Tizenharmadik

Hermione tisztán, felfrissülve lépett ki a fürdőszoba ajtaján, majd felvette az odakészített inget, és visszament a nappaliba. Kicsit kényelmetlennek érezte a „meztelenségét", de mikor elhaladt a fotel mellett, ahol eddig ült, egy takarót talált odaterítve.
Bevackolta magát a székbe, és maga köré csavarta a finom, bolyhos takarót. Észrevette, hogy a férfi kiteregette a ruháit egy székre, és odaállította a kandalló közelébe. Elmosolyodott Piton figyelmességén. Való igaz, ha a bájitalmester úriemberként kíván viselkedni, akkor abban nincs hiba.

– Már azt hittem, belefulladt a kádba – szólalt meg a férfi, kilépve a konyhából. Maga előtt lebegtette a tálakat, és az egyiket Hermione keze ügyébe terelte. – Ne aggódjon, nincs benne méreg – futott át enyhén gúnyos mosoly a bájitalmester arcán.
A lány elképedve bámult Pitonra. Megköszönte az ételt, majd belekanalazott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Olyan íze volt, amitől az ember rögtön otthon érezte magát, bárhol is legyen.
– Nagyon finom – jegyezte meg Hermione mosolyogva két falat között. – Nem is sejtettem, hogy rendes ételt is tud főzni. Én sajnos csak a bájitalokhoz értek…
– Ami igazából eléggé meglepő, mert kéne, hogy legyen érzéke a mugli konyhaművészethez – mondta a férfi, és figyelmesen nézte, ahogyan a lány eszik egy újabb kanál levest.
Meglepő érzés volt számára, hogy ennyire megbízik benne, holott tehetett volna akármit is az ételébe, Hermione mégsem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy kételkedne Piton jó szándékában.
– Kicsit újítottam az eredeti recepten, de látom, nem zavarja…
Granger kezében megállt a kanál, és ijedten köhögni kezdett. Az arca elvörösödött az erőlködéstől, és a szemei könnybe lábadtak.
– Ugye nem tett bele Veritaserumot, vagy igen? – kérdezte rekedt hangon. Már a gondolatra is izzadni kezdett.
– Köszönöm szépen, de az igazmondó fecsegéséből éppen eleget kaptam a vonaton – közölte a varázsló, és szórakozott mosolyra húzta a száját. – Igazán élvezetes műsor volt, az a rész tetszett a legjobban, ahol azt ecsetelte, mennyire tetszettem magának, míg a diákom volt.
– Nem igaz! – vágta rá a lány nevetve. – Biztosra veszem, hogy feszélyezve érezte magát, és eltökélte, hogy kivág az ablakon, ha még egy szót szólok. Nem vallana magára, ha élvezte volna a helyzetet. Az már sokkal inkább, hogy később felmérte a dolog előnyeit, és azóta is előszeretettel fordítja a saját hasznára…

Piton elismerően nézett a lányra. Hermionét mindig is okos nőnek tartotta, bosszantónak, de rendkívül éles elméjűnek.

– Való igaz, hogy nem örültem a kitárulkozásának. – Hermione elpirult a szóhasználattól, lévén aznap megszabadult a fehérneműjétől is. – Ámbár meg kell mondanom, ez egy igen érdekes, és felettébb tanulságos módja volt az ön megismerésének. Megjegyezném, hogy eddig Alastor Mordon egyes szokásai nevetségesnek tűntek számomra, azonban az eset után már kevésbé volt logikátlan az elgondolása, hogy nem lehetünk elég óvatosak…
– Szóval tényleg nem élvezte a kis utazásunkat? Sejtem, hogy egy kínszenvedés lehetett.
– Egy élmény volt – somolygott a férfi, és hanyagul átvetette egyik lábát a másikon, majd kényelmesen hátradőlt a díványon. – De azért nem ismételném meg újfent, ha egy mód van rá.
– Maga mindig olyan szarkasztikus – vigyorgott a lány.
– Maga meg mindig olyan szemtelen…

Piton nem akarta kimutatni, de egyre jobban élvezte a lány társaságát. Ha nem törődik a ténnyel, hogy meglehetősen dühös volt Hermionéra, mikor megjelent az otthonában, és elátkozta, mikor kezet mert emelni rá, akkor egészen jó estének nevezte volna a mait. Igazából őszintén meglepte a lány reakciója, ugyanakkor elismeréssel tartozott, hogy minden félelme ellenére meg merte ütni. A története ismeretében bizonyos szempontból megértette a lány kirohanását, bár jól lehet, nem volt híve a fizikai erőszaknak, legfőképpen, ha az ellene irányult.

SS/HG

A bájitalmester megbontott egy üveg fehérbort, és miután mind a ketten láthatóan ellazultak, egyre fesztelenebb témákról kezdtek beszélgetni. Hermione ugyan nem volt benne biztos, hogy a férfi is kellemesen érzi magát a társaságában, de érezhetően egyre kevesebbszer élcelődött rajta, és ezt biztató jelnek vette. Pitont meglehetősen érdekelte a múltja, ami Dracóhoz kötötte, de Granger kitért a válaszadás elől, mondván, neki ma már megvoltak az őszinte percei a szüleivel kapcsolatban, és ezért most a férfi van soron.
Egyébiránt semmi olyasmibe nem kívánta beavatni a bájitalmestert, ami ennyire személyes volt, mint a szerelmi viszonya Malfoyjal. Ez olyan dolog volt, ami nem csak őt érintette, és bár a szülei kapcsán sem róla volt csak szó, aligha róhatták volna fel neki a dolgot, hogy elmondta a történetüket. Viszont Draco nem biztos, hogy jó néven vette volna, ha kikotyogja a nagy titkukat, habár ő is elmondta Emilynek, Hermione engedélye nélkül.

Perselus elég szűkszavúan nyilatkozott a magánéletéről, leginkább csak titokzatos mosolyra húzta a száját, ha a lány olyasmit kérdezett, amit kevesekkel, vagy éppen senkivel sem osztott meg azelőtt. Hermione merész témákat választott, és Piton érintőlegesen beszámolt neki a kémkedés időszakáról is.
A Malfoy házaspárral való „barátságát" merő kényszerűségnek nevezte, dacára annak, hogy Lucius egészen rendesen viselkedett vele már a Roxfortban is. Úgy vélte, az összes halálfaló közül ők voltak az egyedüliek, akik nem voltak teljesen őrültek, habár Malfoy eltúlzott rajongása Tudjukki felé azért adott némi okot a nyugtalanságra. Narcissa tökéletes úri hölgy volt minden alkalommal, de Perselus ízlésének túl felszínes és öntelt, nem igazán kerültek közelebb egymáshoz.
A Sötét Nagyúrral való viszonyára nemes egyszerűséggel a saját ostobaságát hozta fel mentségül, és azt, hogy a hosszas tartózkodás a társadalom peremén eldeformálta az ítélőképességét. Persze ez nem volt mentség, akarta a hatalmat, amit Voldemort felkínált neki, és ideig-óráig élvezte is, de aztán megváltozott a véleménye. Saját bevallása szerint akkor jött rá, hogy ez nem neki való, amikor először kellett részt vennie egy mugli nő megkínzásában. A gyávasága akkor erősebb volt mindennél, a félelme, hogy ő csak úgy lehet hatalmon a többiekkel, hogy ezért mások meghalnak, elrettentette. De a Sötét Nagyurat nem lehet csak úgy elhagyni. Aki azt hiszi, hogy könnyedén megszabadulhat halálfaló mivoltától, az bolond.

