Tizenhatodik

Got a secret, can you keep it? Swear this one you'll save.
Better lock it, in your pocket taking this one to the grave. If I show you then I know you wont tell what I said. Cause two can keep a secret. If one of them is dead...

*

Hermione gyakori vendég lett Piton lakosztályában, de mindeddig sikerült ezt titokban tartania. Meglepően könnyedén vette tudomásul, hogy a férfi nem akar tőle szorosabb kapcsolatot, bár a lelke mélyén elszomorította a tény, hogy csupán a szerető szerepét osztották rá.
Perselus időnként élt a most egyedül szeretnék lenni egy kicsit vétójogával, és ilyenkor Hermione meglepődve tapasztalta, hogy majd megöli az unalom egyedül az ágyában. Szinte már remegve várta, mikor láthatja újra a férfit.
Még mindig szórakoztatta a bájitalmester száraz humora, a szarkazmusa, cinizmusa. De természetesen sokat vitatkoztak, bár ezek nem voltak vérre menő összeszólalkozások, azért mindketten meglehetősen szenvedélyesen védték az igazukat.

Perselus eleinte kicsit kényelmetlennek érezte, hogy Hermione ilyen sok időt akar vele tölteni, de végül belátta, hogy az estéket akkor is el lehet tölteni tartalmasan, ha nem a lepedőn hemperegnek. Persze a szeretkezések mennyiségére és minőségére sem lehetett panasza, mert Hermione hamar bebizonyította neki, hogy nem csak gyakorlott szerető, de ha ellazul, akkor szinte bármire kapható. Volt valami frusztráló abban, hogy nem mozdultak ki a kastélyból. Persze bizonyos szempontból izgalmas volt ez a titkolózás, a lopott órák, az apró összenézések a folyosón, de mégis ijesztő volt a tudat Hermione számára, hogy már megint van egy titka.
Piton titokban akarta tartani a dolgot, ami kettőjük között zajlott, ameddig csak tudta.
Granger nem mondta el neki, hogy Neville már tud a viszonyukról, és nem is tervezte egyhamar, hogy beavatja a férfit.

A titkolózás nem volt könnyű, Granger néha szívesen világgá kürtölte volna, hogy végre van valakije, de nem tehette. Néha úgy érezte, mindenkit becsap, és nem nagyon szeretett hazudni. Neville a bál óta nem volt hajlandó szóba állni vele, tüntetően elfordult, ha a lány meg akarta szólítani az étkezések során, és soha nem válaszolt az üzenetekre, amiket Hermionétól kapott.

SS/HG

Minerva értekezletet tartott a közelgő szünidőre hivatkozva. Perselus a szokásos helyén ült, míg a lány az asztal másik végén foglalt helyet. Longbottom ezúttal sem volt hajlandó a barátnője mellé ülni, ami nem kerülte el Piton figyelmét sem. Egy pár alkalommal megpróbált erről beszélni a lánnyal, de miután Hermione hallgatott, a bájitalmester csak megvonta a vállát és annyiban hagyta a dolgot. Igazság szerint nem különösebben érdekelte Longbottom viselkedése, csak azért érdeklődött, mert úgy gondolta, a lány talán beszélni akar róla. Egyre másra vette magán észre az árulkodó jeleket, és noha még tagadta maga előtt, de érezte, hogy Hermione kezd fontossá válni a számára. Ezért is próbált meg a kedvében járni, de nem akart teljesen kifordulni magából.

A boszorkány némán meredt maga elé, és újra meg újra felelevenítette Ginny levelét, aznap reggel kapott. A vörös hajú barátnője több soron át udvarias hangnemben írt neki mindenféle semmiségekről. Érdeklődött Draco esküvői előkészületeiről, amiről Hermione tudta, hogy Ginny sokkal naprakészebb, mint ő maga. Aztán végül Weasley csak előhozakodott azzal, amiért pennát ragadott.

Granger majdnem lefordult a székről, amikor azt a döbbenetes sort elolvasta. Újra és újra átfutotta, de a szöveg nem változott, a tartalma továbbra is egyértelmű és velős volt.
Tudom, hogy viszonyod van Perselus Pitonnal!
Egy perc se kellett a barna hajú boszorkánynak, hogy egyből Neville-t kezdje el gyanúsítani, hiszen rajta kívül senki más nem tudott a dologról. Igyekezett meggyőzni magát róla, hogy a férfit csak a jó szándék vezérelte, de ezek a gondolatok eltörpültek az egyre növekvő haragja mellett.
Ginny leírta számtalan aggodalmát is a viszonnyal kapcsoltban, noha még a negyedét sem tudhatta annak, amit Piton Hermionéval művelt. Kéretlen tanácsokkal látta el, és biztosította afelől, hogy ezt nem fogja elmondani a többieknek. Ez volt az egyetlen jó hír a levélben. De ettől még ugyanolyan nyomasztó volt a tudat, hogy a titok nem titok többé, mert ha már ennyien tudnak róla, akkor csak idő kérdése, hogy valaki elszólja magát.

Hermione tudta, hogy nem bírna elviselni még egy rivallót a barátaitól, pedig számítani lehetett egy újabbra, ha Harry és Ron tudomást szereznek a viszonyról. Keserű szájízzel törődött bele, hogy az izgalom máris tovaszállt, és a titkos kapcsolat már inkább teherré kezdett válni.
Fogalma sem volt, hogy Ginny mit fog kezdeni ezzel az információval, mert bár ígéretet tett róla, hogy hallgatni fog, Hermione kételkedett ebben.
Hogy kerülhetett megint ilyen nehéz helyzetbe?

Neville magán érezte a lány pillantását, míg McGalagony professzor beszélt. Perselus figyelmét sem kerülte el, hogy Hermione meglehetősen morózus hangulatban van, és úgy szorongatja az előtte heverő pergamen szélét, hogy még az ujjai is belefehérednek. A boszorkány válogatott kínzásokat sorolt fel magában, aminek ki fogja tenni Lonbottomot, amint egyedül lesznek egy percre.

Az értekezletnek már percek óta vége volt, mire a lány feleszmélt végre. A legtöbben már elhagyták az irodát, közöttük Piton is, egyedül Neville szöszmötölt még ott az asztalnál a pergamenjeit rendezgetve, ami nyilvánvalóan csak időhúzás volt a részéről. Hermione halkan hátratolta a székét, és megállította a férfit, mikor az ajtóhoz lépett.

