hermione nem tudta tétlenül nézni a férfi értelmetlen viselkedését. Piton csak nagyon ritkán kiabált, de most bőven adott belőle ízelítőt, hogy milyen is az, amikor ő végleg elveszíti a türelmét.

– Gondolja, hogy el fog érni azzal valamit, ha így kiabál velük? – kérdezte a lány túlharsogva a férfit, aki éppen a mardekáros fiút oktatta ki, egy rakás büntetőmunkával fenyegetőzve.
Piton megpördült a sarkán, és villámló tekintettel indult el a lány felé.
– Ha annyira tudja, hogy kell bánni a diákokkal, akkor talán tartson végre bemutatót a híres képességeiből! – sziszegte Hermione arcába. – Amint látja, nem boldogulnak a feladattal, és nem igazán értem, hogy tudja ezt ilyen könnyedén venni. Mintha lenne valami tétje is annak a versenynek, nem csak úgy szórakozásból neveztünk be!
Hermione figyelmeztetően pillantott a férfire.
– Nem mondtam, hogy könnyedén veszem – szállt vele vitába. – De nem fogok velük kiabálni, csak mert nem tudom más módon levezetni az indulataimat.
– Szóval maga szerint inkább karba font kézzel kéne tovább szemlélnem, hogy teszik tönkre az üstjeiket? – kérdezett vissza a férfi kihívóan.

Szó szót követett, és a vita egyre jobban elmérgesedett. Piton felmarkolt egy adag békaepét, és mérgében a falhoz vágta. A gyerekek rémülten hátráltak az asztaltól. A hollóhátas lány egyszeriben hátraarcot vágott, és kirohant a teremből, hogy megkeresse az igazgatónőt. Hermione esztelen baromnak titulálta Pitont, aki erre megragadta a lány karját, és artikulátlanul kiabálni kezdett vele. A lány megpróbálta kiszabadítani a karját, de a férfi egyre erősebben szorította, végül Granger kétségbeesésében a férfihoz vágott egy adag ürüszemet.

Piton hirtelen elengedte Hermionét, és olyan sötét tekintettel meredt rá, hogy a lány ereiben megfagyott a vér.
– Hogy merészelte hozzám vágni az ürüszemet? Egyáltalán honnan vette a bátorságot, hogy bármit is felém hajítson? – A hangja fenyegető volt, és Hermione ijedten habogni kezdett.
– Én csak… csak... – Azt sem tudta, mit mondhatna.
– Maga csak egy ostoba liba, aki azt hiszi, hogy ért a bájitalkészítéshez!
Hermione szemébe könnyek szöktek, és felmarkolt egy újabb hozzávalót, és ezúttal már valóban akarattal vágta a férfi képébe.

Mire McGalagony megérkezett a hollóhátas lány kíséretében, a terem leginkább egy bájital baleset helyszínéhez hasonlított. A tanulók a terem egyik végébe hátráltak, és halálra vált arccal figyelték a két tanárt.

– Merlin szent szakállára, maguk meg mit művelnek? – hűlt el Minerva, ahogy körbehordozta tekintetét a termen. – Magyarázatot várok, most azonnal!
Piton merev arccal bámult a nőre, Hermione pedig zavarában lesütötte a szemét. Az igazgatónő felszólította a diákokat, hogy hagyják el a termet. Nem kellett őket kétszer kérni.
– Megátalkodott idióták! – morogta McGalagony, ahogy a törött üvegszilánkokat átlépve haladt a tanári emelvény felé. – Tökkelütöttek!
– Mi csak…
– Hallgasson el, Miss Granger! – csattant a nő hangja a levegőben, akár egy ostor. – Nem hiszem el, hogy ennyire amatőr módon viselkednek. Nagyot csalódtam magukban!
– Le vagyok törve – mondta Piton a szívéhez kapva.
– Most nincs hozzá türelmem, hogy elviseljem a szarkazmusodat – jegyezte meg ridegen a nő. – Én meg akarom menteni az iskolát, és ha ezzel egyedül én vagyok így a teremben, akkor ideje lenne, ha végre mondanának valamit.
– Természetesen én is meg szeretném menteni az iskolát – szólalt meg Hermione pironkodva.
– Na, és te, Perselus? – fordult a férfi felé az igazgatónő.
Piton gondolkozott pár pillanatig, majd mélyet sóhajtva bólintott.
– Akkor azt ajánlom, hogy szedjék össze magukat, és végezzék a feladatukat! Nem tűröm el, hogy ránk robbantsák az iskola falait!
– Igenis! – felelte Hermione. – Sajnáljuk…
– Van is mit! – vágta rá Minerva. – Ez volt az utolsó figyelmeztetésem! – Megfordult, és elindult a terem ajtaja felé. – Takarítsanak fel!

Piton megvárta, míg az idős boszorkány távozik, majd egy másik ajtón ő is kisétált a teremből, magára hagyva Hermionét.