– Soha nem gondolta, hogy Voldemort mellett vér fog tapadni a kezéhez? – kérdezte Hermione őszinte érdeklődéssel. A bájitalmester kissé megrovóan nézett a lányra, amiért ezt a nevet használta, de nem szólt érte.
– Ha átgondoltam volna a lehetőségét annak, hogy bárkit meg kell ölnöm így vagy úgy, akkor valószínűleg másként döntöttem volna. De nem tettem, csak rohantam a vesztembe.
– Mert…
– Egyedül voltam – mondta Perselus nagyon halkan. – Az egyik ember sikeréért egy másiknak buknia kell…
Hermione homloka ráncba szaladt.
– Ez egyike volt a Sötét Nagyúr jelszavainak. Akkor még nem sejtettem, hogy ez mennyire igaz!

Mivel Hermione tisztában volt vele, hogy gyengéd érzelmek fűzték Potter anyjához, így nem árult el vele nagy titkot, hogy ő miatta állt át végül a másik oldalra még Tudjukki bukása előtt. De tisztában volt vele, hogy ez már mit sem segített Lilyn.

Kettős kémként az élete sokkal bonyolultabb volt, mint azt szavakkal ki lehetett fejezni. Az állandó koncentráció, a szövetkezések, az álcája fenntartása mellett még saját félelmeivel is meg kellett küzdenie. Sosem tudhatta, hogy őt ki figyeli…
Miután egyáltalán nem szívlelte Pottert, így senki nem gyanakodott rá az iskolában, de pontosan ezért volt olyan nehéz eleget tennie Dumbledore kéréseinek, amikor akarva-akaratlanul őt bízta meg a fiú védelmével. A Szellemszálláson történtek fényében bátran állíthatta, hogy nem minden szempontból volt téves a következtetése Potterrel kapcsolatban. A fiú meggondolatlan és túlságosan vakmerő volt, amit mi sem bizonyíthat jobban, mint hogy mindent elmondott Voldemortnak róla, holott nem lehetett benne biztos, hogy Albus helyesen ítélte meg a helyzetet, és Ő marad életben végül.
Azt a megaláztatást, amit annak köszönhetett, hogy a fiú nem tudott lakatott tenni a szájára, a mai napig nem bocsátotta meg. Lilyvel való bizalmas kapcsolata hosszú évek óta titok volt, és még Lupin is volt olyan diszkrét Blackkel együtt, hogy nem fecsegett róla.
Hermione csodálatára úgy gondolta, hogy amikor megmentette, valójában nagyon is jól tette, habár ezt nem minden nap gondolta így. Néha szívesebben lett volna halott, úgymond „szabad". De valahogy úgy érezte, ha tényleg olyan nagyon meg akart volna halni, a teste nem küzdött volna annyira az életben maradásért. Talán az a tudat tartotta vissza, hogy átlépjen a fénybe, hogy tudta, Lily ott sem lehet majd az övé. De ezt az utolsó kis gondolatfoszlányt már nem osztotta meg Grangerrel.

– Sosem gondoltam volna, hogy ennyi érzés kavarog magában – jegyezte meg a lány, és belekortyolt a borába. – Annyira magába forduló személyisége van, pedig egészen kellemesen elbeszélgetünk.
– Nagyra értékelem a megállapítását – ironizált a férfi zavartan. – Mondanom sem kell, de ami itt elhangzik, az ebben a házban marad! – Hermione beleegyezően bólintott. – Egyszer már kiteregették a magánéletemet, nem szeretnék újból az újságok címlapján szerepelni.
– Akkor kevésbé zavarta, mikor velem díszelgett a Prófétában – jegyezte meg a lány fintorogva. – Nem is értem, hogy tudott olyan messzire menni.
– Az egy elhibázott lépés volt, amiért illik megkövetnem önt, Hermione. – Piton enyhén fejet hajtott a lány előtt, amit a boszorkány tátott szájjal figyelt.

Másodszor kért tőle elnézést a férfi, és most már biztos volt benne, hogy őszintén megbánt bizonyos dolgokat. Nem tudhatta, hogy nincs-e valami mardekáros turpisság Piton viselkedése mögött, de a szíve azt súgta neki, hogy most bízhat benne.

– Ha már ennyire közlékeny, lenne valami, ami érdekelne – mondta a boszorkány enyhén elpirulva.
– Na, bökje ki, mi az, úgy látom, roppant érdekesnek tartja az életem. – Piton szeme megvillant a gyertyák fényében, de nem olyan fenyegetően, mint máskor.
– Van valaki az életében, úgy értem, egy nő? – Granger körbenézet a szobában valami árulkodó jelet keresve. – Nem bánja, ha megkérdezem, ugye?
– Nem bánja, ha nem válaszolok? – morogta Piton a poharába.
– Úristen, mi történt, csak nem halt meg ő is? – visszakozott a lány ijedten. – Mondja, hogy nem!

A férfi felvette a borospalackot, és újratöltötte a poharát, majd hátradőlt a kanapén, és mélyen a lány szemébe nézett. Az arca rejtelmes volt, nem szólalt meg, csak nagyon lassan beszívta a száján a levegőt, majd orrán át fújta ki. Hermione majdnem megőrült a várakozásban, legszívesebben rákiáltott volna a férfira, hogy válaszoljon már. Korholta saját magát, amiért ilyesmit kérdezett, számíthatott volna rá, hogy Piton múltját tekintve vannak olyan dolgok, amik eléggé tragikusak.

– Jaj, miért nem tudtam befogni a számat? – motyogta maga elé, a füléig elvörösödve. – Nézze, én nem akartam… – Hirtelen elhallgatott.
Piton ugyanis pukkadozó nevetésben tört ki, és majdnem félrenyelte a bort. Hermione megnyúlt képpel, teljesen ledöbbenve nézett a férfira.
– Szentséges Merlin, elhitte? – köhögött a férfi. – Komolyan azt hitte, hogy minden szeretőm meghalt?
– Nem – suttogta elhalóan Hermione.
– Az ok, amiért jelenleg egyedül vagyok sokkal egyszerűbb, a nők nem bírják elviselni, ha elhanyagolják őket, márpedig egy bentlakásos iskola tanáraként nem sok szabadidőm van. Egyébiránt kevesek társaságát tudom elviselni hosszú időn keresztül. Még hogy meghalt… – nevetett megint.

Granger kezdeti döbbenete átcsapott dühbe, és mérgesen felpattant a fotelből, lerántotta magáról a takarót, és csípőre tett kézzel a bájitalmester elé állt. Perselus hirtelen abbahagyta a nevetést, és alaposabban szemügyre vette a lányt. A fehér ing, amit adott neki, csak a combja közepéig ért. A lány háttal állt a kandallónak, így a fény átvilágított a vékony szöveten, és kirajzolódott nőies alakja. A rózsaszín mellbimbók pedig megkeményedve meredeztek előre.

– Ezt maga viccesnek találja? Azt hittem beletrafáltam! – kiáltotta Hermione, és észre sem vette, hogy a férfi mennyire zavarban van.
Piton nem tudott mit válaszolni, a szája kiszáradt, és szívesen az ölébe kapott volna egy díszpárnát, mert a teste reakciója a lány „meztelenségére" hamarosan elég látványos lesz.
– Maga egy megátalkodott…
– Üljön vissza azonnal, és takarózzon be, vagy megtudja, mennyire vagyok megátalkodott! – parancsolt rá a lányra.