– Akinek eljár a szája… Csúnyán visszaéltél a bizalmammal! – A hangja ostorként csattant vissza az üres terem falairól.
Neville megzavarodva pislogott a lányra. Elképzelése sem volt, miről beszél.
– Azt hittem, egyértelmű, hogy nem mondhatod el senkinek sem! Talán az életedre kellett volna megesketnem téged?
– Miről beszélsz?
Hermione keserűen felnevetett. Hát tényleg ezt az ostoba játékot fogják játszani?
– Rólad beszélek és a nagy szádról… – Vibrált az idegességtől. Nem is akart arra gondolni, hogy mi lesz, ha Perselus is rájön, hogy kitudódott a kis viszonyuk. – Hogy tudtad elmondani Ginnynek? Miért nem rögtön Ronnak és Harrynek beszéltél rólunk?
Neville kihúzta magát, és tett egy lépést a lány felé. Már megértette, honnan fúj a szél, de az ő lelkiismerete tiszta volt.
– Ez valami félreértés lesz, mert én nem beszéltem rólad és Pitonról senkinek!
– Akkor mégis honnan tud róla? Tudod mit jelent titkot tartani? – Hermione kissé elpirult, ahogy ezt kimondta, hiszen ő sem tudja, hogyan kell titkot tartani, de Neville azt hitte, a méregtől vörösödött el.

Longbottom mentegetőzött még egy ideig, aztán ő is elvesztette a türelmét, és olyan haragosan nézett a lányra, mint még soha azelőtt.

– Én vagyok az egyetlen, aki tényleg mindig és mindenkor melletted állt! Hogy képzelheted azt, hogy így hátba támadlak téged? Még Lunának sem mondtam semmit!
– De, de…
Granger már nem értett semmit. Először azt hitte, Neville jóindulatból beszélt a lánnyal, később azt gondolta, hogy meg akarta leckéztetni. De ha nem ő árulta el, akkor Ginny honnan tudja?
– Talán meg kéne őt kérdezned, honnan ilyen jól értesült – közölte Neville, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban.
– Esküszöl, hogy nem te mondtad el?
– Számít, ha esküszöm neked valamire? – kérdezte Longbottom egy fanyar mosollyal. – Nem én voltam, ha nem elég neked a szavam, akkor…
– Elég nekem a szavad!
Hermione leroskadt az egyik székre, és a kezébe temette az arcát. Ez az egész kezd kicsúszni az irányítása alól, és nem akart megint ilyen nyomás alatt élni. Egyszer már átélte milyen az, ha valami ekkora horderejű dologról nem beszélhet, és majdnem ráment ő is és Draco is.

Neville leguggolt elé, és bátorítóan megszorongatta a lány térdét. Bármennyire is ellenezte ezt a bolond dolgot Piton és Hermione között, nem tudta közönyösen nézni, hogy a barátnője szenved. Átérezte az aggodalmát, a félelmét, és már ezerszer elátkozta a saját fejét, amiért azt mondta Grangernek, hogy többé ne is számítson rá.

– Nem tudom, honnan tudja, de kell lennie rá ésszerű magyarázatnak – vigasztalta a lányt. – Nem áltatlak azzal, hogy minden rendbe jön, de talán beszélned kéne Pitonnal is, mert meglehet, hogy a titkotok hamarabb kiderül, mint azt akarnátok.
– Ha ezt elmondom neki, mindennek vége – siránkozott Hermione.
– Úgy érted, el fog hagyni? – Neville-t nem érte meglepetésként, hogy a boszorkány bólintott. Úgy gondolta, hogy nagyon is jellemző lenne Pitonra, ha az első nehézségnél kihátrálna a kapcsolatukból.
– Fogalmam sincs, mihez kezdjek, és olyan abszurd, hogy pont te vigasztalsz azok után, hogy…
– Sajnálom, hogy ilyen barom voltam – motyogta az orra alatt fülig elvörösödve. – Nem kellett volna így rád támadnom.
Hermione halványan elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
– Luna tudja, hogy összezördültünk valamin, és azóta nem hagy nekem nyugtot. Folyton rágta a fülemet, és én már nem bírom ezt tovább – sopánkodott a férfi.
– Szóval azért kérsz bocsánatot, hogy a barátnőd kedvére tegyél? – billentette félre a fejét Hermione.
– Természetesen nem! – húzta ki magát Neville. – Én csak… Csak nagyon bántott, amiket a fejedhez vágtam, nem érdemelted meg.
– Jogos volt az aggodalmad, és utólag belátom, hogy még ha mondhattad volna kedvesebben is, de igazad volt. Perselus tényleg könnyedén össze tudná törni a szívemet… –Elszomorította, hogy ez igaz.
– Ha ez bekövetkezik, akkor az én vállam mindig a rendelkezésedre fog állni – mosolygott halványan Neville.
Hermione felállt, csak egy percig hezitált, majd melegen megölelte a férfit, és egy apró puszit nyomott az arcára.
– Nem szeretek veled haragban lenni – ismerte be Longbottom. – Rettentően untam magam az elmúlt hetek alatt, míg játszottam a sértődöttet.
– Akkor se sokat láttál volna, ha beszélünk, nagyon elfoglalt vagyok esténként, ugyanis…
– Ne! – kiáltotta a férfi ijedten. – Kérlek, ne avass be a részletekbe, jobb, ha az ilyesmiről nem is tudok!
– Igaz is, a titok nem titok többé, ha már hárman tudjuk.
– Vagy négyen… – utalt a férfi Ginnyre.
– A jó ég tudja, ki mindenki jöhetett még rá, valahogy helyre kell tenni ezt a dolgot…

SS/HG

Április utolsó hetében már kezdett igazán melegre fordulni az idő. Minden fa zöldellt, a virágok szirmot bontottak és a természet életre kelt. Draco és Emily csodás helyszínt választott a menyegzőnek. Egy visszafogott, de mégis elegáns sátor állt egy hatalmas kert közepén, ahova a vendégek többsége már megérkezett. A ház és a birtok Emily nagymamájának volt a tulajdona, aki szinte repesett a boldogságtól, hogy ott akarják tartani az esküvőt.
Mindenfelé virágcsokrok és szalagok voltak aggatva, a kövezett úton szinte vonalzóval egyengették el a kavicsokat. Halk zene szólt, gyertyák égtek a sátorban lévő oltár két szélén. Ámulatba ejtően meghitt volt a hely, és káprázatos volt a buja kert, ami körülvette.