SS/HG

Már csak egy hét volt hátra a téli szünetig, és Hermione amikor csak tehette, Neville-el együtt kisétált a kviddicspályára, hogy megnézze, hogy halad a munka. McGalagony professzor roppant mód elégedett volt, Mr. Carpenter, akit felfogadott, valóságos csodát művelt. A padsorok a helyükre kerültek, a fű szebben zöldellt, mint előtte bármikor, az új, csillogó karikás oszlopok egyik felét már felállították. A díszpáholy lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Legalább ezzel nem volt gondja, bár a kviddicscsapatok kapitányai állandóan a nyakára jártak, mert nem volt ínyükre, hogy nem tarthatnak edzést a pályán a munkálatok miatt. Minerva türelemre intette őket, és megígérte, hogy amint készen lesz a pálya, és a diákok visszatérnek a karácsonyi szünetről, azonnal megkapják az engedélyt az edzésekre.
De ott volt egy másik probléma, amivel nem tudott mit kezdeni. Történetesen még mindig meglehetősen neheztelt Grangerre és Pitonra. Már azon gondolkozott, hogy szétválasztja őket, és csak Pitonra bízza a felkészítést, de tudta, hogy ez meglehetősen igazságtalan lenne Hermionéval szemben, mert az egész verseny az ő ötlete volt. De tudomásul kellett vennie, hogy ők egyszerűen nem tudnak együtt dolgozni.

– Megszerezted az engedélyt, az igazgatónőtől? – kérdezte Longbottom, ahogy visszafelé sétáltak a csúszós ösvényen. Nem akart odamenni, mikor Hermione McGalagonnyal beszélt, mert az idős boszorkány nem tűnt túl vidámnak.
– Igen, szombat délelőtt kiviszem magammal a gyerekeket, és szétosztjuk a szórólapokat – felelte Hermione belekarolva a férfiba.
– Már nem dühös rád? – tudakolta somolyogva Neville. Tudta, mi történt a bájitaltan teremben. A maga részéről teljesen megértette a lány reakcióját, és örült volna, ha egy teli üstöt is a férfi fejére borít.
– Azt mondta, hogy elmehetek, de nem volt túl kedves velem – vallotta be a lány.
– Akkor az úgy jó neked, ha én itt maradok, és felügyelem a bagolypostázást? – Neville nem akarta bevallani, de semmi esetre sem akart az Abszol úton bohóckodni. Jó ötletnek tartotta a szórólap osztogatást, és az iskolai újság szerkesztői nagyon figyelemfelkeltő rajzokat csináltak, de valahogy furcsának tartotta, hogy azért kell lobbizniuk, hogy ne zárassák be az iskolát. Azt hitte, a Roxfort soha nem szűnik meg. Másrészről pedig nem akart összefutni Umbridge-dzsel. Tudta, hogy nem valami lovagias magára hagyni a barátját, de nem tehetett róla, irtózott attól a békaképű perszónától.
– Nem gond, egyedül is elboldogulok, és persze Hagrid is jön segíteni – mondta halványan mosolyogva a lány.
– Nem félsz, hogy Umbridge rátok ront? – torpant meg az ajtó előtt. – Valószínű, hogy már tud a dologról.
– Lesz, ami lesz – vonta meg a vállát a lány.

A diákok mindig nagyon várják a karácsonyi szünetet, hazamehetnek a családjukhoz, találkozhatnak a rokonokkal. De ebben az évben a többség csak nagy elégedetlenségek közepette vette tudomásul, hogy haza kell mennie, mert az igazgatónő nem engedélyezte a részvételt a kviddicsdöntőn, csak azoknak a tanulóknak, akik részt vesznek a tanulmányi versenyen.

Hermione nyakába vette Londont a hat diákkal, akik az átváltoztatástan csoportban indultak, és Hagriddal kiegészülve órákon át osztogatták a szórólapokat az útjukba kerülő varázslóknak és boszorkányoknak az Abszol úton. A lány hiába állította Neville-nek, hogy nem tart Umbridge-től, igazából egész idő alatt azért fohászkodott, hogy nehogy megjelenjen a boszorkány.
Óriási mázlija volt, hogy éppen, amikor indultak, elkerülték Dolorest, aki sajnálatos módon későn értesült a dologról. Dühében letépkedte a plakátok nagy részét a falakról, de a szórólapokat már nem volt mersze kivenni az emberek kezéből. Így is bolondot csinált magából…

A diákok nem nagy örömmel vettek részt az újabb különórán. A bájitalmester meglehetősen morózus hangulatban volt, főleg miután fél óra elteltével tudatosult benne, hogy Granger nem csak egyszerűen késik, hanem egyáltalán nem fog jönni.
A feje lüktetett, úgy érezte, menten kettéhasad. A tanulók igyekeztek rendesen dolgozni, és bár végeztek az első évi anyaggal, Piton úgy érezte, semmi értelme folytatni. Az elkövetkező három hónapban még további négyévi verseny főzeteit kell elkészíteniük.
Jóformán már majdnem „ostorral" csapkodta a tanulókat, hogy haladni tudjanak aznap. Az egyik lány rendre elhibázta a lépéseket, a mardekáros fiú pedig olyan szerencsétlenül szórta bele az üstbe a hozzávalókat, hogy az egész felrobbant. Piton mérgében szitkozódni kezdett, és olyan bőséges volt a szókincse, hogy a tanulók a felét nem is ismerték annak, amit a fejükhöz vágott. Egyikük sem mert megszólalni vagy feleselni vele, de még csak megmozdulni sem. A múltkori eset óta leginkább azt kívánták, bárcsak levegővé tudnának válni. Futva menekültek ki a teremből, mikor a bájitalmester végre megkegyelmezett nekik, és elküldte őket vacsorázni.

Hermione gyanútlanul indult el a pince felé, hogy megnézze, hogy haladnak nélküle, de még éppen hogy csak bekanyarodott a teremhez vezető folyosóra, mikor beleütközött a diákokba, akik Piton haragja elől menekültek. Nem sok jóra számítva benyitott a terembe, és megpillantotta a férfit, aki a tanári asztalra támaszkodva, lehajtott fejjel állt.