A lány először nem értette, mi ütött a férfiba, majd rájött… Most rajta volt a sor, hogy fulladozó nevetésbe kezdjen. Még a könnye is kicsordult, ami cseppet sem segített a bájitalmester hangulatán. Nem túl szívélyesen közölte vele, hogy jobb lett volna, ha kivágja az esőbe ázni egy kicsit, ahelyett, hogy vendégül látja. Erre a boszorkány abbahagyta a kuncogást, és szabadkozva visszaült a helyére, majd gondosan elrendezte maga körül a takarót.

– Bocsásson meg, teljesen igaza van, visszaéltem a vendégszeretetével – mondta szemlesütve. – Többet nem fordul elő, csak…
– Csak mi? – csattant fel Piton. Hermione ijedten ugrott egyet ültében, és egészen a szájáig emelte a takarót, így a válasza összemosódott motyogásnak hallatszott.
– Nem értem, amit mond! – dohogta a férfi türelmetlenül.
– Soha nem gondoltam volna, hogy tetszem magának – szólalt meg Hermione halkan.
– Miért, örülne, ha így lenne? – nézett kihívóan a lányra. Granger pironkodva elfordult, és nagy figyelmet fordított a falon lógó tájképnek. – Úgy veszem észre, örülne neki…– közölte fölényesen Piton.
– Szép, maga igazán tudja, hogy hozzon zavarba egy lányt! – feddte meg Hermione. – De ez nem volt igazi válasz amúgy sem.
– Nem kérdezett semmit, csak közölte velem, mit gondolt. Itt én vagyok, aki kérdezett – szólt sejtelmesen.

Hermione nem tudta, erre mit mondjon. Először igennel akart felelni, örülne neki, ha a férfi vonzónak találná, de ezt nem akarta az orrára kötni. Mert most először fordult elő, hogy Piton olyan oldalát mutatta meg neki, amit igazán kedvelt, és nem akarta, hogy a bájitalmester elkomolytalankodja a dolgot. Ha megvallaná, hogy tetszene neki a gondolat, miszerint Perselus úgy véli, hogy szép, akkor csak arról biztosítaná a férfit, hogy könnyedén elcsábíthatja, ha akarja. Szerencséjére nem kellett semmit mondani, mert a férfi megelőzte.

– Nem hívtam volna el vacsorázni, ha nem gondolnám úgy, hogy egy igen szemrevaló, fiatal hölgy, aki rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amiket előnyben tudok részesíteni – ismerte be Piton őszintén, de gondosan kerülte a lány pillantását. – Hozzáteszem, sajnálatosan bővelkedik mindazon tulajdonságokban is, amiket nem igazán preferálok egy nőben…
– Mi is az pontosan, ami oly' nemkívánatossá tesz a maga szemében?
– Tényleg tudni akarja? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a férfi.
Hermione nemet intett a fejével, de közben mosolygott.
– Mint mondtam, elhívtam vacsorázni, szóval megnyugodhat, bármi is az, ami nem annyira kedvelhető magában, nem olyan nagy dolog.
– Először is nem elhívott, hanem kizsarolta belőlem azt az estét, amit együtt töltöttünk! – találta meg a hangját a boszorkány. – Másodszor pedig, a vacsorán azt mondta, idézem: Nem kíván bejutni a bugyimba, és meglehetősen válogatós, ha a nőkről van szó! – Hermione elégedetten kihúzta magát.
Piton fintorogva megvakarta a tarkóját.
– A fene essen bele az emlékezőképességébe – mosolygott. – Jobban kéne vigyáznom, miket mondok magának, mert úgy látom, alaposan megsértettem. De ha a memóriám nem hagy cserben, hozzátettem, hogy egyelőre nem kívánok ilyesmit tenni, nem pedig azt, hogy soha.
– Miért, meggondolta magát? – évődött a lány, saját magán is csodálkozva.
– Szinte azonnal, ahogy kimondtam – bólintott a férfi, majd ellökte magát a díványtól, és felállt. Két lépessel átszelte a távolságot maguk között, és rátámaszkodott Hermione székének karfájára. Olyan közel hajolt, hogy a lány önkéntelenül hátrébb húzódott, de a háttámla miatt nem volt hova tovább. – Higgye el, hogy nagyon vissza kell fognom magam, főleg most, hogy láttam milyen káprázatosan buján fest az ingemben – suttogta a lánynak, majd puhán megcsókolta. Hermione ajkai elnyíltak, és mire észbe kapott volna, már magához ölelte a férfit, és egyre szenvedélyesebben csókolta.
Piton levegő után kapva húzódott el, és kigyönyörködte magát a lány piros és duzzadt ajkaiban, Hermione pedig önkéntelenül is követte őt ebben a mozdulatban, ezzel elárulva saját magát, hogy igenis jólesik neki, amikor a férfi megcsókolja.
– Ideje, hogy ágyba bújjunk… – Kis szünetet tartott, ellenkezést várt. – A vendégszoba a rendelkezésére áll, kisasszony – mondta, és hátrébb lépett.

Hermione megnyalta az ajkát, majd elfogadta a férfi felé nyújtott kezét, és felállt. Piton ment előre a lépcsőn, a lány követte, és közben le sem vette a szemét Perselus hátsófeléről. A férfi odakísérte a vendégszoba ajtajához, és kitárta előtte. Hermione átlépte a küszöböt, majd visszafordult. Lábujjhegyre állt, kezét a férfi mellkasának támasztotta, és futó csókot lehelt Piton arcára.
– Ezt miért kaptam? – vonta fel a szemöldökét.
– Mert egész este tökéletes úriember volt – felelte vigyorogva a lány.
– Na, akkor most gyorsan csukja be az ajtót, mert ezután már nem biztos, hogy az akarok lenni. – Lágyan kisimított egy tincset Hermione szeme elől.
– Jó éjt, Hermione!
– Jó éjt, Perselus! – A boszorkány beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

SS/HG

Minerva alig aludt valamit az éjjel. A védővarázslatok nem jelezték, hogy Hermione visszatért volna az iskolába, és hajnalban, mikor kikelt az ágyból, és lesétált a lány lakosztályához, senki nem nyitott neki ajtót.

Talán jobb lett volna, ha nem küldi Perselus után. Ki tudja milyen szörnyűségeket vághatott az az undok fráter annak a szerencsétlen lánynak a fejéhez. Még az is lehet, hogy megint ölre mentek egymással? – futott át az agyán.

Egy másodpercnyi időre felötlött benne, hogy levelet küld Perselus otthonához, hogy megtudja minden rendben van-e. De tudta, hogy nem tenné zsebre azt, ami válaszként érkezne, hiszen a bájitalmester semmit sem gyűlölt jobban, mint azt, ha Minerva beleszólt a magánügyeibe.

A nagyteremben senkinek nem tűnt fel a két tanár hiánya Neville-en kívül. A reggeli végeztével odaosont az igazgatónő széke mellé, és halkan rákérdezett a dologra.

– Ne haragudjon, hogy már ilyen korán zaklatom, de nem tudja, hol lehet Hermione? – kérdezte szinte suttogva, ügyelve arra, hogy a nő mellett ülő Hagrid ne hallja, amit mond.
– Tegnap délután elment az iskolából…
– Igen, tudom, nála voltam, mikor megkapta az üzenetét, és beugrott elköszönni – vágott a nő szavába sietve Longbottom. – De azt hittem, hogy estére már visszajön.
– Amint látja, még nincs itt egyikük sem, nincs oka aggodalomra – közölte Minerva, holott ő is különösnek tartotta, hogy még egyikük sem jelent meg. Arra nem tudott száz százalékosan megesküdni, hogy Piton is visszajön, de a lány távolmaradását nem tudta hova tenni.
– Értem, azért köszönöm – biccentett a varázsló, majd visszaült a helyére, hogy igyon még egy csésze kávét.