Hermione és Piton külön-külön indultak el az esküvőre, ez a férfi kifejezett kívánsága volt.
A lány nem ellenkezett vele, tudta, hogy felesleges szélmalomharc lenne. De a gyomra borsónyira szűkült, mikor a sátorba belépve azonnal kiszúrta Ginnyt és a többieket. A vörös hajú lány mindent tudó mosollyal intett felé, majd elindult nyomában Harryvel és Ronnal.

Hermione torka elszorult, hirtelen kevésnek érezte a levegőt a helyiségben, és legszívesebben elfutott volna. Piton eléggé messze volt tőlük, Minerva mellett állt, és meglehetősen unatkozó arcot öltött magára. A Malfoy házaspárnak híre-hamva sem volt, ahogy arra számítani lehetett.
A pletykalapok hónapokig cikkeztek Draco hirtelen pálfordulásáról, és az eltávolodásáról, amit a szülei állítólag nagyon megszenvedtek. Az igazság az volt, hogy Lucius semmi perc alatt kitagadta „árulónak" vélt fiát, aki hajlandó volt lepaktálni Harry Potterrel.

– Draco szeretne veled néhány szót váltani, fent van a házban – mutatott Ginny a tőlük nem messze fekvő kisebb villa irányába. – Ha bemész, fel a lépcsőn, aztán balra a harmadik ajtó, nem lehet eltéveszteni.
– Jó, de előbb szeretnék veled néhány szót váltani – közölte Granger határozottan.
– Ráérünk később is beszélni – vigyorgott a Weasley lány. – Sejtem, miről szeretnél társalogni, és azt hiszem, az igazán várhat még…
– Rendben van, akkor később találkozunk…
– Persze, mi itt leszünk – kacsintott rá Ginny.

Hermione elbizonytalanodva fordult el, nem igazán tudta hova tenni a másik lány határtalan jókedvét. Ha most addig fogja cukkolni a hallgatásával, ameddig csak tudja, akkor az esküvő végére Grangernek csomókban fog kihullani a haja.

A villa berendezése nagyon szép volt, Hermione bármerre fordult, mindenhol antik bútorokba ütközött. Hamar megtalálta a szobát, amit Ginny említett neki. Bekopogott, majd lenyomta a kilincset. Draco pár lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, rámosolygott, majd szorosan megölelte. Gondosan bezárta az ajtót a lány mögött, és hellyel kínálta Hermionét, ám ő inkább állva maradt.
A szobába csak úgy áradt be a késő délutáni napfény a nagy franciaablakokon keresztül. Draco lenyűgözően festett az öltönyében. A nyakkendőjén lévő ezüstszínű hímzésen kívül minden hófehér volt rajta. Tejföl szőke haját hátrasimította, és az arcán ugyanaz a kisfiús mosoly játszott, amibe a lány beleszeretett egykor.
Olyan magabiztosnak látszott. Hermione mosolygott, de tudta, hogy bármennyire szeretné, most mégsem tud szívből örülni. Mondani akart valami kedveset, de nem tudott megszólalni.

Talán a szőke varázsló megérezhette rajta a nyugtalan tétovázást, egy pillanatra neki is bizonytalanság suhant át a tekintetén. Visszafordult az egész alakos tükörhöz, hogy megigazítsa az amúgy tökéletesen egyenesen álló nyakkendőjét. Nem tudott Hermione szemébe nézni, így csak a tükörből pillantott vissza rá. Ő kérte meg Ginnyt, hogy küldje fel a lányt, de most már nem volt benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet volt. Ha most beszélni kezdenek, valami le fog zárulni az életükben, kimondják, amit kell, és vége van. Félt ettől a végleges döntéstől, félt tőle, hogy az űr, ami utána marad, kitölthetetlen lesz.

Granger torkát keserű könnyek mardosták, és nem tudta nem kimutatni, hogy majdnem megszakad a szíve. Ő is tudta, hogy muszáj túlesniük rajta. Jöhet a könnyes búcsú, sok szerencsét kíván a férfinak, és elengedi. Már olyan régóta nem tartozott hozzá, mégis a szíve kis szeglete az övé volt, és talán az övé is marad örökre.

Draco sem bírt tovább szótlanul álldogálni. Egy másodpercre lehunyta a szemét, majd nagy levegőt vett, lassan kifújta, és megfordult. Csak álltak ott egymással szemben, hol erőtlenül mosolyogva, hol szomorúan vizslatva a másikat. Kintről beszűrődött a madarak csicsergése, a vendégek izgatott zsibongása, a halk zeneszó. Itt volt az idő, ezt már nem halogathatták tovább…

– Megnősülök. – Ezt a tényt már mindketten tudták egy ideje, Draco mégis úgy érezte, hogy ki kell mondania.
– Igen, ez a te nagy napod… – Hermione hangja elhalt a végén.
– Boldog vagyok…
– Ahogy annak lennie kell.
– Tényleg lehetek boldog, úgy értem nem csalás egy kicsit? – Draco megeresztett egy szórakozott mosolyt. – Úgy érzem, cserbenhagylak. Nem is értem már, mi történt velünk.
– Kicsit becsaptuk az időt, azt hittük, Dumbledore tud Istent játszani, és bíztunk, annyi gyermeki ártatlansággal, amennyi csak maradt nekünk abban az időben.

Gondolatban mindketten visszarepültek a hatodik évükbe, amit a Roxfortban töltöttek. Megint a csendes, félhomályos. Szükség Szobájában voltak, újra ölelték egymást, és hallották saját bolond fogadkozásukat, hogy ha vége lesz mindennek, többé soha nem eresztik el a másikat. Ígéretek, csókok, könnycseppek, sóhajok. Sírás, nevetés, vita hangja csendült fel a fülükben. Kétségbeesés, remény, félelem és bizakodás véget nem érő ördögi köre volt. Véget kellett érnie, ezt talán már akkor is tudták. Egy titok volt az egész, egy aprócska jelentéktelen semmiség, ami először csak egy füllentés volt Hermione részéről, majd nőttön-nőtt, árulás és csalás lett belőle. Végül gyilkosság…

– Nekünk kéne most ott állni? – Malfoy elfordította a fejét. Még kimondani is fájt.
– Ne mondd ezt! – Hermione odalépett a férfi elé, és az egyik kezét Draco vállára tette. – Szereted Emilyt, és ennek így kellett lennie. Persze, hogy nem nekünk kéne ott állni. Hiányozna neked az ikrek állandó közbeszólása, Ron szemforgatása és Harry idétlen bazsalygása?
– Most, hogy így mondod, erre azt hiszem, számítanom kell a következő fél órában…
– Az ikreket nem hívtad meg, ugye?
– Hát, de. – Ezen mindketten elnevették magukat, és a feszültség oldódni kezdett.