– Hol a jó francban volt? – rivallt rá köszönés helyett, mikor a lány megszólította. – Egész délután itt rostokoltam a hat idiótával, akiket kiválasztott, és abban a kegyben volt részem, hogy végigasszisztálhattam a szerencsétlenkedésüket! Tudtommal mindketten részt veszünk a felkészítésben. Vagy esetleg megbeszélte Minervával, hogy ez mostantól csak az én reszortom?
– A szórólapokat osztottam szét – felelte a lány halkan. – Akartam szólni, de már késésben voltunk. Azt hittem, az igazgatónő majd értesíti.
– Amint látja, Minerva elmulasztotta közölni velem ezt a kis apróságot!

Pitont egyáltalán nem elégített ki a lány magyarázata arról, hogy miért nem volt ma jelen a teremben. A maga részéről a háta közepére sem kívánta a versenyt, és egyáltalán nem tartotta fontosnak azt az átkozott kviddicsdöntőt sem.

– Remélem, hogy jól szórakozott, mert mostantól nem vagyok hajlandó segíteni magának! – Hermione elsápadt.
– De McGalagony professzor azt mondta…
– Tudom, mit mondott! – vágott a szavába Perselus, és rácsapott az asztalra. – De mindketten jól tudták, hogy csak addig vagyok hajlandó részt venni ebben az őrültségben, amíg úgy gondolom, hogy van értelme erre fecsérelni a drága időmet. A mai napon bebizonyosodott számomra, hogy minden igyekezet ellenére veszíteni fogunk, tehát kiszálltam, nem csinálom tovább!
– Ezt nem teheti, szólni fogok…
– Kinek? – szakította félbe Piton újfent a lány mondatát. – Elszalad az anyjához, és elpanaszolja neki, micsoda egy gazember vagyok?
Hermione arca elvörösödött a dühtől.
– Ne merészeljen az anyámról beszélni! – sziszegte indulatosan. – Soha többé ne említse meg a szüleimet!
– Különben mi lesz? – kérdezte Perselus kihívón. – Azt ne higgye, hogy megijedek magától. A szülei okosabbnak is nevelhették volna.
– Hallgasson! – kiáltotta a lány.
– Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – A bájitalmestert nem érdekelte mennyire messzire ment. Tudta, hogy valóban nincs joga belevonni a vitájukba a lány szüleit, hiszen egyáltalán nem volt semmi közük ahhoz, ami miatt feldühítette magát. – Az elkényeztetett kislány szaladna anyucihoz, nemde?

Ez volt az utolsó csepp a lánynál. Senki nem említette a szüleit, és ennek megvolt az oka. Piton olyan gúnyosan mosolygott rá, elégedett volt magával. Hermione végig sem gondolta, hogy mit tesz.

– Az anyja… – A férfi már nem tudta befejezni a mondatot, mert a lány lekevert neki egy csattanós pofont, majd kiviharzott a teremből, és a folyosón futásnak eredt, hogy Piton ne tudja utolérni, ha esetleg megpróbálna utána menni.

SS/HG

A lány alig látott a könnyeitől, mire elérte a lakosztályát. Még soha életében nem volt ennyire dühös senkire sem. Hosszú évek minden keserűségét és fájdalmát belesűrítette abba a pofonba. Legszívesebben nem is állt volna meg, jól beolvasott volna a férfinak, amiért hét éven át semmibe vette, többször megszégyenítette, végignézte, ahogy bolondot csinált magából a vonaton, galád módon zsarolta a saját titkaival, és végül felemlegette a szüleit.
De egy fél óra múlva már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy kezet emelt Pitonra, sőt ahogy peregtek a percek, egyre jobban kétségbeesett, ahogy rájött, milyen következményekkel járhat mindez.

Idegesen térdelt le a kandalló elé, és beleszórta a Hop-port, majd szólította McGalagony professzor irodáját. Az igazgatónő még az utolsó borítékokat címezte, amiket a holnapi nap folyamán szándékozott szétküldeni. Különleges meghívók voltak, többek között a mágiaügyi miniszternek címezve.

– Miss Granger, tehetek önért valamit? – kérdezte Minerva csak egy pillanatra fordulva oda a kandallóhoz, majd figyelmét újfent a címzésnek szentelte. – Azt hittem, már mindent megbeszéltünk egy fél órával ezelőtt, amikor közölte, hogy minden szórólapot elosztogatott.
– Igen – nyelt nagyot a lány. Jóságos Merlin, hogy mondja el? – Szóval az a helyzet, hogy lementem a bájitaltan terembe, hogy megnézzem, hogy halad Piton professzor a gyerekekkel, de útközben belefutottam a diákokba… Szó szerint.
– Értem – bólogatott Minerva, még mindig az asztala fölé görnyedve.
– Nos, Piton professzor nem volt túl jó hangulatban, mikor találkoztunk, ezért is küldte el a diákokat, és mi vitatkozni kezdtünk, aztán… Tettem valami rosszat – hadarta el a végét egy levegővel a lány.
Az idős boszorkány kezében megállt a penna, majd döbbent arccal nézett a lányra.
– Mennyire rosszat? – kérdezte rekedten, a legrosszabbtól tartva.
– A vita hevében felképeltem Pitont – temette az arcát a kezébe.
– Azt hittem, a múltkor világosan beszéltem! – morogta az igazgatónő. – Nem tudnák végre elásni a csatabárdot? Tűrhetetlen, amit maguk művelnek!
– Én próbáltam lehiggadni, de Piton nem hajlandó visszafogni magát, és addig provokált, míg megütöttem. Rémesen sajnálom, nagyon szégyellem magam. Még soha senkit nem ütöttem meg. Na, jó, Dracót egyszer igen, de ő megérdemelte, és…
– Hermione! – Most először fordult elő, hogy a nő a keresztnevén szólította a lányt. – Ami a pofont illeti… Mint magánember, el vagyok ragadtatva. Mint felelősségteljes igazgatónő, teljesen fel vagyok háborodva… Szóval szép munka volt, és szégyellje magát!
– Micsoda? – ráncolta a homlokát a lány összezavarodva.
– Sejtésem szerint azt szeretné, hogy simítsam el az ügyet. – Minerva megrovóan Dumbledore portréja felé pillantott, aki alig tudta elfojtani a kuncogását.
– Nem értem magamat, soha nem szoktam így viselkedni, nagy rajtam a nyomás, de akkor sem volt jogom megütni Piton professzort…
– Majd tolmácsolom neki a bocsánatkérését.