SS/HG

Hermione kipihenten ébredt, nagyot nyújtózott az ágyban. Előző este még nem volt benne biztos, hogy el tud majd aludni, eléggé felkavaró volt a beszélgetése a férfival. Bízott benne, hogy Piton valóban állja a szavát, és nem fogja ellene fordítani azt, amit a szüleiről tudott meg. De a szíve mélyén tudta, hogy most az egyszer számíthat a bájitalmester diszkréciójára. Azonban azt már egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy hányadán is állnak most. Tegnap hagyta, hogy a férfi megcsókolja, és bizony jólesett neki. Ezek után már fogalma sem volt, hogyan is kéne viselkednie Pitonnal, hiszen a formális udvariasság, mint olyan, nevetségesnek tűnt.
Mikor kilépett a szobából, majdnem átesett egy széken, amit a bájitalmester nem messze az ajtótól helyezett el, és rákészítette a lány már megszáradt ruháit.

– Jó reggelt, Piton pro… Perselus – javította ki magát a lány, majd érdeklődve várta, a férfi is a keresztnevén szólítja-e, vagy sem.
– Jó reggelt, Hermione – biccentett Piton, egy pillanatra felnézve a reggeli újságjából. – Jól aludt?
– Pompásan, nagyon kényelmes a vendégszoba – felelte a lány, majd leült a férfi mellé, és elvett egy pirítóst az odakészített halomból.
Perselus nem akarta a boszorkány orrára kötni, hogy ő bizony egész éjjel csak forgolódott az ágyában, és kétszer is nekiindult, hogy átmenjen a lány szobájába, ám minden alkalommal meggondolta magát, és visszafordult az ajtóból.
– Gondolom, Minervának már feltűnt a hiánya – jegyezte meg a férfi mintegy mellékesen. – Kíván esetleg egy üzenetet küldeni neki?
Hermione majdnem félrenyelte a teáját. Teljesen kiment a fejéből, hogy az igazgatónő úgy küldte a férfi után, hogy a lelkére kötötte, hogy még aznap menjen vissza a Roxfortba.
– Nem lesz furcsa a helyieknek, hogy egy bagoly röpköd az égen, a lábára kötözött levelemmel? – Egy másik pirítós után nyúlt, és megkente lekvárral.
Piton lassan összehajtogatta az újságját, majd töltött magának egy újabb csésze kávét, mielőtt válaszolt volna.
– A helyiek többsége kvibli, hozzá vannak szokva az ilyesmihez.
Hermione értőn bólintott, majd hozzáfogott a levél megírásához. Először is bocsánatot kért az igazgatónőtől, ha esetleg aggodalmaskodott volna a távolmaradása miatt, majd megkísérelte elmagyarázni neki a helyzetet, de nem tudta pontosan, mit kéne írnia. Végül úgy döntött, a viharra hivatkozik, ami miatt nem tudott visszatérni az iskolába.
– Megírhatom McGalagony professzornak, hogy ön is visszajön az iskolába, és tovább folytatja a diákok felkészítését? – kérdezte Hermione kissé tartva a férfi válaszától, mert még nem tisztázták le ezt a dolgot.
– Minerva repesni fog a boldogságtól – gúnyolódott a férfi. – Megírhatja neki – bólintott beleegyezően.
Hermione befejezte az üzenetet, majd az ablakhoz lépett. Egy pár másodperc múlva már ott is állt a párkányon egy barna bagoly, és türelmesen várta, hogy a lány átnyújtsa neki a levelet. Nem kérdezett rá, hogy az állat a férfihoz tartozik-e, nem akarta, hogy kíváncsinak tartsa. Volt valami sokkal fontosabb, ami érdekelte volna, de nem tudta, hogyan kérdezhetné meg. Egy ideig szótlanul ültek az asztalnál, Granger lopva a bájitalmesterre pillantott néhányszor, de nem szólt egy szót sem. Piton végül megunta ezt a néma játékot, és ingerülten dobta le az újságot az asztalra.

– Van rajtam valami érdekes, amit eddig még nem látott? – vetette oda a lánynak, aki zavarában majdnem kilögybölte a kávét a csészéből.
– Nincs, igazán nincs – felelte szemlesütve, a szalvétájával törölgetve az asztalt. – Csak azt akartam kérdezni… – Bizonytalanul elhallgatott.
– Kérem szépen, Hermione, ne játszadozzon a béketűrésemmel már korán reggel! – feddte meg a férfi. – Ha van valami mondanivalója, adja elő, ha nincs, akkor hallgasson és fejezze be a reggeliét. Nem tudom, hogy feltűnt-e magának, de eléggé morcos vagyok reggelente.
A lány nyelt egy nagyot, majd lassan bólintott.
– Nem kutattam a szobában – szögezte le gyorsan, mire Piton kérdőn felvonta a szemöldökét –, de a komód tetején ott állt egy képkeret, benne egy fotóval, amin gondolom ön és az édesanyja vannak. Ezért azt gondoltam, hogy talán ez a ház az anyjáé volt. Nem mondanám, hogy nőies az otthona, de valahogy inkább illik egy boszorkányhoz, mint a Mardekár házvezetőjéhez. Szóval akkor örökölte a házat? – Kissé elpirult a végén.

Piton hangosan kifújta a levegőt, és felállt az asztaltól. A kezébe vette a tányérját és a bögréjét, majd a mosogatóhoz lépett, és nem is fordult vissza még akkor sem, mikor válaszolt.

– Még velem is előfordul néha, hogy olyan bolond, emberi viselkedéspéldát mutatatok, ami azt eredményezi, hogy az otthonomban elhelyezek néhány emléket abból az időszakból, amikor az életem nem volt kilátástalanul szörnyű. Ez az én házam! – morogta tagoltan. – Van még kérdése? – Hirtelen megfordult, az arca rejtélyes volt, nem látszott rajta sem szomorúság, sem harag vagy éppen gúny.
– Egyszerűen mondhatná azt is, hogy nem akar róla beszélni– húzta fel az orrát a lány.
– Életünk belefullad a részletekbe. Az egyszerűség könnyebbé teszi – felelte Piton talányosan, és halványan elmosolyodott.

Hermionét mindig megdöbbentette a tény, hogy a Bájitalok Mesterének mindig mindenre van egy kész válasz a tarsolyában. Szinte képtelenség volt meglepni vagy zavarba hozni. Mindig és mindenkor uralta a helyzetet, a beszélgetéseket. Annyira domináns személyiség volt, hogy az ember önkéntelenül is alárendelte magát az akaratának. Pontosan ezért is tartott annyira Hermione attól, hogy a férfi komolyan udvarolni kezdjen neki, mert tudta, hogy nem fog sokáig ellenállni neki. A tegnap esti viselkedése ritkaságszámba ment, és annyira lehengerlő volt a modora, hogy ha Hermione akkor találkozott volna vele először életében, biztosra vette, hogy menthetetlenül beleszeretett volna. Szerencséjére, vagy éppen szerencsétlenségére, nem ez volt az első találkozásuk, így pontosan jól tudta, hogy a simulékony, kedves magatartás csak egyike volt annak a sokféleségnek, ami ezt a férfit jellemzi. A gúnyos, lekezelő mondatai, amivel lyukat tud marni az ember szívén, feledtette az emberrel, hogy Piton tud rendes is lenni.