– Jaj, Hermione, nem kellett volna így lennie, bátrabbnak kellett volna lennünk. – A szőke férfi hangjában volt némi neheztelés, de nem magukra haragudott, csak a körülményekre, amik szétválasztották őket.
Éket vert közéjük a fájdalom, a veszteség, és soha nem lettek volna boldogok együtt.
– Mindent megtettünk, amit tudtunk. Nekünk… Nem maradt több időnk.

Draco szeme sarkában megcsillant az első könnycsepp, miközben szelíden mosolygott. Hermione óvatosan megérintette a másik vállát is, majd a férfi olyan hevesen magához szorította, hogy alig kapott levegőt. De nem bánta, nem akart lélegezni, nem akart létezni ebben a pillanatban. Csak emlékezni vágyott, eljátszani a gondolattal, hogy mindent rendeztek maguk körül, és ez a nap az ő boldogságukról szól.

– Szeretem őt, Merlin a tanúm rá, hogy nagyon szeretem, de nem múlik el nap, hogy ne gondolnák rá, hogy…
– Sss – tette Hermione a kezét a férfi szájára. – Nekem is fáj, de már vége van, el kell temetnünk ezt a dolgot magunkban.

Malfoy lassan bólintott. Vége volt évekkel ezelőtt, de nem engedték el egymás „kezét" soha. Most viszont kénytelenek voltak. Hermione tudta, hogy nem lehet többé Draco életének része, nem úgy, ahogy azelőtt. Ez a hely már Emilyt illeti meg, és ebbe bele kell nyugodnia. Még ha fáj is az elválás, rá kellett jönniük, hogy már évekkel ezelőtt megváltak a másiktól. Azon a szörnyű napon mindennek vége volt, nem voltak többé egymáséi.

– Boldog leszel, nagyon boldog! – eresztett meg egy mosolyt a lány. – Szerencsések vagytok, ne szalaszd el a lehetőséged miattam. Ne törje meg a mai nap varázsát az, ami a miénk lehetett volna.
– Igazad van, nem tehetem ezt Emilyvel, hiszen ez a mi napunk.
– Így van… Csak ti számítotok.
– Mindig fontos leszel nekem, Hermione! – fogadkozott Malfoy.
– Ahogy te is nekem, Draco! – ígérte meg a lány is.

A szőke varázsló játszi könnyedséggel simított ki egy kósza tincset a lány arcából, még egyszer rámosolygott, amit Hermione most már szívből jövően tudott viszonozni, és lehelet finoman megcsókolták egymást. Most utoljára, mert mindketten tudták, ez az egyetlen csók az, ami az övéké lehet, ez az emlék lesz az, ami majd átmelengeti a szívüket, ha a másikra gondolnak.

– Vége van… – Hermione mondta ki, majd engedett a szorításon, amivel a férfibe kapaszkodott, és szépen lassan hátrébb lépett.
– Bárhogy volt, soha nem bántam meg.
– Ahogy én sem – mosolygott a lány, majd magára hagyta a vőlegényt a szobában.

SS/HG

Ginny foglalt helyet maga mellett Hermionénak is, akin nem látszott, hogy az előbb zárta le élete egyik legmeghatározóbb szakaszát. A vörös hajú lány belekarolt a barátnőjébe, és rámosolygott. Hermione imádkozott azért, hogy Ginny ne most hozakodjon elő a viszony témával, de szerencsére nem volt alkalmuk szót váltani, mert a zene felcsendült, és elindultak az édes kis koszorúslányok a két padsor között. Szórták maguk előtt a virágot, ahogy óvatosan lépkedtek a szőnyegen. Dracón látszott, hogy ideges, és Harry ezen nagyon jól szórakozott mögötte állva, ám amikor kapott egy szúrós pillantást a szőke férfitől, azonnal abbahagyta a vigyorgást.

Hermione el sem tudott képzelni abszurdabb dolgot, mint azt látni, hogy Draco Malfoy tanúja Harry Potter. Tudta, hogy ha most a szőke varázsló szülei itt lennének, Nacissa már a szívéhez kapott volna, és szörnyülködve csóválta volna a fejét.