Miután a lány eltűnt a kandallóból, az idős boszorkány rendelt magának egy csésze teát, és ráérősen kortyolgatni kezdte. Nem igazán sietett Perselushoz, mert tudta, hogy jelenleg valószínűleg bárkit megátkozna, aki csak a közelébe merészel menni.
– Miért kell nekem mindig ezt a kettőt felügyelnem? – sóhajtott fáradtan.
– Az élet apró örömei? – vigyorgott Dumbledore.
– Ne csinálj ebből viccet, Albus, mert ez már egyáltalán nem tartozik bele abba a kategóriába, amin nevetni lehet – feddte meg a nő.
– Annyi bizonyos, hogy Perselus és Hermione között alakul valami, azért nem bírnak egymással.
– Való igaz, alakul valami, és a végén az egyik meg fogja ölni a másikat!

SS/HG

Piton úgy vágta be az ajtót Minerva mögött, hogy félő volt, kiszakad a helyéről. A boszorkány kaján mosollyal a szája szélén méregette az előtte álló férfit, aki dölyfösen felszegte az állát, és karba fonta a kezeit.
A nő körbenézett a szobában, hátha Piton már levezette a dühét néhány széken vagy párnán, de minden rendezett volt, és makulátlanul tiszta.
– Mit akarsz? – förmedt rá a bájitalmester türelmetlenül.
– Csinos – jegyezte meg Minerva, Hermione kezének egyre halványodó lenyomatára mutatva.
– Ugye tudod, hogy ezt nem hagyom annyiban? – sziszegte a férfi. – Most azonnal döntened kell, ő vagy én, de egyikünknek mennie kell!
– Tudod, Perselus, azt hiszem, megvilágosodtam. Az év elején azért akartál megszabadulni Miss Grangertől, mert valamilyen furcsa, előttem ez idáig ismeretlen okból kifolyólag nem kedvelted. Most viszont határozottan az a benyomásom támadt, hogy azért akarod eltávolítani innen, mert megkedvelted – gúnyolódott a nő jóízűen mosolyogva.
– Befejezted? – kérdezte Piton, ridegen végigmérve az igazgatónőt.
Minerva bólintott.
– Jó, akkor várom a válaszodat! Hogy döntesz?
– Nem fogok dönteni, te is tudod, én is tudom, hogy mindkettőtökre szükségem van – tárta szét a karját a nő. – Meglehet, hogy nem megy zökkenőmentesen köztetek az együttműködés, de ez nem csak Miss Granger hibája.
A bájitalmester teljesen figyelmen kívül hagyta azt a részt, ahol Minerva a védelmébe vette a lányt.
– Megkönnyítem a döntésed, én megyek el! – közölte Piton, majd besétált a dolgozószobájába, elővett egy pergament és egy pennát. Minerva érdeklődve követte a férfit. – A mai napra címezzem a felmondásomat?
– Perselus, fáradt vagyok a játszadozáshoz. Eleget zsaroltuk, fenyegettük egymást ahhoz, hogy rád hagyjam a dolgot. Ha menni akarsz, menj, nem tartalak vissza. Én itt maradok a süllyedő hajón, mert valakinek ezt is kell csinálnia.
Perselus gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Zsarolást és fenyegetést említettél, kihagytad a manipulációt…
– Jól van! – tartotta fel a kezét Minerva védekezőn, majd kihúzta a lapot a férfi keze alól. Egy már előre megírt pergamen volt, ahonnan már csak az aláírás és a dátumozás hiányzott. – Amúgy egészen remek kis blöff volt.
– Tudod, hogy ezúttal komolyan beszélek – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Ha kívánod, a verseny végéig maradok, de nem dolgozom együtt Grangerrel!
– Ám legyen – bólintott a nő.

Minerva a korát meghazudtolva rohant vissza az irodájába, majd szélsebesen írt egy üzenetet, és azonnal elküldte a lánynak. Lehet, hogy Piton előtt megjátszotta a nemtörődömöt, de igazából nagyon is aggasztotta a lehetőség, hogy a bájitalmester elhagyja az iskolát.

Neville elkerekedett szemmel, teljesen ledöbbenve hallgatta Hermione beszámolóját a bájitaltan teremben történtekről. Soha nem gondolta volna, hogy megéli azt a napot, amikor valaki fizikailag neki mer támadni a rettegett pince rémnek. Diákkorában sokat ábrándozott arról, hogy jól belerúg a férfi hátsó felébe, amiért állandó céltáblájává vált a sértéseinek a tanórákon, de persze soha nem tette meg. Mindig is azt gondolta, hogy Harry lesz az, akinél végül elszakad a cérna, és megátkozza a férfit, vagy legalább hozzávágja az üstjét.