– Esetleg felfedezett még valamit az otthonomban – kihangsúlyozta az utolsó szót –, amit még szeretne megemlíteni?
– A dohányzóasztalon zsetonok voltak… – Hermione kicsit behúzta a nyakát, és félve nézett a férfira.
Perselus öblösen felnevetett, majd megcsóválta a fejét. Méghogy a lány nem kutatott…

– Minek is kérdeztem… Ha nagyon tudni akarja, azok a zsetonok egy londoni kaszinóból származnak. – Kis hatásszünetet tartott, és nem kellett csalódnia. Hermione megnyúlt arccal bámult vissza a férfira. – Időnként, nem túl gyakran, de szoktam játszani. Mielőtt még megkérdezné – tartotta fel a kezét –, soha nem szoktam csalni a rulett asztalnál. Magáért a kockázat élvezetéért játszom. Nem csak a bájitalfőzés tud kikapcsolni.
– Olyan, mintha most találkoztunk volna először – ismerte be Hermione. – Ki maga, és mit csinált a mindig mogorva Perselus Pitonnal?

A férfi ellökte magát a pulttól, és odalépett a reggelizőasztalhoz. Kezeivel rátámaszkodott az asztallapra, és egészen közel hajolt Grangerhez. A lány kicsit fészkelődött ültében, de nem szakította meg azt az intenzív pillantását, amivel Piton fogva tartotta a tekintetét.

– Soha nem állítottam, hogy könnyű engem kiismerni, nem is igen adok esélyt az embereknek, hogy betekinthessenek a magánéletembe.
– De nekem hagyta – mondta halkan a lány.
– Eddig, most már eleget tud ahhoz, hogy véleményt alkosson rólam, ha eddig nem tette volna meg…
– Volt egy elképzelésem magáról – vallotta meg a lány. – Viszont azt hiszem, hogy az a nem túl szívélyes kép, ami önről élt bennem, egészen megváltozott. Szívesen megismerném kicsit jobban ezt az új oldalát.
– Azt meghiszem – mondta enyhe gúnnyal a férfi. – Ámbár attól tartok, túl nagy falat lennék én önnek, Hermione.

SS/HG

Viktor és csapattársai érkezése felbolygatta egy csapásra Roxmorts lakóinak életét. Madam Rosmerta még soha nem bonyolított le akkora forgalmat, mint akkor, amikor a bolgár csapat tagjai betértek hozzá. Mindenki szeretett volna aláírást a világ egyik legjobb fogójátékosától, vagy éppen egy fotón pózolni vele. Krum szokáshoz híven szerényen fogadta a rajongók ostromát, leginkább zavarba jött, ha valaki kitartóan ecsetelte, mennyire szereti, és felsorolta a férfi összes érdemét, amit pályafutása alatt elért.
A varázslók és boszorkányok lakta faluban nem volt olyan, akit hidegen hagyott volna a közelgő kviddicsdöntő. A fogadók dugig voltak, egyesek még a padlóra is kénytelenek voltak ágyazni a vendégeiknek, akkora volt a tumultus.

Hermione is szívesen lement volna a faluba, de a mérkőzés közeledtével megsokszorozódtak a teendői. Ezért nem is igen volt alkalma találkozni Pitonnal, mióta visszatértek az iskolába. Időnként összefutottak a folyosón, vagy az étkezések alkalmával váltottak egy-egy hosszabb beszédes pillantást, ami McGalagony professzor figyelmét sem kerülte el.
A férfi tőle szokatlanul, roppant gálánsan felajánlotta, hogy a következő néhány napban magára veszi a bájitalcsoport felkészítésével járó terhet. Megígérte, hogy senkit nem fog felkockázni, és belefőzni egy bájitalba, de ezért cserébe azt kérte a lánytól, hogy mindenképpen üljön mellé a lelátóban a kviddicsdöntő alatt.

Neville és a lány annyi jegyet eladtak a következő pár nap alatt, amit nem is reméltek, hogy el fog kelni. A varázslók és boszorkányok egymás kezébe adták a birtok kapujának kilincsét Frics úr elég nagy bosszúságára, mert így egész nap oda-vissza kellett rohangálnia, hogy felkísérje az újabb érkezőket a kastélyba. A világkupa ideje alatt volt ekkora az érdeklődés, és McGalagony professzorral madarat lehetett volna fogatni. Már a zsebében érezte a sok aranygalleont, amit bőkezű adakozóiktól remélt.

Az igazgatónő határtalan jókedvében még arra is rábólintott, hogy a Weasley ikrek ünneplést csapjanak a játékok után, noha sejtette, hogy a tábortüzes mulatságon a kelleténél több alkohol fog fogyni. Mindenki nagyon izgatott volt. Hagrid naponta járt vadászni a Tiltott Rengetegbe, és a manóknak folyton égett a munka a kezük alatt, tudták, hogy hatalmas tömeget kell majd jóllakatniuk, és ki akartak tenni magukért.

A tanulók java része keserű szájízzel hagyta maga mögött az iskolát az utolsó tanítási napon, mert nem szívesen maradtak ki a jóból, de az igazgatónő nem engedett a kérlelésüknek. Nem tudtak volna felügyelni a diákokra, miközben a vendégeket szórakoztatják, és Minerva semmi esetre sem akart okot adni Umbridge-nek, hogy egy újabb kellemetlen hangvételű jelentéssel toldja meg a Roxfort amúgy is vaskos paksamétáját. Így hát hivatalosan az iskolában tartózkodó húszfős diákseregtől eltekintve mindenkit hazaküldött, nem volt apelláta.

A mérkőzés napján tiszta volt az ég, és szerencsére a hóesés is elállt. Flitwick professzor melegítő bűbájjal széles sávokat vájt a hóba, ami neki nagyjából már a derekáig ért, hogy a nézősereg gond nélkül eljuthasson a pályára.
A nézőtér szinte pillanatok alatt megtelt, bár volt némi vitatkozás a helyeket illetően, hiszen mindenki előre akart ülni. A tömeg felvillanyozva várta, hogy a két csapat a pályára lépjen, és kezdetét vegye a játék. Amíg a csapatokra vártak, a Weasley ikrek jóvoltából százféle színű tűzijáték szórakoztatta őket.

Minerva skót kockás téli talárjában állt a birtok kapujánál, és széles mosollyal fogadta a későn érkező vendégeket. A mágiaügyi miniszter Dolores Umbridge társaságában érkezett, aki már messziről kirítt a tömegből élénk rózsaszín talárjában és ordenáré szőrmés csizmájában. Úgy festett, mint ha megnyúzott volna két rózsaszín uszkárt, és azokat húzta volna fel a lábára.
Az igazgatónő a tőle telhető legnagyobb udvariassággal köszöntötte a nőt, bár mindkettőn látszott, hogy legszívesebben rögtön egymás torkának ugranának.
Umbridge-et a legkevésbé sem töltötte el örömmel, hogy végül sikerült nyélbe ütniük az eseményt. Ha hinni lehet a minisztériumban terjengő pletykáknak, akkor aznap, mikor hűlt helyét találta a szórólapokat osztogató Hermionénak, visszatrappolt a munkahelyére, és olyan éktelen visítozásba kezdett Ludo Bumfolt irodájában, hogy még az elvarázsolt ablakok is berepedtek.