Emily arcát fátyol fedte, ahogy az apja karját szorongatva haladt el mellettük. Draco mosolya töretlen volt, és mikor felhajtotta a fátylat a lány arcáról, nem tudta megállni, hogy ne hintsen egy röpke csókot az ajkára. A ceremónia szívbe markolóan meghitt volt. Hermione még soha azelőtt nem hallott ilyen ékes szavakat senkitől, és még a lélegzetét is visszafojtotta, mikor Draco fogadalmat tett Emilynek. Ginny szeme sarkában könnyek csillogtak, de Granger nem tudott sírni. Egy szörnyű igazságra jött rá abban a pillanatban. Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva, hanem mikor belül sírsz, és mégis mosolyogsz.* Már nagyon régóta nem voltak egy pár Dracóval, de a titkuk összekötötte őket, bármennyire eltávolodtak a másiktól az elmúlt évek során. A mai volt az utolsó napjuk, el kellett engedniük egymás kezét, és az elválás jobban fájt Hermionénak, mint azt valaha is gondolta.
Örült neki, hogy senki nem tudott olvasni a gondolataiban. Perselus Minerva mellett foglalt helyet a harmadik sorban, a másik oldalon. Lopva a barna hajú boszorkány felé pillantott, és Hermione feszült mosolya olyan furcsának tűnt neki. Egy gondolat ott motoszkált a fejében. Mikor a lány eltűnt egy fél órával ezelőtt, még minden rendben volt vele, ám amikor visszajött a sátorba, és egy másodpercre találkozott a pillantásuk, érezte, hogy valami megváltozott Hermionén, de nem tudta megmondani, mi volt az. Ahogy nézte Dracót, amint örök hűséget fogad Emilynek, azon törte a fejét, hogy ő képes lenne-e valaha ennyire odaadni magát valakinek. Nem mintha Hermione nem érdemelte volna meg, hogy szeresse és jól bánjon vele, de mégis érzett egy vékony falat kettőjük között, amit igyekezett lerombolni ugyan, de valahogy soha nem sikerült.
Az esküvő előtti napokban Granger különösen feszült volt, és azon a héten csupán egyetlen estét töltött a férfivel. Perselus érezte, hogy a lány máshol jár gondolatban, miközben az ő ágyában fekszik, és mikor ezt szóvá tette, a lány idegesen kipattant a paplan alól, és magára kapkodta a ruháit, majd szabadkozva távozott, és közben kínosan ügyelt rá, hogy ne kelljen a bájitalmester szemébe néznie.
Harry tósztja megnevettette a vendégeket, elmesélte, hogy nagyon régóta ismeri Malfoyt, és sokáig az volt a benyomása róla, hogy csak egy elkényeztetett ficsúr. Ron és az ikrek megértően bólogattak. De aztán mikor újra keresztezték egymás útját, szépen lassan rájött, hogy Draco valójában egy nagyon jó ember. Azt már nem tette hozzá, hogy kiváltképp akkor változott meg róla a véleménye, mikor a szőke férfi kikerült végre a szülei befolyása alól. Amikor azt ecsetelte, hogy akkor érezte először, hogy Draco a barátja lett, amikor szó nélkül követte a gyakorlatozáson a sötét erdőben, ahol aztán jól eltévedtek, és egy mocsár kellős közepén kötöttek ki, Hermione szája is mosolyra húzódott.
– Higgyék el, azt gondoltam, ha most nem fog azonnal megátkozni, akkor tényleg megváltozott...
Granger körbenézett a sátorban. Elég sok vendég gyűlt össze, de lehangoló volt, hogy Draco részéről alig pár ember jött el. A szőke varázsló a mai napig fájlalta, hogy a régi iskolatársai hátat fordítottak neki, amint nem volt hajlandó az akkor már halott Sötét Nagyúr eszméit követni.
A vacsora nagyon ízletes volt, és a mellé fogyasztott bortól még Hermionénak is kicsit jobb kedve lett. Nem tehetett róla, de a beszélgetésük Dracóval rányomta a bélyegét a hangulatára. Senki nem vette észre, hogy valami baja lenne. Evés közben végig magán érezte Perselus pillantását, és olyan szívesen odament volna hozzá, de félő volt, hogy Ron olyan jelenetet rendezett volna, amit még nem látott a világ.
Ginny a vacsora után már nem bírta tovább türtőztetni magát, és gyorsan elrángatta magával Hermionét egy távoli sarokba, ahol elrejtőzhettek Ron és Harry kíváncsi tekintete elől. Granger időnként a táncparkett felé tekintgetett, ahol Fred és George ismét egy különös táncformációt mutattak be két lány társaságában, akik láthatóan nem élvezték, mikor a lábukra tapostak.

– Szóval, nem akarsz mondani nekem valamit? – kérdezte Ginny vigyorogva. – Tudod, hogy nem szeretem, ha titkolózol előttem.
Hermione megrázkódott a titok szó hallatán. Annyira elege volt már belőle, hogy nem lehetett őszinte a barátaihoz, hogy hazudnia kellett Perselusnak, és néha még önmagának is.
– Nem igazán tudom, mire gondolsz pontosan – hárított Hermione, hogy kicsit elodázza a számára oly' kellemetlen beszélgetést.
– Ne csináld már, majd megpukkadok, hogy megtudjam a részleteket rólatok!
– Ilyenkor nagyon hasonlítasz az anyukádra…
Ginny megráncolta az orrát. Nem szerette, ha Mollyhoz hasonlították, pedig Harry is gyakran megtette.
– Szeretném végre tudni a részleteket.
– Először én szeretném megtudni, hogy egyáltalán hogy jöttél rá.
A vörös hajú lány sejtelmes mosolyra húzta a száját, majd egészen közel hajolt Hermione füléhez, és kuncogva megsúgta neki a titok nyitját.
– Te… Te megláttál minket? De hát miért nem szóltál eddig, úgy értem, nem biztos, hogy jó lett volna, ha akkor rögtön szólsz, de…
– Nem voltam biztos benne, hogy amit láttam, az az volt-e, de később mikor belegondoltam, már tudtam, hogy elcsavarták a fejedet, és méghozzá nem is akárki. Fura egy ízlésed van te, lány. – Ginny, szavaival ellentétben elismerően nézett végig a barátnőjén. – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz, ha ez kiderül… – Ijedt tekintettel fordult a terem másik végébe, ahol Harry beszélgetett egy magas, ősz hajú férfival.
– Fogalmam sincs, mit művelek, és hidd el, időm nagy részében arra próbálok rájönni, hogyan fogom megoldani a helyzetet – mondta Hermione.
Ginny megérintette a másik lány vállát, és nagyon komoly ábrázattal nézett rá.
– Akárhogy is lesz, én melletted fogok állni! – Még mindig bűnösnek érezte magát azért, mert annak idején nem állította le a fiúkat. Nem akarta elkövetni ezt a hibát még egyszer.

Hermione nagy vonalakban elmondta neki, hogy is lett az utálkozásból kapcsolat közte és Piton között. Természetesen nem mondott el minden részletet, mert nem akarta annyira rossz színben feltüntetni a bájitalmestert.

– Na és milyen vele az ágyban?
– Ginny! – kapta a szája elé a kezét Hermione. – Hogy te milyen romlott vagy! Nem is zavar a dolog?
– Dehogynem, de ha azt mondom, ne csináld, akkor abba fogod hagyni a viszonyt vele?

Hermione lassan megrázta a fejét. Már nem lett volna képes csak úgy befejezni a dolgot, de meglehetősen zavarta, hogy nem mondhatta el ugyanezt Pitonról. Még mindig nem léptek előrébb egy kicsit sem, a férfi ugyan kedves volt vele, de érezte, hogy nem akarja közelebb engedni magához. Ha mégis szóba kerültek a személyes témák, a bájitalmester rögtön arról akart tudni, hogy mi volt Hermione és Draco között. Természetesen a lány nem mondott neki semmit, és ezen rendszerint összevitatkoztak. Fel nem tudta fogni, hogy a férfit miért nem hagyja nyugodni a dolog, nem volt hozzá semmi köze. Bár az is igaz, hogy így pedig kissé furcsa volt elvárnia tőle, hogy megnyíljon neki, ha egyszer ő maga is titkokat rejtegetett előle.