– Én nem is tudom, mit mondjak – szólalt meg Neville hosszas hallgatás után. – Az biztos, hogy ezt a napot soha nem felejtjük el.
– Nyilvánvalóan, mert ez lesz az utolsó nap az életemben, amit tanárként töltök – felelte Hermione letörten. – Hogy lehettem ennyire ostoba?
– Én megértem, miért ütötted meg – karolta át Longbottom a lány vállát vigasztalóan. – Bár az is igaz, hogy nem tudhatta, hogy a szüleid… – A férfi hirtelen elhallgatott.
– Akkor is ezt mondta volna, ha tudja! – közölte Hermione ingerülten. – De nekem kellett volna az okosabbnak lennem, nem lett volna szabad felvennem a sértéseit. A fizikai erőszak soha nem lehet megoldás! – korholta meg saját magát.
– Azért vegyük figyelembe, hogy megvolt az okod rá…
– Nem volt meg! – morogta a lány. – Soha nincs okod megütni valakit egy ilyen vita során, sőt vitázni sem lenne szabad.

Neville valami nagyon bölcset akart mondani, de momentán semmi jó nem jutott eszébe. Valóban kényes helyzet volt. A kandalló lángjai felcsaptak, és mindketten ijedten kapták oda a fejüket. Az igazgatónő üzenete egyenesen a lány ölébe röppent.

– Remek, egy papírfecniről tudom meg, hogy ki vagyok rúgva. – Hermione kelletlenül bontotta ki az összetekert pergamen darabot.

Perselus fel akar mondani. Hozza helyre a dolgot, azonnal!

SS/HG

Másfél órával később Hermione úton volt a kis sziget felé, ahol a férfi háza állt. Összeszedte minden bátorságát, hogy lemerészkedjen a pincébe, és bocsánatot kérjen a férfitől. Több percen át türelmesen kopogtatott, de senki nem nyitott neki ajtót. Megint átkozta a saját eszét, amiért nem vitte magával a térképet, de ezúttal nem volt mit tennie, vissza kellett mennie a saját szobájába, hogy leellenőrizze, a bájitalmester a Roxfortban van-e egyáltalán. Természetesen Perselus nem volt az iskolában, így egy kínos látogatást kellett tennie az igazgatónőnél, hogy megvallja neki, sajnálatosan nem tudja kiengesztelni a férfit, mivel házon kívül van.

Amilyen higgadtnak tetette magát Minerva, mikor a férfival beszélt, most legalább annyira feldúlt volt. Eléggé nyersen közölte a lánnyal, hogy a férfi alig egy fél órája járt nála, és közölte, hogy a hétvégét a saját otthonában tölti, amíg végiggondolja, hogy mit is akar.

Így aztán Hermione nekivágott az útnak, hogy megtalálja Piton titokzatos házát. A decemberi időjárás csípős szelet hozott magával. Még nem esett a hó, de az eső szinte szüntelenül szakadt az égből, alaposan eláztatva a lányt. A sziget, amin Piton háza állt, eléggé messze volt a parttól, és csak két óránként járt át a komp. A lány szerencsére elkapta az éppen induló hajót, de nem számított rá, hogy a vihar ennyire felerősödik a tengeren. Dacára a hajó súlyának, bizony sokszor megdobták a hullámok a kompot, és a kapitány közölte az utasokkal, hogy ha nem csillapodik a szél, akkor nem biztos, hogy vissza fog indulni a szigetről. Ez nem volt túl kecsegtető kilátás, tekintve, hogy Hermione nem tervezett hosszasan Piton otthonában tartózkodni, csak annyi ideig akart ott lenni, ameddig muszáj volt.

A férfi kinézett a nappali ablakán; úgy tűnt, még az időjárás is az ő hangulatához igazodott. El sem tudta hinni, hogy Minerva nem volt hajlandó állást foglalni a vitájukban, miután nem sokkal előtte utasította őket, hogy próbáljanak meg rendesen együttműködni.

Hermione a tengeribetegséggel küzdve szállt le a kompról. Már az sem érdekelte, hogy az eső szakadatlanul ömlött az égből, de végre szilárd talajt érzett a lába alatt. A repüléshez már a hajókázást is hozzávette, amit szívből utált. Átkozta a férfit, amiért egy olyan szigetre költözött, ahova nem lehet odahoppanálni.

A szigeten elég sok ház volt, és fogalma sem volt, hogy melyikben lakhat Piton. Megkérdezett egy nőt, aki rakoncátlan gyerekét próbálta leimádkozni a kompról, de nem igazán hitte, hogy segíteni tud. Meglepetésére azonban, a nő útba tudta igazítani, de közölte vele, hogy az illető, akit keres, nem igazán társasági ember.
– Ez valamiért nem lep meg – motyogta a lány az orra alatt, majd összébb fogta magán a kabátját, és útnak indult.

Hermione a sziget legvégében álló ház előtt állt. Az egyetlen épület volt, aminek nem volt szomszédja, a hozzá legközelebb eső ház legalább tíz percre volt gyalog. Már teljesen átfázott, a kabátja jéghideg volt, és a víztől megnehezedve egyre jobban húzta a vállát. Az eső ugyan elállt addigra, mire odaért a házhoz, de a baljós felhők nem tűntek el az égről, újabb zivatarral fenyegetve az utcán mászkálókat. A szél dühösen cibálta a nyakába tekert sálát, folyamatosan az arcába csapva végét.