– Mondja csak, kedves Minerva, valóban olyan jó ötletnek tartja, hogy a diákjai is részt vehetnek az eseményen? – kérdezte mézes-másos hangon Umbridge. – A magam részéről igencsak nagy felelőtlenségnek tartom, hogy engedélyezte a részvételt. Tekintve, hogy az a két igen rossz hírű varázsló is jelen van, akik azt a förtelmes, ócska viccboltot működtetik az Abszol úton.
– Biztosíthatom róla, Dolores, hogy a diákjaim példás magatartást fognak tanúsítani – felelte Minerva. – Természetesen az esti italozásból ki fognak maradni, mert addigra már mindannyian a hálókörletükben lesznek. A Weasley ikrek bőkezű szponzoraink, nem gondolhatja komolyan, hogy megtiltom nekik a részvételt.
– Persze – kuncogott a békaképű nő a mágiaügyi miniszter felé fordulva. – Minerva bizonyára túlságosan is naiv…
Az igazgatónő vonásai egy szempillantás alatt megkeményedtek.
– Szóval a diákok mindenképpen kint lesznek a játék alatt.
– Igen, ezt mondtam az előbb is – sziszegte McGalagony.
– Na, és ki fog rájuk felügyelni? – akadékoskodott Umbridge.

Hermione hangosan kifújta a levegőt, és éppen szólásra nyitotta a száját, de Piton figyelmeztetően megszorította a karját, és nemet intette a fejével. Semmi szükség nem volt rá, hogy már az elején belekezdjenek egy értelmetlen vitába.

– A Roxfort jelen helyzetében nem engedhet meg magának egy botrányt – közölte a nő, és sokatmondó pillantást küldött a miniszter felé.
– Augustus, cseppet sem kell aggódnia, Frics úr egész éjjel őrjáratozni fog az iskolában, ámbár meg kell mondanom, hogy sértő már csak a feltételezés is, hogy ilyen gondatlannak tartanak! – Az igazgatónő olyan kimérten beszélt, hogy Hermione megemelte előtte képzeletbeli kalapját. A mágiaügyi miniszter azonnal szabadkozni kezdett.
– Nem kell ilyen harapósnak lennie, Minerva – csendült fel Umbridge kislányos kacagása. – Csupán bátorkodtam kifejezni az aggodalmamat. Köztudott, hogy elég sajátos az iskola tanárainak múltja és hozzáértése. – Becsmérlő pillantást küldött Piton felé, de a férfi úgy tett, mintha észre se vette volna.
– Az én iskolámban – hangsúlyozta ki a szavakat McGalagony – mindenki professzionálisan végzi a munkáját, és nem volt példa még semmilyen botrányra, mióta én vagyok az igazgató!
– Talán jobb volna, ha elfoglalnák a helyünket – igazgatta a sálát a miniszter kínosan feszengve, hol az egyik, hol a másik boszorkányra nézve. – Minerva, volna olyan kedves, hogy mutatja az utat?

McGalagony felkísérte a két vendéget a díszpáholyba, gondolatban vagy húszszor elgáncsolta Umbridge-et a hóban. Piton is velük tartott, hogy lefoglalhasson két széket az első sorban, Hermione, és a saját részére. A lány gyorsan elsietett az öltözők felé, hogy megnézze, minden rendben van-e. Ron éppen kiselőadást tartott a várható támadásokról és cselekről, mikor Hermione betoppant. Láthatóan mindenki feszült volt, és Harry arca egészen különös árnyalatban pompázott.

– Minden rendben van? – lépett oda hozzá Hermione aggodalmas arccal.
– Persze, jól van, az előbb már hányt, gondolom ez valami rituálé nála – vigyorgott Draco, aki az egyetlen volt az öltözőben civil ruhában, a lányon kívül.
– Pofa be – vicsorgott Harry, majd gyorsan becsukta a száját, mert a gyomra újabb bukfencet vetett.
Hiába, elszokott már a kviddics izgalmától, és persze elég sok múlott ma a tudásán, hiszen nem akart alul maradni Viktorral szemben.

– Te nem öltözöl át? – tudakolta Hermione a szőke férfit méregetve. – Mindjárt kezdtek, Bumfolt már a pályán van.
– Weasley nagy ötletére a többiek megszavazták, hogy arany színben játszunk, de tudod, hogy van ez, az ezüst jobban áll nekem – lóbálta meg a mezét Malfoy. – Ráadásul még a bátyjai cégérét is rányomtatták.
– A többség régen griffendéles volt – közölte Ron, egy pillanatra megszakítva nagyon fontos beszámolóját az egyik bolgár játékos cseleiről.
– Fred és George a szponzor, rajta kell, hogy legyen a nevük a taláron – mondta Hermione.
– De arany, ez annyira… – affektált Draco.
–Ne kényeskedj már annyit, te úri ficsúr, és vedd fel azt a rohadt talárt! – förmedt rá Harry, majd eltrappolt Ron irányába.

SS/HG

A nézőtéren ülők szorgalmasan dugdosták az ezüst sarlókat Fred és George erszényébe, cserébe az illatozó forralt borért és sós mogyoróért. A két férfi nem győzte járni a sorokat, szinte mindenhol egy-egy magasba emelkedő kezet láttak, ezért régi barátjukat, Lee Jordant is segítségül hívták.
A nézőtéren sok volt az ismerős arc, régi évfolyam és osztálytársak vidáman integettek egymásnak. Mindenkinek ünnepi hangulata volt.

Minerva felállt a bíborszínű párnázott székéből, és a tömeg lassan elcsöndesedett. Pálcáját a torkához emelete, és mágikusan felerősítette a hangját.

– Köszöntök mindenkit a Roxfort jótékonysági kviddicsdöntőjén! Amint látják, nem kisebb vendéget köszönthetünk a díszpáholyban, mint a mágiaügyi minisztert, Augustus Merrygoldot! – A nézőtér udvariasan megtapsolta a férfit. – A mai nap folyamán a bolgár csapat fog megküzdeni az angol csapattal! – Hatalmas tapsvihar kísérte a szavait. – Meg kell említenem a mai nap másik eseményét is, hiszen Ginevra Weasley jóvoltából két női csapat is összeverbuválódott, hogy összemérjék a tudásukat. – Minerva körbehordozta tekintetét a nézőtéren, nem látott olyan arcot, amin ne tükröződött volna a várakozás.

Dolores Umbridge legalább háromszor megköszörülte a torkát, nyilván szót kívánt kérni, de McGalagony szándékosan figyelmen kívül hagyta, ám a negyedik alkalommal már nem bírta tovább, és mérgesen hátrafordult. A pálcáját újra a torkához emelte, és visszahalkította a hangját.

– Szeretne egy torokfertőtlenítő cukorkát? – förmedt rá boszorkányra ingerült hangon. Dolores elpirulva hápogott. – Akkor meg fejezze be a krákogást, mert meglehetősen zavaró! Éppen próbálnám megnyitni az eseményt, amint látja.

Flitwick professzor, aki alig látszott a hátsó sorban, vidáman felmutatta az igazgatónő felé a hüvelykujját. Az összes tanár tiszteletét tette, kivéve Sybill Trelawneyt, aki inkább az iskolában maradt, mert semmi esetre sem akart összefutni Umbridge-dzsel. Dolores kissé elpirult, és többet meg sem nyikkant.
Minerva a kis közjáték végeztével visszafordult a tömeghez, és újra felerősítette a hangját.

– Remélem, mindenki élvezni fogja a játékot, és kérem, ne felejtsék el, hogy a mérkőzés után szívesen várjuk az adományaikat az iskola megmentésére! Bőkezű adományaikkal igazán leköteleznék az iskola vezetését.

Alighogy az igazgatónő visszaült a székére, Ludo Bumfolt felröppent a levegőbe fekete bírói talárjában, és jelzett a két csapatnak, hogy kiléphetnek a pályára. Ludo csalódott volt, amiért nem köthetett fogadást a mérkőzésre, de Minerva kijelentette, hogy ha csak egy valakit rá mer venni, hogy fogadjon vele, azonnal bepanaszolja a minisztériumban.