Draco büszkeségtől duzzadó vigyorral sétált feléjük, a jobbján egy igencsak jóképű férfival.
Piton árgus szemmel figyelte őket, a keze ökölbe szorult az asztal alatt. Arcátlanságnak tartotta, hogy a keresztfia egy férfit akar összeismertetni a lánnyal. Úgy érezte, hogy ennek nagyon is árulás szaga van, hiszen ha Draco nem is volt vele teljesen tisztában, hogy is alakultak a dolgok Hermionéval és a bájitalmesterrel, azt azért már sejthette, hogy nem közömbös Piton számára.

Minerva pezsgőt kortyolgatva ült Piton mellett, és somolyogva figyelte Hermionét, ahogy bemutatkozik a magas, barna hajú, fiatal férfinak.
– Igazán fess az a fiatalember, nem gondolod, Perselus?
– Talán ideje lenne, hogy erősebb szemüveget csináltass magadnak! – morogta vissza a férfi.
– Semmi baja a látásomnak – jegyezte meg Minerva kissé sértődötten. – Azt hiszem, a mi Hermionénk nagyon jól fog szórakozni ma este…
– Mióta képzi ő közös tulajdonunkat, vagy éppen bárkiét? – célzott a férfi a „mi Hermionénk" megszólításra.
– Nocsak, milyen dohogós hangulatba vagy, igazi változatosság – ironizált az idős boszorkány. – Nem gondolod, hogy jól összeillik azzal a kedvesnek tűnő férfival?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – sziszegte Piton megfeszülő állkapoccsal.
– Dehogyis nincs.

Piton szíve szerint már most felállt volna az asztaltól, karon ragadta volna a lányt, és visszaindult volna vele a kastélyba. De nem akart jelenetet rendezni még akkor sem, ha Hermione időnként felé vetett pillantásából azt szűrte le, hogy élvezi a kialakult helyzetet.
Micsoda ócska női praktika féltékennyé tenni valakit! – füstölgött magában Piton.

Való igaz volt, hogy Hermione hamar felfedezte, hogy Derek, Draco munkatársa igazán kellemes beszélgetőpartner. Meglehetősen tájékozott volt, és egészen véletlenül aktív tagja volt a manójogokért küzdő egyesületnek. Hamar találtak közös témát, és Draco Ginnyvel együtt észrevétlen elandalogtak mellőlük.

– Talán, ha felkérnéd egy táncra – vetette fel McGalagony.
Piton felvont szemöldökkel fordult felé, és kiitta a whiskyje maradékát a pohárból, majd máris intett a pincérnek a következő italért.
– De az persze árulkodó lenne, és te jobban szeretsz titkolózni…
– Mi a jó fenéről beszélsz? – sziszegte neki oda a férfi ingerülten. – Ha valamit mondani akarsz, akkor beszélj inkább világosan, igazán ki nem állhatom, amikor csak úgy vaktában lövöldözöl felém.
– Úgy tudom, te is igazán jól célzol… – McGalagony elégedetten konstatálta, hogy a férfi döbbenten pislogott párat, majd Piton arca ismét zárkózott lett. – Célszerűbb lett volna egy olyan fotót választanod, amin szemből vagyok, na de ugye nem kaphat meg mindent az ember. Apropó, ha már annál tartunk, mit kaphatsz meg és mit nem, akkor szerintem ideje lenne cselekedned, mert még a végén valaki lecsapja a kezedről a titkos kedvesedet.

Perselus életében először érezte úgy, hogy el akar süllyedni a föld alá. Semmi nem lehetett megalázóbb annál, mint amikor a főnököd közli veled, hogy tudja, hogy darts nyilakat dobálsz az egyik fotójába, ami a szobád falán lóg.

– Ha érdekel, nem Hermionétól tudom, de inkább nem adnám ki a forrásomat, még a végén kitekernéd a nyakát – mondta a boszorkány, aki sejtette, mi járhat a férfi fejében.
– Számíthatok kéretlen jó tanácsokra az este hátralevő részében is? Mert akkor inkább teljesen leiszom magamat, máshogyan ugyanis nem tudom elviselni a nagy bölcselkedésedet! – Piton jól irányzott sértése láthatóan lepergett az igazgatónőről. Pontosan ez a tartás volt, amit a férfi mindig is csodált és nagyra tartott Minervában, de ez volt az a magatartás is, amitől kevésbé tudta elviselni a nőt.
– Szóval már nem tagadod a dolgot? – mosolygott elégedetten McGalagony. – Nem is érdekel, miből jöttem rá?
– Úgyis elmondod, akár megkérdezem, akár nem – vonta meg a vállát unottan a férfi.
– Valóban… Tudod nem voltatok mindig olyan óvatosak, és ha a tantermedet nem a rendeltetési célnak megfelelően használod, akkor javasolnám, hogy zárd be az ajtót…
– Kíváncsiskodó vén boszorkány vagy, Minerva! – morogta a férfi, és magában elátkozta a pillanatot, mikor annyira elkapta a hév, hogy ott kezdte el csókolgatni a lányt a tantermének asztalán.

Úgy tűnt, kezd öregedni, óvatlan lett, és ez igazán nem vall rá. Ki nem állhatta, ha valaki az ő magánéletében vájkált, és olybá tűnt, hogy manapság mindenkinek ez lett a kedvenc időtöltése. Nem az esküvője napján fogja helyre tenni Dracót, de tudta, hogy alapos fejmosásban fogja őt részesíteni.

– Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá…
– Egyáltalán nincs hozzá semmi közöd! – vágott bele Piton a nő szavába. – Nem fogok veled erről beszélni, és ne merészeld még egyszer felhozni ezt a témát! Sajnálatos módon elfejtettem már, hogy miért is értettétek meg egymást olyan jól Albusszal. Mindketten elviseletlenül kotnyelesek vagytok!
– Micsoda durva, sértő szavak, talán túl sem fogom élni – mondta Minerva jókedvtől csillogó tekintettel.
– További kellemes estét! – vetette oda Piton, majd hátratolta a székét, és felállt az asztaltól.
– Már mész is, még nem is vágták fel a tortát.
– Félő lenne, hogy az én tányéromon lévő szelet véletlenül az arcodon kötne ki.
– Hermionét nem viszed magaddal? – szólt utána a nő.

Piton lelassította a lépteit, a vállai megfeszültek, visszanézett egy pillanatra, a tekintete találkozott a lányéval, majd szó nélkül megint útnak indult.