Kinyitotta az alacsony kovácsoltvas kertkaput, végighaladt a kövekkel kirakott ösvényen, és fellépett a három lépcsőfokon. Remegett a keze, mikor kihúzta jéggé dermedt öklét a zsebéből.
– Valószínűleg ki sem fogja nyitni – dünnyögte az orra alatt. Nehéz volt eldönteni, melyik a rosszabb, ha Piton ajtót nyit, vagy az, ha nem…

Perselus éppen a bájital szemlét lapozgatta egy csésze forró teát szürcsölgetve, mikor meghallotta a kopogtatást. Elképzelése sem volt róla, hogy ki lehet az, mert Minerván kívül szinte senki nem tudta, hogy itt lakik, és abban egészen bizonyos volt, hogy a nő nem jött utána.
Elhúzta a függönyt az ajtó melletti ablaknál, és megpillantotta Grangert, aki ott toporgott az ajtóban, és leginkább egy ázott verébre hajazott. Eljátszott egy pillanatra a gondolattal, hogy egyszerűen nem nyit ajtót, de végül meggondolta magát. Nem volt alkalma a lány tudomására hozni a véleményét, miután felképelte, és ez meglehetősen sértette a büszkeségét, de most itt volt az alaklom.

– Mit akar tőlem? – rivallt rá a lányra, miután lendületesen feltárta a ház ajtaját.
– Én csak… – Hermione nem is tudta, mit mondjon. Útközben jól begyakorolta a szövegét, de most hirtelen minden gondolat kiröpült a fejéből. – Bemehetek? Rettenetesen hideg van idekint.
– Az nem az én gondom, öltözött volna fel melegebben – felelte Piton ridegen. – Még egyszer megkérdezem, mit akar?
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek! – morogta Hermione ingerülten, összeszorított fogakkal. – Rögtön elő is adnám magának, ha végre méltóztatna beengedni, mert abban biztos lehet, hogy semmit nem fogok mondani itt, a küszöbön ácsorogva.
Piton kicsit behajtotta az ajtót, majd meggondolta magát.
– Jöjjön, de siessen, mert kimegy a meleg!

Hermione villámgyorsan besurrant az előszobába, és jólesően felsóhajtott, hogy szinte rögtön körülölelte a meleg. A férfit követve belépett a nappaliba, ahol a férfi megcélozta a díványt, ahol eddig ült, és kérdőn nézett a lányra.
Piton háza barokk bútorokkal volt tele, és meglehetősen otthonosnak tűnt, egészen hívogató volt a látvány, ami igazán furcsa volt tekintve, hogy a férfi mennyire nem vendégszerető típus. A lányt meglepte, hogy a tapéta halványsárga színben pompázott, nem pedig méregzölden, ahogy egy jó mardekároshoz illik, de lassan már megtanulta, hogy képtelenség igazán kiismerni a bájitalmestert. Piton követte a lány pillantását, majd megköszörülte a torkát, hogy magára vonja Hermione figyelmét.

– Szóval miért is jött ide? – vonta fel a szemöldökét. – Jut eszembe, majd meg kell „köszönnöm" Minervának, hogy volt olyan kedves, és elárulta magának, hogy hol lakom.
Hermione esetlenül álldogált a szoba közepén. A férfi megelégelte a szerencsétlenkedését, és türelmetlenül utasította, hogy üljön le végre.
– Bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért – kezdett bele Hermione. – Nem kellett volna annyira elragadtatnom magam, nincs mentségem arra, amit tettem, mégis arra kérem, hogy nézze el nekem, hogy felpofoztam… Megint. – Egész végig kerülte a férfi pillantását, miközben beszélt, így nem láthatta, hogy Piton arcán őszinte meglepődés suhant át egy pillanatra.
– Igazság szerint nem vagyok elégedett ezzel a bocsánatkéréssel – közölte gúnyosan. – Tud ennél jobbat is, főleg, hogy az eset nem először fordult elő. Jobb, ha újrakezdi.
Hermione zavarodottan kapta fel a fejét.
– Ezt meg hogy érti? – tudakolta bizonytalanul.
– Ki kéne engesztelnie – válaszolta szenvtelen tekintettel Piton.
Hermione nyelt egy nagyot. Gyanította, mire akarja rávenni a férfi, de semmi esetre sem volt hajlandó konkrétan megkérdezni.
– Mivel tudnám kiengesztelni? – kérdezte, hogy húzza az időt.
Piton szórakozottan felhorkantott, majd az állát megvakarva gondolkozni kezdett. Mindenképpen valami olyasmit akart mondani, amivel felháboríthatja a lányt.
– Tudja, nem igen használom év közben ezt a házat – nézett körül a szobában. – Azt hiszem, rá férne egy kis takarítás… Ez igazán nem nagy ár, amiért elnézem magának, hogy már másodszor mert kezet emelni rám. Higgye el, hogy mások már az első esetet sem úszták volna meg élve.

– Milyen nagylelkű – húzta keserű mosolyra a száját a lány.
– Tényleg szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem töröltem képen én is! – közölte Piton ridegen. – Hol is tartottam? Ja, igen a takarításnál…
– Azt akarja, hogy port törölgessek? – ütközött meg a lány a férfi szavain.
– Mondanám, hogy főzzön vacsorát is, de nem akarok egész éjszaka gyomorégéstől szenvedni – gúnyolódott.
Granger percekig nem szólalt meg, alaposan megfontolta a férfi ajánlatát, végül egy fáradt sóhajjal bólintott. Perselus hangosan felnevetett, mikor a boszorkány közölte, hogy rendben van, megteszi, amit kér, ha cserébe hajlandó megbocsátani.
– Felejtse el, egy percig sem gondoltam komolyan… – A lány megnyugodva ült vissza a fotelba. – De ha valóban olyan fontos magának, hogy elfelejtsem a dolgot, akkor azért mégis lenne itt valami, amit megtehetne. – Kihívóan végigmérte a lányt. – Mondja el, miért zaklatta fel annyira, hogy a szüleit említettem? Tudtommal életben vannak.