Elsőként a bolgár csapat lépett ki a pályára, majd a levegőbe repültek, és tettek egy tiszteletkört. A tömeg tapsolva kiáltozott nekik. Tömegével lengették a bolgár zászlókat. Viktor megállt a díszpáholy mellett, és egy szál virágot nyújtott át Hermionénak, majd visszatért a tárasaihoz. Piton igyekezett semleges arcot vágni, de legszívesebben kitépte volna a virágot a lány kezéből, és lehajította volna a lelátóról.

Az angol csapatot még hangosabb tapsvihar köszöntötte, mint a másikat. A régi roxfortos diákok felálltak a helyükről, és miközben a csapat tagjainak nevét sorolták, belekezdtek az iskola indulójába. Draco zárta a sort, előtte Harry repült, akinek szerencsére már nem volt zöldes árnyalatú az arca. Ronról sütött a büszkeség, ahogy mellkasát kidüllesztve lebegett a karikás póznák előtt. Hermione vadul lengette az angol zászlót a kezében.

Bumfolt belefújt a sípjába, odaintette magához a két csapatot. Minerva csodálkozására az angol válogatottat Draco Malfoy képviselte. Bumfolt egy érme feldobásával kisorsolta a térfeleket, majd ismertette a szabályokat.

Mindenki elfoglalta a helyét az ellipszis alakú pálya két végén, kivéve a két csapatkapitányt, akik még mindig ott lebegtek a bíró előtt, és egymást méregetve várták, hogy a magasba repüljön a kvaff. A bolgár játékos kaparintotta meg az élénkpiros labdát, és gyorsan elsuhant a másik csapat játékosa mellett.
A gurkók csak úgy száguldoztak a pálya mentén, mindkét csapat próbálta a legtöbbet kihozni magából.
Az első gólt az angol válogatott szerezte, miután megkaparintották a kvaffot. A nézőközönség tombolt, még Umbridge is összecsapta a tenyerét egyszer. Ezután azonban a bolgárok szépítettek, és gyors egymásutánban további másik két gólt is szereztek. Weasley bravúros bukfenceket mutatott be a póznák előtt, de ez sem segített neki abban, hogy kivédje azt az egyenként tíz-tíz pontot érő gólt.
A bemondó sorolta a játékosok korábbi érdemeit, külön kiemelve Harryt, aki annak idején legendás fogó volt az iskolás éveimben.

– Gyerünk, Ron – motyogta az orra alatt Hermione. – Jobban is megy ez neked.

Ron továbbra is ide-oda száguldott a karikás póznák mentén, látszott rajta, hogy mennyire feszült. Szerencsére meggátolta a bolgár csapat újabb támadását, és a sajátjai felé dobta a kvaffot. Draco bravúros mutatványokat hajtott végre a nézők nem kis örömére, és négy gólt is szerzett. Ezzel újból visszaszerezték a vezetést az angolok. Az állás ötven-harminc volt a hazaiak javára, de ez nem maradt így sokáig.
Viktor és Harry magasan a többiek felett körözött, időnként elhajolva egy-egy feléjük lőtt gurkó elől, és egyfolytában az aranycikeszt keresték.

Az első személyi sérülés a hazai csapatnál történt, Green majdnem leesett a seprűjéről, mikor a bolgár hajtó és az egyik terelő közrefogták, és ide-oda kezdték el lökdösni. Bumfolt bűntetőt fújt a hazai csapatnak, és Draco nem is hagyta ki a gólt.
Hermione arca kipirosodott a sok kiáltozástól, de muszáj volt a tömeggel együtt örülnie, mikor Draco elsuhant a nézőtér mellett, és csókot dobott Emilynek.

Egyelőre azonban a vendégek vezettek, de a meccsnek még közel sem volt vége. Ron a mérkőzés során összesen nyolcszor engedte átesni a piros kvaffot a karikákon, de ezután olyan káprázatosan védett, hogy mindenki csak álmélkodott, még az ikerbátyai is fütyülve tapsoltak neki.

A nézőtér hangosan tapsolt, sikoltozott és kurjantgatott minden alkalommal, amikor valaki gólhelyzetbe került. Hermione felnézett az égre, pillantásával Harryt kereste, de alighogy felemelte volna a kezét, hogy intsen neki, Viktor, nyomában Potterrel, zuhanó repülésbe kezdett, mert a cikesz végre feltűnt a színen, nem messze az egyik póznától. Egy centire a földtől rántották fel a seprűt, Harry kicsit megbillent, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Ron próbálta átkiabálni a távolságot, de a hangja eltűnt a hangos tapsviharban. Draco egy ideig követte őket, igyekezett védelmet biztosítani Potternek, elcsalogatni a felé repülő gurkókat, de aztán úgy döntött, hogy Harry egyedül is boldogul. Háromnegyed órán át száguldoztak Viktorral, mindenféle bukfencet és bukórepülést bemutatva.

A tömeg lélegzetvisszafojtva várta a küzdelem végét. Viktor kétszer is majdnem megfogta a sebesen röpködő arany labdácskát, ám a cikesz minduntalan kicsúszott a markából. Hermione majdnem átesett a korláton, annyira előrehajolt, de Piton végül visszarántotta, és utasította, hogy maradjon nyugton. Minerva az ujjait keresztbe téve szorított Potternek.

Mindeközben a bolgár csapat további két gólt szerzett, ezzel még szorosabbá vált a mérkőzés állása, most már minden csak a fogókon múlott. További húsz perc kergetőzés után végül lefújták a meccset, és a nézőtér őrjöngve tombolt, mert Potter levegőbe emelt markában ott vergődött a meggyötört aranycikesz.

A bolgár csapat csalódottan mordult fel, de végül mindannyian elismerően megtapsolták a hazai válogatottat, akik örömkiáltások közepette körberepültek a pályán.

Minerva gyorsan lesietett a pályára, és elsőként gratulált Potternek. A pályára sereglett tömeg az útjukat állta, mikor a csapat megpróbált visszamenni az öltözőbe.
A mérkőzés után Minerva megvendégelte az összegyűlt adakozókat egy színpompás ebéddel, majd ezután visszatértek a pályára, hogy megnézzék a női csapatok játékát. Ez a mérkőzés már kevésbé váltott ki akkora izgalmat a nézőkből, de azért élvezték a játékot.

A hangulat a tetőfokára hágott, mikor a Weasley ikrek meggyújtották a máglyákat, és megcsapolták a sörös és boroshordókat. Minerva elmélyülten társalgott néhány ismerősével az aktuális politikai helyzetről, kicsit távolabb húzódva, hogy ne zavarja őket a hangos zene. A minisztérium különböző osztályáról is sokan képviseltették magukat, és senki nem mulasztotta el hátba veregetni a nap hősének kikiáltott angol csapat tagjait.

A diákok kelletlenül visszatértek a hálókörleteikbe, Frics pedig figyelmeztette őket, hogy egész éjjel járőrözni fog, hogy elkapja a folyosón kódorgókat. A miniszter és Umbridge a mérkőzések után távozott, de senki nem hiányolta őket.

Harryt a vállára emelték a csapattársai, és úgy hordozták körbe a tábortüzeknél, de a többiek sem maradtak ki a rivaldafényből. Ron a szülei mellett állt, és serényen osztogatta az aláírásokat. Mr. Weasley melle dagadt a büszkeségtől. Hermione odasétált hozzájuk, és mosolyogva megölelte Arthurt, de Molly elég tartózkodóan viselkedett. Bill küldött a lány felé egy mosolyt, és sajnálkozóan széttárta a kezét. Hermione nem tudta mire vélni a nő viselkedését, így amint volt egy alkalmas perc, félrevonta Ront, és rákérdezett a dologra.