SS/HG

Granger egy jó órával később tért vissza a kastélyba. Nagyon dühös volt, amiért a férfi csak így szó nélkül elment, és ezután már ő sem tudta jól érezni magát, mert egyfolytában azon rágódott, hogy vajon mi a csuda üthetett Perselusba. Minerva többször is sejtelmesen rámosolygott, és tudta, hogy ez nem jelent jót.

A bájitalmester már köntösben volt, és egy könyvet tartott a kezében, amikor a pálcáját elővéve kivágta az ajtót a küszöbön toporgó lány előtt. Hermione nem számított ünnepi fogadtatásra, de a férfi ideges lapozgatása magáért beszélt.

– Jól szórakoztál, egyetlenem?
Hermione majdnem elnevette magát. Hát nem komikus, hogy a férfi számon akarja kérni, mintha a felesége lenne, holott nem hajlandó, csak a szerető szerepét osztani neki?
– Kiválóan, azután, hogy csak úgy otthagytál, máris sokkal jobb kedvem lett! – Granger behajtotta maga mögött az ajtót. – Megtudhatom, hogy miért nem maradtál ott a fogadáson? Mégiscsak a keresztfiad nősült meg!

Piton összecsapta a könyvet, és rádobta az asztalra. Semmi kedve nem volt vitatkozni, de látható volt, hogy a lány addig fogja feszegetni a témát, míg nem kap egy valamire való választ. Amennyire csak tudott megpróbált lehiggadni, hogy az estét ne egy parázsvitával zárják le.

– A keresztfiam éppen annyira nem tisztelt meg engem ma este, mint ahogyan én őt.
– Miről beszélsz?
Perselus úgy nézett a lányra, mint ahogy az oroszlán figyeli a fűben lapulva a gazellát, mielőtt lecsapna rá.
– Szerinted teljesen véletlen volt, hogy bemutatta neked azt az idióta, hórihorgas, bárgyú mosolyú senkiházit?
– Perselus, neked miért kell minden mögött valami mást látnod, mint ami? – csóválta meg a fejét lemondóan. – Derek igazán kedves beszélgetőpartner volt és…
– Szóval már a nevén szólítod – vágott a szavába a sötét hajú varázsló türelmetlenül.
– Az embereknek általában van nevük, és udvariasan be szoktak egymásnak mutatkozni.
– Milyen elmés megállapítás – gúnyolódott a férfi.
– Tudod, érdekes, hogy csak így számon kérsz rajtam bizonyos dolgokat, holott én csak a szeretőd vagyok, nem a feleséged!

Perselus erre inkább nem mondott semmit. Odasétált az italos szekrényhez, és kitöltött magának egy ujjnyi whiskyt. A lány felé fordult az üveggel a kezében, de Hermione nemet intett a fejével.

– Nagyon elfáradtam – huppant le a dívány szélére a lány. – Túl sok minden történt ma este.
– Egyetértek, jobb lett volna, ha el se megyünk!
– Emlékeztetnélek, hogy nem együtt mentünk! – szegte fel az állát Hermione. Sértve érezte magát, amiért Piton nem akarta felvállalni, bár tudta, hogy jobb volt így, de tudta, hogy a férfi valószínűleg akkor is ugyanígy döntött volna, ha nem kellett volna attól tartaniuk, hogy a lány barátai jelenetet rendeznek.

– Ne kezdjük elölről ezt a vitát, három napig duzzogtál amiatt, hogy azt kértem tőled, hogy ne együtt jelenjünk meg a társaság előtt.
– Természetes, hogy nem tetszett, hiszen te eldöntöttél valamit, és nekem nem volt beleszólásom!

Piton élesen kifújta a levegőt, és beletúrt a hajába. Ha volt valami, amit ki nem állhatott, az a nők hisztériázása volt. Nem tudta megérteni, hogy miért kell olyan valamit szóba hozni, amit már egyszer megbeszéltek.

– Talán unatkoztál? Azt gondolom, egészen jól érezted magad a barátaid között.
– Igen, ahogyan neked is megvolt a magad társasága. – Hermione gúnyosan elhúzta a száját.
– Minervára gondolsz, na, igen, kétségtelen, hogy ő egészen jól szórakozott rajtam…

A boszorkány figyelte a férfit, ahogy lassan visszasétál a fotelhez és leül, majd belekortyolt az italába. Jó lett volna odabújni hozzá, lehunyni a szemét, és elfelejteni ezt a mai napot. Nem gondolta volna, hogy ennyire meg fogja viselni. De Perselus láthatóan nem volt szeretgetős hangulatban.

– Miss Weasley nagyon izgatottnak tűnt. Történt valami? – Hermione lassan bólintott, talán jobb is, ha elmondja végre az igazat. – Kérlek, mondd, hogy nem várandós! Nem hiányzik még egy Potter a világnak.
– Oh, annál sokkal jobb hírei voltak. – Piton kérdőn felvonta a szemöldökét. – Tudod meglátott minket a kviddicsdöntőn, mikor az öreg bükkfánál voltunk, és csak biztosítani akart róla, hogy a titkom jó helyen van. De azt kell, hogy mondjam, hogy már nem is igazán titok, ha mások tudnak róla. – Hermione meglehetősen elégedett volt magával, hogy ilyen könnyedén bevallotta az igazságot.
Perselus arcára nyugtalanság ült ki, valami azt súgta neki, hogy az még csak a kisebbik baj, hogy a vörös hajú lány tud róluk valamit.
– Mennyit mondtál el neki? Letagadtad?
– Dehogy tagadtam le, utálok hazudni a barátaimnak, és ha már Neville is tudja, akkor mi értelme Ginnyt félrevezetnem?

Piton félrenyelte az italát, és kétrét görnyedve köhögni kezdett. Hermione pontosan erre a reakcióra számított, éppen szólni is akart, hogy jobb, ha leteszi a poharát.

– Tehát már ketten tudják, hát nem klassz?
– Hárman tudják – morogta a férfi.
Most Hermione csodálkozott el. Várakozásteljesen nézett a férfire, közben a szíve a torkában dobogott.
– Minerva volt szíves közölni velem, hogy tudomást szerzett többek között a viszonyunkról is.– Miért, még miről tud? – kérdezte óvatosan a lány.
– Az most nem fontos!
– Tudják…
– Igen.
– Pompás!
– Egyetértek!
– Talán az újságban is meg kéne jelentetnünk – dohogta a férfi. – A barátaid oda lennének az örömtől.
– Ezt a munkát szívesen rád hagyom, úgy tudom cikkírásban nagy vagy. – Piton szúrós pillantást küldött a lány felé, de ő csak kuncogott.
– Gyere ide, kérlek.