Hermione összeráncolta a homlokát. Nem sok mindenkit avatott be legféltettebb titkába, és örült neki, hogy nem mondta el a férfinak a vonaton. Túlságosan személyes volt, és még annál is inkább fájdalmas.

– Nem lehet – suttogta a lány.
– Akkor ott van az ajtó! – szólította fel Piton a távozásra. – További kellemes napot!
Hermione ráemelte szomorú tekintetét a férfira.
– Ha részvétet akar kicsikarni belőlem, akkor nagyon rossz embertől várja – élcelődött a férfi. – Alkut ajánlottam, döntse el, hogy él vele vagy sem.
Granger lehunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy a férfi megkegyelmezzen neki, de Perselust jobban érdekelte a dolog, mintsem hogy gálánsan eltekintsem a vallomástól.

– Rendben van – szólalt meg rekedten a lány. – Ha elmondom, meg kell ígérnie, hogy nem fogja ellenem fordítani! – figyelmeztette Pitont. – És azt is meg kell ígérnie, hogy megbocsát nekem, visszajön az iskolába, és elfejti ezt az egész felmondás mizériát!
– Egy szóval sem mondtam, hogy feltételeket szabhat – morogta a férfi.
– Vagy megteszi, amit kérek, vagy soha nem tudja meg, amire annyira kíváncsi.
Perselus fontolóra vette a lány szavait, végül lassan bólintott. Amúgy sem akarta otthagyni az állását, még nem…
– A szavamat adom – mondta komoly ábrázattal.
– Nem mintha az olyan sokat érne…
– Ccc, Miss Granger, ha valakitől bocsánatot akar kérni, és elvárja, hogy az illető meg is bocsásson, akkor tanácsos nem gúnyolódnia – csóválta meg a fejét. – Hallgatom.

Hermione megremegett, a vizes kabátban meglehetősen fázott, annak ellenére, hogy a kandallóban vidáman lobogott a tűz. Piton elővette a pálcáját, és odavarázsolt a lány kezébe egy bögre meleg teát. Hermione hálásan elmosolyodott, belekortyolt a forró italba, majd letette a bögrét maga mellé a kis asztalkára. Kibújt az átnedvesedett kabátból, majd visszazuttyant a fotelba. Percekig csak meredt maga elé, majd végül belefogott a történetébe.

Abban az évben, mikor Harryvel és Ronnal a horcruxok keresésére indult, elhatározta, hogy addig nem hagyja el az otthonát, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a szülei biztonságban lesznek. Nagyon nehéz döntést hozott, de végül megtette. Kitörölte a szülei emlékezetéből saját magát, és úgy intézte, hogy biztonságos helyre meneküljenek. A háború után az első dolga volt megkeresni a szüleit, és visszafordítani a felejtés átkot. Kiábrándító bűbájt szórt magára, és besétált a kertbe, ahol az édesanyja üldögélt. Amikor felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét, az anyja azon nyomban a fejéhez kapott, és fájdalmasan felszisszent. Újra próbálkozott, de megint csak azt érte el, hogy Jane arca fájdalmas fintorba torzult. Nem értette, mi lehet a baj, de nem mert újabb próbát tenni. Segítséget kellett kérnie, valakitől, aki jobban értette a felejtés átokhoz, mint ő.
Elhoppanált, és a Szent Mungóba sietett, hogy beszéljen egy gyógyítóval. Nem avathatta be minden részletbe az orvost, de a körülményeket nagyjából elmesélte.
Mikor elmondta, mi történt egy éve, a férfi gondterhelten megrázta a fejét. Hajlandó volt a lánnyal menni, hogy megvizsgálja a szüleit, de nem sok reménnyel kecsegtette Hermionét. Miután elkábította a szüleit, ezzel vagy tíz ponton megsértve a varázsló törvényeket, a gyógyító hozzálátott a vizsgálathoz, ám egy óra múlva sajnos a legrosszabb hírt kellett közölnie a lánnyal.
Mr. és Mrs. Granger túl sokáig állt a felejtés átok hatása alatt, és ezért minden olyan varázslat, ami arra szolgált, hogy a folyamatot visszafordítsa, kétes kimenetelű volt. Beláthatatlan következményei lettek volna, ha tovább próbálkoznak, akár még tudathasadást is előidézhettek volna.
Hermione először nem is tudta felfogni a gyógyító szavait, majd mikor tudatosult benne, hogy az, amivel meg akarta védeni a szüleit, végleg elválasztotta tőlük, úgy érezte, meg akar halni. Soha nem érezte át igazán Neville fájdalmát, de abban a percben rájött, mit érezhetett a fiú, aki rendszeresen látogatta az eszüket vesztett szüleit az ispotályban. A világ egy pillanat alatt elsötétült a szeme előtt, és mikor magához tért, már a Szent Mungo egyik kórtermében feküdt a kórházi ágyon, jó adag nyugtató bájitallal a szervezetében.