– Tudod, hogy anya milyen – mondta a férfi vigyorogva. – Mindig olvassa az újságot, és nagyon kiborult, mikor olvasta a cikket rólad és Pitonról.
– De hát az hazugság volt! – fakadt ki a lány.
– Tudom, nekem nem kell magyarázkodnod – tette fel védekezőn a kezét Weasley. – Lehet, hogy azt hiszi, hogy miattad…
– Mit hisz? – morogta Hermione.
– Tudod… Megmondtam nekik, hogy én más vagyok, és talán azt hiszi, hogy te tehetsz róla – motyogta az orra alatt. – Mondott valami olyasmit, hogy ha jobb barátnőm lettél volna, akkor most nem a férfiak érdekelnének.
– Mégis hogy lehetne ez az én hibám? – értetlenkedett a lány. – Nem is érdekel, ha az anyád ilyen szűk látókörű, akkor tehet nekem egy szívességet! Amúgy meg köszönöm szépen, hogy így megvédtél előtte – pirított rá Hermione a férfira.
– De én próbáltam…
– Igazán, hát jobban kellett volna próbálkoznod!

Hermione ezek után gondosan kerülte Mrs. Weasley társaságát, és inkább a barátaival beszélgetett. Charlie berángatta a lányt a táncolók közé, és jó pár szám erejéig nem is engedte el. Luna és Neville vadul ropták mellettük, és bár Harry nem volt a legügyesebb táncos, azért ő is erőt vett magán, és Ginnyvel együtt jól mulattak. Mindenki jól szórakozott, a bor és a sör is mérhetetlen mennyiségben fogyott, és szerencsére az adományokra sem panaszkodhattak. A bolgár válogatott is kivette a részét az ünneplésből, és tucatnyi aléltan sóhajtozó boszorkányt vittek táncba az este folyamán.

Hermione végre tudott néhány szót váltani Viktorral is. Elmondhatatlanul hálás volt neki, amiért segített összehozni ezt a meccset. A férfi mosolyogva biztosította róla Hermionét, hogy bármikor szívesen a rendelkezésére áll, és soha ne érezze úgy, hogy nem számíthat a segítségére.

Egy pár óra múlva a lánynak furcsa hiányérzete támadt, és mikor körbenézett, rájött, hogy mi az oka ennek. Piton egészen eltávolodott a tömegtől, és csendesen álldogált az egyik bükkfa törzsének támaszkodva. Egész este a boszorkányon tartotta a szemét, de mindvégig tisztes távolságban maradt, hiszen Hermione a barátaival mulatott, és neki ott semmi keresnivalója nem volt, főleg miután rögtön a női válogatott meccse után belebotlott Potterbe, akinek volt néhány keresetlen szava hozzá a Próféta-beli incidens miatt, bár Harryben fel sem merült, hogy a férfi műve volt az egész, sejtette, hogy azért mégiscsak köze van hozzá. Minerva még éppen idejében avatkozott közbe, mielőtt a vita elfajulhatott volna.

– Maga nem akar táncolni? – somfordált oda Hermione, figyelve rá, hogy a barátai ne vegyék észre, eltűnt mellőlük.
– Nem kívánok magamból bazári majmot csinálni, mint egyesek. – Gúnyosan elmosolyodott, ahogy a Weasley ikreket figyelte, akik most valami különös táncfigurát igyekeztek megtanítani Lunának. – Jobb szeretek a háttérből figyelni. Igazán tanulságos, ha az ember tudja, hogyan használja fel mindazt, aminek szemtanúja.
– Úgy érti, hogy miközben másokat figyel, egyre inkább eltökéli magát, hogy semmi esetre se menjen a közelükbe? – A férfi bólintott. – Pedig azt reméltem, fel fog kérni egy táncra – csúszott ki Hermione száján. Elfogyasztott már jó pár pohár ízletes bort, és kezdett kissé kapatos lenni. – De látom, egész este hagyja, hogy petrezselymet áruljak – incselkedett.
– Nekem nem úgy tűnt, hogy unatkozna. – Piton ellökte magát a fa törzsétől, és még távolabb sétált. A lány követte a férfit. A sötétség miatt már alig lehetett őket látni. – Nem hittem volna, hogy hiányol. – Megeresztett egy lehengerlő mosolyt.

A téli hideg ellenére Hermionénak hirtelen melege lett. Piton váratlanul elkapta a lány derekát, és megpördítette, majd nekidöntötte a fának.

– Most ugye nem akar valami olyasmit tenni… – Már nem tudta befejezni a mondatot, mert a bájitalmester elhallgattatta egy csókkal. Először finoman puhatolózva csókolta, majd egyre szenvedélyesebben kezdte el becézgetni az ajkait. Villámgyorsan szétgombolta Hermione kabátját, és felhúzta a pulóverét, hogy megsimogathassa a hátát.
– Jézusom, jéghideg a keze! – hápogta Hermione.
– Akkor talán be kéne mennünk, hogy felmelegedjünk – mormolta Piton a lány füle mellett, majd végigcsókolta a nyakát, az állát, és végül újra célba vette az ajkát.

Ginny körbenézett, de nem látta Hermionét sehol sem, pedig végre sikerült rávennie a többieket, hogy összecsoportosuljanak egy fénykép erejéig. Megkérdezte Neville-t is, hogy nem látta-e valahol a lányt, de Longbottom nemet intett a fejével. A vörös hajú lány elindult a tóparton, majd mikor elért oda, ahol nem sokkal korábban Piton is állt, megtorpant. A sötétség ellenére is jól látta, hogy a barátnője egy másik fa tövében ott áll Pitonnal, és egészen elfoglaltnak tűnik. Félreérthetetlenül simult egymáshoz a testük, és nagyon bensőségesnek tűnt a bájitalmester minden mozdulata. Ginny eltátott szájjal nézte, ahogy Piton egyre szenvedélyesebben öleli Hermionét, miközben még jobban elmélyíti a csókjukat. Hangtalanul megfordult, és visszaindult a többiekhez, mielőtt lelepleződött volna.

– Én ezt nem tehetem – tolta el magától a férfit Hermione.
– Sokáig fogja még magát kéretni, kisasszony? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Nem akarom a bolondját járatni magával – védekezett a lány. – De nekem ez nem megy csak így. Én nem is tudom, mit kéne éreznem vagy gondolnom magával kapcsolatban.
– Mindent olyan bonyolulttá teszel – dohogta a férfi ingerülten. – A szex az csak szex!
– Igen, így van, de lehet, hogy én nem akarok befeküdni az ágyába. – Hermione elfordította az arcát. – A barátaim már biztosan keresnek, jobb, ha visszamegyek hozzájuk.
– Értem, ha meggondolná magát, tudja, hol talál. Senkire sem fogom ráerőltetni a fojtogató jelenlétemet, értek a szóból… – Piton ellökte magát a fától, majd elindult visszafelé a hóban.

Hermione szomorúan nézett a férfi felé. Hogy is mehetne utána? Azt sem tudta, hányadán állnak most, és ez kezdte egyre jobban zavarni. Azóta, hogy Pitonnál töltötte az éjszakát, minden valóban sokkal komplikáltabb lett. Eddig tudta, mit érez. Perselus akármilyen sármos is volt, nem volt rá igazán hatással, mert olyan galád módon bánt vele. De most már egyáltalán nem mondhatta, hogy bántaná, sőt…