Hermione felállt, és odalépett a férfihez. Beleült az ölébe, és békülékenyen hozzábújt. Perselus magához szorította egy pillanatra, majd megcsókolta. Nem finoman, hanem sokkal inkább birtoklóan. Egész este mardosta a féltékenység, és azt akarta, hogy a lány tudja, hogy őhozzá tartozik. A kezét lecsúsztatta Hermione combjára, és végigsimított bársonyos bőrén egészen a fehérneműje széléig. Akarta a lányt, most azonnal meg akarta kapni. Egyre szenvedélyesebben csókolta, szinte már levegőt sem vett.
Hermione pihegve vált el a férfi szájától. Piton tűnődve nézte a lány arcát, nem értette mi a baj, aztán meglátta ugyanazt az arckifejezést, amit a szertartás alatt is észrevett.

Nem tudta eldönteni, hogy mennyire tanácsos rákérdeznie a dologra. Tudni akarta, miért ilyen feszült a lány, a kíváncsiság lassan hatalmasabb lett benne, mint a vágya, hogy szeretkezzen vele.

– Hova mentél a szertartás előtt?
– Hihetetlenül kíváncsi vagy – mosolygott fanyarul a lány, majd kiszállt a férfi öléből, és pár lépéssel eltávolodott tőle. – Nem is hiszem el, hogy engem szoktál emiatt korholni, mikor te sem vagy különb.
– Válaszolnál nekem? – Perselus hangja türelmetlenségről árulkodott.
– Dracóval voltam, valamiről beszélnünk kellett. – Gondosan kerülte a férfi pillantását.
Piton megvakarta az állát. Jól sejtette, hogy vele volt, és minden bizonnyal arról beszéltek, amit Hermione még mindig titkol előle.
– Rám tartozik a beszélgetés, vagy ez egy újabb titok?
Piton oldalra billentette a fejét. Már többször egyértelművé tette a lány számára, hogy ki nem állhatja, ha valamit elhallgatnak előle.
Hermione nyelt egy nagyot. Annyira félt megmondani az igazat.
– Azt hittem, egyszer már lezártuk ezt a beszélgetést, megmondtam, hogy nem tudok erről beszélni!
– Nos, úgy tűnik tévedett a kisasszony, mert egyáltalán nem zártunk le semmit.
– Képtelen vagyok rá most, fáradt vagyok…
– Akkor javaslom, fáradj fel a lakosztályodba, és pihenj le.
– Elküldesz? – pislogott nagyokat Hermione.
Ez olyan jellemező volt Pitonra. Ha nem kapja meg, amit akar, akkor fel is út, le is út.
– Pontosan, ha fáradt vagy, menj aludni, ha beszélni akarsz, akkor maradhatsz.
– Ne zsarolj engem! – csattant fel Granger.
– Sajnálatos módon nem hagysz nekem sok választást. Láttam, hogy milyen arcot vágtál, mikor Draco az eskü szövegét mondta, tudom, hogy volt köztetek valami, és úgy érzem, jogomban áll megbizonyosodni róla, hogy köztetek mindennek vége. Nem igazán tűröm jól, ha valaki másra gondolsz, miközben velem vagy.
– Az egész csak a birtoklásról szól, igaz?A „szeretőd" legyen csak a tiéd!
– Nem ezt mondtam, de lényegében igaz! – Piton nyers őszintesége késdöfés volt Hermione szívébe. Miért nem tudja egyszerűen csak megkérni? Minden alkalommal ki akarja belőle kényszeríteni az igazat. Hogy legyen vele őszinte, ha egyszer ilyen lehetetlenül viselkedik.
– Nem arról van szó, hogy még érzek valamit Draco iránt.
– Ezt örömmel hallom.

Hosszú percekig némán ültek a szobában, csak a falióra kattogását lehetett hallani. Piton ütemesen dobolt az ujjaival a szék karfáján, és egyre kevésbé volt türelme várakozni. Hermione megadóan felsóhajtott.

– Ha nem maradhatok itt, akkor elmegyek, de ha nem bánod, hogy velem kell aludnod, akkor inkább most lezuhanyoznék, és befeküdnék az ágyba. – A férfi tétovázott pár másodpercig, végül beleegyezően bólintott. Ahogy elhaladt mellette a lány, megfogta a kezét. Hermione ránézett.
– Nem akarlak kényszeríteni… Nem kérdezem többé, ha valóban ezt kéred tőlem.
– Nem hiszem, hogy tényleg komolyan gondolod, amit mondasz – felelte szkeptikusan a lány.
– Túl jól ismersz – fintorodott el Piton. – De nem úgy akarom megtudni a titkod, hogy nem akarod elmondani. Az nem lenne helyes, és azt hiszem, ha mást nem is, de ezt már megtanultam az elmúlt hónapok során.

– Szóval sajnálod?
– Igen – szűrte a fogai között, alig lehetett hallani, majd elengedte a boszorkány karját.

Sem a zuhany, sem pedig a puha párnák érintése nem segített a lánynak az elalvásban. Lehunyta a szemét, és hosszú órákig így feküdt, de nem tudott elaludni. Egyfolytában járt az agya, annyi gondolat forgott a fejében, hogy sírni tudott volna a nyomástól. El kéne mondani Perselusnak, ki kéne öntenie a szívét, talán segítene. De annyira félt, hogy mit fog mondani a férfi, hogy fog rá nézni azok után, amit tett.

Óvatosan kimászott az ágyból, és odasétált az elvarázsolt ablakhoz. Az égen ragyogtak a csillagok, és a fák leveleivel lágy szellő játszadozott. De Hermione nem sokáig figyelte a tájat, mert a torkát szorongató könnyek feltörtek belőle, és némán zokogott a homlokát a hideg üvegnek támasztva.
Piton azonnal felébredt, ahogy a lány kiszállt az ágyból. Halkan odaosont mögé, de nem szólt egy szót sem, mozdulatlan maradt, míg a lány vállai gyanúsan el nem kezdtek rázkódni. Akkor odalépett hozzá, és gyengéden magához vonta.

– Annyira félek, hogy meggyűlölsz majd azért, amit tettem…
– Bízz bennem, ki vagyok, aki ítélkezhet mások felett?

*Pretty little liars soundtrack. Alatta szabad fordítás

*Chester Bennington szavai.