Egy éven át kutatott, minden létező könyvet elolvasott a témába vágóan. Több híres professzort is felkeresett, akik mentális gondokkal küzdő varázslókat és boszorkányokat kezeltek, de mindenki ugyanazt mondta neki, amit a gyógyító, aki megvizsgálta a szüleit. A diagnózis végleges volt, ő nem létezett a szülei számára. Soha többet nem merte megkockáztatni, hogy visszafordítsa az átkot.

– Időnként elmegyek hozzájuk, kiábrándító bűbájt szórók magamra, és a kerítés mellett állva figyelem őket. – A szeme megtelt könnyekkel, de nem akarta elrejteni őket, hiába gúnyolhatja ki érte Piton. – Egyszer megszólítottam az anyukámat, úgy tettem, mintha eltévedtem volna. – A hangja elcsuklott egy pillanatra. – Nagyon kedvesen útba igazított, és közben végig mosolygott. Megkérdezte a nevemet… – Le kellett hunynia a szemét pár másodpercre, mielőtt folytatta volna. – Azt mondta, gyönyörű nevem van, és hogy az édesanyám bizonyára nagyon szeret engem, ezért választotta nekem.

Piton végig figyelte a lány arcát, miközben Hermione beszélt. Tudta, hogy a gyógyítónak igaza van, a felejtés átkok nagyon veszélyesek. Soha nem gondolta volna, hogy a lány ekkora terhet cipel magával, és már bánta, hogy rákényszerítette, hogy elmondja.

– Akkor azt hiszem, kvittek vagyunk – szólalt meg a lány halkan, majd felállt, kicsit kinyújtóztatta elmacskásodott lábát, és odasétált az ablakhoz. Kint zuhogott az eső, a szél cibálta a fák ágait, időnként megzörgette az ablaküveget is.
– A komp nem fogja magát visszavinni ilyen időben, itt kell maradnia éjszakára – mondta a férfi, a lány mögé lépve.
– Azt már nem! – pördült meg Hermione, majd rögtön hátralépett, mikor észrevette, milyen közel áll hozzá a bájitalmester.
– Én sem örülök neki jobban, mint maga – dohogta a férfi. – De nem vagyok annyira szívtelen, hogy kiküldjem a viharba.
– Valóban? – kérdezte Granger, oldalra billentett fejjel.
– Ha akar, vegyen egy forró fürdőt, talál tiszta törölközőt a fürdőszobában. Az emeleten balra, nem lehet eltéveszteni…

Hermione összehúzta a szemét. Vajon mennyire bízhat meg a férfiban, hogy nem fogja előnyére fordítani a helyzetet?

– Úriember leszek – jelentette ki Piton, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Na, menjen.
Hermione már a lépcső tetején volt, mikor a férfi utána szólt.
– Sajnálom, hogy felemelgettem a szüleit.
– Hogy mondta? – döbbent meg Hermione.
– Jól hallotta – fonta karba a kezeit a mellkasa előtt a férfi. – Nem fogom megismételni.
– Megbocsátok, azt hiszem… – somolygott a lány.
Piton felhorkantott.
– Könnyelmű döntés a részéről – mondta a fejét csóválva. – A bocsánatkérés egy olyan hazugság, amivel saját magunkat kívánjuk feloldozni.*
– Ezek szerint úgy gondolja, hogy én is ezt tettem? – lépett vissza néhány fokot a lány.
Piton elindult felfelé a lépcsőn, majd megállt egy kicsivel lejjebb, mint ahol Hermione volt.
– Pontosan ezt tette – felelte.
– Én akkor is megbocsátok magának – vonta meg a vállát.
– Ne tegye, a halálfalók nem gyónnak, nekik nincs bűnbocsánat, csak a bűntudat!
– Maga nem halálfaló – ellenkezett a lány.
– Egyszer az voltam, mindig az maradok – morogta a férfi, majd megkerülte a lányt.

Hermione kulcsra zárta az ajtót, bár a férfi könnyűszerrel kinyithatta volna, ha akarja. Levetkőzött, megnyitotta a rézcsapot, és beleült a kádba. A forró víz lágyan simogatta a combjait, és kellemesen ellazította. A hatalmas kád szélén talált pár illóolajat, egy flakon sampont, és egy szappant. Vette magának a bátorságot, és beleöntött pár csepp levendula olajat a vízbe.
Piton bekopogtatott, majd közölte, hogy a korlátra rakott egy tiszta ruhát, amit a lány felvehet, ha végzett, majd visszaindult a földszintre. A konyhában feltett egy lábost a tűzhelyre, és vágódeszkát vett elő. Hermione majdnem egy órán át a kádban feküdt, már szinte el is aludt. Mindeközben a leves megfőtt, és Piton ki is mert belőle két adagot a barna tálakba.
Ha valaki egyszer azt mondja neki, hogy levest főz, és pátyolgatja azt a lányt, akit olyan sok éven át átkozott el minden éjszaka – mikor felriadt a rémálmából, amiben Nagini újra és újra megtámadta –, bizonyára kinevette volna, aztán megátkozza. Most mégis úgy érezte, így helyes. Egy halk hangocska a fejében azt suttogta, azért teszi mindezt, mert a lánynak köszönheti az életét. De ő tudta, hogy ez nem igaz. Azért tette, mert minden akarata ellenére kezdte megkedvelni Hermione Grangert.

* A fekete nadálytő (Symphytum officinale), népies nevén forrasztófű, összeforrasztófű.

* A bocsánatkérés egy olyan... Sajnos nem találom a forrást, ahonnan ez az idézet való, de nem saját "találmány"!

* Carpenter: angol szó jelentése ács.